Varga Bence: Ételosztás
A langymeleg szellőktől nehéz téli éjszakában egy fiatal lány szedte lépteit a sötét belvárosban. Karácsonyeste volt. A korábban lehullott alig pár centiméternyi hó most óriási, gömbölyded cseppekben olvadt le az ablakpárkányokról, úgy lóbálództak le a tetőkről és pottyantak bele az alattuk ténfergő járókelők hajába. Lusta, meleg karácsony volt. Aki most megállt egy pillanatra és jól figyelt, tökéletesen hallhatta, ahogy a jég vízzé válik, ahogy a csatornákban elcsurognak a törpe, torz hóemberek a parkokból. Hallani lehetett, amint az egész várost ellepi ez a folyékony, latyakos mélaság.
Az égbolt erőtlenül fénylett, a fák üres lombján pedig kásás, vékony hóréteg nyúlt el. Az úttestet szabálytalan sávokra osztották a végiggördülő autókerekek, miközben a sofőrök a kormányba kapaszkodva araszolgattak az útjelző lámpák kereszttüzében, a sárhányóikból pedig – mintha csak egy kéményből törne elő furcsa, világos füst – nedves hó szóródott a gyalogos útra, ahol csinos pocsolyákká olvadva várták, hogy beléjük taposson valaki.
Krisztina éppen egy ehhez hasonló tócsába dobbantotta bele vékonytalpú cipőjét – nagy bosszúságára –, s most a sárral borított lábbelijében nyirkossá vált piciny lábfeje az átázott mikulásmintás zokni alatt. Hideg borzongás siklott végig az egész hátán. Egy forró csésze teára gondolt meg kellemes italokra, otthon, a tévé előtt a családjával. Ettől most még bosszúsabbá vált, amiért hagyta magát rábeszélni az önkénteskedésre, amit az iskolában hirdettek meg hónapokkal ezelőtt. Tudniillik, az erre buzdító nő olyan fellelkesülten és megindítóan érvelt e nemes cselekedet mellett, hogy Krisztina habozás nélkül felpattant a padból és elsőként írta fel nevét egy négyzetrácsos papírra, amit az osztályfőnök adott körbe a teremben. Ezt felidézve arra gondolt, vajon hány végzős gimnazista tölti a karácsony estét ételosztóként valami lepukkant, koszos ingyenkonyhán, ahová még az embereket is úgy kell toborozni.
Szíve mélyén persze sajnálta az éhezőket, a sok-sok hajléktalant, akikkel napjában többször is találkozott, s mindig úgy rémlett neki, hogy az összes túlzóan nagy méretű zöld kabátot visel. Minden hajléktalan ugyanazt a sötét, postazöld kabátot viseli. Most az egész ingyenkonyha zöldben virított aztán fejében, ahogy megpróbálta elképzelni azt. Ettől, mivel erről a színről nem csupán a posta, de a penész is rögvest eszébe jutott, még inkább elcsüggedt. Sokat adott volna ekkor, akár legkedvencebb gyerekkori plüssét is, ha visszavonhatná jelentkezését. Vagy legalább egy új, vastag, és ami a legfontosabb, száraz zoknit, ha szerezhetne. Igen jelentékeny összeget is kifizetett volna, hogy megszüntesse ezt a vizenyős érzést lábfeje körül.
Rossz, kellemetlen gondolatokkal eltelve ért oda az ingyenkonyhára, nagyon pontosan, éppen időben. Alaposan leellenőrizte a címet mielőtt rányitott volna a ronda-nagy ajtóra. Stimmelt. Jó helyen járt. Kissé még kelletlenül, bizonytalanul, de végül lenyomta a kilincset, s az ajtó amint résnyire kitárult, Krisztina azonnal tudta, hogy jó helyen jár. Az orrába tóduló savanyú ételszag egyenest szívébe hasított. Az alagsorba vezető lépcső aljából temérdek zaj, a zűrzavar hangjai szállottak fel, ki a tárt ajtón, egyenest a sötét, langyos, karácsonyi éjszakába. A lépcső aljánál, a sötét, lyukacsos lambériának támaszkodva Krisztina tovább mélázott, ugyanis nem tudta, kinek jelezze megérkeztét. Az egész helyiség sürgött-forgott – óriási hodály kellős közepén találta magát. Fiatal lányok és fiúk vágtáztak fehér kötényben a sorok között, a roskadt sörpadoknál pedig zöldkabátos hajléktalanok beszélgettek egymással, szinte kiabálva. Őrjítő volt a lárma.
Krisztina végül megszólított egy önkéntest, aki sebesen útba is igazította, hátra a konyha felé. Rövidesen megjelent a főnök is, aki az egész ételosztásért felelt. Krisztinát a pulthoz küldték, mondván, ott fog dolgozni. Ő meri ki a hatalmas lábosból az ételt. S máris kezébe kapta fehér köntösét, pár perc múlva pedig már le is váltotta a délutános ételosztót. Ilyenkor ugyanis, karácsonykor, este van a legnagyobb a forgalom, a roham, ahogy a többi önkéntes mondta. A hajléktalanoknak noha egész nap módjukban állt volna beállni a sorba, a legtöbben azonban mégis este érkeztek. Éppen akkor, amikor Krisztina is beállt a pult mögé.
