Próza

december 15th, 2018 |

0

Csongor Andrea: Valéria miatt

neki és Neki

Az ágyon ülve Margit egy kisbabát szoptatott. Két nagyobb gyermeke keresztben feküdt a térdén, és a mesét hallgatta.

 – Igen ám – mórikálta magát az anyjuk a mesélős hangján –, de a vajda fia nem tetszett a cigánylánynak. Se muzsikálni, se hazudozni nem tudott. Unalmas volt egy órácskát is vele tölteni. Hanem arra járt azon a tavaszon egy villogós szemű, fürge ujjú, szemtelen muzsikuslegény. Minden éjjel más padláson aludt, kiitta nyersen a tojást is, és akkorákat hazudott, hogy az ég is belerengett, meg persze a szép cigányleány szíve is. Meg se kérdezte az apját, eszébe se jutott az öröksége, csak azt tudta, hogy ez a legény lesz az élete párja, senki más. Meg is szöktek egy holdas éjszakán.

– Milyen öröksége? – kérdezte Albert, mert most is figyelt, mint mindig, ha kapcsolódott valakihez. Ritka esemény volt, hogy édesanyja mesélt, mert ezt a tevékenységet a közösségben kizárólagosan férfimunkának tekintették, sokszor este a tűznél nagy közös mesemondás folyt, ilyenkor a hallgatók kívánságaira lehetett alakítani a történetet, vagy esetleg a mesemondó elfáradt, és hirtelen váratlanul véget vetett egy szerelmi történetnek. „Megunta magát, és hazament” – ilyen befejezése is lehetett a mesének. Most azonban hajnal volt már, édesapjukat várták vissza egy lakodalomból, ahol muzsikált az éjszaka. Az izgalom ébren tartotta a családot, várták haza, és várták azt is, hogy mit fog hozni.

 – Hát, tudvalévő, hogy az öreg cigány – a Szálkás – megígérte a lányának, hogy halálakor ráhagyja az egész kerek világot… – magyarázta Margit.

 – Hát az övé volt? A világ? – tágult nagyra Albert szeme. Érdekelték a világ dolgai, de az egész világ a maga teljességében érdekelte a legjobban. A nagy miért.

 – Az övé is…. – mosolygott az asszony. – Igen ám – folytatta a mesét –, de a szegény muzsikusnak, amellett, hogy csillogó nagy szeme volt, karcsú dereka, és akkorákat tudott lódítani, mint ide a Tisza, nem volt egyebe egy árva hegedűnél…

 – Mint apának? – kérdezte a kisebbik fiú. Szemét kezének két ujjával próbálta kitámasztani, és azon csodálkozott, hogy a szekrény sarka az álmosságával arányosan egyre nagyobbnak tűnik, sőt néha mintha ugrana egyet. Ezen az estén csodálatosan virgoncnak tűnt a szekrénysarok.

 – Igen, mint neki. Az én uramnak. És pontosan így szöktem meg vele én is.

 – Mert villogó szemű volt, és meg tudott nevettetni?

 – Igen, azért. Ennyi elég volt hozzá.

– De pöröltél vele ma induláskor is, amiért késik.

 – Meg kellett várnia az esti harangszót, ahhoz tudja csak felstímolni a gitárt. Késett ma a harangozó is, hát késett ő is.

De már hallatszott is a férfit kísérő köhögés, toporgás a deszkaajtó előtt. Ahogy belépett, kezében a hangszerével, a két fiú mindjárt közrefogta.

 – Éhes vagy? – kérdezte tőle az asszony. A gyerekek feje fölött megpróbáltak összekapaszkodni a tekintetükkel.

 – Lakodalomból vök – válaszolt szokása szerint kevés szóval a férfi.

 – És mindenki megkapta a nótáját? Mindenkit tudtál fordultatni? – érdeklődött az asszony, miközben a babát belerakta egy fateknőbe, ami bölcsőként működött.

 – Hát. De volt valami jöttment, azt mondja: elfütyülöm. A kalapomból borítsák ki az eszem, ha azt egy cigányember is le tudta volna játszani. Olyan hamis volt, mint a vének Zsuzsanna ellen a Bibliában…

 – No, igen… És tercelt–e¹ neked valaki?

 – Sose kérded, hogy járok–e valaki után, mindig csak ezt… Mit akarsz ezzel?

 – Engem az se érdekel, ha ágyba bújsz a fél világgal, de ne terceljen veled senki más! Egyszer halljam meg, és megkopasztalak, mint tyúkot a levesbe!

 – Hagyjad, asszony, már nélküled is kopaszodom.

 – És pengőt hoztál-e?

 – Mit gyámbásztok állandóan? Mi ez a razsnakolás? Talán éhen tartalak titeket? Az Úristenit! – Azzal nekiállt nyugodtan leszerelni a gitárról a húrokat. A gyerekek megbűvölten figyelték, ahogy az apjuk benyúl a gitár hangszekrényébe, és a lyukon át egyenként szedi ki a gitárból az aprósüteményeket, a pogácsát, és kirakja egy terítővel letakart hokedlire. Pillanatok alatt betömték a nagyját, és a maradékkal hátraültek a dikóra. Lécekből készített faágy volt ez, gyékény szövése adta a mintáját. Ha úgy hozta az élet, ravatalként is szolgált.

 – És Albert megtanulta-e ma a számokat? – tudakolta az apa.

 – Meg, nyolcig.

 – Miért éppen nyolcig? – kérdezett vissza meghökkenten a férfi.

 – Mert addig vannak hozzá hangok. Az utolsó kettőről nem érti, hogy minek vannak – mosolygott az asszony, és odasündörgött. Szerette a férje illatát.

 – Úgy érted, csak énekelve bírta megtanulni?

 – Hát. Másképp semmit nem mond neki. Nem szólal meg: így mondja.

 – Nem pengőt hoztam, hanem ezt – vett elő a férfi erre a hátizsákjából egy aprócska hegedűt. – Neked – nyújtotta az idősebbik fia felé, mintegy válaszul a nyolcig szóló számokra. A fiú az anyja mögé bújt, onnan kukucskált kifelé, megbűvölten, félve, és kissé undorodva figyelte a szerszámot.

 – Apám – mondta, – én nem vagyok ám cigány hegedűs.

 – Dehogynem. Még a neved is az, Hegedűs.

 – Az nem az igazi nevem, azt csak a Hivatal adta, anyám is megmondta. Nem akarok se hegedűs lenni, se cigány. Én fehérebb vagyok. Én Parno¹  vagyok.

 – Fenéket vagy fehér, épp csak annyira, mint az apád. És prímás leszel.

 – A hegedülés cigány embernek való, és én nem vagyok cigány, csak te. És nem alszom hegedűvel, mint Nagyapa. Nekem rendes feleségem lesz.

 – Nem is vagyunk se házi cigányok, se sátorosok. Hanem zenészek!  És nagyapa se asszonynak tartja a hegedűt, de melegben kell annak lenni, hogy jól szóljon.

A férfi nem szólt többet, felakasztotta a hegedűt egy szögre. Állt egy ideig tétován, visszautasítva.

 – Maradt valamennyi pénzünk? – kérdezte a felesége csöndesen. – Holnap fizetni kell a boltban. Felírattunk.

 – Nincs. A lavottát kaptam tíz estéért. Hálátlan, büdös kölyök.

A kisebbik fiú, Valér lépett oda.

 – Apám, hoztál cipőt? Megígérted.

A férfi lecsúszott a fal mellett, majd letérdelt, és odavágott öklével a földhöz. A házban a padló döngölt föld volt, nem kellett messzire menni, ha az ember bántani akarta a világmindenséget. Kicsit büntetni is. Az ágyak tisztán tartása érdekében lefekvéskor mindenki először az ágy szélére ült, majd felhúzott talpait egymáshoz dörzsölte. Adtak a tisztaságra. Ádám ma is minden este elvégzi ezt a mozdulatot, bár már szőnyeg és parketta van a talpa alatt. De Ádámról majd később még beszélek. Meg se tudnám állni.

Albert közelebb óvakodott, nagy szemekkel nézte, majd megkérdezte az apját.

 – Mit csinálsz?

 – Istennel beszélek fiam, hagyjál! – felelte az apja, szája vonalát a keserűség vékonyra húzta. – Jobb, ha most nem kerül a szemem elé…

 – De miért nem ülsz le mellé? Idehúzhatnál magad mellé Neki egy sámlit, és úgy. Tudod – tanácsolta jóindulattal Albert.

 – Te úgy szoktad?

 – Hát. De az még nem elég. Odahúzom a sámlit, és lejátszom a bajom. Mert az megszólal rendesen, azt meghallja… – állította mély meggyőződéssel. – Mellém ül a sámlira, csak éppen ő úgy csinálja, hogy nem látszik.

 – De min játszol? Nincs hegedűd.

 – Hogyhogy? Mindenen: a kannán, a fésűn, ami van. Mindegy az, apám, hogy min.

 – És a magyart érti vagy a lovárit? Az Isten.

 – Hát a zenét. Tudhatja – vont vállat a gyerek.

A gyerek feje felett a két szülő összemosolygott, megnyugodva, cinkosként. A férfi elengedte összehúzott izmait, válla láthatóan centiket süllyedt. Lelógatta a két  kezét, az asszony pedig csak nézte a mindentudó ujjait. Úgy helyezkedett szembefordulva a férfival, hogy arca az arca alá kerüljön, majd felemelte a fejét. A férfi ujjai belesiklottak a fekete hajba, ahogy Margit akarta.

 – Hátrahajlik a hüvelykujja. Rendben lesz – mondta halkan az asszony. – Bőrébe fog férni. – Ígéret volt.

 – Na, jó – mondta a férfi, ahogy Ádám is szokta. — Te ettél, asszony?

 – Krumplit főztem.

 – De ettél?

 – Megittam az egész főzővizet.

A férfi szó nélkül újra benyúlt a gitárba, kivett onnan egy összeszöntyömpörödött krémest, és odanyújtotta.

 – Ezt neked hoztam. Csak neked. – Körbenézte a gyanús állagú süteményt, és kicsit sajnálkozva fölötte a kifeszített tenyerére vette.  – Mert kerek e világon senki nem tercelhet nekem terajtad kívül.  – És odanyújtotta az asszonynak.

A két kirándulónak öltözött ember, hátukon teletömött hátizsákokkal, végre megállhatott az étterem előtt. Összenéztek, és egymásra hangolt, fáradt mozdulatokkal lecsatolták a zsákokat, toporogtak kicsit, majd köhécselés hangja mellett beléptek a helyiségbe. A köhécselésnek némi hírértéke volt.

Odabenn meleg volt, fény, békebeli piros kockás terítők, és zsíros ételszag. A falon filmplakátok lógtak egyszerű módon felaggatva, Jávor Pál, Karády Katalin képeivel, Kabos Gyula arca áthúzva, maga a plakát félig letépve. Egy koccintó malac csokornyakkendőben gazdagabb idők hangulatát idézte, egy baktató harcsa pedig a lassan aktualitását vesztő cilinderben láttatta magát. Hatalmas szekérkeréken ormótlan rádió állt csöndesen. Cigányzenekar játszott egy sajátos hangulatot árasztó dalt, melynek szövege magyar volt, de világa messzi, távoli idők hangulatát idézte, szekérzörgéssel, vándorló tájakkal, és váratlan módon mind a négy zenész énekelt is. Úgy bántak a hanggal, mint magasan táncoltatott tányérokkal, amit nem szabad leejteni, ha egyikük elfáradt, a másik táncoltatta tovább.

József és Béla viszonylag messze húzódott a zenekar tőlük idegen világától, és megadta a módját a lecihelődésnek. Bármilyen messze távolodtak el, a teret mégis kitöltötte toporgásuk, széles mozdulataik, ahogy kabátjaikat levetették, torokköszörülésük, sőt magában a termetük is. Mindkettő nagydarab volt, de a zsírréteg alatt jókora izomtömeget mozgattak, Béla gyakorlott mozdulattal, behajlított könyökkel nyúlt időnként a nadrágszíjához. Derekuk merev volt, a hosszú órák óta tartó cipekedéstől, gyaloglástól. Nézeteik nagy holdudvart kerítettek maguk köré.

 – Na, mit szólsz? – kérdezte József, leülés közben jól felmérve a terepet. Szeme öntudatlanul minden környező információt befogadott, fogékony agya pedig rögtön elkezdte feldolgozni őket. Civilek. Vendéglő. Békebeli szabályrendszer. – Ezek meg nyitva vannak! És cigányzenekar, mi a bánat! Úgy látszik, benn is sötétben kell tapogatóznunk… – Nevetve saját viccén, odaszólt az érkező pincérnek, bár ez a nevetés csikorgott, mint az összemorzsolt kavicsok.

 –  Hogy a fenébe vagytok ti még nyitva? Tán nekünk szóló búcsúajándék a Jóistentől, mi? – Béla fürkészőn, kissé feddőn nézett a másikra, de az zavartalanul beszélt tovább.

 –  És zenélnek is?

 – Utolsó esténk, holnap bezárunk mi is. Korán volt még kinyitnunk, épp hogy elvonult a front – felelte a pincér. Fiatal volt, és egy rendben lévő világban élt. Megigazította a terítőt, és udvariasan várt.

 – A „front”! Arra a bizonyos Hortobágyi Tankcsatára gondolsz, gyerekem, ami mostan zajlik! Esküszöm, így fog bevonulni a történelembe! Hortobágyi Tankcsata! Affenéket! Egy gépesített tatárjárás az valójában, nem csata! Kézigránátokkal harcol a hadsereg az orosz tankok ellen…

Béla ezen a ponton jobbnak látta megszólalni.

 – Hagyjad, József, megbeszélnivalónk van.

 – Jó, jó, csak tudni akarom, miért van nyitva a vendéglő, és hogy kerülnek ezek ide? – A zenekar felé intett. Kezének négy ujját összeszorította, az intés gesztusához csak csuklóból mozdult, esetlenül és darabosan, felülről mozgatott bábuként.  – Miért nem kerültek gyűjtőbe, a többivel együtt? Vagy nekik tán nem jutott a honvédelmi munkajegyből? A magyar élet parazitái, a henye életmód látványosban, és épp ma este? A búcsúeste?

 – A prímásunk jutalomjátéka van – magyarázta a szőke pincérfiú. – A vendéglőnk hagyományai szerint minden évben egyszer, október 25-én, a saját dalait adja elő. Ez a születésnapja, ezért is nyitottunk ki. Gyerekkorában nagyon tiltakozott ellene, hogy zenész legyen, sőt még cigány sem akart lenni… elfutott a hegedű elől. És most cigány népdalokat gyűjt, és ír is. A neve, amit használnak maguk között, Prímás.

József türelmetlen lett attól, hogy kéretlenül részt kell vennie egy másik ember életében, amikor a sajátját veszélyben érzi. Majdnem rárivallt a fiúra:

– Kabos miért van áthúzva? – Rámutatott a plakátra, és ebben a mozdulatában nyoma sem volt esetlenségnek, annyira begyakorlott volt. – Ha nem felel meg a származási előírásoknak, miért nem veszik le? Így csak ótvar káoszt kelt! Ezek azok a dolgok, amik miatt már mindenki össze van zavarodva! Ott az ágyúszó, itt a cigányzene, Kabos meg van is, meg nincs is!

Béla jobbnak látta közbeavatkozni.

 – Ne kiabáljál, Józsefem, nincs több vendéglő nyitva már. Itt kell végére járnunk a dolgunknak.

József lehiggadva fordult a pincérhez:

 – Mi a ház specialitása? Remélem nem ürge vagy sünhús, a jó életbe! Ahogy ezt a fenekart elnézem, azon nőttek fel!

 – Húsételt természetesen nem tudunk felszolgálni, tilalom van, semmi csirkehúsleves, talán ha kakastollból … — kíváncsian nézte a két embert, hogyan reagálnak erre a próbatételre. Az ő világa a színpad volt, színész akart lenni apró kora óta, és ebben a két emberben érezte a feszültséget, ami általában a Debreceni Színpad nézőterén szokta elfogni. Ebben a darabban ő is részt kívánt venni, figyelte az embereit, hogyan teremtődik köréjük az atmoszféra. – A mákos tésztánk kitűnő, házi, nagymama a konyhában gyorsan előállítja.

 – A drága Nagymama! Mi inni és beszélgetni jöttünk ide, a mákos tészta, lásd be, nem komoly ajánlat. Mi itt a házi kedvenc ital, azt kérdezem!

 – Hát a három decis. Úgy áll elő, hogy három deci szürkebarát, két deci szóda.

 – Na, erről van szó! Akkor hadd jöjjön, sőt jöjjenek! – A pincérfiú elment, fejében vitte a lappangó konfliktus nyersanyagát. József viszont nem kért részt mások világából, elég sötétben ült a maga világtalanságában, és a kakastollra tett utalás veszélyessége megérintette az idegeit. – Tele volt velük a gyűjtő, ezek meg itt fűrészelik a fát! Háborúban is rendnek köllene lenni! Vagy ezek tán nem „rendezetlen állampolgárságú egyének”? – Merőn nézett Bélára, egyetértést várva, erőszakosság volt a viselkedésében, és amögött valami elemi ijedtség.

 – Csöndesen. Ezeknek itt nem az állampolgársága a bajos. – Béla tudta, hogy ha valamiféle rendezettséget tud sugallni József számára, meg tudja nyugtatni annyi időre, amennyi neki kell.

