Mondd meg nékem, merre találom…

Vers

december 28th, 2018 |

0

Fábián István: Ok (Két vers)

 

Vissza

Egyidős voltam a mindenséggel,
nem foglalkoztam kezdettel-véggel,
voltam folyók és más vizek, a hegyek
– göndör nyájaim –
lustán kolompoltak az idő hullámain.
Nem szűnő nyárdélután voltam akkor,
végtelen jelen voltam csak: gyerekkor:
fogtam halat, táguló szemébe néztem
– láttam a szíve belsejét –,
haldokolt, mégsem enyém a szégyen,
láttam a szívem belsejét, halak szívével dobogott.
Csak a hús, a kötelező létezés volt a kotta.
Azután lett a most. A most a szívemet kimossa,
– tapossa húsom a Volt s a Már –,
nem vagyok farkas. Sem göröngyöt hajtó bogár.
Az idő azóta a vizekre ráfagyott. Hagyom.
Halott már minden vallások minden istene.
Egyetlen hangon szól egy végtelen zene,
dermedt vizek bőrén áll a sár.
A madár hóba fagyott lépése vagyok:
a nyom.

 

Ok

csillagok kihűlnek
űrök hegedülnek
verebek tyúkok
elülnek
varjak alszanak víz fölött
állanak bőszárnyú ködök
hallgatnak híves
ördögök
vizekben bálnák zenélnek
hallatszik füttyös delfinének
amíg vannak oktalan
elélnek
láva-ölelt lelkek kerekülnek
mindenek helyre kerülnek
csak a szerelem menekül
meg

 

Illusztráció: Félig befagyott tó (pixabay.com)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás