Töttős Gábor: Betlehemi hópehely (Két próza)
A karácsonyfa beállítása
Aki csak legcsekélyebb mértékig is tisztában van a karácsonyi ünnepkör teendőivel, melyek holmi ajándékvásárlástól sütésfőzésen át nagytakarításig terjednek, könnyen elismerheti, hogy eme egész szöszmötölésen egyetlen komoly feladat emelkedik fölül, ez pedig a karácsonyfa beállítása.
A keresztény kultúrkör avatott ismerői bevallják, hogy ehhez foghatót nem találnak a nagy világvallások rituáléi között, hiszen ebben egyszerre mutatkozik meg a férfiember legendás ereje, Odüsszeuszt szégyenpírral elöntő leleményessége, s az acsargón reá leselkedő nehézségek legyűrése. Nem csoda, ha ennek láttán elismerően ingatják fejüket a férfiasság oroszlánt legyőző próbáján átesett szuahéli legények, a vad rénszarvascsordákat terelő lappok, valamint a zord tengerek cserzett bálnavadászai.
A keresztény férfi már a nagy nap délelőttjén bátorítja elszánt lelkét egy kis szíverősítővel, mert tudja, hamarosan ki kell bontakoznia a kalács és halászlé illatának oly csábító öleléséből, hogy – szerettei reménységét mintegy beteljesítve – e gigászi munkafolyamatot magas szinten elvégezhesse. Segíti őt ebben az emberiség hosszú évszázadok alatt gondosan felhalmozott tapasztalata, atyáinak dicsően előtte lebegő példája, elhatározásának sziklaszilárd mivolta, a körülmények vállaira nehezedő súlyának higgadt felmérése, s végső soron annak belátása, hogy a karácsonyfát így vagy úgy, de bizonyosan be kell állítania.
Ehhez csak látszólagos segítség a másfél órai válogatással megszerzett fenyőfa, a legkülönbözőbb szúró, vágó és egyéb önvédelmi céllal gyűjtögetett szerszámok, az elméletileg sürgetés nélkül rendelkezésre álló időmennyiség, a viszonylag kellő tágasságúnak mutatkozó tér, a meghitt várakozást szelíd serkentő pillantásokba sűrítő ösztönző szellemi-lelki közeg, a megfontolt férfiúi önérzetben ily alkalmakra természetes sodrásával erősödő s összegyűlő teremtő indulat. Mindennek jelentősége abban a pillanatban eltörpül, amikor a karácsonyfa beállítója tennivalójának gyötrő gondjával végképp magára marad, s egyre nyomasztóbbnak érzi a felgyülemlett szaloncukorhalmok kötözött tömegét meg a gondosan őrzött díszek várakozás teli feszültségét, amelyben az angyalhaj is ólomsúlyú számonkéréssel repked.
Vegyük tehát sorra a gondokat! A fenyőfa természetes tulajdonságai a következők: görbe, sőt rejtetten, kétszeresen, többszörösen, láthatatlanul görbe. Akad olyan is, ami munka közben görbül el. Vékony vagy vastag, ovális, esetleg szögletes, csupán egy biztos: nem a kívánatos méretű és formájú. A vágható felületet alattomos tűlevelek lepik, kívül ragacsos gyantagyöngyök, rejtett réseiben ártatlan nedvességnek látszó gyantanyál, amely borostyánná válva évmilliókig képes megőrizni a gyanútlanul hozzá közelítő rovart. De talán még embert is. Az csak gyenge vigasz, hogy eddig még ilyet nem találtak.
A karácsonyfatartó – legyen az vasból, fából vagy műanyagból – legfőbb jellemzője, hogy amikor kellene, sosincs meg. A legbiztosabbnak vélt helyeken egész éven át heverészik, mígnem advent táján váratlanul elbúvik valami lehetetlen sutba, ahol a kutató kéz kétszer-háromszor is gyanútlanul matathat körötte. Ha valamilyen szerencsés véletlen folytán mégis sikerül megtalálni, kiderül, hogy a karácsonyfa tavalyi – akkor igen célszerűnek vélt – ledobásakor elgörbült, esetleg benne maradtak a szögek, vagy éppen nélkülözhetetlen részek hiányoznak belőle. Ha netán az őt használni óhajtó homo sapiens ennek ellenére megállapodik önmagával abban a gyümölcsöző kompromisszumban, hogy nincs más, ebbe kell beállítania a fenyőfát, akkor biztosra veheti: a rejtett hibák, addig fel sem fedezett repedések tevékenysége során félreérthetetlenül jelzik meglétüket.
A megfontolt, mindenre elszánt férfiú nélkülözhetetlen munkája megkezdése előtt még egy búcsúpillantást vet az ősei küzdelmét megélt tájra, s tervezgetést mímelve már ekkor gyantás ünnepi ingének ujjával megtörli a máskor a lét-nemlét kérdései fölé magasodó homlokát. Kiszedi a bőrbe ilyenkor injekciós tűként befurakodó fenyőleveleket, s miközben mérhetetlen fájdalmát alkotó indulattá nemesíti, nagyot sóhajt, és lesújt. Mert lehet a beállítandó törzsecske bármilyen kinézetű, csak annyi bizonyos, hogy azonnali, határozott vágást igényel. Feltéve és megengedve azt a szerencsés körülményt, hogy már elsőre az eredetileg kiszemelt részt, nem pedig önmagát sikerül eltalálnia, megkezdődik közel hatvan perces kemény küzdelme. Ez alatt a röpke óra alatt – midőn átéli az idő szubjektivitását, s a megpróbáltatások feneketlen bugyraiban vergődik – az addig feltűnően barátságos időjárás váratlanul zordra fordul. A végsőkig elszánt sarkkutatók széllel, hóval, távolsággal megküzdő példáján bátorítva szívét reményt fűz ahhoz, hogyha netán mégis itt érné a fagyhalál, a béke illatától gőzölgő vacsorán majd hálatelt szavakkal idézik emlékét.
Ne idézzük most az önfeláldozó művelet során egyre-másra felhangzó szövegeket, annyi azonban megjegyezhető, bízvást kellő ellenpontul szolgálnak az est későbbi fénypontjának. Mikor ezek már maradéktalanul elhangzottak, sikeresen emelve a szomszédban szorgoskodó hím és az arra járók ünnepi hangulatát, a műve hátterében ragyogó arccal betoppan a karácsonyfa dicső beállítója. Hiába bújtak el a tavalyi ékek, görbültek acélos szögek, támadtak a madzagtól kiszabadított ágak, mégis sikerült ezt a fantasztikus teljesítményt fölmutatnia, s mennyire igaza van Ernest Hemmingway-nek: „Az embert – persze ezen belül különösen a férfiembert – nem lehet legyőzni.” Több ezernyi Santiago, az öreg halászból fenyőfaállítóvá magasztosult hős magasodik ilyenkor szánalmas sorsa fölé.
Hagyjuk most figyelmen kívül azt az elhanyagolható tényt, hogy a gondosan, fennkölt lélekkel beigazított karácsonyfát a földhözragadt gyakorlatiasságban senyvedő női szemlélet röviden és egyszerűen ferdének szokta minősíteni. Sajnálatos, ha valaki képtelen felfogni, hogy az adott fa nem hibásan vagy ötletszerűen, esetleg puszta véletlenből tér el az unalmas függőleges iránytól, hanem tudatos merészséggel összpontosítja magában a teremtő akarat szabadon szárnyaló, kitörni vágyó ferdeségét. Ennek belátása fennkölt filozófiai magaslatokba repíti a hétköznap párhuzamosoktól és derékszögektől bűzlő mocsarában vergődő-vánszorgó egyéniségeket. Nagy kár, hogy a keresztény férfi e téren hiába próbálkozik a meggyőzés logikai magaslatokba ívelő érveivel, de egyszer, sok-sok év múlva majd eljő az idő, amikor e téren vitt szerepét méltán hasonlítják az új földrészek s vérszomjas, vad törzsek felfedezőihez.
Az sem kevésbé megdöbbentő, hogy néhány vérmes fenyőfaárustól alkalmasint már hallani ilyesmit: „Ha elhozza a tartót, öt perc alatt beállítom!” Ugyan már! Kedves jó szándékú emberiség, ne dőlj be ennek a velejéig tisztességtelen, merőben globalizált ajánlatnak, hiszen miként volna ez lehetséges, ha már erről írni és beszélni is maga az edzett férfilelket igénylő megpróbáltatás?