 – Akkor tudom már! – rikkantotta József. – Mentesülnek, mint a Cigánybáró-hadművelet névadói. Tudniillik – ragadta meg a poharat, amit a fiú, Áron, letett elé – a Cigánybáró-hadművelet során az immáron egyesülő szovjet-román csapatokat a mieink majd odaszorítják drága erdélyi hegyeinkbe, és ott téli védőállásokat rendezünk be! Csak erről lehet szó, a névadásról, nem szokta a cigány a szántást, de a szellemi termékük, az kelendő! És Debrecen magyar főváros marad, majd mingyár. – Szomorúan nézte a felmarkolt poharat, amely még üres volt. Nem tudta kivárni, hogy töltődjön bele a nedű, teljes életútja során sem, és most sem. – A Cigánybáró-hadművelet is hazugság, a románok súlyosan itt vannak a nyakunkon. La revedere, lábad a vederbe.

A pincérfiú töltött, Béla bólintott, mert József nem volt abban a helyzetben, hogy nyilatkozzon, pillanatnyilag kifogyott a szuszból, elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette a nyakát. Romantikátlanul fújtatott, egy közelükben ülő házaspár női tagja undorodva figyelte, székét kissé elmozgatva úgy helyezkedett, hogy József kívül kerüljön a látókörén. József öntudatlanul szintén arrébb araszolt a székkel, nem azért, hogy lássa a nőt, hanem hogy annak látni kelljen őt. A zenekar pihenőt tartott, ők is kaptak egy-egy pohárnyit a ház specialitásából. Meg konyakos kávét, ki tudja, hányadikat.

 – Mi ennek a helynek a neve, nem is néztük. Legyen Kitérő… – mondta József, ahogy levegőhöz jutott. Ő akart nevet adni a dolgoknak.

 – Vagy Betérő – csatlakozott Béla, aki valamivel befogadóbbnak élte meg a világot. A pincérfiú felvilágosította őket:

 – A nevünk Ördögcérna. Arról a bokorról kapta a nevét, ami Debrecenben van, a Nagytemplomnál, amiből a hit kihajtott.

 – Leventekoromban hallottam róla – bólintott József. – Fogadtak rá, hogy nem hajt ki, de mégis megindult. De hát idejét múlta a ti bokrotok, most nem hajt ki semmi, most másokat kell hajtani. Most annak az ideje van. Látod, a hit ágazott ki belőle, ti meg az ördögről nevezitek el. Isten is hiába tervez, ha az ember végez.

Béla intett a pincérnek, ujjával jelezte, hogy még egy kört hozzon.

 – Józsefem, eljutottál a bölcselkedő szintre. Ez csakis azt jelenti, hogy innunk kell.

Ittak, és figyelték az újra játszani kezdő zenekart. A Prímás, a brácsás, a bőgős, a cimbalmos mind mosolyogva zenéltek, a muzsika lételemük volt, és ezen az estén nem szolgáltak, hanem saját örömükre játszottak. Izzadtak a benti melegben, arcuk fénylett, összenéztek, jeleket adtak egymásnak, és nem ijedtek meg a gyakori improvizációktól. A spontaneitás annyira alapja volt a létezésüknek, hogy a zenéből meg lehetett ezt érezni, és Józsefet anélkül, hogy tudatosult volna benne, felingerelte.

 – Hát ez meg mi? Ha mi fizetünk, mi választunk zenét, nem igaz? Az Istennek se a miénket játsszák.

A pincérfiú újabb három deciseket hozott.

 – Talán az Istennek … – mormolta, mint egy abgangot, és lement a színről. Kicsit túl szokta játszani a szerepét.

 – De tényleg, itt pompáznak, és a végén nekünk kell menni – zúgolódott József, Béla egyetértését követelve. Már csak ketten voltak, és a poharak. – Az Egység már 41-ben megdeklarálta, hogy a cigányok szaporák és élősdiek, nevelhetetlenek és hazátlanok. Na ugyi. Megtiltották a vérkeveredést, erősen óvtak mindannyiunkat a veszélytől.

 – Hagyjuk mostan a vért, cimborám. Sajnos, de igaz a mondás, nem válik a vér vízzé soha többé… Bár vízzé válna, amit valaha is kiontottak. Ma más dolgunk van. A vérkeveredésről meg annyit, hogy az egész világ összes problémájára megoldás lenne.

 – Ja, a vérkeveredés! Miért nem mondod, hogy kiontottuk, legalább ma este! Na, meg a bárányhit! Sőt, birka, komám, az a te világod. Akkor azután kimúlna minden háborús incidencia, csak bégetnénk mind a legelőn, amíg le nem vágnak! Vízi vágóhidunk is van hozzá, csak nekünk, létaiaknak, elvisz az a víz ám minden disznóságot. Igyál!  Ezekkel is azért nem lehet bírni, mert semmi fegyelem, semmi tervezés, semmi precizitás! Hallod ezt a gajdolást? – „alomalom” – mit jelent ez? Isten birkái! Fejvesztve gajdolnak, és szétfutnak bégetve, annyi az összes tudományuk! A csendőrpofonnal se mész semmire, hiába gyakoroltuk be, mire nekiállsz szabályosan kivitelezni, már óbégat, hajolgat, és egymagában százfelé széled. – József annyira belemelegedett a beszédbe, hogy kezét hiányzó kalapjához emelte, és majdnem végigsimogatta a kalapját díszítő kakastollat, de keze félúton megállt. – Cigány az cigány, ha mozsárban törik is… Deportálni meg alig lehet őket, viszik a vonóikat, és mint a hangyák, annyit se értenek az egészből, felmásznak a fákra, barlangokba bújnak, meg mittudomisén. Az egész munkafolyamatban annyi a munkahézag, mint egy darázskőben. A magyarok meg égetik fel mögöttük a házaikat, nehogy visszajöjjenek. Azok meg boldogok, az az igazság.

Béla elgondolkodva forgatta a poharat, arisztokratikus mozdulattal kevergette, mint egy testes vörösbort, pedig az ital híg volt, és egyéniség nélküli.

 – Nekünk maga a parancsnokunk megmondta, cigány munkaszolgálatost nem lehet se őrizni, se felügyelni, olyan fegyelmezetlenek, hogy a munkabefektetés sem éri meg. A zsidók, az más, azok rendesen meg lettek tanítva, a saját vezetőjük direktíválta nekik, hogy legyenek megadók, meg együttműködők. Azokkal nem is volt semmi baj, főleg, amíg a vonatokat használtuk. Igazából még a németek se tudnak a cigányokkal bánni, nem tudják a nőket a férfiaktól se elválasztani, az egész csürhe olyan óbégatásba fog, hogy fehér fül azt nem bírja végighallgatni. Hagyták is végül őket egybe, a fene megette. Mintha ezer hang sipákolna amúgy is a fejemben!

József végre megkapta, amit várt, Béla teljes figyelmét és támogatását, és végre szárnyat bontott.

 – Milyen németek? – hördült fel. – Az a százötven darab, akiket Eichmann hozott? Velünk csináltatták az egész piszkos munkát! Überalles.

 – Csináltatták. Mi ma kiszállunk. Ne a mi hűségünkből legyen az ő becsületük!

 – De ugye mi végezzük odaadóan és kezdeményező lelkesedéssel a munkánkat! Ezt hallottam majd’ minden nap! Hűségem, becsületem, vitézségem nem eladó, mögöttem a törvény, legyen előttem is az…

 – Te még emlékszel erre?

Béla komolyan nézett Józsefre, bár a szeme már nem állt egyenesen. A bor fénylett benne vagy a hazaszeretet vagy a kettő veszélyes elegye, de méltósággal ki tudta várni a figyelemkeltő szünetet, majd nyomatékkal mondta:

 – Mi más tesz azzá, aki vagyok? Ha nem az esküm?

 – Butaságokat beszélsz, te drága széplélek. Már az sincs a helyén, akinek esküt tettél. Az az eskü már régen nem érvényes.

 – A kormányzó vitéz? Hát az nincs.

– A Mindenható Isten. Rá esküdtünk. Ha egyáltalán meghallotta.

 – A süket Istene! Hát hova tűnt a helyéről?

 – Itt az ivás pillanata.

József dúdolni kezdett: „Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába!” Valami régi dal volt, adott közösségben nagy érzelmi töltettel bíró bűncselekményről szólt, a gubacsi híd alatt talált testrészekről, halálos ítéletről. De nem is a szüzsé volt a lényeg, hanem a dalolás maga, mint gesztus. József ellene énekelt a cigányzenekarnak, bár nagy erőfeszítés volt számára tartani a dallamot, ilyen gyakorlott csapattal szemben, és anélkül, hogy észrevette volna, oktávot váltott egy ponton. A bőgős alacsony termetű ember volt, haját hátrafésülte, halántéka fénylett az izzadságtól, nyaka megmosolyogtató módon egy magasságban nyújtózott a hangszer nyakával, onnan kukucskált ki a lármára. Összenézés nélkül ráerősítettek, nyírták a muzsikát. Az apró bőgős nem volt éppen erőtlen, eleget cipelte a gordont a menyasszonyok mellett.

A zenekar a prímásáról kapta nevét, Albert bandájának nevezték őket, a négy zenészt pedig mindenki a ragadványnevén ismerte. A nevek státuszszimbólumok voltak, azokat volt, aki kiérdemelte, volt, aki kiverekedte, megörökölte, esetleg hajazott rá, történetek voltak mögöttük, amiben, és amiből élni lehetett. Prímás, Gombszemű, Perec, és a negyedik a vékony bőgős, Angyal. Neki történetesen ez volt a hivatalos vezetékneve is, de ezt ebben a közegben pusztán véletlen egybeesésnek vélték.

József elakadt egy sornál,  el is pazarolta volna az italt, ha még tudott volna a szövegre összpontosítani.

 – Béla, láttad azt a két fenyőt a kertben?

 – Én csak a világosságot figyeltem, meg a tojásszagot. Nem eszünk egy rántottát?

 – Nem szabad bemenni oda, ahol a kerítésen belül fenyő áll. A fenyőknek a hegyen van a helyük. Ha belül van, bajt hoz.

 – Már hozott. Ma hallottam, hogy Debrecennél megszökött vagy hetven munkaszolgálatos.

 – Na, az meg ugyan kinek baj? Nekünk nem, nekik sem… Hát hogyne szöknének? Fegyvert őrzésnél, bekísérésnél, még szökésnél sem használhatsz a szabályzat szerint. De nem ilyen feladatra szerződtünk amúgy sem, a jó életbe! Pocsajnál  annyira megunták már a cimborák, hogy… – József nem fejezte be a mondatot, ujjával halántéklövést mutatott, majd undorodva a poharához nyúlt. – Szökni próbáltak, hát mit tehettünk volna? Mostanra meg átment rajtunk a front.

József utolsó mondatai között észrevétlenül alanyt váltott, áttért az ők-ről, a mi-re. Az alanyváltások idejét élték, a nyelvtan épp elárulni készült az őt megalkotó emberiséget.  A ragozás, az igeidők, a személyes és elszemélytelenedő névmások most is annak a szolgálatába álltak, aki a hatalmat birtokolta.

 – Nekem ott lett elegem igazából – ivott bele József újra az italába. – Én befejeztem. Hogy kinek mi van a vérében, azt nem lehet addig tudni, amíg az ereiben kering, igaz-e, zenészek? – Poharát ráemelte a már csendesebben játszó zenekarra. – Csak akkor látszik meg, ha… De nem, semmi nincs a vérünkben: a pirosságán kívül. Ha kifordítod, mindenki rózsaszín.

Áron újabb kancsót hozott, letakarította az asztalról a bortócsákat, amikbe Béla az ujjával rajzolgatott.

 – Szóval nincs a vérükben a muzsika? – kérdezte az felnézve, mosolyogva. Áron magáénak érezte a kérdést, és megválaszolta.

 – Ez úgy van, hogy születéskor a kezükbe adják a vonót. Amelyik megmarkolja, abból prímás lesz, amelyik eltolja, abból meg nem.

 – Létaiak? – kérdezte József.

 – Hát, nem is holmi gyüttmentek – mosolygott Áron, és töltött nekik. Fiatal szerelmespár ült le az egyik asztalhoz, Áron odament hozzájuk.

 – A létaiakat becsaltuk a községházára – mondta József, arcán a mimikának minden árnyalata nélkül.

 – Mivel?  Összeírás? – kérdezte Béla szakavatottan.

 – Dehogy összeírás! Arra a cigány kutyája se megy oda… Ételosztást ígértünk.

 – Cigány kutyája, olyan nincs, József, a rendes cigányember fél a víztől és a kutyától – Béla a víz gondolatára sürgős késztetést érzett, nyakát tekergetve figyelte, hogy hol a mosdó.

 – Az ételosztásra jöttek azután szépen, szotyolázva, zsinatolva, mi meg rájuk öntöttük a petróleumot, égjetek, nesztek. De már lehetett hallani az orosz tankokat, szétfutottunk, ők is, mi is. Átugrották a bokrokat, úgy futottak, de persze vigyázva, hogy a női szoknya ne érje az emberüket, valóságos bozótfutás volt. Rettegnek a tisztátalan női szoknyától. Koszos talpak bemutatója. Azóta se fürödtek meg, szerintem. Hát nem erre tettünk esküt.

 – „Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” Ezt ígérte a süket Isten. Kimaradáson van. Szóval, emiatt? – kérdezte Béla.

 – Hát. De mondok én neked valamit. Amit én elkövettem, az tudatos szolgálati mulasztás. Jól jegyezd meg, amit most mondok, jól fog az még jönni nemsokára. – József arcán e pillanatban ott virított a részeg ember teljes meggyőződése arról, hogy a világon csakis neki van tökéletesen igaza, teljes és tündökletes tudása a dolgok igazi okáról és céljáról.

 – Ezér?

A zenekar lassú nótába kezdett, szöveg nélküli, hajlításokkal teli dalba.

 – Ne ollyan szomorút, mint böjtben a cigány! – szólt oda nekik Béla, és elindult a mellékhelyiség irányába. Időtakarékosság végett menetközben elkezdte kioldani a fekete nadrágszíját. A fiatal szerelmes pár nem zavartatta magát, zsíros kenyeret ettek hagymával, nem vették fel a szemkontaktust.

József egyedül maradt az asztalnál, miközben a zenészek átváltottak egy fürgébb nótára. A ritmus a szekérkerék gyors mozgását utánozta, vándorlást, a szabadság képeit vetítette a hallgatója elé.

 – Na, ez meg, mintha valami gebe húzná a kocsit. Nem zörög a szekér, ha nem fújja a szél, vagy mifene.

Béla visszafelé jövet ugyanazt a cselekvéssort játszotta le, mint a mosdó felé menet, csak fordítva, és a nehézkes lezöttyenés felé félúton elkapta a végszót.

 – Alighanem arra gondolsz, hogy a szél ott fúj, ahol akar. Az Isten kegyelme.

 – Az Isten meg ez itt, az teljesen más liga. És amúgy is hadibajnokság van.

Béla ellágyult, pára lepte el a szemét, kissé az ajkait is. Mi tagadás.

 – Sárosi Béla, Zsengellér Gyula… Pár nap múlva… Tizenhatezer ember lesz ott az Üllői úton. – Búsan lelógatta a fejét, a szomorúságára kissé még rá is játszva. Mozdulata kissé túlfutott, igyekezett visszaigazítani belőle.  – Na, idegenben azután se Ferencváros, se Újpest.

 – Majd visszajövünk, ha már nem fúj a haraszt. Vagyis a szél, na, de érted. – József idegesen hallgatózott egy ideig. – Mi a fenét mondja mindig, hogy muro-jilo? Pincér!

Áron odajött hozzá.

 – Mi a neved, fiú?

 – Áron. – Ő még abban a korban és lelkiállapotban volt, amikor nem okozott gondot kiadnia magát. József már nem így volt ezzel, féltve őrizte a nevét, és minden maradék azonosságát, amibe még kapaszkodni tudott.

 – Mi a fene az a muro-jilo? Valami cigányátok?

– Alkonyatot, pirkadatot jelent.

 – Mint valami bágyadt Lugosi Béla-film. Tudod, az a vámpíros – nyilvánította ki Béla, fejét még mindig lelógatva. Agya most küldte ki a parancsot a rekeszizmának, hogy húzódjon lejjebb, felső bélszakaszának, hogy nyomuljon följebb, így a gyomra a kettő közé szorulva azon iparkodott, hogy alkoholtartalmát az induló oldal irányába visszaküldje. Ez a harc pillanatnyilag lefoglalta szabad vegyértékeit.

 – Hallod? – fülelt József. – Még a nyelvük is rettenetesen kusza, rendezetlen. A cigányokat még a németek se tudták kategorizálni, a nyelvük alapján először azt mondták, árják, azután meg, hogy a fele csürhéje kevert vérű kóborló, a másik fele tiszta vérű árja, azután meg, hogy szedjük össze mindet. Los, los… Végül azután nem jött semmilyen parancs. Ezt utálom a legjobban.

 – Szóval azért vannak világosbarnák, meg sötétbarnák, mi? Azután öreg este lett, és mind fekete lett? Az este, mint muro, igaz?

 – Egyszer ez a parancs, azután az a parancs, azután már semmilyen parancs, ez meg itt muzsikál, és szaros pennával se éri el az orrát! – ránézett Albertre és átkiabálta a köztük lévő teret. Távolságot.

 – Te, cigány! Térj át egy hallgató nótára!

Csönd lett, és a csöndben történnek a fontos dolgok. Albert zenekara áttért egy igen lassú, hosszú sorokból álló lovári nótára.

 – Mondtam, hogy hallgassatok! – rivallt rájuk József.

Áron újra töltött nekik, és így szólt:

 – Ezt a lassút hívják hallgatónak.

Kis csönd lett újra. Azután József megadta a vélt kegyelemdöfést.

 – Egy darab rím sincs benne. Még van mit tanulniuk tőlünk.

József és Béla egy ideig hallgatósan emelgette a poharát, Béla a gondolatait forgatta, József az indulatait. Utóbb azután megijedtek attól, hogy a csönd mennyi felé tudna szerteágazódni, ha nem lennének résen, és megindultak a mederbe terelődés nehéz feladata felé.

