Clara Dar: Százhuszonegy év üzenete
Mikor elveszítjük a szüleinket, hatalmas ürességet érzünk. A veszteség semmihez sem hasonlítható, az érzés el nem mondható. Próbálunk belekapaszkodni a legapróbb emlékbe is, amely visszahozza majd őket egy emlékképben, egy beszélgetésben. Megpróbálunk megőrizni valamit, valamit, ami nekünk nagyon sokat jelentett, jelent. Emlékeinket igyekszünk ébren tartani, hogy továbbadhassuk a gyerekeinknek, hogy az emlékek bennük is elevenen éljenek, és majd idővel tovább tudják adni őket. Fontos, hogy tudják, ismerjék a múltjukat, azt, hogy honnan is származnak, hol vannak a családfa gyökerei, milyen mélyre nyúlnak vissza, és vajon hajt-e új ágakat ez a fa. Lesz-e még terebélyesebb? Vagy esetleg ők voltak a fa utolsó hajtásai?
Amikor rákerült a sor, hogy a szüleim üresen maradt házát eladjuk, próbáltam én is egy-két dologba belekapaszkodni. Rátaláltam a polcon egy imádságos könyvre, amelynek korábban nem tulajdonítottam különösebb fontosságot, néha láttam édesanyám és édesapám kezében.
Most, amikor belelapoztam, egyszeriben más értelmet nyert ez az imádságos könyv.
A sok régi feljegyzés és írás mellett egy sárga papírlap hátoldalán kék golyós tollal írva ott állt a fiaim neve, születési éve, anyjuk és apjuk neve. Úgy éreztem, le kell ülnöm. Időt adni magamnak, hogy megértsem, miért volt olyan fontos a szüleimnek ez az imádságos könyv, és nekem miért lett abban a pillanatban annyira fontos.
Az imádságos könyv fedele fekete borítású, kissé szakadozott, töredezett volt már. Budapesten adták ki, 1897-ben, azaz 121 évvel ezelőtt. A könyvecske első lapjai telis-tele voltak írva Darabos nevezetűekkel. Az én lánykori nevem is Darabos. A mi falunkban ez a vezetéknév nagyon gyakori volt. A Darabos nevűek szegről-végről rokonságban álltak egymással. Hogy megkülönböztessék magukat a többi Darabostól,, dédszüleink előneveket adtak maguknak. Én személy szerint a P. (Peti) Darabos famíliából származom. Voltak a D. (Dávid) Darabosok, F. (Fodor) Darabosok, és ezen a néven követték őket a leszármazottak. Úgyhogy az imádságos könyv igen csak kacifántos családfát rajzolt elém! Igyekeztem megtalálni Palotai Örzse helyét. Arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan apai ágról volt köze a családomhoz.
Az imádságos könyv első oldalára Palotai Örzse nevét szépen megrajzolt kacskaringós betűkkel írta be valaki. A mai napig épp olyan szép az írás, mint 121 évvel ezelőtt lehetett.
A régi paraszti világban nagy fontossággal bírt az időjárás. Ezért hát elődeim igen nagy gonddal és pontossággal jegyezték fel az időjárás-változásokat is.
Az 1932. évről például ezt jegyezték fel: „január hónapban száraz hidegek voltak. Februárban gyertyaszentelő napján napsütés volt, utána pár napra erős hó esett, úgy hogy pár napig mozogni sem lehetett, és ez a hó megtartott egész márciusig. Március 9-én a délutáni órákban újból havazni kezdett, ameg olyan erős havazás volt, hogy egész 12-dikéig éjjel-nappal szakadatlan esett. Úgyhogy ötven, hatvan centiméteres hó lött. 13-án jó napos idő volt, éjjel azonban ködös, hideg volt, még aztán több kellemetlen nap lévén márciusban. Április 4. szép napos idő, a hó olvadni kezdett, amelyből sok víz lévén, úgy hogy április feléig alig lehetett egy-két darab földet szántani. Az idő április végén és május elején kissé enyhébb volt, de május tizedike táján ismét hideg szeles, esős volt.”
