Csernák Árpád: Lábadozás
Egyik reggel fél 5-kor nem tudtam visszaaludni… Magas lázam volt, nem tudtam követni a napokat… a heteket… csak arra emlékszem: éjszakánként sokszor ki kellett mennem, de utána mindig sikerült visszaaludnom… Aztán egyik reggel ez sehogyan sem sikerült… Forgolódtam, jobb oldalamra feküdtem, aztán a balra…, nem ment… de mintha enyhült volna a lázam… Megfürödtem, kádban, meleg vízben… Hosszan dörzsöltem testemet a lenvászon törülközővel. Felöltöztem és kiléptem a kapun. Minden ismerős volt. Az enyhén lejtő utca hamuszürkéje, az út szélén álló pasztellszínű házak, a fák lombjának hajnali harmattól üde zöldje… Szélcsend volt, cirógató napfény… Jólesett, hogy végre ismét gyalogolhatok…, hogy ruganyosan lépkedek… Csak a cipőtalpaim surrogását lehetett hallani…, ezen kívül alig volt nesz…, még a kutyák sem ugattak…
Az utca végén kikanyarodtam a főútra. Betértem az első boltba… A tejtermékek polcai előtt bóklásztam… a tejfölök, kefirek, joghurtok között keresgéltem… végül egy üveges italt, talán irót választottam… El akartam olvasni, mi van az oldalára írva, de nem tudtam… Idegen nyelven volt… Számomra teljesen ismeretlen nyelven… csak kriksz-krakszokat láttam… Magamban azzal érveltem, hogy nincs rajtam a szemüvegem… Nem baj, gondoltam, azért megveszem… szomjas vagyok… Elindultam a pénztár felé, a zsebembe nyúltam, kiderült, hogy nincs nálam pénz. Nem vettem föl a mellényemet, csak ing volt rajtam. Az üveg irót visszavittem a polcára, és üres kézzel hagytam el a boltot. Arra gondoltam hazamegyek… Aztán majd meglátom; vagy fölveszem a mellényemet, visszajövök, megveszem az irót…, esetleg még valami péksüteményt…, sós kifli lenne a legjobb; vagy otthon készítek magamnak reggelit, mondjuk teát pirítóssal, és már nem indulok újra útnak… Elindultam hát visszafelé, de nem ugyanazon az úton… Néhány útkereszteződés után egy antikváriumhoz értem… Meglepődtem. Nem emlékeztem, hogy errefelé lenne antikvárium… Már tudtam, hogy nincs nálam pénz, mégis bementem a könyvesboltba… Az ilyen kísértéseknek sohasem tudtam ellenállni… Régi, keményborítású könyvek, fakó színekkel, itt-ott lekopott aranyozással… és rajtuk ugyanazok a betűk, mint az irósüveg falán… Ehhez nem kellett szemüveg: hatalmas betűk a dombornyomású borítókon… Szép könyvek, jó volt köztük időzni, belelapozni némelyikbe, de úgysem tudom őket megvenni… Kiléptem a boltból. Már tűzött a nap. Körülnéztem. Merre is kell mennem? Furcsa idegesség szállt meg. Úgy gondoltam: pontosan ismerem az útvonalat, de az épületek teljesen ismeretlenek voltak… Frissen festett, színes falak, cirádás kapuk… Elindultam arra, amerre a helyes útkereszteződést sejtettem…, de bekanyarodva teljesen idegennek tűnt minden… Hasonló épületek, de egyre nagyobb forgalom, napbarnította emberek… Egyre gyorsabban lépkedtem, róttam a kilométereket… végül egy teljesen kihalt, elhagyatott és elhanyagolt dimbes-dombos, gazos vidékre értem…, ez némileg ismerősnek tűnt, de valahonnan a föld alól furcsa morajlást, motorzúgást hallottam… aztán csend… aztán megint – az az egyre erősödő – motorzúgás… mintha egy alagút vagy metró útvonal fölött mennék… De, hát itt nem volt soha metró, sem alagút… A domboldal nagyon ismerős, néhányszor erre sétáltattuk kutyáinkat, még régebben, amikor kicsik voltak a gyerekek, szánkóztunk is errefelé… De most nagy földmunkák zajlanak itt… Oldalt hosszú, földbe vájt lépcsősor kanyarog, a végén nagy sötét lyuk, mint egy barlang szája… Arra lenne a metróállomás? Többen ott bandukolnak a lépcsőkön… Innen, távolabbról, mintha a földből kivált rögök gördülnének lefelé… szürke és barna posztók, bebugyolált arcok, kendők… se arcok, se kezek…, csak gördülnek lefelé a földemberek… én nem csatlakozom a szerpentinen haladókhoz, inkább oldalt, a szabálytalan földhányásokon ugrálok lefelé, szinte a homokfalon mászok, elképesztő ügyességgel, abban a hiszemben, hogy így hamarabb elérem a metróállomást… A homokfalba vájt mélyedésekben megmozdulnak a földrögök… Emberek kuporogtak ott földreborulva, köpenyekbe, köntösökbe burkolózva, és egyszerre csak megmozdultak, kiegyenesedtek, úgy éreztem felém néznek, amerre mászok, ugrálok… Végül egy hatalmas oszlopcsarnokba értem, de minden félkész… A faragott kőoszlopok már szilárdan állnak, de a falak üresek, csak itt-ott lehet látni az újabb munkálatok eredményét: színes, mázas csempékből kirakott falrészeket… A hatalmas oszlopcsarnokból utak visznek több irányba… Ott bolyongok a labirintus folyosóin, de síneket, peront, metrókocsikat nem látok sehol…, csak néhány markolót, dömpert és más munkagépeket… Közben észlelem, hogy azok a „földemberek” akik a lépcsőkön jöttek, meg akik a fülkékben kuporogtak utolértek… jönnek utánam… és – mintha – egyre gyorsabban…, szinte futnak, mintha utol akarnának érni… feléjük fordulok, és úgy látom, valóban földemberek, sárból gyúrt alakok, a szemüket nem látom, de érzem, hogy mind engem néz, és felém tartanak… Menekülőre fogom, rohanok a kacskaringós folyosókon… az egyik végén éles, vakító fényt látok… talán kijárat… arra futok… Azok közül akik követtek… vagy akikről azt hittem, hogy követnek, már senkit sem látok… Lehet, hogy csak egy szakaszon egyirányba vitt az utunk, és egyáltalán nem engem követtek…, nem is törődtek velem, én csak egy voltam az ismeretlen járókelők közül… Azért jólesett kiérni a labirintusból a fényre, a szabadba… Teljesen elhagyott, lapos, gazos táj, tűző nap, a kiégett fűcsomók között por… az út is poros… nincs más választásom: erre kell mennem… Egyre különösebb alakok, ember- és állatcsoportok jönnek szembe velem… Rozzant, kopott kerékpárokon egy elcsigázott konvoj jön… ki kell térnem előlük… alig gördülnek már a vázakra száradt sártól egyszínűvé vált gépek kerekei, a kormányokra görnyedt alakok sisakját is por fedi, mindegyik arcán mintha maszk lenne, a szemük helyén gyulladt, vörös folt, a szemüvegek alól keskeny izzadság és könnypatakok folynak a száraz sármaszkokra, cérnavékony, vörös patakokat rajzolva… úgy tűnik: útjuk végtelen…, meghatározhatatlan, hogy hányezer kilométer van mögöttük, és hogy hányezer kilométer van még hátra, hogy hol van a cél, mi a győzelem, és mi lesz a verseny kimenetele… elhagynak, távolodnak a nyikorgó kerekek, felverik a port, csak a versenyzők lihegését lehet hallani, a görbe, poros hátakat lehet látni… aztán egy fejkendős, sötét arcú férfi jön, hosszú pórázon hatalmas fekete kutyát húz… pontosabban: őt húzza a kutya… Szeretnék tájékozódni, próbálom megszólítani, szeretném megkérdezni, hogy hol vagyunk most, merre járunk…, de mintha meg sem hallaná, rám sem hederít… Már a gazosban járok, itt meg kecskék jönnek velem szembe csapatostul, egy egész kecskenyáj… kerülgetem őket, igyekszem kitérni hegyes szarvaik elől…, így még jobban eltávolodom az úttól… és még sokan jönnek, sokfélék, de — a forróság ellenére — mind vastag ruhákba bugyolálva… vonulnak, tódulnak, állat csordákkal, sötét arccal, gyerekekkel…
Valahogyan mégiscsak egy városba érek. De ez nem az a város, ahonnan elindultam. Végtelenül kimerültnek érzem magam. Megállok, fölnézek… Hasonló épületek, mint a labirintus előtti városban: színes, mázas csempefalak, faragott kőburkolatok, kupolák, és meglepően sok nyúlánk, felfelé elkeskenyedő hófehér torony, mint óriás tűk vagy dárdák…, hegyük elvész az ég kékjében, a szikrázó napsütésben… Poros utcák, bebugyolált fejű, testük formáját eltüntető, vastag ruhákba bújt emberek… Az egyik félkész épületnél nagy munkálatok folynak, láncokkal átkötött hatalmas kőlapokat emelnek a magasba darukkal… Megszólítom az egyik munkást, elmondom neki, hogy hova igyekszem, és megkérdezem: milyen járművel tudnék oda eljutni… értetlenül mosolyog…, annyit értek abból, amit mond, hogy itt egyre távolabb kerülök attól a helytől… Váratlanul két ismerős arcot pillantok meg egy színes épület vakító üvegablakai előtt… két kislány arcát… ismerősek a vonásaik, mégis mások… a kislányokból nagylányok, fiatal nők lettek… mosolyognak, de a tekintetükben valami mérhetetlen tompaság, fáradtság, közöny ül…, tűsarkú cipőben, miniszoknyában, mély dekoltázsú blúzban álldogálnak, kezükben okostelefon villog… Őket kérdezem, hogy hol is vagyunk valójában, és hogyan találhatnék haza… Kedvesen mosolyognak, nevetgélnek, de nem tudnak segíteni… Elmondásom alapján fogalmuk sincs, hogy nekem merre kellene haza mennem, hogy hol is van az én hazám… Semmi esélyt nem látok arra, hogy hazataláljak…
Máskor – ilyen esetekben – magamra szóltam: Ébredj föl! Ébredj föl! De most hiábavalónak tűnt minden magamnak adott parancs… nem tudtam felébredni… nem tudtam felébredni… Keresztet vetek.
Illusztráció: Országh László fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