– Térjünk a tárgyra, József – kezdett neki Béla. – Lassan itt a”jilo”. Valériáról van itt szó. Róla kell beszélnünk, és hajnalban már indulnunk kell. Melyikünk megy be hozzá ma éjszaka, és ki fogja megkérni, hogy várjon rá?

József még nem jutott el idáig, sok kérdése volt, és elsősorban nem a megoldás érdekelte, hanem a válaszok. Meg hogy ki volt a felelős.

 – Ti hol találkoztatok, Debrecenben? Ő volt a hatodik kerület főzőasszonya.

 – Nem, mi még itt Létán. Akkor segítő volt az őrs gazdaságában. „A család szentély. Ha magadban nincs, az őrsödben megtalálod.” Így szólt a szabályzat. Hát, én megtaláltam.

József hátradőlt és rágyújtott.

 – Te, én főzőnőben még csak ronda, satrafa öregasszonyt láttam, akibe talán ha hálni járnék, mint a lélek – figyelte a másik arcát.

 – Hát özvegynek éppen özvegy, még ha csak egy évig is volt együtt az urával. De termetre éppen hozzám való.

Albert zenekara vidáman rázendített a Se nem kicsi, se nem nagy… kezdetű dalra, ártatlanul, s töretlen jókedvvel. József zordonan nézett az irányukba, de fókuszálni nem tudta a tekintetét.

 – Akkor én ismertem meg hamarabb, Debrecenben, amikor próbaidős voltam.

Béla beszigorította az arcát.

 – Leszögezem. – Részegen, de majdnem határozottan bólintott. – Nem azé, aki hamarabb látta meg. Nem valami kimosatlan aranyrög a Yukonban.

 – Ha az lenne is, keveset nyomna a latban. Mármint az elit szellemiség, amivel itt gólt igyekszel lőni. Ez nem az a pálya, nem vagyunk a csendőrfelvételin, és Jack London soha nem járt Alaszkában. Maradjunk ezen a féltekén. A szerelemben egy elmélet létezik számomra: a kertelmélet. Az asszony, barátom, az az én kertem, én locsolom, én ültetem, én művelem, így hát nekem hoz virágot, gyümölcsöt, és ennyi a dolga összesen. Minden nő, akit még nem rontott meg a nőmozgalom, a zsigereiben tisztában van ezzel, és alig várja, hogy megműveljék. Odaadja dombjait-lankáit ám egy jóféle ügyes kertész kezébe. A nőmozgalmisták, azok igazából egyet akarnak a világtól. Illetve kettőt. Melleket. Minden nőmozgalmista ványadt krumpliszsák, a nő lelkében a szabadság eszméje – hidd el nekem! – csak káoszt okoz, ez is csak olyan eszme, mint a szocializmus, teljesen életszerűtlen. Mi lesz itt, ha ezek ránk szabadulnak! Nőmozgalom, és magántulajdon nélküliség! Jó, hogy nem mindjárt bubópestis. – Azzal köhögni kezdett, nem ám holmi arisztokratikus száraz köhécseléssel, hanem gazdag produktivitással.

Áron italt hozott, újra leszedte az asztal. Tizenegy felé járt már az idő, kezdtek lassulni a mozdulatok, fényesedni a homlokok, rossz ízűvé válni a szájak.

 – Hallani a tankokat – jelentette be. – Mintha látnám a torkolattüzeket.

 – „Torkolattüzeket”! – vigyorgott József. – Átkozott civilek, azt se tudják, mit beszélnek! – Ő is elindult a mosdó felé, széles alapon járva, súlypontja megtartására ügyelve. Billegő mozgásával széles sávot foglalt le. De végül nem a mosdóba ment, hanem a kert, a fenyőfák felé. Béla bambán rámeredt a pincérfiúra, és tág szemmel mondta:

 – Megveszed, tied, ennyi… Az orosz hadseregben nők is vannak. Olyan mobil kertegységek.

József már jött is visszafelé.

 – Megveszem én a kertecskémet, de adok is érte annyit, amennyit ér. Az időmet, a tehetségemet, a kézügyességemet, és a szak – hukk – tudásomat. – Gombszemű irányába nézett elmosódottan. – Már megint rázendített? Mondd meg, drága Béla, a cigányokra miér nem szabtak kvótát az egyetemen, csak a zsidókra? Miér nem félve aggódnak folyamatában, hogy elözönlik az egyetemeket, meg a zsíros banki állásokat?

Béla érezte, ereje végét járja. Hatékonyan akarta az időt kitölteni, nem úgy, mint a három decist.

 – Szerintem Valériának teljesen másra van szüksége. – Odafordult a zenekarhoz, és nagyvonalúan intett. – Játsszátok az Én kis kertet kerteltem-et! – Majd újra Józsefhez fordult. – A többi nőt nem ismerem, és nem is érdekelnek. Biztonság kell neki.

 – Te szerencsétlen, menekülőben vagy. Hazátlan, és nemsokára üldözött is.

 – Mint ahogy te is.

Bután maguk elé meredtek.

 – Én kertet művelni osztrák vagy német földön is tudok, viola vagy muskátli, nekem édes mindegy. Már éppen magamhoz akartam venni, mikor kezdődött a nyüves gettóépítés Debrecenben, meg azután a deportálások. Bárcsak maradtunk volna a Matuska Szilveszteres ügyeknél, a betyároknál, meg a rablóknál. Akkor még elég volt figyelni a helyi kocsmát, előbb-utóbb mindegyik lator felbukkant ott. Már a feleségem lenne, nyugdíjas állásban lennék, kerttel, meg két fiúgyerekkel!

 – Magadhoz venni? Mint valami mérget, vagy tulajdont? Kétségbe volt esve, de nem ám a háború miatt. Társat akart maga mellé, nem azt, hogy magához vegyék, és nem érdekli a parasztromantika. Te mikor találkoztál vele utoljára?

József elgondolkozott, amennyire alkoholban ázó agysejtjei engedték.

 – Már épült a gettó, az utca közepét átszelte a kerítés. Úgy nézett az ki, mint békán a patkó. Onnan mentünk el inni egy eszpresszót, felkönyökölt az asztalra, állát a tenyerébe támasztotta, és egy csontocska a csuklójánál púposra nyomta a bőrét. Itt, ni. Egy vékony, kecses csont. És a bőre olyan fehér volt, barátom, mintha sose érte volna a nap, mintha semmi sem érinthetné. Se vér, se szenny.

 – Pedig az nyáron lehetett. Már kezdődött a munkaerő-kiutaztatás.

József türelmét vesztette, és valósággal rárivallt.

 – Munkaerő-kiutaztatás! Ne idétlenkedj már! Hiába írják át a szavakat, nem a munkaerejüket utaztatták, hanem az életüket! Ne idegesíts! Június volt, por és betegségszag, jött a front, és a vonatoztatásnak befellegzett, és Valériát se láttam többet. Ezek a tények, te meg mindig hajlamos vagy álmodozni, meg hambalogni. Cöle, böszme ember.

 – József, mondtam már, hogy sose kezdd azzal a mondatot, hogy mindig, meg soha!

 – Hogy?– bámult József. – De hát én aztán soha…

Egy időre ebben maradtak. Hirtelen minden olyan érthetetlenül és zavarosan nehéz lett. Béla így folytatta:

 – Neked alapvetően mégiscsak a hűségeddel van baj. Hiába emlékszel az eskünkre is, azt is megszeged, ha nem terem majd a drága kerted, simán továbbállsz majd, és bevetsz egy másikat. Vagy ültetvényeid lesznek…

 – Miért, te nem azt teszed? Ez az elvárható viselkedésmód, ha ember vagy, és nem bágyadt bárány.

 – Én, barátom – mert az vagy, nem? Ha már egy nőt akarunk…

 – Egy nőt dugunk! – rikkantotta József.

A fiatal pár úgy döntött, ideje menniük.  Béla megfontoltan folytatta.

 – Most már járjunk a végére. Az utolsó zenélésre készülnek ezek is. Én nem lelépek, hanem kivárok. A csendőrt az esküje, hűsége teszi emberré, mint ahogy a szeretőt is. Szerető abban az értelemben, hogy nem feltételekkel szeret, nem elvárásokkal, hanem csak úgy …  ahogy ezek zenélnek. Kotta nélkül. Ezek nem kottisták. Valéria is tudja ezt: te csak a jóban tudsz osztozni. Én kitartok a rosszban is. Valéria ezt is tudja.

 – Mit beszélsz itt összevissza? – háborodott fel József. – Én nem vagyok hűséges – Istenhez, kormányzóhoz, országhoz, nőhöz, a fene tudja még, mi mindenhez? Nem inkább ők váltak hűtlenné mindenhez, amiben hittem? Amiben hinni utasítottak! Én hittem az esküben, a közösségben, Valériában, a munkánk fontosságában! Csak arra vártam, hogy vége legyen ennek a káosznak… Én nem akartam csendőregyenruhában partizánokat, zsidókat meg cigányokat hajkurászni! Mi se kottából játszottunk, az biztos! Pocsék egy partitúra!

 – Tudom, és azután magadhoz veszed Valériát! Te leszel a fej, ő meg a tor, és a fiúk a potroh.

 – Te meg maradsz farok.

 – Magadhoz veszed, mint a három decist, tudom.

 – Vagy mint az ostyát a templomban, ami megtisztít, és működik bennem, mint valami új máj… A méreg már szétáradt az ereimben, már betege vagyok, kihányni se tudom, de megemészteni sem… A torkomat kaparja a rohadt, savas ízű gonoszság, a határaimon belül. Határok! Az se biztos már, minden megbillen, meginog! Tegyük fel őket Kistarcsánál a vonatra! A kormányzó más utasítást ad! Hatvanból vissza az egész csürhe! Azután maga a kormányzó is eltűnik! Ilyen parancs, olyan parancs, azután nem jön semmilyen parancs! A cigányok valójában, a nyelvük alapján, árják. Ja, nem, kevert vérű kóborlók. Ja, nem, vannak tiszta vérű árják, de mégis, menjen az egész horda Auschwitzba! Azok meg csak gajdolnak, felmásznak a fára, szétfutnak, és nem értenek semmit, semmi méltóság, semmi fegyelem! Tudod mit, menjen mindenki a fenébe, nem érdekel már se zsidó, se cigány, se parancsnok, se kormányzó, csak Valériát akarom, a tiszta fehér bőrét, és érte is megyek! Te is menj a fenébe! Nem érted, hogy csak eszközök voltunk, hol ennek, hol annak az esztelen rendezőnek a kezében!

 – Meg a regényíróéban!

A zenészek befejezték munkájukat, nyugodtan kezdték elrakni szerszámaikat. Arcuk elégedett és oldott volt, mint egy-egy szerelmeskedés utáni arc, gyöngéden megtörölték, és helyükre fektették a vonóikat. A hegedűt, bőgőt úgy fogták meg, mint női testeket, a hegedűt, mint valami karcsú lánykát, a bőgővel, meg mint széles csípőjű, dévaj hölggyel, egyfajta rusztikus enyelgésben bántak. József az alkohol cementfátyolán át értelmezte mindezt a látványt, Angyal barna kezét a gordon derekán.

 – Aki írja a történetet, az maga az Isten. Na, de már az se tudja, kinek a pártján kell állnia!

 – Párt? Annak már kicsengettek! Nyíl, vagy kereszt, csak kínzóeszköz mind.

József felugrott, hadarva kiabált.

 – Tudod, mit mondok? Nincs az oroszokkal, nincs a németekkel, de főleg nincs velünk se! Régóta hallom már a hallgatását! Maga az Isten lett hűtlen, te hülye!

Béla is felállt, zavaros fejét tovább zavarta a szintkülönbség.

 – Hát kivel lenne! Veled meg Valériával talán? Tiszta udvar, rendes ház, takaros kert? Előre Léta boldog fej-tor-potroh családjai?

 – Megmondom én, kivel van! Ezzel a büdös cigányprímással, ni! Az egyetlen, aki tudja, hol a helye ebben az őserdőben, tudja, kik az ősei, mi a dolga, hova tartozik! Ez legalább látja a saját színét! Jöhetnek románok, oroszok, kommunisták, itt játssza a dalait a saját színeiben, nyugodtan.

 – Ő a színe, mi meg a fonákja, mi? Szóval ő azonos a teremtettségével, ahogy a drága plébános úr mondja?

 – Béla, te ezzel az értelmiségi nyavalygással akarod a hátára fordítani azt a vérbő nőt?

 – Te meg az elvesztett hitedet akarod befoltozni vele! Amúgy kezdesz nagyon ízetlen és goromba lenni!

 – Ha már itt tartunk – se József, se Béla nem ült már vissza a székre –, én a kertemet rendesen és rendszeresen locsolom is.

 – Hamarabb hugyozod te a kocsma falára… De körbe is pisálhatod, attól nem lesz a te birtokod! Nem vagyunk állatok.

 – Nem? Te merre járkáltál mostanában, hova járőröztél? Emberi szerepet itt nem osztottak se hajtónak, se hajtottnak. Mind állatok lettünk. Nem írtak más szerepet! Csak a szerelem maradt, leszerepeltünk…

 – Amiről te beszélsz, az nem szerelem, hanem, hogy az erősebb kutya toszik.

 – A divatos szóhasználatod egyszerűen magával ragad. Ami azt illeti igen, igen, és én még ma este! Valériával!

Szedelőzködni kezdett, vette a kabátját. Béla elé állt.

 – Ne menjél te sehova, még nem végeztünk! Arról volt szó, hogy fehér asztal mellett, európai módon beszéljük meg!

József tovább gombolkozott, és nem csak a kabátját gombolta. Áron megállt az asztal mellett a papírral, ceruzával. Legyen plajbász, Ádám kedvéért, de róla majd később ejtek szót. Sok kedves, régies szót hozott magával, amelyek lényéhez tartoznak, körbeveszik.

 – Nincs már Európa, üres a helyén a térkép, és olyan, hogy mi sincs, csak magányos üzemmódú harcosok vannak. Fehér sincs már, megszűnt mint szín, csak Valéria bőre maradt fehér. Harcosok vannak meg leharcoltak! – József köpött egyet a padlóra, de keserű szájíze ettől sem lett különb. – Olyan vitézkedő izék, a hogy is hívják bábjátékban, az a palacsintasütős?  Én megyek, és rátalálok a házra, Valéria megígérte, hogy gyertyát tesz az ablakba.

Béla lassan, vontatottan válaszolt.

 – Igen. Nekem is ezt mondta.

– És egy ilyen bestiához, szerinted te elég vagy? Meg tudod zabolázni? Ahhoz férfi kell, nem csak egy lógó, béna f…

Bélának ez sok volt, remegő kézzel előrántott egy pisztolyt, Józsefre fogta. Az irányzék kilengett a szeme előtt, elmosódott előtte már régen minden kontraszt. A zenészek és Áron némán és mozdulatlanul álltak, Albert keze hátvakarásra készülve félúton megállt. A pillanat lelassult. Albert lelkének is volt mondanivalója, és az a hátvakarásban nyilvánult meg. Viszketett a bőre, mintha le akarná vedleni, vagy kinőtte volna, vagy talán nem ő választotta volna.

 – Nem mész te sehova – állította Béla.

 – Hanem majd te tartasz itt, Remegő Kéz, indián főnök. Én nem az áldozat vagyok ebben a darabban. Röhejes vagy, és itt az ideje az indulásnak.

 – Meg ne merj moccanni, mert beléd engedek egy golyót! – Bélának a hangja is remegett már, haja tövén kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek.

 – Akkor meg ne bántódj, de nekem három golyóm lesz, neked meg egy használható sem… Nincs teneked annyi vér a pucádban, ne röhögtess. Valami gyerekes, nem létező igazság nevében követelőzöl, ami nincsen, érted? Nincsen! Óvódás kisfiú vagy: „Fegyvered ártatlant ne bántson!” Nincs csendőreskü már, értsd meg, Valéria egy nagyvad, nem kezdő vadásznak való zsákmány… Fizessél, és takarodj, és ne felejtsd el levenni a szíjadat, mert minden hülye felismeri. Nem vagy csendőr, és a szíjad nélkül nem vagy férfi sem!

Béla fél kézzel leoldotta szíját, és ledobta a padlóra. A fegyvert újra megpróbálta fókuszálni, izzadtsága a szemébe folyt. És lőtt. Azt találta el, akit valójában el akart találni, keze azt tette, amire ő adta a parancsot.

Mindenki mozdulatlan maradt egy percig, majd az adrenalin az erekbe tódult, és József hátizsákostul az ajtó felé iramodott. Váratlan módon, testsúlyát meghazudtolva, a sebessége vetekedett a gepárdéval.

 – La revedere! – kiáltotta, és kilépett a hideg sötétbe. Egy perc múlva Béla is utánament, a hidegvérűségnek még a látszatát is nélkülözve.  Nem tartóztatta őket senki.

Áron felvette a földről a ledobott szíjat, és elszorította vele Albert vérző bal karját. A golyó pont a könyöknél ment át, szétroncsolva a hegedű tartásához nélkülözhetetlen izmokat, ereket, inakat. Amelyeket gyermekként zsigerből megtagadott, majd  mégis újra vállalta azonosságát, és egész életét e köré építette.

 – Azonnal befogunk a szekérbe, és irány az orvos.  Kár, hogy olyan hepehupás az út. De minden hupa után jön egy hepe…

Albert hűdötten és értetlenül állt, a fizikai fájdalomérzet még nem érte el az agya érzékelő idegeit.

 – Jaj, én édes Istenem! So te kerav ? Hát hogy menjek egyenesen, ha görbe az út? Pedig én a helyemen voltam…

Áron kiment a szekeret összekészíteni.

