Horváth Eve: ajtók
1.
Én voltam az, aki után
bejöttem az ajtón?
(Nézek magam mögé.)
A konyhában ülsz és
kezeid között
kopasztott csirkét lógatsz.
Az éles nyári napfény
metszette el torkát.
A gödörből nehéz felkapaszkodni,
melyet arcodba nyomott
a csókom és minden mosolyodban
már örökös jelem.
Kifordul a zsebemből egy tojás.
Még meleg volt,
az a tyúk tojta.
A járólapon szétfröccsenve
sárga tükörré válik.
Kínosan nevetsz, tudod,
most nem szabadna.
Talán, ha megölelnél,
akkor megölhetnélek.
Iszom egy kávét, hátha
felébredek belőled.
Tudom, hogy soha többé
nem alhatok vissza.
Az ágyamat elégetem,
és hajadat körbetekerem
a nyakamon.
Kirúgom a világot alólam.
És nem én leszek halott,
hanem, amit itt hagytam.
Most bejövök újra az ajtón.
Bezárom magam után.
A szíved.
Még nem is tudod, hogy
hazajöttem, mert alszol.
Megint bevacsoráztál, egy
egész csirkét megettél.
Odafekszem köréd,
mint az alkony, babusgatlak.
Hallom a gyomrodat emészteni,
ahogy törmelékké zúzza,
forgatja táplálékát.
Szemgolyód jobbra-balra csúszik
drapp bőrhuzata alatt.
Álmodhatsz, de abból egyszer
úgyis ébredni kell.
Már megint félhárom lett.
Nem tudok aludni.
A gondolatok részeg hobbitokként
viszik dalolva a Gyűrűt,
Középfölde felé, otthonukba,
az Egyensúlyba.
Várlak haza.
2.
Mi lép ki az ajtón előbb,
az árnyék vagy a fény?
Milyen illatok, szagok
szöknek ki a résen, amíg mi bent vagyunk?
Az ágyon fekszel meztelenül,
az álmok fürdőkádjában
mosakszol. A napfény rád verődik,
mint forró zuhanyrózsából
a pornográf sugarak.
Valaki eltűnt. Talán kiment?
Vagy bent sem volt?
És Te, benne voltál?
A kulcslyukon szökik a múlt.
Sűrű, fekete gombolyagként, mint
egy repülő medúza, mozogni kezd,
ütemesen hajtja magát lefelé,
a körfolyosón.
Nem tudni, hova megy.
Hova mennek az ölelések?
Mi szívja fel a szeretetet?
Egy szeretet-porszívó?
És ki rázza ki a zsákot,
és hova, amikor megtelt?
Becsuktam magam mögött.
Magam mögött állva,
megannyi Énben tükröződve,
és nem ér véget a sor.
A lég falakra osztva.
Nem igaz, hogy átlátszó.
Ott áll, kering köztük millió Én
és gondolat.
Magamon kívül vagyok.
Te bent őrködsz.
A zár az ajtófélfa húsába fúródik,
kettőt kattan. Benned és bennem.
Leviszem a szemetet és a hamut.
3.
Behozta az ingeit és a laptévéjét
az ajtón. Téged is behozott egyszer
részegen, mint a laptévét.
Bejöttetek, én kimentem.
Az ajtó folyton-folyvást
nyílik, csukódik, nyílik, csukódik.
Amikor én jövök be, ő kimegy.
Viszi az ingeit, a tévéjét,
és az üres sörösüvegeket
a konyhapulton hagyja,
ahonnan előző este felszívta
a Mariahilfert.
Mint a polip, mindenre
rátelepszik. Most levágod a
csápjait, és kidobod őket
a fejjel együtt az ablakon.
A csápok
kocsmától-kocsmáig kokaint
szívnak az utcán. A csápok
növekednek tőle.
Visszamásznak. Körbeszövik az
ajtót. Nem tudunk többé kimenni.
Félsz. Félek.