Hirtelenül a konyha két lengőajtaja kivágódott, s két megtermett fiú hozott egy ormótlan-nagy, piros, gőzölgő zománcozott üstöt. Krisztina szinte félve, úgy hajolt fölébe, s tekintett bele, ahogy egykoron, gyermekként a kert végében ácsorgó, vénséges kút mélyébe, amelyről nagymamája azt állította, abban lakozik a csúf békaember.
Pörkölt. Tűzforró, bugyborékozó, sötét, barnaszaftú pörkölt. Nem utálta a pörköltet, sőt, kifejezetten szerette. Ám így, ebben a nagy, ronda edényben, ráadásként a háttérben zúgó rosszkedvű hahotázással valahogy elviselhetetlennek hatott.
S alighogy visszaemelte fejét az undorító gőzáradatból, nyomban szembesülnie kellett a rohammal. Az ajtón ugyanis fáradhatatlanul tódultak be az újabb hajléktalanok – hétrét görnyedve, szakadt, koszos kabátjukban, borszagúan, üres, korgó gyomorral. Krisztina attól tartott, ennyi embernek ez a roppant méretű, kondérnyi pörkölt sem lesz elegendő. Gondolkodásra azonban nem volt idő. Máris megmarkolta a hatalmas merőkanalat és belemártotta a sűrű, fortyogó szaftba, ami úgy nyúlt és csepegett le minden merítés után, mintha csak sötét kátrányt lapátolt volna az izzadt aszfaltról. Az asztalon megszámlálhatatlan-sok kenyér és savanyúság hevert szerteszéjjel, a sorakozó hajléktalanok mohón tenyereltek beléjük és pakolták a műanyagtálcájuk szélére. Krisztina számára rendkívül meglepő volt, hogy a savanyúság, a lében tocsogó almapaprikák és félbeszeletelt ecetes uborkák fogytak inkább, jócskán gyorsabban, mint a hatalmas karéjokban szétszórt parasztkenyér. De nem volt idő elmélázni. Krisztina csak merített és merített, újból merített, a pörkölt pedig mintha szemernyit sem fogyott volna, de ő csak merte tovább. Időközben már a szagokat is elfelejtette. Hozzászokott mind a zöld kabátok látványához, mind a pörkölt gyomorforgató, kiábrándítóan erős és orrfacsaró szagához. Még a haragja is elszállt, többé nem is gondolt a nevetséges karácsonyi filmekre, a meleg teára, az unalmas és egyhangú estékre. Ha most megkérdezte volna valaki, bizonyára azt felelte volna, határozottan jól érzi magát, s szívét némileg el is öntötte volna egyfajta langyos büszkeség – a jótett simogató, édes érzése. Mindössze vizes zoknija zavarta továbbra is, a nedves, tapadós érzéstől még így sem tudott szabadulni.
Krisztina éjfélbenyúlóan merte a pörköltet, egészen addig, amíg már a konyha elkezdett kiürülni. Az önkéntesek, akik napközben kezdték munkájukat, már rég hazaindultak, a hajléktalanok is lassacskán visszabotorkáltak a kietlen utcákra, a pörkölt pedig minden kezdeti biztató jel ellenére is, de végül elfogyott. Csupán az üst alján maradt még néhány evőkanálnyi szaft és egyetlen egy falat húskocka. Így, a legnagyobb hullám lecsengésével, Krisztina szemében ez a kis maradék ismét gusztustalannak hatott. Szemmel láthatóan kihűlt, a szaft pedig hártyássá, kocsonyássá vált.
Krisztina fáradtan rogyott le egy székre, először, mióta beállt a pult mögé. Egyedül volt az étkezőben. Az önkéntesek jobbára már mind hazaindultak, főnökei pedig elvonultak. Csak ő ücsörgött és merengett izzadt homlokát törölgetve.
Hirtelen a háta mögül, a konyhára nyíló a lengőajtó megmozdult. Épp csak résnyire. A konyha neonfénytől világló rejtekéből egy apró, vaskos keverékkutya bukkant elő, fejével megtolva az ajtó egyik szárnyát. Bájosan húsos, kövér jószág. Ott állt, testével a két szárny közé ékelődve, bánatos szemekkel, Krisztinát bámulva, akit azonnal levett lábáról, hiszen imádta a kutyákat. A tacskóféle kutya erősen szimatolt, szemei pedig a pulton álló üstre tévedtek. Zsíros, hurkatestét átpréselte a bejárón és nehézkes mozgással vonszolni kezdte magát Krisztina lábához. Pitizni próbált, de tömzsi kis lábaival nem bír felegyenesedni. Két hátsó lába nem volt képes megtartani az egész testet. Krisztina, akit ez az esetlen mozdulat csak még jobban elbűvölt, először széttárta karjait és végigsimított a kutyán, majd eszébe jut az utolsó falat pörkölt. A kutyának talán jó lesz még.