 – A hegedűt tegyétek az ágyamba, a takaró alá, hogy meg ne fázzon – mondta Albert, és ez mindenki számára természetes volt. Bólintottak.

Hideg veríték párája áradt szét a teremben, és az ételszagba vegyült.

A cigány meséket nem vésik kőbe, még csak le sem írják őket, kifejezetten szóbeli műfajok, néha kemények, néha vaskosak, és sokszor váratlanok. A pillanatnyi helyzet, a közönség elvárása vagy a mesélő fáradtsága pillanatok alatt megváltoztathatja a mese részleteit. Hirtelen befejeződhet a történet, ha elálmosodik a hallgatóság, vagy váratlanul megszülethet egy eddig soha nem jelzett szereplő, sőt, akár megváltozhat a mese vége is. A cigány kultúra így hordozza, és adja tovább a változékonyság, esetlegesség érzését, amit nem cigány körökben annyira igyekszenek elkerülni. Így történt ezzel a bizonyos estével is. A mesélő változott meg, a hallgatóság, vagy maguk a szereplők döntöttek másképpen? Vagy a szükség lett más ezúttal? A történet a maga változataival egy másik alkalommal már más tanulságokat akar üzenni? A történet egy lehetséges változat ugyanarra a valóságra? Nem is önmaga, hanem csak valami másra mutató jel?

Ádám szerint nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden változatban jó legyen a mese vége. Mint a patakocskák, vagy a folyók, ahogy ugyanahhoz a tengerhez igyekeznek mind.

Ha hiszünk abban, hogy a mesélő szereti a szereplőit, és jól tud írni.

Ádám hiszi ezt.

Albert megbűvölten, félve, és kissé undorodva nézte a hegedűt apja kezében. A jószág apró volt és fényes, gyönyörű ívbe hajlott az oldala. Még a hangszekrényen lévő rés formája is valami titokzatos mintát követett, középső keskenyedése olyan volt, mint egy leány dereka. Albert nagy levegőt vett, és kimondta, amiről tudta, hogy egyszer ki kell majd mondania.

 – Apám. Én nem vagyok ám cigány hegedűs.

 – Dehogynem – nézett rá az apja. Jól megnézte. – Még a neved is az, Hegedűs. No.

Albert felkészült a küzdésre, jól megvetette apró, rövid combcsontú lábait, és egyenesen apja szemébe nézett. Meleg, barna szeme volt, mint Ádámnak, fekete haja, mint a gazdag termőföld.

 – Az nem az igazi nevem, csak a Hivatal adta, apám is tudja. Mindenkit Hegedűsnek írtak be, aki zenél, se sógor, se koma, azután mégis Hegedűs.

 – Az igazi neved Prímás lesz. Holnaptól kezdjük a hegedülést, mert már le tudod írni a neved. Mikor megszülettél, megfogtad a vonót, most megtanulsz játszani is vele. Itt az idő.

Albert erősen megállt a döngölt földön. A feszültség szétterjedt a szobán, felsírt rá a baba. Margit felvette, és a vállához simította arcocskáját.

 – Én prímás nem leszek, de sőt még cigány se. És nem alszom hegedűvel, mint Nagyapa. Nekem rendes feleségem lesz, és rendes magyar munkám.

A férfi értetlenül nézte a fiát, minden váratlanul súlyos lett, nagy fáradtság, álmosság fogta el, és a hiábavalóság érzése. Meggörnyedt, csöndesen beszélt, hangja reggeli rekedtségbe rekedt, és betegesen gyönge volt a megszokott, határozott hangja helyett. Minden mollja odaveszett.

 – Fiam, zenész vagy, cigány vagy, azt álmodta beléd a Teremtő, nem írhatsz be a panaszkönyvbe miatta. Máshoz meg ugyan kihez mehetnél? A Hivatalhoz? Ebbe a bőrbe csomagolt, ebben vagy ajándék. De rád jött a viszketegség. Nagyapa meg nem asszonynak tartja hegedűt, de melegben kell annak lenni, hogy jól szóljon. Ha fűtené a lakást, felakaszthatná a hegedűt a falra. Érted?

Albert figyelt az apjára, és közben tényleg érezte, ahogy viszketni kezd hátán a barna bőr. Olyannyira viszketett, hogy az ajtófélfához dörgölőzve kezdte teljes erőből vakarni, mintha le akarná vedleni magáról.

 – Nem! – kiáltotta.  – Az Istennek se!

Kinn már hajnalodott, egy csenevész kakas bágyadtan kukorékolni kezdett.

A férfi a gyerek felé nyújtotta az egyetlen fából készített gyönyörű hangszert.

Albert fogta viszkető bőrébe csomagolt lelkét, és elfutott. Több szó nem esett köztük a hegedülésről soha többé.

Ádám is így van a bőrével. Viszket, az igaz, de hordja.

Egymás után lépett be a plébánia közösségi termébe az orvos, a pap, és Albert.

Albert bejárta a teret, kinézett az ablakon át a templomkertre, és egy pillantással felmérte a szék és az ajtó távolságát is. A kertben bukszus bokorból formázott felirat állt: Istené a dicsőség. Az asztal kör alakú volt, rajta három zöld ernyőjű banki lámpa. A sarokból félig kilátszódott egy imádkozáshoz való sámli, alakja úgy volt kiképezve, hogy térdeplő helyzetben a lábszárra lehetett fektetni. A zsámoly ülőlapja kissé ferdére készült, hosszú imádkozás lehetőségét hordozta. A falon egyszerű, fából készült feszület lógott, a test karjai széttárva, áldást osztva.

Óra nem volt sehol. Albert vonzódott az órákhoz, csodálta, hogy olyan megfoghatatlan dolgot, mint az idő, valami ember által teremtett eszköz láthatóvá tud tenni, de mert őszintén rajongott értük, attól még nem bírtak számára praktikus jelentőséggel. Nehezen indult el onnan, ahol jól érezte magát, és nehezen is érkezett meg, kivéve, ha munkáról volt szó. Apjától tanulta ezt, aki csak akkor volt szigorú otthon, ha hegedű volt a kezében, abban viszont következetes és számonkérő tanítónak bizonyult. Albert hétéves korától kezdve napi leckéket kapott tőle, erősen fegyelmezett munkarendben, hétéves kora előtt viszont épp a tiltásban mutatkozott meg a szigorúság, ameddig a kézközépcsontok fejlődési időszaka tartott. Addig hegedűt gyerek nem vehetett a kezébe. Apja, ha letette a hangszerét, megengedős szülővé vált, aki természetes módon ölelgette gyermekeit, és semmiféle vásottság nem állította meg szeretetének kifejezésében. Albert hegedült a kedvéért, amíg édesapja élt, de a temetés után letette a vonót. A könyvek érdekelték, azokban látta a beilleszkedés lehetőségét.

Az orvos nyújtózkodva lépett be, lénye létjogosultságának teljes tudatát átélve és kifejezve. Magabiztosan bánt a térrel.

 – Azt a tavalyi csoportképet kerestem a falon, amelyiken egyedül vagyok – nézett rá a papra bennfentesen, nem érezve mondatában az árulkodó iróniát. Mihály és Albert összemosolygott, annyira jellemző volt ez Sionra. Ő a csoportképeken is csak magát látta. Sétája közben a feszület előtt megállva az összetört alak kezét kezdte nézni. Nem várta meg a választ, Alberthez fordult.

 – Van-e már cigány szent, Albert? – kezdte a beszélgetést évődő hangon. Elsőként ő kapcsolta fel a kis zöld fényű lámpát, majd követte a pap, végül Albert is. Kezet fogtak, az orvos keze felülről kapcsolódott Albertébe. A két férfi az orvos által keresett „csoportkép”-re gondolt, és még mindig mosolyogtak.

Albert leüléskor székét jól hátratolta, keresztbe vetette egyik lábát a másikon, hanyagnak vagy lazának tűnve, a széket kijjebb húzva a körből, hogy mindenre és mindenkire legyen rálátása. Fekete bajusza takarta a felső ajkát, fekete haja – ahogy Ádámé is, és róla lesz még szó – legényesen a homlokába hullt.  Nem az volt a működési elve, hogy szélsőséges helyzetekben nagyon óvatossá vált: csak egyszerűen figyelt az emberekre. Mindig. Zsigeri működés volt ez benne, száz évek munkálták ki, benne volt népe egész története.

 – Csak egyszerűen Albert – felelte az orvosnak, figyelmes barna szemekkel nézve rá. Most először találkoztak közös munka keretében, de már évek óta érlelődött a kettejük között lappangó ellenszenv. A barna szem pillantása meleg volt és érdeklődő, nekem Ádámot juttatja eszembe… Talán mert van közöttük némi rokonság, de erről lesz még szó.

 –  Mert ha nincs, te lehetsz az első! – mosolygott az orvos. A mosolyt fegyverként használta, nem lehetett ellene védekezni. Ki lehetne joggal mérges egy mosolygó emberre, és ki venné észre rajta, hogy valójában támad? Albert észrevette.

 – Na, ehhez két dolog hiányzik: a cigányságom, meg a szentségem. Sem egyik nem vagyok, sem a másik.

 – De Prímásnak hív a néped, nem igaz? – Sion hátradűlt, szinte lefeküdt a széken, egyik karját hátravetette a feje fölött, jobb lábát keresztbevetette a térdén, így maga körül széles sávban lefogta a teret.

 – Az én népem pontosan ugyanaz, mint a te néped, a nevem meg Hegedűs Albert, se több, se kevesebb. A cigánypasztorálásban enyém a létai cigánytelep, ennyi a dolgom.  Lelkipásztori munkatárs vagyok, ez a kötődésem a cigánysorhoz, a magyar nótával meg ki lehet kergetni a világból. – Albertnek rettenetesen viszketni kezdett a háta, ahogy ebben a helyzetben gyakorta. Családi örökség volt. Megtisztelte a többieket azzal, hogy ennek semmi tanújelét nem adta, tűrt. Ez nem volt éppen gyakori elfoglaltsága a kor emberének, nem kedvezett neki a század. A szóhasználatban és a tudatban még a várandósság fogalma is teherként jelent meg, a viselős szó sem volt már divatban. A „másállapot” semleges jelzés még felbukkant itt-ott, de főleg teherként emlegették a babavárást. Néhány kilométerre tőlük, Románia magyarok és románok lakta területein, parancsra születtek olyan gyerekek, akik később megbuktatták az őket életre hívó-követelő diktátor „apukájukat”. A kényszer váltotta ki a tűrés belső parancsát, a megélés szabályozása így kívülre került. A szocializmus klasszikus korszaka volt ez, akkor zökkent ki a tempójából a vidék. Azóta is inkább csak az érkezés számít, az út csak mellékes. Széles út, alig látható szűk ösvény.

 A pap is kihúzta a széket, és mosolyogva fordult a vendégekhez.

 – Isten hozott, nálam és Őnála – a feszület felé nézett, ismerősként és személyes szeretettel.

 – Mihályom, az Ő háza a te házad, a te házad meg az én házam, jól mondom? Kellemesen átimádkozott tér… – vidult az orvos, majd Alberthez fordult, és ugyanazzal a levegővel tovább mondta.

 – Legyen. De ha mégis akarsz kicsit glancolni a glóriádon, itt a ti időtök! Ezen az oszlopavatáson a cigány osztag is felvonul majd. A drága sorod.

 – Már nyugodtan mondhatjuk, hogy közösség – vetette közbe a pap.

 – Sőt, saját állomány…

 – Igen – kezdett bele Albert. Csak a közös munkájukkal kapcsolatos tárgyi mondatokra igyekezett reagálni, minden egyebet vagy szó nélkül hagyott, vagy összecsapás nélkül lezárt. Haladt előre abban, hogy jól oldják meg a feladatukat, nem akart leuralni sem tereket, sem időket, sem szeretet nélküli részigazságokat.  –  Készen vannak. Lássuk a feladatot. Nekem csak egy kérésem van: a Térj magadhoz, drága Sion-t szeretnénk énekelni… Rögtön, kezdetnek – nevetett.

Az orvos, akit történetesen Sionnak hívtak, indignálódva fordult a lelkész felé.

 – Minden rendben van erre az avatásra? A menet végigvonul ám a cigánysoron is… Félek, a putriknál nem terem meg az áldott líciumfa, vagy stílszerűbben a sefűsefa. Még a selyemkóró sem. Pedig nem vallhatunk szégyent. Te vagy a pásztor, Albert meg a vessző és a bot. Eszköz a kezedben.

 – Fájintos – ahogy a cigány közösség mondaná – lelkesedett a pap. Tudatosan hagyta figyelmen kívül az eszközre tett utalást.  – Már beindult a „Tiszta udvar, rendes ház” kezdeményezés. A létaiak maguk találták ki, Seres doktorunkkal.  Hát, jól kifundálták szegényeim, úgy belelendültek, hogy olyan emberek udvarába is bemennek, akik be sem neveztek… A csodálatos létaiak! Jegyzetelnek, hümmögnek, ítélkeznek… Amolyan éber-betegség ez! A kor szelleme.

 – De mire jutottatok eddig? Testvéreim, hát nem a szóban, hanem a cselekedetben mutatkozik meg Isten dicsősége…. – csippentett a szemével ravaszkásan Sion.

 – Kitapasztották a házakat kívül-belül, még az ólakat is. A budikat is kitakarították. A Vöröskereszt is csatlakozott, klórmeszet öntöttek a budikba.

 – A Vöröskereszt? Személyesen? – tréfálkozott Sion, és szavalni kezdett:

„Én
bonyolult agitációs kérdésekben nevelkedtem
és íme,
nem bírom az asszonynak megmagyarázni, ha baj van,
hogy ezt,
a Mjasznyickája
sarának kérdését
miért nem
oldja meg senki összmjasznyickájai
viszonylatban.”

 – és vigyorogva hozzátette magyarázatként: — Majakovszkij – feje mozgásával sorról sorra követte a vers lépcsőzetes szerkezetét.

– Akár – válaszolta árnyalatnyi csend után a pap. – Kertek felásva, veteményezve. Fákat, virágokat ültettek Albert cigányai. Ezekből a házakból akár a Szkalka lányok futhatnának tüllruhában az apjuk elé, integetve…

 – Úgy beszélj, hogy mind értsük. Ugyanis mindhárman felelősek vagyunk a sikerért. Emlékoszlopot avatunk, és divatosnak éppen nem divatos hívőnek lenni. Fogalmazz egyszerűsített szemantikával, drága Mihályom – szemével Albert felé intett.

 – Szolnok megye szépei, a Szkalka-lányok? – dőlt hátra Albert kényelmesen, és rágyújtott. Bátran tehette ezt a zárt térben is, olyan időket éltek, és felhasználhatta a füst mondanivalóját a sajátja képviseletére.

 – És azok a sáros gödrök? Az ember derekába beleáll a nyilallás, mire végigmegy. Orvoshoz fordulnék, ha nem én lennék az – nyomult tovább Sion.

 – Csákánnyal kellett elegyengetni, meg vízátereszeket csinálni. Még a parasztok is beálltak – mesélte Mihály.

 – Hogyhogy a parasztok? Hát a cigány az nem paraszt?

 – A cigány cigány, a paraszt meg paraszt. Önmagával magyarázandó. A parasztok vagyunk mi, az ő olvasatukban – mosolygott rájuk szélesen a pap.

 – És a kerítéseket is kiszidoloztátok? Mikor utoljára arra jártam, valami homályos hiányérzetem támadt.

 – Nincsenek kerítések – mondta Albert, gyakorlottan tartotta a cigarettát, hangja nyugodt volt és kópésan derűs. – Ugyanis cigányokról van szó. Közösségben élnek és tulajdonközösségben. Kerítést csak akkor kerítenek, amikor kiköltöznek a telepről a faluba. – Úgy nézett az orvosra, mint egy vásott kobold, orrnyergénél összegyűrődött a bőr. Ádámé is összegyűrődik az orránál, ha nevet, de róla később lesz szó.

 – Tudom, nincs magántulajdon. Valahonnan ismerős. Már csak a képességek szerinti dolgozás hiányzik a kommunista Kánaánhoz. És hát nyilvánvaló, hogy nulla fogalmuk van arról, hogy tiszteletben szokás tartani, ami a másé.

 – Ez azért alakult így, mert történelmileg nem jellemző, hogy bármi is másé lett volna. Inkább a miénk érzet az általános, és a vándorlás során így is volt életszerű. Ha valakinek szüksége volt egy szerszámra, átment a szomszéd sátorhoz vagy szekérhez, és elvette, mert az egész kompániában csak egy volt belőle. Ez segítette, biztosította a túlélést…

 – Milyen szerencse…

Mihály papi gallérja körül kezdett matatni.

 – A cigány legenda szerint Krisztus urunkat azért csak három szöggel feszítették meg, mert egy cigányember ellopta a negyediket. Ő így járult hozzá a megváltáshoz. A többit is el akarta lopni, de az nem sikerült.

 – Az én Istenem minden rossz döntésből képes a jót kihozni, erre fogsz kilyukadni. Mint mindig – felelte Sion.

– Nincs külön én Istenem, meg külön a te Istened, Sion. Krisztust nem kell megszerezni, mint valami zsákmányt, elég csak az ő örömében mozogni – feddte gyengéden a pap, de Sion nem hagyta magát kizökkenteni.

 – Egy harmadik lator, akit senki nem írt meg, senki nem énekelt meg, igaz? Mert a cigányok nem lobbiznak magukért. Ezt is nekünk kell majd reklámozni. Most viszont luxusputrik kellenek. Az egész környék itatódjon át keresztény szlenggel: irgalom, kegyelem meg engesztelődés a rogyásig. Nyakig kell gázolnunk a megbocsátás meg az önmagát feledő áhítat Generázet-tavában, csak ne verjen túl nagy hullámokat.