Betlehemi hópehely
(Mesemondás)
Azokban a napokban, midőn Máriának elközelgett az ideje, s a mennyei seregek meglepetve tapasztalták, hogy, lám, valami szokatlan és különös izgalom tükröződik az Úr örökké békés-derűs ábrázatán, igen, mintha valósággal megpendült volna a zsibbadt idő égi hárfahúrja. A bárányfelhők leheletnyit rebbentek a végtelen mezőkön, ahol minden sóhaj évezredek fuvallatának érződik, s miközben a földi pásztorok bőrét forró veríték párázta, a határtalan birodalom csöndes szegletében megdobbant egy huncut kis angyalka szíve.
A csöppnyi teremtmény, aki az angyalok karának harmad-rendjébe tartozott, s akit a gyarló földi vélekedés afféle segédszellemnek gondolhatna, prózai foglalatosságában évszázadok óta a csillagszemetet söprögette a felvilág félreeső zugaiba, hogy az üstökösök el ne botoljanak benne. Néha-néha gyom gyanánt tépdesett ki egy-egv izgága galaxist, máskor, ha társai nem figyeltek rá, elgolyózgatott az apró, lakatlan bolygócskákkal. Most is hasonló csínytevésre készült a bóbiskoló főangyalok háta mögött, de tudatába szárnyacskái közül furcsa dallam zizzent, ami sustorgó melegséggel töltötte el egész pöttöm lényét.
Tekintetét akaratlanul a Földre irányozta, amelynek dolgaival eddig nemigen törődött, de nem lehetett olyan oktalan és kicsinyke lélek, hogy egyetlen pillanat alatt meg ne értse: ott most soha nem látott csoda készülődik. A nehéz órák édes terhet sejtettek, várva az alanti világ legreménytelibb percét, s idefent mindenkiben felgyűlt az igyekezet az Úr szándékának beteljesítésére. Legtöbben az emberek fölött virrasztottak, vagy újabb imákat helyeztek a Mindenható lába elé; volt, aki lenge szárnyaival terelte a felhőket, nehogy a jámbor pásztorok eltévedjenek, mások a háborgó szeleket hajtották vissza a hegyek közé, de akadt gazdája a jászol illatának és József, az ács fogyatkozó türelmének is. Mihály büszkén suhogott az őrködő kerubok élén, Ráfael szorgosan gyűjtötte akarattá az isteni gyógyerőt, Gábriel ama titokzatos üzenet hírnöke, a szeráfok kórusával próbált a győzedelmi kardalra.
Mindenki ujjongott és örvendezett, csak az a vézna lelkecske lett egyre tanácstalanabb. Először arra gondolt, milyen meghitt lenne, ha a szunnyadó méhektől viaszt csenne, abból gyertyát melengetne a kisded örömére. Jézuska dicsfénye – ötlött az eszébe – úgyis gyengéd fényben füröszti majd a szemeket és a lelkeket, s minek akkor versengeni, ráadásul ilyen esetlen, tűzveszélyes vállalkozással odatolakodni. Hosszan töprengett az összes virágon, amit csak ismert, vagy esetleg ez alkalomra felkutathatna valami különlegesen ritkát is, de hát akkor a Teremtő kertjéből ajándékozná meg őt, magát… Beállhatna talán az egyik csöndesen parancsra váró csapatba, ám ehhez végképp nem volt kedve, mert ahogy néhanap magának is titkon bevallotta, de legalábbis gyanította: a hiúság nyomainak szelíd gyártási hibájával készülhetett ő az idők kezdetén. Valójában az is elképzelhető, hogy alkotójának játszi szándéka szerint nem lett holmi tucat-angyal. Pedig úgy mennyivel egyszerűbb lehetne minden…
Mégis, mintha a remény balzsamát hintené mákszemnyi önérzetére, most, igen, most őt biztatja az a halvány mosoly, neki üzen az Atya bölcsességével s a világra készülő Fiú ártatlanságával. Elhessegette a gondolatot, hogy nem őt kereshette, inkább másokra sugárzott ama ösztönző pillantás, s szinte beleremegett a gyönyörűségbe, mert megvan, megvan, mit is fog ő remekelni meglepetésként. Valami szép-egyszerűt, titkos kedves-szerényet.
Hiszen a zord észak jövendő keresztényeinek egyszerű lesz majd minden: festményeiken tél, jég és zúzmara, a királynak mondott pásztorok bundákba bújtatva, s melegséget csakis a lángos csillag meg a szent család fog árasztani. Pedig Betlehemben most is inkább a tavasz szellője csiklandozza a fák rügyét, a hajnali harmat csupán enyhíti a várakozásteli órák szokatlan hőségét. Igen, tudta már, a most még vajúdó Máriának fog kedveskedni vele, hamarosan kimerülten lecsukódó pillája alá küldi az ő saját ajándékát. Benne lesz mindaz, amit el szeretne mondani, de talán még jobb lenne eltáncolni vagy dúdolni halkan, mint a szférák zenéjét.
Légies szárnyaival hangtalanul és látszólag céltalanul lebegett az égbolton, messze cikázott a bővizű óceánok, fodrozódó tengerek, hömpölygő folyók, csevegő patakok és dombhajlatba bútt források fölött. Serény munkájában nem feledte az igyekvők izzadságát, a szomorúak fátyolos szemét, a sóhajos nevetések páráját, a hegyre hágók légszomjas lihegését. Leste a rengeteg erdők lebbenő leheletét és a vadak ziháló forróságát, fújtató lovak ínfeszítő erőlködését, a szunnyadó vándorok horkolását, édesedő gyümölcsök álmát.
Maga is megszeppent, hogy mi mindenről kellene hírt adnia. Hogyan lesz ő erre képes? Lehet-e egyetlen pillanatba sűríteni színeket és vágyakat, fájdalmakba a kívánságot, fagyba a forróságot? Reszkető szívecskéjét csak nehezen tudta megerősíteni. Végül aztán mégiscsak nekiveselkedett, mért és számolgatott, szimmetriába s csillogásba mentette az érzéseket és gondolatokat, könnyedségbe a bonyolultságot, fénybe fonta a dallamokat, hártyavékonyságba a nyomasztónak hitt terheket. Mikor elkészült, azon kapta magát, hogy szinte diadalmasan elégedett, de következő pillanatban már megint kétségek gyötörték. Mindenesetre szélsebesen megindult, mert odalenn, íme, megszületett a gyermek, s a királyok ugyancsak közelegtek.
Áthatolt a sűrűsödő időn – majd fellökte a kódorgó, világmorzsákat játszó meteorokat – s egyetlen röppenéssel a Föld légkörének legkedvezőbb pontjára ért, ahogy azt már jó előre eltervezte. Most lépnek be istállóba a vendégek, köszöntik Józsefet, aki elhárítja a nem őt illető megtiszteltetést. Máriának nyújtják Jézusnak vitt ajándékukat, s az ifjú anya megilletődik. Ő is, a pásztorok is hasztalanul keresik a szavakat.
És most, most ér oda az angyal. A kisdeden kívül senki nem látja, inkább csak érzi jelenlétét. Nem akar zavarni, csöndesen vár. Aztán előveszi parányi meglepetését, Máriához lép, s a félhomályban észrevétlenül arca gödröcskéjére helyezi. A jövevények éppen kérdezni akarnak valami nagyon-nagyon fontosat, amikor a fiúcska gügyögve felnevet. A féltve féltett ajándék szempillantás alatt felmelegedett, odalett gondosan formázott alakja, egyetlen piciny gömbbé, szinte kiperdülő anyai könnyé olvadt.
Ott csillogott benne a földkerekség minden szomorúsága és szenvedése. Az angyalka maga is meglepődött, hiszen dehogyis akarta ő a szent óra áhítatát megzavarni. A fél világot bejárta azért, hogy mindenünnen szebbnél szebb örömöt szerezzen. Lám, ez lett belőle. Lelkét e pillanatban olyannak érezte, mintha átfújna rajta a szél.
A kis Jézus azonban mozgolódni kezdett, kinyitotta apró karjait, dicsfénye enyhén felizzott, miközben anyja keblére vonta, ő pedig – mintha ez a legtermészetesebb mozdulat lenne – letörölte a homályban fénylő cseppecskét. Az Úr elmosolyodott, s az angyal nem értette, miért, hiszen ő csupán Mária arcára vitte azt az ártatlan hópelyhet…
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2018)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
