Sokunk Karácsonya | 2018
Hosszú éveken át minden esztendő végén megjelent a Napkút Kiadó azonos című kötete, válogatva régmúlt idők alkotóinak és kortárs művészeknek a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó verseiből, prózáiból, képzőművészeti alkotásaiból. A könyvsorozat megszűnt, viszont itt, a Napút online felületén szeretnénk őrizni a hagyományt, és olvasóink elé vinni a méltónak talált műveket.
Köszönet a gyűjtésért — idén is, ahogy minden évben korábban — Németh István Péternek! (A szerkesztőség)
*
Kónya Lajos
Karácsony felé
Érzékeidet zárd le, vond
magad köré a függöny
redőit, hulljon rád korom,
a külvilág kerüljön.
Ne nézz a hóra, borzalom,
emléke sincs a napnak,
fagyot lehelt az ég, a Don,
lábak, kezek lefagynak.
Ne lásd meg azt a villámlást,
mely üszköt vet a házak
tetőire s a robbanást,
mely füstöt vet utánad.
Fordulj magadba, ott keresd
a régi, régi dallam
révületét, a béke szent
zsongását, önmagadban.
A vértől megvadult a föld,
aknára lépsz, ne mozdulj
te öldöklésben elgyötört
lélek, magadba fordulj!
Figyeld, a felek és csodák
ma legbelül teremnek
és onnan küldi csillagát
s intő szavát a Gyermek.
1942. november 24., Oroszország
Bence Lajos
Karácsonyaim visszakérem
Béke, békesség!
nyugodj meg,
nyugodj meg, szívem!
De mégis bánt,
így, elszabotált
karácsonyaimat visszakérem,
harcban tusában, téli
fagyba, hófödte földrészen
szikrázva, a csontokon is
átvitázva, ázva-fázva,
istennel is harcba szállva,
ördöggel is hadonászva:
elemektől, istennyilától
sem kímélve, eljutni
a küszöbig, senkitől
sem félve, rettegve,
de lobogó lánggal égve…
— eltékozolt karácsonyaimért
jöttem, ördög és pokol után
isteni hullást remélve,
emberi közönytől kísérve, kisírva
és kísértve, égni, dacosan a szélek
szelével, viharával, ráfeküdni,
ráfeszülni a határvonalra,
várni, mikor jön a síneken
a gázoló, krisztusi keresztfán,
csüngni, aranyalmafán
rothadó termés, féregjárta gyümölcs
talonban maradt alma-körte, cefrének
sem jó, maradni ecetnek, kit
hordó híján, műanyag kádba/kukába
löttyintenek,
mézga létünk így lesz muslincák
tápláléka, ember helyett, állatok
itala, ivadéka
sem
vonat
vissza
kiskarácsony után
nagykarácsonyi szélben
lobogó ingujjban
már csak a semmi
élétől félve
kettőbe vágva
égve
(Lendva)
Makkai Ádám
Karácsonyfák Hawaiiban
Zilahy Lajos, A lélek kialszik szerzőjének emlékére
A Matson Társaság nagy teherhajóit
kora novembertől északi fenyőfák
drótozott hullái ezrével duvasztják —
vegyél, siess, szkájpold haza, milyen jó itt!
áraik változók: tízdolláros törpe
majd megy a szemétbe, mert sok ága törve;
százötven dolláros házmagas faóriás —
Pénzed vajh elég lesz? — Vidd, szerencsés flótás!
Van több otthontalan magyar – sátruk sincsen,
menhelyen szorongnak takarótlan priccsen,
de mert harminc fok van, egyikük sem fázik —
nem érdekli őket a kommersz karácsony,
kialvó lélekkel forognak az ágyon,
kopott rongyaik közt ellátnak hazáig.
(Hawaii, 2014)
*
Hermann Hesse
December
Ha még oly sok gond is nyomasztna,
Lányod s fiad elől vesd ki mindazt ma
Magadból, s mint egy pásztor,
Karácsonyra, ha jól vigyázol,
Szíved maga lesz a gazdag
Szentföldről való jászol.