 – Szép ima – szólt Albert komolyan.

 – Hányan lesztek a nagytemplom-kertben? – fordult hozzá Sion.

 – Majdnem száz cigány. Két buszt rendeltem nekik. Ikarusz 60-asok – ez utóbbi valamiért láthatóan örömmel töltötte el Albertet.

 – Száz? – kérdezett vissza Sion őszinte rémülettel. – Száz cigány? Kedves testvérem, hát nem kell ám az egész cigánysor! A telített oldat! Gyanítom, hogy nem hallottak még a materialista dialektikáról, úgyhogy belőlük a mennyiség nem megy át sehogy a minőségbe!

 – Hogy érted ezt egész pontosan?

 – Megmondom én egész pontosan, „Albert”. Ide díszcigányok kellenek. Nem olyanok, akik gajdolnak, meg nyelveken beszélnek, meg vajákolnak Krisztus nevében. Amolyan böszme cigányemberek, akik Máriát használják közvetítőnek Krisztushoz, mert nekik a hithez is nő kell! Már a kezdetnél sem tartják be a szolgálati utat! Kit érdekel? Naiv hit, mi? Úgy szólnak a teremtőhöz, mint a szomszéd cigányhoz, át a nem létező kerítés fölött! Átélés, ami a Debreceni színházba is sok lenne, kérészéletű extatikus izék… Ezt produkálják. Színház, tehetség nélkül! Amire senki nem fizetett be! Most olyanok kellenek, akik jól mutatnak, nem köpködnek szotyolát, és csöndben bírnak maradni. Csak a csöndben tudnak fontos dolgok történni, a pap is megmondta vasárnap. Szóval igazi ünnepi díszcigányok, mondom még egyszer, értitek?

 – Én a csönd fogalma alatt egy lelki viselkedésformát értettem, kedves Sion. Amikor az történik, hogy hagyod Istent dolgozni. Amikor a párbeszéd úgy néz ki, hogy hagyod őt is szóhoz jutni.

 – Ezek a cigány emberek megtértek, és Istennel járnak. Ha mezítláb is. És százan – mondta ki Albert.

 – Istennel lehet, de nem velünk, és nem a nagytemplomban. A mártírok se festenek úgy az új emlékoszlopon! Nem a mezítláb a baj, hanem a koszos talp!

 – Az együtt jár.

 – Járni jár, csak nem jut! Na, ezt se olyantól hallottam, aki idén nyáron barnult…

 – Isten arcát egy cigány ember arcában is meg kell látnunk – vélte Mihály.

 – Lehet, hogy látnod kell benne az arcát, de az biztos, hogy nem érzed rajta az Isten szagát! Dönteni kell végre, hogy nyelveken beszélünk-e, vagy gajdolunk, hogy szentkép van-e a falon, vagy szexfotó, hogy imádkozó asszonyként él-e a nő, vagy marad drabárica?

 – Milyen Ica? – kérdezte Mihály megzavarodva.

 – Jósnő – válaszolta meg Albert. – Lovári nyelven. Bár itt, Létán, romungrók élnek, nem beszélik a lovárit, így nem is ismerhetik ezt a szót. Ők még a paraszti kultúrába érkeztek, elhagyták a nyelvüket, csak a magyart beszélik. Szexfotókat soha nem látsz a falukon, mivel nagyon szigorú szexuális viselkedési normáik vannak, például nem vetkőznek le egymás előtt a családtagok sem. Sokszor pont ez az előírás gátolja a rendes fürdést, mert csak egy szobájuk van. – A cigaretta füstje állhatatlanul gomolygott, majd lassan elindult az ég felé, mint minden, ami végül elindul fölfelé. Albert vele gomolygott, majd vele együtt indult ő is felfelé. Még gomolygott benne néhány dolog, de már elindult.  – Döntenünk kell arról is, hogy Biblia vagy Majakovszkij? Majakovszkij lépcsőzetes verssorai hasonlítanak-e Jákob lajtorjájára, és arra visznek-e? Líciumfa vagy búzakéve sarlóval-kalapáccsal?

– Szavadat ne feledd – vágott bele Sion, de nyugodtan mondta tovább a magáét –, de a tenyérjóslás egyébként nagy átvágás, igaz? És még büszkék is rá, hogy átvertek egy gádzsót! – Már régen meg akarta kérdezni, és most logikátlanul és váratlanul vágta oda, egy pillanatra maga elé tartotta a tenyerét, újra megnézte rajta az életvonalát. Nem kanyarodott föl a mutatóujj és a középső közé, mint másoknak, hanem egyenesen futott tovább, négyujjas tenyérredője volt. Stigmának élte meg, emiatt most is elfutotta a méreg, felállt, és zsebre dugta a kezét.

 – Kár, hogy nem egyeztettél velem, mielőtt beszervezted az állományodat. Így nehéz dolgod lesz, amikor vissza kell mondanod. Mert sajnos neked kell visszamondanod – mondta keményen.

 – Közösség – javított automatikusan a lelkész. Mihály kissé zsibbadtan nézte, ahogy Sion zsebre vágott kézzel fel-alá járkál, és mint általában a konfliktusos helyzetekben, egy számára meghatározó Biblia idézetre gondolt. „Monda azért Jézus a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni? Feleli néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk?”    – Uram, kihez mehetnék? – kérdezte ő is magában, átszólva saját kerítése felett, amit a szorongása jelentett egy alapvetően arrogáns közegben, amit Sion teremtett meg számára.

Albert nem gondolkodott, de válasza már hosszú évek óta épült benne, és készen várakozott. Ez nem frissen hozott döntés volt, hanem gyerekkora óta munkált már benne, és régóta egy volt már a személyiségével, bár ennek nem volt tudatában, az érlelődő változást nem követte nyomon. Egy utolsó inger kellett még ahhoz, hogy összeálljon benne.

 – De ugye olyasvalaki jó lesz, akinek elég fehérre sikálták a bőrét valamelyik gödörben, aki értelmiségi, akinek fehér a modora? Egy igazi, megálmodott díszcigány? – kérdezte messzire vivő, mély hangján.

 – Sima, barátom. Sima a modora, és igen, olyan jó lesz. Nem megálmodott, hanem kiköpött díszcigány. Kapisgálod. Hisz te is diplomás vagy, akármelyik bokor alól szedted is. Szociális szervező szak, a diplomás jóemberképző. Büfé szakos… – Újra nevetett, de se Albert, se Mihály nem visszhangozta a nevetését.

Albert meglátta a szekrény melletti imádkozó zsámolyt, és odasétált hozzá. Nem sietett, mintha kettesben maradt volna valakivel, természetes módon szólt. Neki.  –  Hát hogy menjek egyenesen, ha görbe az út?

Sion megnyújtózott, jócskán kidagadva a kontúrjából, mint aki két jegyet vett az életre. Bár az egyetlen jegye árát sem ő fizette.

 –  No, akkor mindent megbeszéltünk: luxusputrik, és maroknyi díszcigány, csak ebből a kelléktárból dolgozhatunk – zárta le. – Ezt megjósolom akár a tenyeredből is. – Megfogta Albert kezét, és alaposan megnézte kívül-belül. —  Ni csak, egészen hátrahajlik a hüvelykujjad! És behajlik külön a felső ujjperced! Jó nőorvos lenne belőled! Vagy prímás.

Albert most már vissza tudott mosolyogni, a kezét nyugodt mozdulattal visszavette, és behúzta saját zónájába.

 –  Akad éppen díszcigány. – Lassan beszélt, kitöltötte az idő minden hézagát. – Egy. Én. Csak én sajnos aznap budit klórmeszezek az anyámmal a cigánysor szélén. Személyesen.

 –  Az öreg Hegedűs özvegye, igaz? Az a vékony szotyis volt a szélső házban, mi? Sejtettem. Taveszbaktalo, murophrál – vágta rá Sion, és Mihály mögé állt, hogy ketten alkossanak egy közös frontot.

Albert már oldott volt, könnyű és végtelenül vidám. – Azt csak a Hivatal írta be. Az ő neve köztünk Prímás. Romungro zenész, tehát nem beszéli a lovárit. Hogy legalább ez legyen „világos”. Én örököltem a nevét. Zenész ugyan nem lettem, de cigány igen.

Mihály szomorúan nézte az orvost és a munkatársát. –  Akkor most egyelőre végeztünk, ha jól értettem. Hagyjuk kicsit működni a csendet.

Felállt, merev térdekkel, és lassan, módszeresen lekapcsolta a kislámpákat, először Sionét, majd Albert-ét. A magáét kis gondolkodás után égve hagyta. Felálltak. Csüggedten, kissé kötelességszerűen mondta:

 –  Az enyémet még égve hagyom. Itt megtaláltok.

Siont győztes örömhullám öntötte el. –  Hop, hop, hop, mi?  – imitálta a csettintést.

 – No igen. Ahogy a Devla is szereti.

 –  Isten választott népe, mi? – fokozta az tovább boldogan.

 – Ahogy mondod. És az enyém is.

Albert még egyszer szétnézett, szeretetből és búcsúzóul. Az ajtóból szólt még vissza.

 – Van cigány szent, úgy nevezik, szent Ceferino. El Pelé a neve abban a könyvben, ahol az apámé Prímás.

 – Börtönben volt, lopás miatt, jól tudom? Amúgy nem szent, csak boldog, mint a többi együgyű…

 – A kommunisták végezték ki. Nemsokára ő is szerepel majd egy emlékoszlopon. Egyszer talán még lovagrendje is lehet… Ügy meg csak egy van.

„Keze árnyékában rejtett el engem” – gondolta a pap szomorúan. – Árnyékában?

 – Akkor én… Istennel hagylak benneteket. Ahogy mi mondjuk – mondta Albert már az ajtón túlról. Még azt is mondta, hogy: „no”, ahogy Ádám is szereti. És számomra Ádámról szól ez a történet.

Albert fehér ingében kilépett a napsütötte templomtérre. Barna arca éles kontrasztban volt a templom sárgára festett falával. Tehénbőgés, trágyaszag és „kezdjük elölről” érzés fogadta. Rágyújtott, és hagyta magát a füsttel együtt felszállni. Nem tudta, hol lesz egy óra múlva, de tudta, hogy hol lesz harminc év múlva.

Feladta. Magasra.

 –  Albert megtanulta-e a számokat? – kérdezte a férfi fáradt, de oldott arccal. Gitárját az ágyra fektette, óvatos mozdulattal, mintha a hangszekrényben még egy habos krémest is rejtegetne.

 – Meg, nyolcig – felelte az asszony, és a babát berakta a fateknőbe. A lakásban feltűnően kevés tárgy volt, az élet szinte valamennyi területe a házon kívüli szabad közösségi tereken zajlott, a szoba szinte csak alvásra szolgált, az étkezés is kinn folyt. Minden tárgy párhuzamosan helyezkedett el, valami sajátos gondolatiság volt ebben, melyet az elrendezés fejezett ki. A tárgyak mennyisége mintha szabályozva lett volna, és mivel inkább akadályozták, mint segítették az életet, minimális számban jelentek meg a lakótérben. Semmit nem gyűjtöttek, és nem halmoztak fel, még élelmet sem, kamra, pince nem tartozott a házhoz.

 – Miért pont nyolcig? – kérdezte csodálkozva a férfi.

 – Mert addig vannak hozzá hangok. A többiről nem is érti, hogy minek vannak.

 – Azt mondod, énekelve tanulta meg őket?

Margit közelebb ment a férjéhez, vonzódott oda, szerette a férfi illatát. Szemben vele magállt, arca az arca alatt, és felnézett rá.

 – Hát. Másképp nem szólal meg. Így mondta.

A férfi keze belesiklott a nő fekete hajába, mozgékony ujjai elbabráltak kicsit a fejtövénél, a babahajaknál, éppen úgy, ahogy Margit akarta.

 – Nem pengőt hoztam, de jobbat – mondta a férfi, és zsákjából elővett egy parányi hegedűt. – Neked – nyújtotta oda Valérnak.

Albert erre a fordulatra az anyja háta mögé bújt, onnan nézte kíváncsian, megbűvölten és egy kissé undorodva a hangszert. Nem először ijedt meg ettől a tárgytól, mindig azt az érzést keltette benne, hogy a tág jövő a hegedű közelében összeszűkül körülötte. Valér meglepődve figyelte az eseményeket, álmos szemével úgy látta, a hegedű szinte úszik felé a szobában. Ez azért is merőben szokatlan jelenség volt, mert a kultúrának nem képezte részét az úszás. Szintén nem volt a kultúrában arra lehetőség, hogy az édesapa vonóját ne az első fiúgyerek örökölje. Ez erős döntés volt.

A férfi elengedte Margitot, nem szoktak a gyerekek előtt hosszan ölelkezni, és Alberthez fordult.

 – Neked meg egy fűzős cipőt hoztam, a zsákomban van, sárga bőr.

Albert kicsit közelebb lépett, majd hirtelen hátat fordítva mégis elfutott. Nem mentek utána, ez nem volt szokás ebben a közegben. Már hajnalodott, és a környéken mindig volt felnőtt, aki ránézett a gyerekre, akárkié volt is. Bárki gyereke, enni szeret – mondogatták, és figyeltek egymás porontyaira. A rajkó szót nem használták, nem is ismerték, inkább a pulya, purdé megnevezés dívott, ami a paraszti kultúra része volt, nem a cigányé. Ha valamelyik fiú megéhezett, nem késleltetve az igényét, rögtön szólt a legközelebbi felnőttnek, aki tennivalói rangsorában előre tette a feladatot. A gyerek éhségérzete olyan erős inger volt a felnőttek számára, mint a vér széndioxid szintjének megemelkedése a lélegzetnek. Azonnali, sürgős megoldást igényelt. Nem társasjátékoztak a gyerekekkel, és kirándulni se jártak, szeretetüket a táplálással fejezték ki, számukra a nevelés egybeesett a növeléssel.

A késleltetés nem tartozott az erősségeik közé.

Margit utánanézett a fiának, de nem bírálta felül férje döntését.

 – Maradt valamennyi pénzünk? Holnap fizetni kell a boltban. Felírattunk.

 – Nincs – válaszolta a férfi. Szája vonalát keskenyre húzta a keserűség. Ádámnak is épp ilyen a szája vonala, ha valamivel keserítem, arca most is előttem van, az üres papíron is látom magam előtt. – A lavottát kaptam tíz estéért.

 – So te kerav? – tért vissza anyanyelvére Margit, mint gyakran, amikor megijedt. Mindhárom szülését lovári nyelven élte meg, szöktetett feleség létére erősen kötődött gyermekkora hangjaihoz. – Mit tehetek? Holnap fizetni kell…

Valér átvette a hegedűt, és rögtön pengetni kezdett rajta. Túllendült álmossága holtpontján, és már nem is fog aludni, csak másnap ebéd után, mellette majd ott hever az ágyban a fényes, új hegedű. Tudta, minden délután hosszú órákig tartó szigorú gyakorlás fog következni, együtt apjával, aki életének ezen az egyetlen területén volt csak következetesen szigorú. És mégis alig várta az első leckét.

A férfi leült a földre, karját felhúzott térdére fektetve lelógatta mozgékony, de most üres kezeit. Tenyerén a bőr fehér volt, ellentétbe egész teste barnaságával, azt szokta mondani, hogy  amikor füstölték, erősen kapaszkodott egy faágba, tenyere ezért fehér maradt.  Szomorkodni ülve szokott, és nem volt híján a melodramatikus mozdulatoknak sem, de ha túljátszotta is érzelmeit, mégis megélte őket. Öklét a döngölt padlóhoz vágta.

 – Mit csinál, apám? – kérdezte Valér. A lelke még ott tartott, hogy kérdéseket tett fel azért, mert kíváncsi volt a válaszokra.

 – Istennel beszélek fiam, hagyjál! – mondta a férfit, fejét lelógatva. – Felpanaszlom a szegénységet.

 – Édesanya azt mondja csorripé. A szegénységre.

 – Mindegy az fiam, szegénység, vagy csorripé…

 – De miért nem húzod ide neki a kis sámlit? Berti mindig úgy csinálja, ha Istennel beszélget. Hogy ő is le tudjon ülni, mert Őt nem lehet látni, de leülni azért tud. Csak nem látszódik, de azért megnyekken alatta a sámli.

A férfi felemelte a fejét, és rámosolygott a fiára:

 – És a magyart érti, vagy a lovárit? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Kíváncsi volt a válaszra. – Tudnom kell, ha beszédem van vele.

A gyerek magától értetődően válaszolta:

 – Hát a zenét, tudhatja. Amelyik megszólal.

És kis gondolkodás után:

 – Majd én feladom neki.

A férfi az asszonyra nézett, cinkosként összemosolyogtak, tekintetük összekapaszkodott a gyerek feje fölött.

– Hoztam neked egy süteményt – dörmögte a férfi, felállt a földről, és benyúlt a gitár hangszekrényébe. Kivett onnan egy összeszöntyömpörödött krémest, és odanyújtotta a tenyerén. – És hogy tudd: senki a világon nem tercelhet nekem terajtad kívül.

A szoba a fehér szín és a fából készült tárgyak adta egyszerű stílust hordozta. A boltívek és beugrók építészeti ritmusának lassú lüktetése árnyalta a környezet viszonylagos egyhangúságát, sajátosan mozgásba hozva, szinte megnövelve azt. A tér játékosságával enyhe kontrasztot képezve a díszlet teljesen hiányzott a szobából, se freskó, se stukkó nem díszítette a falakat, festmények nem tették decenssé, fotók nem tették bensőségessé. A belsőépítészeti megoldás a csönd és intenzivitás sajátos elegyét nyújtotta a benne beszélgető két nő számára, a falon egyszerű, faragott corpus függött, a jelkép csöndje meghatározta a teret, mindketten halkan beszéltek.  Az egyik sarokban kis fapolcon játékok hevertek, búgócsiga, lerágott szélű fakockák, felhúzós fém játékok, és a földön nagy, fehér és barna párnák, nekifutásból becsapódáshoz. Külön állt egy térdmagasságig érő bádog komplett konyhabútor, ha valami aprócska látogatónak főzni támadna kedve. Egy ólomkatona szuronyát felfelé tartva dermedt mozdulatlanná, szinte hívogatva egy éjszakai mezíttalpat, akivel a sötét leple alatt felvehetné a harcot.