Arra még én is emlékszem, hogy a dédi mindig azt mondta, ha a felhő Hobol felől a két dia közt (két diófa között) jön, akkor biztos, hogy mindig esőt kapunk.
A hátsó üres oldalakra pedig bejegyeztek háborúkat, neveket, régi családtagokat, s ami velük megesett.
Például:
A bolgár-szerb-görög és török háború idején, 1912-ben, be kellett vonulni a zászlóaljhoz Dalmáciába, Raguzára, 1913. augusztus 27 – dikéig, akkor szereltek le. …, 1914- ben kitört a világháború, újból a haza védelmére küldték, részt vett a szerb hadjáratban, 1915 márciusában a 12. menetszázadot az olasz harctérre küldték, harcolt Pévan, Podgora hegyekben. 1918 februárjában tulajdonosa két kitüntetésnek, a Vitézségi ezüstéremnek, bronzéremnek, a Károly csapatkeresztnek…”
Külön volt egy levél, a harctérről, melyet valaki, valamikor a szüleinek írt a szülői szeretetről, önzetlen odaadásról. A hit gyógyító erejéről.
Megtaláltam a dédszüleim esküvőjének a napját, édesapám, nagybátyám, nagynéném születési időpontját, gyermekeik, unokáik születésének idejét, köztük az enyémet is.
Az egyik oldalon ott állt édesanyám kézírásával a fiaim születési dátuma: 1987.02.25. fiúk, ikrek.
Bármilyen nehezemre esett is, elővettem én is a tollamat, s a legszebb írásommal bejegyeztem szüleim halálának időpontját, a 2010 és a 2016-os évet. Akkor már sírtam, sírtam otthon még egyszer utoljára. Mert az otthon, ahol felnőttem, ahonnan kiléptem a nagybetűs életbe, már nincs, többé nincs már hová hazamenni. Ott ültem, szorongattam Örzse nénénk imádságos könyvét. Akkor, ott úgy éreztem, abban van minden, amit magammal vihetek, ami emlék csak az otthonról maradt, ami még létezik, amit még őrizhetek belőle.
Gyakran fellapozom ezt az imádságos könyvet, amikor szükségét érzem. Mikor érzem a hiányát azoknak, akik elmentek. Mikor erőt kell gyűjtenem, vagy ha éppen öröm ér.
Talán most tudatosult bennem az, hogy miért is láthattam az utóbbi időben egyre gyakrabban szüleim asztalán ezt az imádságos könyvet. Miért is tartották akkora becsben, mit is hagytak rám!
1897 óta a világ rendje nagyon megváltozott. Mindenki rohan, siet, küldjük az e-maileket, sms-eket, szmájlikat, matricákat, GIF-eket, fájlokat…, amiket aztán kitörlünk, mert megtelik a memóriakártya.
Ami kézzel fogható, megőrizhető, az időtálló is! Örzse néném imádságos könyvében, ha megtelik egy lap, belekerül egy másik, folytatódik…
Meddig? Szeretném, ha még 100 évet megérne! Ez a feladat a fiaimé. Szeretném, ha gyerekeim tudnák, hogy hol vannak a „gyökereik”, emlékeznének a nagyszüleikre, arra az időre, amit náluk tölthettek, ismernék a rokoni kötelékeket, rokoni szeretet erejét. Hisz belőlük is ott van már egy kis darabka az imádságos könyvben, és remélem, idővel az unokáim neve is belekerül oda, ahova tartoznak.
Reménykedni merek abban, ha majd a fiaim kezükbe veszik ezt az imádságos könyvet, ott legbelül a lelkükben ugyan azt érzik majd, amit én, akkor, amikor utoljára olvashattam otthon ezt az imádságos könyvet.
Örzse néném imádságos könyve 121 év üzenetét hordozza és három emberöltő emlékeit, történéseit, sorsfordulóit. Az üzenete 2018-ban is időtálló és örök!
Clara Dar a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: A szerző fényképfelvételei
Cimkék: cédrus, voltjelen