(1906)
Karácsony körül
Ha karácsony harangja zúg,
Gyermekkoromba visz az út
És lábam a szűzi hóba lép
Az erdőn. Mégis évente
Elér egy boldog óra épp,
S akkor mintha enyém lenne
Minden egészen a csöndben
Ott, azon a tájon, ahonnét jöttem
S hol mindig érzek régi illatot –
S újra gyerek vagyok.
(1913)
Szentföldi születésnap
Nem vagy ezúttal kis szöszke ded,
Ki édesen szunnyad a jászolban.
Most angyalok arcán sem mosoly van.
Jajteli szívünk virraszt veled.
A hős Te vagy nekünk ma. Emberi.
Pillád a könnyön diadalt csillant át.
Te tudod csak csöndesíteni
Csöpp véreddel e vad világ harcát.
(1914)
Karácsonyéjjel
Az utcát be hópelyhek lepték,
Benn, a kandallóban lobban a láng,
S a szomorú és szürke estét
Elszállt nyarak visszhangja járja át.
Köszöntök gyermekkori napot,
Miből régfeledett mese kél fel:
Csengettyűz, ezüstcipő kopog,
Jézus-Gyermek jő s izzik az éjjel.
(1921)
Rainer Maria Rilke
Clara Rilkéhez 1901 karácsonyán
Karácsonykor, ha csöndesebb az év,
Halk szívverésed is úgy hallhatod, ahogy
Óraütést és esteli tik-takot:
Karácsonykor, ha csöndesebb az év,
A nagyra tágult gyerekszemekben
Az összes kívánt ajándék megnő,
S szívesebben volna anya minden nő
A nagyra tágult gyerekszemekben.
Másik országba mész Te ilyenkor,
Hisz olyasra vágysz, mi érintetlen még
S a városokban ezt meg sose lelnéd,
Hát más országba mész Te ilyenkor,
Oda, hol tágas, teljes az ég, már
Mélye ezüstös erdőket is altat,
Szűzi havukhoz ér cipődnek talpa
Ott, ahol tágas, teljes az ég már.
És a magasban megáll egy csillag,
Roppant fényével ragyog fölötted fel,
S átzúdul rajtad a távol, mint tenger,
Míg a magasban megáll a csillag.
Ádvent
A téli erdőn szél-pásztor jár
Hópihe-csordát terelve.
Egy fát, hogy kiválasztatott, már
Nem rettenti a szekerce,
Sejti a fényt. Az út fuvatát
Érinti örökzöldje, nő
Csak égre vihart hajlongva át
S várja a szent éjt a fenyő.
Az este közelít
Közelít halk fenyves hófedte
Ághegyein és ablakaink
Üvegére nyomja az este
Hűs homlokát amint betekint.
Lecsendesülnek mind ezalatt;
Vének tűnődnek karosszékben,
Anyák némán, királynőképpen,
Kisfiúcskáknak a játék sem
Megy, cselédek a rokkát éppen
Leállítják. Leskel az éj be.
És leskelnek ki a háziak.
Angyali szózat a pásztorok fölött
…Irigyli arany hajfürtjeiért
Pásztorok közül egy az angyalt
S megy utána – oly gyöngéd hangja kélt –
Együtt a köpenyes társakkal.
Éjből kérlelték égi seregek,
A nyáj lenn pihenőre dőlt épp.
Eltévedtünk. Már ti segítsetek!
Vadidegen férfiaknak zöngték.
És föl is állott a sok pásztor ott,
Sötéten dülöngött a csorda –
S redős ruháikba izmosodva
Követték őket az angyalok.
József bizalmatlansága
Nem nyílt ki József görcsös ökle,
vesződött vele és szólt az angyal:
Hát nem látod, hogy az ősi hajnal
hűvöse szorult itt redőkbe?
Márián mitől e változás? –
dörmölt és az angyalt kancsin, nézte.
De ekkor már rárivallt: Te, Ács!
Isten munkál itt, nem veszed észre?!
Enged néked, nézd a deszkát, ezt ni –
s te kérdőre vonnád vakbüszkén
Őt, ki képes újrarügyeztetni
még e legyalult fát is tüstént?
És fölfogta. És bele is rémült.
Akkorra az angyal se volt ott.
Lassún csúsztatta alá nehéz, gyűrt
sapkáját. S háladalba fogott.