Beáta egyszerű fekete blúzt és szürke szoknyát viselt, blúza gallérja fehéren világított, barna haját hajpánttal hátrafogta a homlokából, frufrut nem hordott. Otthonosan mozgott, hellyel kínálta Valériát, aki fáradtan le is ült, arcát egy pillanatra tenyerére hajtotta, csuklócsontja élesen kirajzolódott a vékony fehér bőr alatt. Haját a kor divatjának megfelelően feltupírozva hordta, bár a nap végére inkább kócos benyomást keltett, és kinn már késő, hűvös esti sötét volt. Illetlennek ítélte a mozdulatot, leengedte a kezét, lesimította a szoknyáját. Arcának minden vonása lágy volt és védtelen.

 – A gyerekek? – kérdezte Beáta.

 – Mindkettő alszik. Olyan sűrű volt a nap, hogy én meg se próbálok ma éjjel elaludni. Félek is, izgatott is vagyok – kezét átfordította tenyérről kézhátra és vissza, hogy mutassa érzései sokszínűségét. Karcsú ujjain megvillant a jegygyűrű, a kísérőgyűrű, csuklóján az arany karkötő. Kockás egybeszabott ruhát viselt, derekán saját anyagából készült övvel, és kissé poros bőrcsizmát. Ölében szorongatott ridikülje színe és a táskáé keresetten összeválogatott volt, anyaguk is, Valéria egész mozgása tele gráciával.

 – Reggel még fogalma sem volt róla, hogy itt fog végződni a nap?

 – Én nem is tudtam erről a helyről, sőt, azt sem tudtam, hogy létezhet ilyen menedék. Beáta, igaz? Én azt hittem, minden napom egyforma és ugyanolyan lesz már az idők végezetéig. Pláne, most el is bizonytalanodtam megint. Lehet, hogy mégis egyforma lesz, és ez csak amolyan kitérő? Mindent olyan álomszerűen látok, mint kiskoromban, ha untam az órát, és a tanár hangja úgy eltávolodott, mintha kilométerekről szólna, meg az arca is összekicsinyült. És én mintha magasabbról és távolabbról látnám a világot, valami messzeségből.

 – Nos, inkább betérő, mint kitérő. Felfoghatjuk az érzését úgy is, mint rálátást, amihez kellhet egy kis távolság. És minden bizonnyal oka volt, hogy ide érkeztek meg.

Valéria gyorsan reagált erre a fölvetésre.

 – Hát, igen, igaz, az ok az őrült sofőr volt! Épp azt szeretném elmesélni.

 – Hallgatom. Én se készülök ma aludni.

 – Tudja, az uram jó ember. Ezen kezdődik minden.

 – Minden nála kezdődik? A jóságán?

 –  Nagyon szeret engem, és nagyon szereti a fiúkat is, egész nap csak miértünk dolgozik, mert – tudja, ezt sokszor elmondta – én olyan egy szerencsétlen idióta vagyok, hogy nélküle soha nem vergődnék zöld ágra. Nem enged dolgozni sem, szerinte nem tudnám megállni a helyem, szinte ki se enged a házból, végtelenül ügyetlen vagyok, sokszor próbált erről leszoktatni.

 – Leszoktatni?  – Beáta odaszánta a figyelmét az asszonynak, meghallgatta, adott időt számára, hogy gondolatait megfogalmazhassa. Engedte lassítani, könnyebbségeket adott, nem siettette, és ettől az asszony élni tudott a lehetőségeivel. Olyan keretbe került, ahol színei érvényesülhettek, amibe úgy érezhette, hogy beleillik. Hiszen amúgy is egy sokszínű, élő műalkotás volt. Magára próbálta a lehetőséget, forgolódott benne, mint egy szokatlan új ruhában.

 – Lenevelni, mondhatni. Valahogy úgy, mint a kiskutyát a sarokba pisilésről. Most először jutottam a piacnál messzebbre otthonról a gyerekekkel, amióta megszülettek. Tudja, Kisjóska kicsit elmaradott, zárkózott gyerek is lett, az apja küzdött ez ellen is sokszor. Napokig nem szól, azután listákat ír, meg felsorol, és autóhangokat utánoz.

 – Igen. Láttam a küzdésnyomokat – válaszolta elgondolkodva Beáta. Valériát valamiért elfogta a méreg, maga se tudta, hogy ki ellen, de haragját mégis ösztönösen Beáta ellen fordította. Hajlamos volt követni az ösztöneit, ha lehetősége volt rá.

 – Tudja, az is érintés… Még az is lehet, hogy többet soha, senki nem fog érinteni. Ez a gondolat, amit a legnehezebb elviselni, az érintésről lemondani. Főleg ez a soha, ez kibírhatatlan… Mint egy egér az útvesztőben, a gondolataim neki-neki vetik magukat a falaknak, ennek a soha szónak. Kőszikla. Szóval, érti, a testiségre szükség van.

– Azt az érintést, amiről ön beszél, valójában bántalmazásnak hívják. Érintés, az igaz, de annak egy torz formája, amit torz lélek irányít. Vagy mondhatjuk, hogy sérült lélek, így emberibb – Beáta kicsit megfeszült, ahogy az érintésről kezdtek beszélni, feszélyezte, valamiféle veszélyérzetet élt át.

Valéria megigazította a haját, de pókháló vékony tincsekben lelógó kusza hajzatán a mozdulat nem segített. Mindene nyúlánk volt, dereka, combjai, még hajszálai is, de a tupírozás a természetes szépségét elvette a valójában hosszú, fényes hajnak. Mostanra bájosan kócos lett, rövidlátóan nézte a félhomályos szobát.

 – Igen, tudom én ezt már régóta, de József mindig bocsánatot kér, és utána általában ajándékot hoz, azután két-három hétig minden olyan nagyon jó, fogadkozik… És hát őt is üldözték már, az ő indulatainak is megvan a maga múltja. A háború után úgy szökött haza, mint az űzött vad, és utána többször behívatták, benn tartották… Azután az is tényállás, hogy én mindig elkövetek valami butaságot, hiába vigyázok borzasztóan, már annyira figyelek, hogy abba fáradok bele, és azért hibázok. És kezdődik elölről az egész. Próbálok úgy viselkedni, hogy ne lehessen belekötni, de mindig elromlik valahol. Mintha gyűlne benne a feszültség, azután kirobban belőle, egy idő után csak ürügyet keres rá, hogy bánthasson. Na, meg olyan borzasztó, hogy dolgozok a háztartásban, vagy a fóliasátorban. – Valéria hirtelen felállt, és vicces pózt vett fel, fél lábára helyezte a testsúlyát, hasát kinyomta, mintha várandós lenne, és kézfejét kifordítva a derekára tette. – Látja, így áll ott, és csak figyel, figyel, nem csinál mást, én meg belepirulok, és kiejtek mindent a kezemből. Azután meg is van a baj. Már a nézése kiváltja azt, amit azért nem akarok elkövetni, mert néz.

 – Vali…

Valéria határozottan közbeszólt, leengedte derekáról kifordított kezét, és saját testtartását vette fel. Most látszott igazán, hogy milyen gyönyörű alakja van, a két gyerek ellenére, talán egy kissé túl vékony, szeme egy árnyalatnyit ijedt, éhes pillantású, világoszöld.

 – Valéria. Az uram is így hív. Sose becézett.

 – Valéria. Nem az a férfi dönti el, hogy ön kicsoda valójában. Nem ő írja meg az ön történetét, nem ő adja a történet címét, és a nevét sem tőle kapta. Nem biztos, hogy ő az, aki a nevén tudja szólítani.

Valéria összeráncolta a homlokát, valami emlék után kutatva, ami ez után a túlingerelt nap után észrevétlenül elillanni készült. A képes beszéd meghaladta jelenlegi képességeit.

 – Igen, épp erről akartam beszélni. A buszvezető!

Beáta meglepődött.

 – Hogyhogy a buszvezető? Hogy jutott ez eszébe?

 – Ő írta a történetet!

 – No, akkor kezdjük el ott.  Ahol Ön szerint kezdődik ez a történet!

 – Jó – mondta Valéria, és visszaült a székbe. – Lehúzhatom a csizmát? – kérdezte, és a bólintásra rögtön lehúzta a lábbelit. Átvetette egyik lábát a másikon, lábszára hihetetlenül hosszú volt és formásan karcsú.

 – Az uramét mindig nekem kell lehúzni, a pocakjától nem éri el a lábát – jegyezte meg. – Hát úgy volt, hogy fel kellett hozni a gyerekeket Budapestre, a Szakértői Bizottsághoz. Hivatalos írást kaptunk róla az iskolából. Jóska nagyon ideges lett tőle, nem akart elengedni, tudja, nagyon félt minket, de így velünk se tudott jönni. Utál minden hivatalt, de retteg is tőlük, volt velük baja elég. Napokig nem mozdult mellőlem, még a fürdőszobába is utánam jött.

Beáta kicsit előrébb hajolt, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy jobban megnézze ezt a fiatal nőt, aki egyszerre volt ijedt, fáradt és egyedi módon nőies. Arra vágyódott, hogy az állandóan izgő-mozgó asszony hosszú percekig maradjon mozdulatlan, hogy végre jól megnézhesse. Tényleg zöld a szeme? Tényleg tele van apró, állandóan mozgó izmokkal a szája? Nem hordja a szemüveget, vagy a nézése olyan elveszett, fókuszálatlan? Vajon szép az énekhangja?

 – Ő mivel foglalkozik?

 – Velem – nevetett Valéria. – Mi növényeket nevelünk eladásra, szabadföldön és fóliasátorban is. Jóska szeret otthon lenni, meg is rendült az egészsége, szinte rokkant lett, papírja is van róla. Meg azután szereti tudni, hogy mit csinálok, nem szívesen hagy egyedül egy percre sem. Sokszor kéri, hogy könyököljek az asztalra, és csak nézi a csuklómat hosszú percekig. Mint valami hangyás megszállott. Nyáron meg egyáltalán nem enged ki a napra, azt mondja, a fehér bőrömért vett magához. Én nagyon boldog vagyok a virágainkkal a fóliasátorban, úgy érzem, valahogy a testvéreim mind. A fúvó széltől is óva vagyunk, de nem is süthet ránk az Isten napja… Csak az a baj, hogy én nem tudok gyökeret ereszteni, mint a muskátli, hiába akarjuk mindketten. Az lett volna a legjobb megoldás. Az én fóliasátram József, csak neki virágozhatok, és le is törhet, amikor csak akar.

Beáta mosolygott, ahogy elképzelte magában a gyökeret vert Valériát. Nem muskátlinak látta, de nem is kardvirágnak, inkább valami magas, hajladozó növénynek, amely egyedül virágzik, de lágy szárával végtelenül sérülékeny.

 – Kisjóskát ezek viselték meg? Ez a háttér okozta a problémákat, amik miatt vizsgálatra utalták?

Valéria kicsit megriadt ettől a sok hivatalos szótól, hátradőlt, kihátrált a helyzetből. Hosszabb szünet után elmosolyodott, arca szinte meztelenné vált, és valósággal rimánkodott a szeretetért.

 – Tegeződhetünk? – kérdezte nyílt arccal.

 – Természetesen – válaszolta Beáta a kedvesség keresetlen gesztusával. Volt benne valami kissé hivatalos távolságtartás, valami semlegesség, de a kedvessége őszinte volt. Közvetített valamit, de az üzenethez maga is hozzáadott. A tegeződés ötlete azért kicsit megviselte, biztonságosabbnak élte meg a hierarchiát.

 – Tudod – mosolygott Valéria boldogan, kissé kacéran –, az uram valósággal retteg a bizottság szótól, kifejezetten hivatalos levél-frásza van. Néha némi örömmel figyelem, ahogy ilyenkor megrémül, leveri a víz, azután tudom, hogy én fogom megfizetni az árát ennek is. Minden maradék haja szála égnek állt. De most csak a gyereket hívták be, nem őt. Volt egy időszak az életünkben, amikor egymást követték a bizottságosdik, az uram már attól kikészül, ha nyomtatott címzést lát egy levélen. Ha a postás ráköszön, már gyanakszik. Kisjóska rosszul tanul, zárkózott, valami szocio-izéje van, én meg nem mondom, mifene. Lehet, hogy gyengébb iskolába teszik, vagy ilyesmi. Az a lényeg, hogy még  tegnap nagyon korán kellett kelnünk, a kosarat teleraktuk szendviccsel, iskolatejjel, és a hajnali busszal mentünk Létáról Debrecenbe, és onnan vonattal Budapestre. Az uram budapesti rokonainál aludtunk, és ma reggel korán nekiindultunk. Tudod, a házunk kívülről mozaikkal van kirakva, de már potyognak ki belőle a mozaikok. Egy lilát beletettem a kosárba, bár a lilát pont utálom. Talán éppen azért.

 A barna faajtó kinyílt, és egy tálcával a kezében Henrietta jelent meg, a tálcán gőzölgő tea, egyszerű cukortartó, fehér poháralátétek. Az egyszerű fehérség Ádámnak nagyon tetszett volna, talán barna bőrén belül valami fehér matériát hordoz. Főleg vonzódik a fehér, de anyagában mintás tárgyakhoz, amik egyszerűségük ellenére kreativitást és ötleteket hordoznak. Ilyen anyagból készült a lelke is. Henrietta félénken mosolygott, és szó nélkül tette le a tálcát az asztalra. Kedves volt, valami belső ragyogást hordozott, Valéria szemével nézve a női karbantartásra kevés időt áldozhatott, kozmetikushoz, fodrászhoz nem járt sosem, arca tiszta, bőre szappanillatú.

 – Köszönjük – mondta Valéria. – Itt mindannyian nagyon kedvesek. Mindenkin ilyen ruha van?

Beáta elszomorodva válaszolta:

– Már nem sokáig lesz rajtunk.

Valéria elnézegette arcát, amin mintha leoltották volna a fényeket. Nem Beátát sajnálta, a saját esélyeit latolgatta. Nem hiányzott belőle a megértés, de olyan szélsőséges élethelyzetbe került, hogy nem állhatott meg másokat sajnálni. Az otthontól való eltávolodásával arányosan csökkent empátiája, türelme, mint hegymászók palackjából az oxigén. Minél messzebbre ért valamiféle magaslaton, annál jobban zihált benne a félelem.

Henrietta kiment, csöndesen tette be az ajtót, bár Valéria várta a csapódást, gyerekekkel töltötte az életét.

 – Tényleg – kezdte vontatottan. – Olyan furcsa itt néhány dolog, mintha a valóság egy másik szegleltébe kerültem volna. Mint Dorka Kansasban, vadul keresem a sárga téglás utat. – Szemében nem titkolt félelemmel nézett Beátára.

 – Én a valóságot nem látom szegletesnek – mosolyodott el Beáta, kicsit nehezen, de elmosolyodott. – És a valóság amúgy is csak a teljes világ egy apró része. Azon kívül még annyi minden van.

Valéria gyanút fogott. Rábámult.

 – Ki tartja fenn ezt az anyaotthont, a kerület vagy a Központi Bizottság?

 – Ez valójában nem anyaotthon, hanem anyaház.

 – Igen, láttam a feliratot. Mindegy. Anya vagyok. Mikor megláttam a feliratot, rögtön tudtam, hogy ide kell jönnünk.

Beáta egyszerűen megkérdezte, amire kíváncsi volt.

 – Ki vezette ide?

Valéria egy időre félretette a gyanúját, mert élvezte, hogy senki nem próbálja kívülről megszabni a tempóját, a sajátjában haladhat, nem sürgetik, és nem is lassítják, így idő jut számára értelmezni az eseményeket. Az új helyzet jó volt rá, kitöltve, jólesően nyújtózott benne.

 – Egy kosárban hoztunk szendvicseket és innivalót, József nevetett is, hogy olyan vagyok, mint a Piroska, csak nehogy találkozzak a farkassal. Nem tudom, ezt a szót valahogy mindig beleszövi a mondanivalójába, csak nem ilyen mesésen. Farkas… Muszáj rá állandóan utalnia, ha másképp nem, azt mondja, hogy miskárolás, vagy üldögél a golyóin, lógatja a farkát, vén f.sz, szóval kényszere van rá, hogy kimondja, nem tudom, valami háborús maradvány lehet ez nála. Meg a „golyók”, az is mindenféle értelemben, de főleg mint fegyver. És alig várja, hogy zavarba jöjjek tőle. Van még nálam ez a ridikül is, benne a gyerekek iratai, mert a vizsgálat miatt jó okom volt elhozni őket. De valahogy elgondolkodtatott, hogy ennyi minden van nálam, mintha mindenre készen lennék, és vérszemet kaptam. Légy mindig készen, ezt hallottam kis koromban minden vasárnap – fogalmazott óvatosan.