Krisztina villára tűzte az utolsó kocka mócsingos húsdarabot, hogy a szakács kutyájának adhassa, amikor is a semmiből, az ajtó irányából egy halk, rekedt köszönés hallatszott. Egy hajléktalan osont be az alagsorba. Csont és bőr, borostás férfi. Fején ősrégi téli sapka, kezében néhány gyűrött újságpapír, a hátán pedig egy félbeszakított, sötétzöld kabát terült el. Fáradt szeme alatt jókora véraláfutás éktelenkedett, pislantani is alig bírt vele. Kissé lehajtotta fejét és bánatosan elnézést kért, amiért csak most ért oda. Enni szeretett volna.
Krisztina pedig tanácstalanul állt vele szemben, kezeit szigorúan a pult alatt tartva, egyikben a villára tűzött húscafattal. Hosszasan elgondolkodott most, a bánatos szemekbe pedig alig mert nézni. Tudta, hogyan fog dönteni. Lábánál közben egyre türelmetlenebbül pitizett már a zömök jószág, ezért Krisztina végül is lehajolt, bal kezével lehúzta a húst és a kutyának adta, aki mohón, azonnal lenyelte az egészet, rágás nélkül. – Sajnálom, de már csak a szaft maradt. Egy kenyérre rákenhetem, ha gondolja – mondta most, a hajléktalan arcán pedig halovány mosoly húzódott meg. – Az is megteszi. – Nem győzte hálálkodással, miközben a fiatal lány lekaparta az üst aljára száradt maradék hártyás pörköltszaftot és egy kenyérre téve elegyengette azt. A kutya közben visszakódorgott a konyhába és áttolta magát a lengőajtókon.
Az öreg alig pár harapással elpusztította az egész kenyeret, mennyei élvezettel. Minden nyelést követően ádámcsutkája olyannyira kidudorodott, hogy Krisztina attól félt, a hatalmas falatok átszúrják nyakát. Még a koszos ujjbegyeire cseppenő szaftot is lenyalogatta. Úgy tűnt, a férfi hosszú ideje nem evett már. Az öreg végül ismét hálálkodásba kezdett, majd egy utolsó köszönöm után gyorsan útnak is indult, felfelé a magas lépcsőn, a holdfényes karácsonyi éjszakába.
Krisztina örült, hogy sikerült még egy időntúli vendéget is kiszolgálnia, és ráadásként ehhez még a kutyától sem kellett megvonnia egy apró falatkát. Magabiztos gyorsasággal kezdte felsöpörni a pult mögötti területet, olyan ártatlan és rezdülékeny mozdulatokkal, hogy szinte öröm volt nézni. Egész karja és csípője is beleremegett, ahogy suhintotta a padló mocskát seprűjével. Krisztinát persze senki nem látta ekkor.
Csak eztán nyitott hátra, a konyhába, hogy ott is felseperjen. S ahogy betoppant, szemben találta magát a szakáccsal, aki épp egy púpozott tál pörköltet rakott le az iménti kutya elé. Nem értette, honnan maradhatott étel. Hiszen mindent felszolgáltak már, egy csipetnyi sem maradhatott. – Egyél csak, jól van, de kis drága vagy. Finom, mi? Jó, hogy félretettem neked? – súgta-búgta közben a szakács a jól meghízott tacskókeverékhez, aki egész fejét belefúrta a hatalmas adag pörköltbe, és hangosan, cuppogó hanggal nyelte a nagy, zsíros húsokat. – Ezek az éhenkórászok úgy pusztítanak ilyenkor, mint a sáskajárás. A kutyának sem maradna utánuk – fordult oda Krisztinához a szakács.
Krisztina azonban nem volt képes válaszolni. Úgy érezte, a legkönnyebb volna szó nélkül kirohanni az épületből és meg sem állni hazáig. Ekkor azonban egy főnöke lépett oda hozzá, mogorván és fáradtan: — Menj, szedd össze a maradékokat az asztalokról!
Krisztina pedig elindult, hogy körbejárja a sörpadokat, de mindhiába – a tálak patyolat tiszták, fehérek voltak, mint a hó és fájdalmasan üresek. Az utolsó csepp pörköltet is leették róluk. Mindössze néhány kenyérhéj feküdt szétdobálva itt-ott. Krisztina szívét elfacsarták a használt, törött műanyagvillák, a morzsás viaszosvászon terítők és a kongó, üres üst hangja, amint visszavitték a konyhára.
S ekkor, a semmiből ismét érezni kezdte, ahogy lábfejét elönti a keserves téli pocsolyák nyirkos vize.
Illusztráció: Kenyér és víz (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