Krisztus születése
Mert nem volt alázatosabb nálad,
bevilágolhattad a mennyet.
Haragvó Ura volt a világnak,
most juhászodva születhet meg.
Csak nem hitted félelmesebbnek
azt, ki nagy? Aki megy mindeneken
át saját sorsa szerint járva.
Mely így haladna, csillag sincs ilyen.
Ők nagyok? Nézz a három királyra
mint öled elébe akárha
ajándékot, drága kincset hoznak,
tán ámulsz e mérgeken Te is — :
s Ő senkihez sem hasonlatos, csak
ruhád ráncain egyet simíts!
Tengerről az arany s fűszer hisz
miért jött? – ha nem tartós örömre.
Ámbra bódító füstje száll itt,
s míg az ember belecsömörödne,
már enyhül, mi kínozta váltig.
Mert a kisded (lásd): megvidámít.
Milyen csudás az éjszaka…
Milyen csudás az éjszaka,
Minden ágat beezüstöz
És olyan szelíden ballag a
Pásztor előtt az ég csillaga,
Szinte viszi az Újszülötthöz.
S mintha csak gyémántporral szórta
Be volna valaki az utat,
Egy elhagyatott templomocska
Akárha fölemelt szív volna,
Csodával teli – égre mutat.
Németh István Péter fordításai
*
Nemesvitai Betlehem
Németh István Péter: Tapolcai betlehemek
Szülővárosom legrégibb tárgyi emléke a betlehemi éjszakáról egy 14. századi freskó, amely Zsigmond király korából maradt fenn. Még ha töredékben is, de a karácsonyi jelenetet ábrázolja. Képzeletünk segítségére siet az ikonográfia hagyománya, miképpen is kellett ábrázolni akkoriban Szent Józsefet és a boldogságos Máriát, köztük a Dedet, s a mennyből feléjük leröppenő angyalt. Erről a tapolcai templom külső falán, a vakolatok alatt megőrződött képről, sajnos, hiányzik már Szent Józsefen kívül szinte mindenki, egy zöldes angyal kontúrjai még kivehetők. Viszont a mai napig őrt áll a jászolnál, az ahhoz tartozó cserény túloldalán. Ő, a családfő. Vonásai Zsigmond arcára ütnek. Nem csupán hasonlít rá, hanem a korabeli festő Szent Józsefként egyenesen magát a királyt, a császárt ábrázolta mint donátort. Divatos drága ruhát visel, itáliai föveget, tarsolya még egy modern övtáskára is emlékeztet. Lehet, hogy Tapolcán is ritka vendég volt, nemcsak Rácországban, még az is lehet, hogy egy balatoni dereglye sem hozta ide, ám azóta velünk van. Vigyázza a Gyermek álmát. S minden esztendő Vízkeresztjéig várja, hogy kívüle még három király is érkezzék az egykori oppidum templomdombjára.
Zsigmond uralkodásánál régebbi időkre talán egy népdalunk utal, amit Nyék Sándor, egykori tapolcai káplán, 1953-ban gyűjtött a Szent György-hegyen. A dalos névnapi köszöntő törzse archetipikus, kozmikus látomás. Egészen a kereszténység és a magyar őstörténet kultúrbölcsőjét idézi. Keletet és Nyugatot, katolicizmust és sámánhitet, hiszen ez élet- és világfa ágai (I. Móz. 2:8-9.) szétválaszthatatlanul egymásba fonódtak. Hogy nekünk karácsonyfánk legyen. A Jesszéből sarjadó családfa után e népdalba plántált fán termett, arról szaggatott piros alma idézi Jézus Krisztust:
Eljöttem én jó es’ve, jó es’ve
István’ köszöntésére.
István légy egészségbe’!
Köszöntlek reménységbe.
Földje hozta a fáját,
Fája hozta az ágát,
Ága hozta bimbaját,
Bimbaja meg virágát.
Virágja meg almáját,
Almája meg Szent Annát,
Szent Anna meg Máriát.
Márija meg Szent Fiát,
A világ megváltóját.
Ottan van egy almafa, almafa,
Piros alma van rajta.
Piros almát szaggatják, szaggatják,
Is’ván kezébe adják.
Ahol a nap lenyugszik, lenyugszik,
Ott zárják le szívünket.
Így kap visszavonhatatlan komolyságot – a magyar néprajzból jól ismert – az István napi bőségkívánság. (István és János napja közel esik karácsonytájt egymáshoz, Nyék Sándor megjegyezte: énekelték az István-köszöntőt Jánosoknak is.)
Borod és kenyered,
Egészséged légyen!
Az Isten áldása
Szálljon erre házra!
Benne lakó népeket
Indítsa vígságra!
Tőle dicsértessék
Mindörökkén, ámen!
Tőle dicsértessék
Mindörökkén, ámen!
Tapolcán a Szent György-hegy tűleveles örökzöldjei évszázadokon át várták, hogy valamelyik család állítson végre már ünnepi asztalára karácsonyfát. Akasszon rá piros almát, hogy emlékezzünk a születendő Kisded későbbi keresztfájára is, amely még a szenvedéstörténet után is pirosan, Szentlélekkel gyümölcsözik. (Luther Márton megtette. Vidékünkön, dunántúli településeken, sokáig termő ágat, például a dércsípte édes gyümölcsével az örömhírre, töviseivel nem kicsit a szenvedéstörténetre emlékeztető kökényágakat függesztettek föl a születés éjszakájára. A Tapolca környéki falvakban ősibb szokás volt ’fellógatni’ a borókát, a törpefenyőt… A talpfába való fenyőfácska-állítás otthoni asztalokra csak az 1800-as évek második felében kezdett divatba.
A mezővároska és a környék falvai közt nem vonódott még sokáig éles határ, ám kétségtelenül Tapolcából a 20. századra polgáriasodó kereskedőváros lett. Már egyre több feldíszített karácsonyfa került az otthonokba, de a falusi betlehemezés is kedves népszokás maradt hatvan-hetven évig. Kamaszkoromig – ha egyre gyérülőbben is – hallhattam a betlehemes köszöntővel házról-házra járó baráti, sőt családi kalákákat. Nyugdíjas tapolcaiak mesélték el a régi, hol fekete, hol – az volt a legszebb! – fehér karácsonyaikat, amikor láncos botjaikkal bekéretőztek boldog karácsonyt kívánni az utcánkban. Ragasztott kenderszakálluk volt, rajtuk az édesapák kifordított bekecse, kucsmája, vagy éppen az angyalt játszó fiún a térdéig érő, hosszú ujjú hófehér ing.
Bálint Péter volt ez az angyal, tudod, Feri bátyja… Kezd bele az emlékezésbe Vecsey János (utcabéli festőművész).
A mai tapolcai piac tőszomszédságában ülünk. Mogyorósi utcának is hívták az utcánkat – a mai tapolcai piac működik itt –, mivel tényleg mogyoróbokrok voltak a domb tetején. A dombról szánkóztak le télen a gyerekek, s a harasztra a nyájakat naponta terelték ki. Szarvasmarhákat, disznókat kísért a gulyás, a kanász alkony előtt haza. A hatvanas években mégy úgy kidobolták a tanácsi rendeleteket.
Péter után mentünk, mi, négyen, Vecseyek. Károly volt az első pásztor, én, János, a második, László a harmadik. Vecsey gyula volt a vén Koredó. Valóban ő volt köztünk a legidősebb. Bekopogtunk Csernyi Pali bácsiékhoz, Móroczáékhoz, Somogyiékhoz. Vidosa Jancsiék a város másik részébe, a Szent György utca környékére jártak betlehemezni. Több csapat is járta az estét, ebből néha apróbb ütközetek is származtak, megesett, hogy harc folyt a területért. A szomszéd, Batthyány utcában a Kudomrák-gyerekek le is kapták a ragasztott kender-szakállamat, épített kis jászlunkat is meg kellett védenünk. Funérlemezből lombfűrésszel vágtam ki belé a bárányokat. S énekeltük a Mennyből az angyalt… 1956-tól 1958-ig mi jártunk ezt a környéket a köszöntéseinkkel. A szövegkönyvünkre is jól emlékszem. Az első pásztort szólították a szobából:
Gyere be, te, első pásztor!
(Beesett.)
Gyere be, te, második pásztor!
(Beestem.)
A padlóra lefeküdtünk, akár a Betlehem mezején a hajdanvolt fáradt pásztorok, és egy ideig szendergésüket utánoztuk. Majd derűs mondataink voltak, ilyen válaszokat adtunk a „Hát, te, pásztor, mit álmodtál?” kérdésekre: „Azt álmodtam, hogy a gazdasszony akkora 2 Forintost nyomott a kezembe, mint a taligakerék.” Vagy ennél is vidámabbat: „Én úgy megbotlottam az ajtófélfában, hogy beleütöttem a fejemet a sparhelt lábába, s nem is emlékszem semmire. „ Vagy pajkosabban: „Azt álmodtam, hogy a maga lánya simította meg a kezemet.” A harmadik pásztor vágyálma már közeledett a realitáshoz:
Azt álmodtam, a gazdasszony akkora kolbászt akasztott a nyakamba, hogy az egyik végét én rágtam, a másikat meg a kutyák… (Valóban meg szokták kínálni egyes házak a köszöntő-mondókat.)
A jelenet dramaturgiai csúcspontja az volt, amikor a legöregebb, a vén Koredó mondja ki, miért is gyűltek össze?
Hát én meg azt álmodtam, hogy megszületett a Kis Jézus Betlehembe!
Mondanom sem kell, minden elheverő pásztor ekkorra már talpon volt, s belekezdtünk – láncos botjainkkal kopogva tartottuk az ütemet – a Pásztorok, pásztorok, / keljünk fel… kezdetű dalba.
Vecsey Jánosnál alig idősebb Labovszky András. Ugyanazon a soron, de fölfelé a dombon vagy 8 ház állt otthonaik között. Így Andráséknak is volt betlehemező csapatuk, szintén a családból került ki angyal, pásztor, vén Koredó…
Sokan voltak gyerekek, de az sem számított, ha valaki -10 évvel fiatalabb volt a többieknél, a játékokban ugyanúgy részt vehetett. Ha kellett, fiúsították a focihoz Polányi Irénkét is. A betlehemezés viszont tényleg kizárólag férfias szokásként létezett a picinyek és a kamaszok körében. Angyal is csak kisfiú lehetett fehér ingben. [A környék falvaiban létezett egy csakis lányoknak való szakrális népszokás: a Bölcsőcske. Sajnos, a betlehemezéssel együtt, mára ez a csodálatos Mária-kultuszt tisztelő játék is elmaradt. – megjegyzés NIP-től.]
A betlehemi jászlat, amit magukkal vittünk a házakhoz, már húsvétkor elkezdtük építeni. Ha mással nem, hát a húsvéti dobozok, csomagoló-papírok gyűjtésével. Vékony falécecskék, hullámpapírok, szépen hajtogatható papírzsacskók (staneclik) lettek félretéve, hogy Ádvent felé már a karácsonyi játék-istálló fala lehessen a fa, teteje a cserép-tetőszerűen bordázott keménypapír. A figurákat évről-évre megörököltük, ügyesebb iparos felnőttek faragták ki Máriát és Józsefet, a Szentcsaládot a bocikkal, szamarakkal. Legtöbbször persze fából, de elterjedt volt a kukoricaszár és a csuhé alkalmazása is. Mécses világított a Kisded szalmája körül, majd – kevésbé tűzveszélyesen – apróka izzót gyújtott egy 4 és fél voltos lapos zsebtelep.
Ilyen, s már kaucsuk játékbaba-Jézuskával jött meg a Labovszky András és Vecsey János utáni generáció hozzánk, a Bajcsy- Zsilinszky 10-be. Láncos botjuk volt nekik is, mint mindenütt őelőttük a regölőknek a tekintetes Zala (Szala) vármegyében. A kutyák ugatása elárulta, hogy közelednek. Megjöttek. S hamarosan a „Szabad-e betlehemezni?” kérdésre adott igenlő válasz után a háziak már bele is élhették magukat az ismerős színpadi előadásba.