 –  Elraktam a kabátokat és az ékszereim egy részét, és mintha lelassult volna az idő, elgondolkodtam azon, hogy mit akarok még magammal vinni. Anyámtól kaptam egy borostyán karkötőt, elraktam. Nagyon nyugodt és boldog lettem, láttam magam előtt egy hosszú, kanyargós, fákkal szegélyezett erdei utat, ahogy süt a nap, és én csak elmegyek. Elmehetek, mint a mesében a mendegélők. Nem megyek valahova, érti, nem haladok, nincs valahonnan valahová, csak elmegyek. El. Még az új selyemkombinémet is elraktam, nagyon tetszik, és alig van súlya. A nyakamba meg a fülembe akasztottam a legsúlyosabb aranyaimat, de magam sem tudom, miért. Azt akartam, hogy minden érték velem legyen. Józsefet nem akartam magammal hozni. Nem volt érték. Elfogott a boldogság, az ereimben mintha szétáradt volna az öröm és a tettvágy… pedig csak egy macerás utazás várt. De láttam magam előtt az utat, és hogy semmit nem kell csinálnom, az út visz. Csak az út teszi, nem én, és nekem nem kell csinálnom semmit.

 – És nem sejtette, hogy valami ma történni fog? Sőt, hogy ön fog ma dönteni arról, hogy történjen valami?

 – Nem, nem én döntöttem. Az út vitt. Meg a buszvezető döntése volt. Először a 39-es busszal mentünk, kellemes volt az áprilisi reggel, már sütött a korai nap, de alig volt ereje. Soha nem láttam annyi embert egy rakáson, mint a budapestiek. A nőknek mind hullámos a hajuk, a vállukig ér, és csatolós fülbevalókat hordanak, akkorákat, mint egy csigaház. Nem tupíroztatnak. És nincs kosaruk, csak a ridikül. Jött egy busz, de nem szálltunk föl, csak néztük azt a temérdek embert, aki leszállt, meg föl. Vártunk, hátha kevesebben lesznek, de csak még többen lettek, áramlottak, mint a barlangokból előbújó állathordák, a villamosokról fürtökben lógtak az emberek. Az ütközőn vásott gyerekek utaztak. Rengeteg színt láttam, zajokat hallottam, és szagokat éreztem, mintha meztelen lenne a fülem, meg az egész arcom… De főleg a fülem – kezét a fülére simította.

  – Kisjóska nagyon lelkes volt, még sohasem látott igazi kék Ikarus buszt, már hetek óta erre készült. Mindent tudott róluk. Én a csomagjaimra vigyáztam, számba vettem, mi minden van nálam, és elégedettséget éreztem, láttam az őszi utat magam előtt, a kanyargását, a hosszúságát, a messziségét…

– Hisz tavasz van, Valéria…

– Tudom, de az én utam őszi, mindig is annak láttam. A levelek a szélükön még nedvesek az esőtől.

 – Értem.

– Kisjóska hangosan bemondta a megállókat, a bánat tudja, honnan tudta őket, bemondta azt is, hogy Ikarus 30-as, és hogy tervezte meg kivitelezte a magyar ipar. Mindenkit felszólított, hogy nézzék meg, nem egyforma a két visszapillantó tükre – íme az ötéves tervgazdálkodás eredménye! Nézzék, mondta egyre hangosabban, a sofőr helye elfoglalja a teljes tér 17 százalékát! Ez a gyerek, higgye el, azt sem értette soha, mi a bánat az a százalék!

Még Ikaroszról is beszélt, aki szárnyalni akart, de túl közel ment a naphoz. Én arra gondoltam, Ikarosz ide vagy oda, ennek a busznak nagyobb a hangja, mint az ereje. De azért odanéztem a sofőrre Kisjóska kedvéért. Olyan tipikusan tisztességes tarkója volt a sofőrnek, zömök, a hajvégek egyenesre vágva, kissé körívesen, és a fejtartásában volt egyfajta méltóság. A tarkója egyébként kivörösödött, mint aki érzi, hogy nézik.

Beáta furcsálkodva kérdezte meg, lassan és szinte félve:

 – Ismeri? A buszvezetőt?

 – Igen. Falumbéli. Létai.

Beáta kissé megzavarodva, izgatottan fordult a nőhöz, aki bekopogtatott a háza ajtaján.

 –  Valéria, engem váratlanul érne, ha ebből egy szerelmi történet lenne. Ha mindketten meg tudnak maradni hitben…

Valéria megijedt.

 – Hitben? Micsoda egy hely ez, nem értem. Ugye nem táviratoznak az uramnak? Rossz néven venné a távolmaradásunkat. Nincs is telefonunk, nálunk még nem volt kiutalás. – Hangja felgyorsult, színét vesztette, leckefelmondássá változott ajkai között a szó. Darálta a kifogásokat.

 – Dehogy. Ez igazán nem tartozik a kötelességeink közé.

 – De megbeszéli, ugye, a feljebbvalójával? Betartja a szolgálati utat?

Beáta ezen elgondolkodott, és váratlanul elmosolyodott. Ez a mosoly most nem kifelé szólt, hanem magának, befelé. Majdnem kuncogott. –  Igen. Figyelünk egymásra.

  – És én még beleférek a tervbe? Ötéves vagy hány? Milyen szakaszolás van? Ha most döntök, már nem mehetek vissza. Hány anyát fogadnak be?

 – Azt hiszem, mi hosszabb távú tervben gondolkodunk.

Valéria megelégelte a mellébeszélést, biztonságigénye túlcsapott a peremen, át az udvariasság gátján. –  Nekünk végleges megoldás kell. – Komolyan és szorongva nézte ezt a szürreális jelenséget, a szürke ruhás, fehér galléros, nyugodt nőt. Az, mintha másik világban élne, derűs volt, és biztonság lebegett körülötte.

 – Attól függ, hol húzzuk meg a vég határát.

Valéria a kézzel fogható valóságnál próbált maradni, számára csak az volt értelmezhető. – Én annál a pontnál, ahol az uram rájön, hogy eltűntünk. Szigorúan ott a vég. Itt maradhatunk? – Szilárdan szembenézett az asszonnyal.

 – Megtaláljuk a módját. Eddig is megtaláltuk, a háború alatt is, vigyázzuk a veszélyben lévőket. Dugdostunk már a pincében ennél nagyobb bajban lévőket is.

Valéria felállt, odament az ablakhoz, és kinézett. – Úgy érti, zsidókat? De az udvar a telekszomszédja az Andrássy 60-nak. Láttam idefelé jövet. Itt biztos nem lehetett zsidókat rejtegetni. Jóskától sokat hallottam erről.

 – Mindenkit, aki menedéket kért. Nem az Állambiztonságnak számolunk el, és nem ők irányítanak minket.

Valéria váratlanul, a függönyt fogva, elnevette magát. – Akkor ki a főnök, mondja meg már nekem valaki! Hogy ki irányít kit, az ma este alig követhető!  Vagy minden szál mellékszál?  Én azt hittem, engem az uram igazgat, és végül kiderül, hogy a döntéseimet egy gyöszött buszvezető direktiválta! Ráismertem. Nálunk a faluban kiskorában Parnónak, fehérnek hívták, fehér a bőre, de azt hiszem cigányember, biztosan van benne egy vonóval, az ujjain is látszik, tudod, de hát nem akarta a népét vállalni, parasztként élt.

 – Parasztként? Úgy érti, földműves volt?

 – Dehogy – nevetett Valéria –, úgy értem, magyarként élt, nem cigányként. Hogy az ördögbe mondjam, csak úgy lehet kifejezni, hogy mi nem… Egy cigányember csak úgy ábrázolható, hogy nem fehér, vagy nem magyar, vagy mivel az uram szerint az emberi szín a fehér, tehát… nem ember?

 – Az ördögöt hagyjuk el ma este… Szóval Parno. Mit kell tudnom róla?

 – Meghasonlott embernek látszik. Se cigányok, se parasztok körülötte, cigány már nem, magyar még nem, meg se nősült, nincs családja, barátai, autóbuszvezető lett, ami véletlenül se cigány szakma, de az állami brigád meg nem érdekli, nem tud szocialista közösségben gondolkodni. Debrecenből hamar kitúrták, Pesten próbált szerencsét, ült a fekete vonaton minden vasárnap éjszaka külön, egymagában. Pedig ez a vonat olyan, hogy a nem cigány a lábát se nagyon meri rátenni, énekelnek, táncolnak, kártyáznak hajnalig, azután a földön leheverednek, ha kimulatták magukat…

 –  Szóval nem a vonat fekete? Mindig azt hittem.

 – Nem, a munkás cigányemberek a feketék… És a személyi igazolványuk. Nekik nem bordó könyvecskét adnak, hanem feketét, tudta?  A rendőrök így jobban beazonosítják őket igazoltatáskor. De ő nem ivott velük, elhúzódott mindig, és nem röstellt olvasni… Állítólag. A családjával nem tartja a kapcsolatot, a hitüket sem vette magára, de nem tud mit kezdeni a materialista dialektikával sem.

 – Na, azt valahogy nem is csodálom.

 – Te nem jártál szemináriumba?

Beáta tovább mosolygott befelé, szórakoztatónak kezdte érezni a helyzetet. – Nem, valami csoda folytán kimaradtam.

Valéria a mosolygástól megnyugodott, újra leült, egyik lábát hintáztatta. Azután felhúzta maga alá az egyiket, és otthonosan berendezkedett.

– Úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy soha nem mosolyog, se családja, se Istene, se hazája. Azután Budapesten is maradt, albérlet, csak egy szoba, nem is lakás.

Beáta megkérdezte: – Ez amolyan cigánysors?

 – Dehogy, inkább nagyon is családias népek. Inkább rajzanak élhetetlenül sokan egy lakásban, de befogadnak minden rokont, komát… Szóval kimaradtak a szocializmus vívmányaiból, mondjuk a földosztásból – viszont nagyon ott vannak egymásnak. Egyébként, akik földet kaptak, azoknak meg be kell adniuk a közösbe, úgyhogy azoknak se lett meg az igazság. Az uram szerint politikával azután tényleg ne foglalkozzak, a csekélyke képességeimmel még veszélybe is sodrom magunkat. Tudod – mondta olyan arccal, mint aki nagy igazságot nyilvánít ki –, a cigányok legalább egyneműek.

 – Egyneműek? – csodálkozott rá Beáta. Sehogy se tudta az információt beilleszteni agya eddigi adatgyűjteményébe. Valéria valahogy mindig kicsúszott az origóból, mire Beáta felállított egy újat, Valéria megint elsiklott.

Most csak mondta tovább, ártatlanul. – Az uram oktatott, hogy amikor tésztát kever az ember, és a hozzávalók összeállnak, egy idő után sajátos egészet képeznek, tudom, hülyén hangzik. Nem látszanak külön a hozzávalók. Egynemű lesz az anyag, így mondja az uram. De bennünk annyi minden kavarog, olyan sokfélék vagyunk, és annyit gyűlölködünk… Zárt dobozok vagyunk, nem tudni, mi van benn. Szemcsékben áll össze bennünk az idegenség, önzés, vagy nem tudom, mi. Ők jobban látják a saját színüket, nincs gondjuk azzal, hogy kik ők, és mi dolguk itt.

 – Ezek szerint ez a buszsofőr viszont zavaróan nem egynemű?

 – Ő fehérnek akarja látni magát, de fehérként sem boldog. Az uram szerint gályarab prédikátorok unokái vagyunk, legyünk óvatosak. Megmutatta az emlékoszlopukat is. Nekem az óvatosságra nem kell sok biztatás, amúgy sem látok tovább a fóliasátornál, onnan is mintha tükör által, valami homályosból…

– Ezt értem. És mi történt Parnóval, vörös tarkóval a 39-es buszon? Nem volt egynemű?

Valériát elfogta az álmosság, de idegei még nem engedték ellazulni. Még nem játszotta le a mérkőzést, még küzdenie kellett, jövőjük ezen az estén múlhatott. Megpróbálta összetartani szétszóródott gondolatait, egy utolsó erőfeszítésre. Mint az aprópénz, úgy gurult szét a figyelme.

 –  A János kórház felől jöttünk a Margit híd felé. Akkor mondta egy utas a fiamnak, hogy a pestiek ezt a buszt öszvérnek hívják. Nem tudom, miért gondolta, hogy mi nem pestiek vagyunk…

 – Talán ez is a nagy misztériumok egyike marad… — mosolygott Beáta.

 – Egyszer csak azt látom, erre az öszvér szóra teljesen megkattan a sofőr, remegni kezd, lelassít. – Valéria most már ásított, kezét felemelte, de lekéste a szájmozdulatot. Természetes és gyermeki bájjal viselte a fáradtságot, családiasat ásított, szeretnivaló volt minden megnyilvánulása. Kissé rövidlátóan nézett, az álmosságtól alig észrevehetően aszimmetrikus lett az arca, lábait bensőséges mozdulattal jobban maga alá húzta.

 – Az öszvérre? Miért pont ez a szó?

 –  Valaki elrikkantotta magát: nejlonbusz, és mind nevetni kezdtek. A busz teteje le van kerekítve, és vannak ott olyan pici, de széles műanyag ablakok, arra célzott. Mintha zacskóból lenne az ablak. Az egész buszt elkapta a nevetőgörcs, nem tudom, mi ütött beléjük, eleinte befeszültek, ahogy feltódult az a sok ember, hatalmas szalagos kislányok, meg kosztümös nők, de mind, mintha vackorba haraptak volna, azután meg mind nevettek, az is, aki a hátsó ajtónál úgy nekipréselődött az ajtónak, hogy csak épp az arca látszódott. Olyan gyűrt pesti arc, tudod, a szeme egy vékony csík. Csíkszemű volt, mint a legtöbb pesti. A busz nagy nyekkenéssel megállt, jól ráláttam a sofőr előtt az útra. Egy sámli állt a sáv közepén, ez az ember meg moccanatlanul figyelte, mint akit tarkón vágtak. Csak állt, és nézte azt a nyüves sámlit. Ledöglött az egész rázkódmány.

 – És mit csináltak az utasok? – kérdezte Beáta.

 – Azok abbahagyták a nevetést. Én arra gondoltam, mit fog szólni az uram, hogy lekéstük a vizsgálatot. A busz nagy hörgéssel végleg leállt, és a sofőr kinyitotta az ajtókat.

 – Bemondta a műszaki hibát?

 – Nem mondott az semmit, csak bámulta azt a vacak sámlit, hűdötten. Mindenki leszállt, morogva, káromkodva, csak én maradtam a gyerekekkel, féltem, hogy késünk, és Józsi nagyon mérges lesz. Nem láttam más lehetőséget az odajutásra, mint a busz, konokul vártam az indulásra. Már senki nem volt a buszon, előttünk a hídon egy kanyar, szemben a Duna. Moccanatlanul vártunk a gyerekekkel arra, hogy ez az ember eltegye a sámlit az útból, és továbbmenjünk. És ezekben a pillanatokban dőlt el a további életünk. Rostokolt az idő.

 – És továbbment? A sofőr? Arrébb rakta a sámlit?

 –  Nem, azt mormolta, mint aki a sámlinak beszél: Hát hogy menjek egyenesen, ha így is görbe az út? A hajába túrt, azután valami furát tett, hátranyúlt a karjával, és hüvelykujjal vakarni kezdte a lapockáját, de tiszta erőből, mintha ki akarna bújni a bőréből. Láttam a hátát, felhúzódott rajta valami galléros póló, meg a kék sofőring, már véresre volt vakarva. Mint valami Jézus-hát. Én nagyon megijedtem, hogy sose jutunk oda, és odaszóltam: Mindegy, hogy görbe vagy egyenes, ha ugyanoda visz. Ha ferde a kémény, akkor is az égnek száll a füst. Tudja, ez amolyan mondás nálunk Létán.

 –  És erre mi lett? – kérdezte Beáta. Előredőlt.  – Hogy is van a mondás?

 – Ferde kéményből is felfelé száll a füst.

 – Rád ismert? Tudta, hogy az ő falujából vagy?

 – Kitágult a szeme, mint az uramnak szokott, mielőtt üt. Nagyon megijedtem, már mozdulni se tudtam, pont, mint otthon, ilyenkor nem mozdulok, mintha kővé válnék, és nem is érzek semmit, csak a testem érzi, de az nem én vagyok… Szétválunk, én és a testem. Az arcom megkövült, hideg maszk. De csak annyit mondott: Valéria, ez a busz már nem megy tovább. Felkaptam a kicsit, és gyorsan leugrottunk. A testem leugrott. Látszott a Duna, és a kanyarodó sáv. Utána bámultam. – Valéria sírva fakadt, tenyérrel törölte az arcát, bőre puha lett, és horzsolt-kipirult. Szeme lázasan csillogott, mint egy beteg gyermeké.

Beáta átnyújtott egy vasalt zsebkendőt. –  Szabad sírni.

 – Nahát, pedig az uram olyan régóta tiltja. Azt mondja, mi vagyunk a vezető réteg, példát kell mutatni, hogy is mondja? Vitézül. Nincs gettódalozás.

Valéria sírt, Beáta pedig hagyta. Csak sokára kérdezett tovább.

 – Mi az a gettódalozás?

 – Hát, amit a cigányok csinálnak, sírnak, jajveszékelnek, másra kenik a felelősséget. Józsi a háborúban tanulta ezt meg róluk.

 – Érdekes.

 – Leugrottunk, csak messziről néztem vissza, hogy mi lesz a sámlival.

 – Onnan sétáltatok idáig?

 – A buszsofőr, Párno, bár az igazi neve Albert… Jó zenésznév lett volna… Indított, de nem vette be a kanyart, egyenesen ment a Duna felé… Áttörte a korlátot, és be a vízbe! Egy hülye sámli miatt! Megkerülhette volna, vagy behajíthatta volna azt a vízbe, vagy mittudomisén, de nem, egyenesen be a vízbe! Rögtön elfutottam… Megijedtem, hogy jönnek a rendőrök, és eltakarodtam onnan, vittem a gyerekeket. Úgy rémlik, órákig mentünk, és nem messze az Andrássy úttól, ide értünk. Vörösmarty út 34. És ki volt írva: Anyaház. Megérkeztünk.

 – Miért pont ide?