Az ajtó érzéketlen.
4.
Kinyitom. Sűrű anyaillat.
Kutyanyál a vádlimon, kezem
alatt macskafej. Így, darabokban.
És én is. Először az orrom
lép be, utána a két szemem.
Minden a legismerősebb.
Énszínű, énállagú, énillatú.
Bebotlik a lábam a küszöbön.
Beesik a csípőm. A gerincem
csigolyánként, mint lebomló
nyaklánc. A szívem a folyosón
pattog. Itthon vagyok. A fenekem
leül az ágyamra. Minden
újra összeáll. Anyám hozza a
kávét. Nincs kedvem kimenni
innen. A ruháim megszagolnak.
A könyveim fellapoznak. Itt minden
értem él.
És egy nap jön egy ember,
aki elviszi az ajtót.
Egy híd alatt rendezkedünk be.
A macska befogja fülét.
Túl nagy a szirénazaj.
A kutya még nem érti. Szimatol.
Anyám egy kőre teszi fogsorát,
és lefekszik festményeire.
Ma a velencei tájképen
alszik el. Egy részeg kitépi feje
alól. Felébredek.
Nem, nem mehettem haza.
Nem, nem mehetek haza.
Üveges tekinteted rám néz a tükörből.
5.
Ideadtad a kulcsod, benyitok.
Merhaba — mondanám, pedig
németül beszélünk, mert te török
vagy, én meg magyar. De az ajtó
osztrák. Itt húzódom meg,
mikor már végképp nem vagyok
sehol. Mondanám, hogy
szeretlek, de te férfi vagy,
és én nem vagyok. Nemtelen
nyelven beszélünk tovább.
Elém tolod gurulós fehér asztalkádon
egész Törökországot.
Húst sütsz, és salátát csinálsz hozzá,
mert az úgy gesund.
Megmutatod a gránátalma fűszered.
Szúr az arcod. Szorosan átölelsz,
miközben kiveszek egy szál cigit a dobozodból.
Sörök kerülnek elő, osztrák barátok jönnek és
hajnalig háromféle nép ugyanúgy gondolkodik.
Délelőtt esik, szőke őslakosok baktatnak
dolgukra, Te még alszol. Én letusolok,
pereg a víz a tolózáras üvegajtón,
mint a könnycseppek.
Horkantasz kettőt vagy hármat,
én zsebreteszem az eurót,
amit adtál, és halkan surranok el.
A zár is épphogy kattan.
Jézus. Majdnem kurva vagyok.
6.
Hazaérkezem. Kivágom az ajtót.
Lángoló abszintben,
sűrű, zöld löttyben gázolok,
a méreg ereje megfacsarja tagjaimat, ficamokban fetrengek.
A kerti műanyagszéket a
zuhanyfülkében találom,
a hajvasalót a fürdőszobaajtóra lógatva.
Porszívó, piros felmosó vödör,
úgy hagyva. Mintha még foly-
tatódna a takarítás.
Szemek lógnak a falon,
a sötétben. Megfestve lógnak ott,
örökre vászonba fulladva, véglegesítve,
időtlen-időkig. Mindegyik
kérdez és tud. De egyik sem
válaszol. Hol vagy?
Melyik kocsmában? Telefonálok.
Elázva motyogod, menjek érted.
Elindulok, erősen a falhoz lapulva,
gondosan elkerülve a projektorból padlóra vetített,
Gigolát a filmből, akinek mellkasára loccsantom vörösborom,
aztán ki a meredeken görbülő Millergasséra.
Már a Cafe Westendben osztod az észt, infúziócsővel
hadonászva. Megszöktél a kórházból. És nem jössz haza.
Akkor meg minek hívtál, hogy jöjjek érted?! Kérdezem.
Miért, ha hívlak, azt jelenti, hogy jönnöd kell?
Gurgulázva és röfögve nevetsz a képembe.
Az ajtót csapkodja a szél.
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