Régi somogyországi rémtörténeteket mesélek Andrásnak, milyen összecsapások voltak ha két falu között a téli estében a betlehemező csoportok útja találkozott. Labovszky András is megerősíti, hogy, bizony, országosan jelenség volt, ahogy két vagy több társulat is megküzd a hurkából, kolbászból és szalonnából álló honoráriumért, sőt: kortynyi pálinkáért vagy zsebpénzért. Még bunyók is kerekedtek a versengésből a felségterületek határain. A Bajcsy-Zsilinszky utcaiaknak a szomszédos Batthyány utcai Kudomrák-fiúkkal kellett megküzdeniük. De ezek a csatározások is legendás ködökbe vésznek. Mindig jött egy újabb nemzedék, amíg jött. András és János generációját is fiatalabbak követték az utcában. Az én gyerekségem idején már Bakos Tanti esett át a küszöbön Kocsor Feri, Tóth Laci, Németh Gyula és Zoltán hívására…
S még évre év visszatértek és elmentek. Az akkori havazásokban közeledett majd elveszett távolodó énekük.
A betlehemezés szokása természetesen a templomban is élt, nem szorult ki a szakralitásból, hogy profanizálódjék. A mindenkori plébánosok is éppúgy szívesen látott s karácsonykor nélkülözhetetlennek tartották az apjuk-nagyapjuk kucsmájában és bekecsében szereplő kis-pásztorokat. Tapolcán részükre Bodai Lajos főtisztelendő úr például a Volly-féle Népénekek között keresett és talált betlehemi éneket. (Volly István Kodály-tanítványként számtalan énekes-szakrális népszokást összegyűjtött, betlehemesét 1934-ben mutatták be a Zeneakadémián.)
Kis Jézus született,
néki örvendezzünk…
Amikorra a betlehemezők elmaradtak (P. Madar Ilona szerint Kővágóörsön már 1962-ben) Udvardi Erzsébet 1978 karácsonyán megfestette Az idő Tapolca felett című pannóját. Tulajdonképpen nem volt más dolga, mint a saját (nem éppen csak jó) álmait megjelenítenie a Balatonhoz közeleső kisvároska Malom-tava és az 1945-ben kiégett, addigi otthonai körül. Balról jobbra, a múltból a jövő fele kalauzolja nézőit Udvardi Erzsébet ez időutazásban. A kép közepén a Malom-tó áll, egyszerre a jelen és az örök pillanatban. Úgy hullámol a tó, mintha az idő szövetei volnának csak korszakról korszakra ráterítve, amit persze (Pilinszky metaforája szerint) át- és átvérez a történelem. Az Élet Vizén az Arcok Arca tükröződik, persze ama turini lepel alatt, de legalább sejtelmesen láttatni engedi magát. Hagyja, hogy a fény emlékké aranyozza a Harangozó házat, a misére tartó három kalapos hölgyet, s hogy útjukat keresztezze egy Arany Jánosi szénásszekér. A kerítéslécek közelében ezüstös szárnyasok fürödnek, nem gondolunk börtönrácsozatra. A homokkőből készült Szent Háromság-szobor tövében koszorú, nem rég állíthatták még az emlékművet Isten nagyobb dicsőségére. De már baljósan forog a fekete malomkerék a kékellő időben. Akárha Weöres Sándor versében: „…és jár a fekete malom, örökre járó nagy malom, / és kereket sosem cserél, / örök a csend, örök az éj, / kereke, jaj, örökkön él, / csörög a fekete patak, / a habja folyton száll, halad, / szomjas kövek, mohó kövek, / kiserkedő kövek alatt…/ zuhog a fekete malom.”
Hamarosan a lángoló zárda, s a szemfedő tó szélén borulnak egymásra vigasz nélkül az irgalmas nővérek vagy a csillaggal megbélyegzett testvérek. Fityulák, fejkendők foszlányai mintha nyílt vízre vagy nyílt sebekre simulnának. Mélységesen mély a múltnak kútja, s a városka alatt szintén üregek vannak. A haza tehát nem csupán a magasban létezik. A bányavájatban mintha csak a betlehemi sziklabarlangbelsőt látnánk, mikor éppen Jézusnak örülnek. A bányász modern Szent József, felesége karján a Gyermekkel pedig időtlen Mária. Itt születne a jövő? Hisz a rövid prosperitás után alig jártak jobban a vájárok, mint a két világháború között a béresek.
Illusztráció: T. Szabó László Háromkirályok c. frottázsa (2018)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