 – Ez volt az út végén. Ide hozott a sofőr, csak ez lehetett az értelme ennek a történetnek. És értelme kell legyen mindennek, nem igaz? A meséknek is mindig van valami végük, amiket este olvasok a fiúknak. Ki volt írva, hogy anyaház, és én megérkeztem. Most más életet kezdünk élni, Létát elfelejtjük, úgy sincs ott más, csak a vízi vágóhíd. Dolgozni fogok, és felnevelem a gyerekeket. A fiamnak egyszer az volt a házi feladata, hogy adjon címet egy történetnek. A mainak az lenne a címe: Valéria miatt.

 –  Úgy érzed, te tehetsz a történtekről?

 – Nem, nem úgy értem, hogy miattam, hanem hogy értem történt. Megrázott, és megmentett valahogy. Miattam volt ma minden. Üzenet vagyok másoknak.

 – Igen – gondolkodott Beáta hangosan –, bemondta a rádió is az egészet. De azt nem tudták, hogy a sofőrön kívül ki volt még a buszon…

 – Tudom – nézték meg egymást új szemmel, és új gondolatokkal.  – Mi még rajta voltunk, amikor már mindenki leszállt.

 – Értem – mondta Beáta, és most ő állt föl. – Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem… néha kifürkészhetők. Néha nem.

Valéria egyenesen Beáta szemébe nézett: – Akkor maradhatunk?

 – Mi nem egy állami anyaotthon vagyunk, Valéria, hanem egyházi intézet, anyaház.

 – Apácák? – kérdezte Valéria döbbenten.

 – A mi nevünk Szűz Mária Társasága. Közösségben élünk, de világi munkákat végzünk.

 –  Az ugyanaz a liga, ahogy az uram mondaná. Védett világ. Maradhatunk?

–  Még egy-két év, és minket felszámolnak, sokan már el is mentek… A nyilvántartásunk kicsit hiányos, meg is fogyatkoztunk… Ugyanakkor szinte láthatatlanok vagyunk ebben a ruhában…

 – De mit csinálnak? Én az áhítatból eléggé kifogytam. Ugye nem kell levágatnom a hajam?

 –  A Bethesda kórházban dolgozunk, van olyan nővér is, aki gyárban, de most nagy segítség lenne nekünk egy főzőnő, aki itthon biztosítja a hátteret, csöndesen. Van ilyesmiben gyakorlata? A hosszú haj maradhat, csak nem a levesben…

 – Akad gyakorlatom… Igen.

Beáta elengedte testéből a feszességet. – Hosszú volt ez a nap. Próbáljunk pihenni, és holnap tovább beszélünk, jó lesz így?

Valéria nyújtózott, érzett valami győzelmet, és a számára leglényegesebbet, a megmenekülést.

 – Az arcom… érheti majd a nap?

 – Tudja, amikor süt… De nem a férje dönti el, hogy az mikor van.

Az Ördögcérna vendéglő a hatvanas években még mindig ugyanazokat a kockás terítőket használta, mint húsz éve, és a cilinderes harcsa is ott baktatott motyójával a plakáton. A Kőbányai Polgár Serfőző Társaság egy plakátja lelkesen hirdette a kávépótlót, egy illedelmes szoknyás nő, ölében pléhdobozokkal, a Konzerveknek csinált reklámot, ami konkurencia híján nem szorult további magyarázatra. Jávor Pál bajusza jóleső borzongásra hangolta a női szíveket.

Sion és Mihály kevéssé összeszokott koreográfiával érkezett meg, és egy középső asztalt választottak maguknak, mint akik nem akarnak elbújni. Áron letörölte az asztalukat, és vidáman jelezte, hogy rendelkezésre áll, kicsit túljátszva a pincérszerepet. Utolsó napját töltötte az Ördögcérnában.

 –  Foglaljanak helyet! Étlapot hozhatok?

 – Mi inni és beszélgetni jöttünk ide – mordult rá Sion. – Melyik ital itt a házi kedvenc?

 –  A háromdecis. Úgy áll elő, hogy két deci szürkebarát, három deci szóda… – mosolygott valami régi emlékét élesztgetve a pincér.

 –  Akkor jöjjön, sőt jöjjenek a szürkék folyamatosan. Kis eminenciások.

A pap közbeszólt. Civilben volt ugyan, de a lelke reverendában.

 – Én beérem egy pohárral. Amúgy is jobb szerettem volna a parókián megbeszélni, de ha ezt veszélytelenebbnek érzed…

 – Jobb, ha látnak, akkor nem gondolják, hogy titkos gondolatokat forgatunk a fejünkben, és biztosan nem imádkozunk… Az imádkozás olyan nekik, mintha más főnöktől fogadnánk el utasítást.

 – Így is van – felelt Mihály.

Sion nem válaszolt, körbenézett, és felfedezte a hangszereket. A zenekar éppen pihenőn volt, de utalásokat hagytak maguk után, cselekvésnyomokat, egy gordonka állt gondosan kitámasztva, és csavart lábakon egy fényes fájú cimbalom. Sajátos trapéz alakja volt, és a húrokon egymás mellett fektetve a két ütő. Sion kissé megzavarodva figyelte a látványt, a verők fekvése megzavarta, valami hiba volt a képben.

 – Mik ezek a hangszerek? – kérdezte rosszat sejtve.

 – Cigány zenekarunk van, uram, mindjárt kezdenek. Október 25-én minden évben a saját dalaikból adnak elő. Jutalomjáték – magyarázta Áron, és már hozta is az első háromdeciseket.

 – Akkor kapjuk össze magunkat, tisztelendő atyám, és egyeztessünk, mielőtt kitör a gajdolás, azután kész, vége, laudetur! Jó lenne, ha lenne valami összekötőnk a cigány osztaggal is, de persze oda nem jutott szociális munkás, meg is értem. És így maradtak ketten… mondhatnám, ha mesélnék.

 – Nem osztag, közösség – javított gépiesen Mihály. Elfogta a fáradtság. Mintha már századszor mondaná el ugyanazt.

 – Sőt, most már állomány, saját állomány. Minden rendben van erre az avatásra, tisztelendő uram? A menet végigvonul majd a cigánysoron is… Te vagy a pásztor. Ott azután nem terem meg Kálvinunk líciumfája, akárhogy is hívják ezt a kis létai vendéglőt. Találóbb lenne Kitérőnek hívni.

 – Mifelénk sefűsefá-nak is hívják azt a bokrot… Amúgy a hit megterem a cigánysoron is, fájintosan, ahogy mondják a népek. A hit impulzívabb, átéltebb, spontánabb formája. A cigány emberek hajlamosabbak a szélsőséges átélésre, extázisra, és személyesebb istenélményük van.

 – Együgyűbb… – szögezte le Sion, és rágyújtott.

 –  Igaz. De hát csak egy ügy van… Úgy érzem, mintha lassan kialakulna a cigány különállásnak valami elfogadottabb megjelenése… Talán mert a befogadás még a hívő körben is eléggé bajos.  A magyarokat még a megváltó Jézus se teszi képessé arra, hogy a cigányokkal egy templomba járjanak, együtt menjenek az oltárhoz, és főleg, hogy velük egy kehelyből igyanak a bor színében. Így azután megint csak megmaradnak magányos szigetnek, de már nem mint cigányok, hanem mint hívő cigányok… Az egy fokkal jobb pozíció.

 – Az emlékoszlop avatásról beszélj, páter, azt a megbízást kaptuk, hogy hátterezzünk hozzá a cigánysoron. Adhattak volna valami fajtabeli összekötőt, de nincs egy darab se, aki felvergődött volna valami egyetemig.

 – No, innen, Létáról indult a „Tiszta udvar, rendes ház” kezdeményezés is… Ez komoly haladás, és példaértékű.

 –  Nem a romák kezdték, abba biztos vagyok – vélekedett Sion.

 – Nyugodtan mondhatod rájuk, hogy cigányok. – Mihály elhajolt a füst elől, de nem szólt róla. A békesség kedvéért így minduntalan újra teremtette a békétlenség feltételeit.  –  Számukra a roma szó csak az oláh cigányt jelenti, az itt élők nagy része meg romungró, néhány szöktetett oláh asszonytól eltekintve. A „Tiszta udvar”-hoz egyébként ők is csatlakoztak, bár a bizottság amúgy is olyannyira buzgó, hogy azoknak az udvarába is bemennek, akik be se neveztek. Ez amolyan korszellemesség… Felügyelés, bizottságosdi, éberség.

 – Mondjuk, az éberséget a Biblia is értékként kezeli.

 – Éberen az Urat várjuk, és nem a szomszédot figyeljük.

 – Jó, de mire jutottatok eddig? Kedves testvérem, hát nem a szóban, hanem cselekedetekben mutatkozik Isten dicsősége, te is azt mondod minden vasárnap. De te is csak bölcselkedsz…

 – Kitapasztottuk a házakat kívül-belül, még az ólakat is. A budikat kitakarították. A Vöröskereszt is csatlakozott hozzánk, klórmeszet öntöttek a budikba.

 – Személyesen? – nevetett Sion, és felállt. Mihály hökkenten figyelte, ahogy szavalópózba állt, és elkezdte az előadást. Áron megállt az asztalnál, és ő is figyelte.

 – „Én bonyolult agitációs kérdésekben nevelkedtem…” – fejével követte a sor lépcsőváltását. De rögtön az első fordulónál megakadt, mert a zenészek előjöttek az udvar felől, jött Gombszemű, Angyal, az apró termetű, öregedő kontrás, Perec, és az ősz, nagydarab, félkarú Albert. Beálltak a helyükre, Albert bal kezébe fogta mindkét ütőt. Sion hűdötten bámulta őket, feje a vers lépcsőfordulójánál rekedt, onnan kellett egy hirtelen mozdulattal visszahoznia.

 – Mi a bánat? Mire készülnek ezek? Brigádbemutató a kubikusoknál?

Albert bandája egy hosszú bevezető résszel kezdődő cigány népzenébe kezdett, Albert mesteri gyorsasággal kezelte egy kézzel a két verőt, az alapdallamot az egyikkel, és a díszítéseket is hozzátette a másikkal.

Sion bosszankodva figyelte őket, és még mindig nem ült vissza, képtelen volt harc nélkül teret veszteni.

– Félkarú cigányzenész, mi a bánat? Mint egy megtestesült paradoxon. Képtelenség vakrámában.

Áron tálcára tette a poharakat, és megállt Albert játékát figyelni. Elbűvölte a másik játszi egyszerűsége.

 – 44-ben lőtték el a fél karját, de egy év múlva újra itt játszott a születésnapján, cimbalmosként, ugyanebben a bandában.

 – De hát a cimbalomhoz is két kéz kell, nem? Két külön kézben kell tartani az ütőket?

 – Megtanulta egy kézbe fogni az ütőket, hiába, a vérében van. Cigány zenésznek, prímásnak született. Ha nem hegedű, hát cimbalom, csak szólaljon meg.

– Tudja, mi az, amit olyan jól megtanult? Megtanulta, hogy olyasmiért kapjon pénzt, amit szeret csinálni, az van a vérében. Vízzé vált vér. Nem munka, hanem szórakozás.

Mihály figyelte Albertet, annak a szemével, aki arra kapott meghívást, hogy ezt a népet pasztorálja.  –   Az látszik, elhívása van. Istentől kapott szárnyakkal repül.

 – Félszárnnyal – nevetett Sion. Szeretett nevetve bántani, mert ez védett pozíciót biztosított számára.  – De egy ilyen fizimiskában azért én nem tudom Isten arcát meglátni…

 – Csak a csomagolást látod, az ajándékot nem. Nézd meg jobban.

 – Én azt a feladatot kaptam, hogy előkészítsem az oszlopavatást. Hogy állunk az előkészületekkel? Ebben a közegben – intett a plakátok felé – sokat kockáztatunk.

A pap katonásan jelentett:

 – Kertek felásva, veteményezve. Fákat, virágokat ültettek a mi cigányaink. Ezekből a házakból a Szkalka-lányok futhatnának tüllruhában az apjuk elé…

Sion még álltában rákiabált:

 –  Úgy beszélj, hogy én is értsem! Ugyanis mindketten felelősek vagyunk a sikerért! Mi van azokkal a sáros gödrökkel? Az ember derekába beleáll a nyilallás, mire végigmegy. Orvoshoz fordulnék, ha nem én lennék az. – Idegesen a pincérhez fordult: – Mit éneklik folyton, hogy muro-jilo? Ez valami cigányátok?

Áron mosolygott.

 – Alkonyattól pirkadatig-ot jelent – és elment a poharakkal.

 – Mint egy bágyadt vámpírfilm címe… Valami Lugossy Béla.

A pap folytatta a beszámolót.

 –  A gödröket csákánnyal kellett elegyengetni, meg vízátereszeket csinálni. Még a parasztok is beszálltak.

 – Hogyhogy a parasztok, hát a cigány az nem paraszt? – Áron után szólt: – Hát kinn volt a fronton, katona volt, hogy ellőtték a karját?

Áron visszajött, komolyan és szeretettel válaszolt.

 – Nem, szökésben lévő csendőrök lőtték el véletlenül. Pont a bal karját találták el könyökben.  Ittak, és összevesztek egy Valéria nevű nőn. Itt, az Ördögcérnában.

 – És mi lett a nővel? Szép volt?

 – Gyönyörű nő, hosszú lábú, nyúlánk, fehér bőrű, sötét hajú. Itt él ma is a férjével, szép kertjük van…

 – És melyikhez ment? – kérdezte Sion. A zenészek gyorsabbra váltottak.

 – Amelyik hamarabb hazaért… – felelte Áron. Mihály csak nézte őket, és valamiért ismerősnek érezte a félkarú cimbalmost. Szerette volna a közelében tudni, a férfiból áradt a nyugodtság és a minden pénzt megérő derű.

 – De a csendőröket elítélték a háború után. A Népbíróság felelősségre vonta az egész szervezetet, kollektíven – tűnődött hangosan Sion. Őt a csendőr sorsa érdekelte jobban.

 – Ezt nem – válaszolt meg Áron. – Tudatos szolgálati mulasztást követett el, mikor szökni hagyta a községházára csalt cigányokat. Készültek őket petróleummal leönteni, és felgyújtani, ő meg hagyta, hogy szétfussanak. Ezért felmentették. De nem a cigányok igazolták le, azokat végül összefogdosták a nagy szétszaladás után, és irány a deportálás. Egy éjszaka alatt irtották ki őket Auschwitzban. Amelyik mégis visszajött, már nem találta meg a házát, sokat felgyújtottak a szomszédok. Nem várták vissza őket.

 – Szóval minden Valéria miatt volt – nézett maga elé Sion, és hagyta Áront elmenni. – Valéria fehér bőréért, és nyúlánk lábaiért történt az egész.

 – Nem gondolnám – szólt kevés szóval Mihály.

 – Micsoda zűrzavar, háború, vér, szerelem, ez a cigányember meg ki se mozdult szinte, két kar vagy egy, mindegy neki. Ő itt zenélt akkor is és most is, lement egy háború, megváltozott a rendszer, elvesztette a bal karját, de neki mindegy, húzza tovább a vonót, vagy üti a húrokat, de fényes arccal itt áll a vendéglőben.

 – Mert ő a helyén van. Mert meg tud maradni valami lelki csöndességben. Képes hagyni Istent dolgozni, kedves Sion. Talán mert látja a saját színét.

 – Nana, tisztelendő uram! Nagyon sokan vagyunk a helyünkön akkor is, ha ez most éppen nem veszélytelen! Akkor rendben vagyunk, elkészülnek a luxusputrik?  Gatyába, sőt klottgatyába sikerül rázni ezt a hordát? Keresztény szleng lengi be csöndesen a tájat, gázolhatunk láthatatlanul a megbocsátás, a kegyelem meg a kiengesztelődés Generázet-tavában? Csak ne verjen nagy hullámokat!

 – Szép ima, Sion. Szeretet nélkül csak zengő érc.

 – Hányat hozol a Nagytemplom kertbe?

 – Nagyjából húsz cigány embert.

 – Jó. Nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Ide igazi ünnepi díszcigányok kellenek. Nem azok, akik gajdolnak, meg nyelveken beszélnek, vagy vajákolnak Isten nevében. Meg akik titokban Jézushoz fordulnak, hogy járjon közbe Máriánál, mert nő nélkül nem tudják elképzelni a hitéletet sem… A naiv hit a kutyát, de még a nagykutyát sem érdekli! Olyanok kellenek, akik láttak már borotvát, és nem köpködnek szotyola héjat. Cigány az cigány, ha mozsárba törik is: belőlük a mennyiség soha nem megy át a minőségbe! Rajtuk a marxista dialektika is elbukik. Lehet, hogy látod benne Isten arcát, de biztos, hogy nem érzed rajta Isten szagát!

 – Akkor most végeztünk, úgy érzem. Hagyjuk kicsit dolgozni a csendet.

 – Látod, értjük mi egymást.

 – Ezt még nem látom, de én égve hagyom a lámpám…

 – Milyen lámpát, ember? – bosszúsan meredt Mihályra, aki kissé zavarba jött.

És felcihelődtek. Albert, kezében az ütőkkel, mosolyogva zenélt, ereiben pumpált a konyakos kávé, ki tudja, hanyadik.

 – Senki a világon nem tercelhet velem terajtad kívül – mondta a férfi azon az estén, és ráhajolt az asszonyra. De amit ők ketten megéltek ebben a pillanatban, ebben a történetben, azt valójában Ádám és én éljük meg, mert bár a történetnek félkarú cigányzenész nagyapja a hőse, mégis rólunk szól.

Én írom, ő pedig sejtjeiben hordozza.

Csongor Andrea a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.

Illusztráció: Mile Blanka grafikái

Cimkék: cédrus, próza, regény

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →