Kosztolányi Dezső nyilatkozatai és vallomásai
Néhány hete jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában a „Mindent bevallhatok”, mely a kiváló költő-író-műfordító legérdekesebb nyilatkozatait tartalmazza, pontosabban csak egy részüket. Ugyanis a terjedelmi kötöttség ördöge több tucatnyi szellemes vallomást száműzött a könyvből, ezeket szeretném most bemutatni az olvasóknak. Természetesen nem az összest, hiszen a terjedelmi kötöttségek…
Kosztolányi kedves humorral válaszol a halálosan komoly kérdésekre, de komolyan veszi a legbanálisabbakat. Ebből következik, hogy csak erős forráskritikával kezelhetjük ezeket a vallomásokat, hiszen biztos, hogy van bennük igazság, de ugyanennyi irónia és szellemes gúny is.
Természetesen feltüntettük a forráshelyeket, bárki ellenőrizheti a szövegek hitelességét, de megnyugtathatjuk, pontosan idéztünk, hiszen ezt Kosztolányi is nagyon komolyan vette: ha telefonba diktálta be szövegét, szigorúan visszaolvastatta és javította, mert a precíz közlést mindennél fontosabbnak ítélte. Hát nézzük!
Urbán László
* * *
Színházi Napló 1903. január 13.
Válasz a „Ki a legsikkesebb színésznő Szabadkán?” kérdésre:
Földváriné, mert: oly édesen énekelte Fatiniczában a „férfi az nem lehetek”-et, hogy magam sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány.
Mozi 1913. szeptember 24.
Nyilatkozata a beszélő moziról
A filmen eddig gyönyörködtünk, mint egy papagájban: a színében, a cifraságában, a gazdag változatosságában. Most a papagájnak felvágták a nyelvét. A filmek beszélnek. Hogy ez nagyszerű, érdekes és izgató, bizonyítja az, hogy a filmekhez eddig is szöveget kellett adni, a zenét, amely az összes emberi szavak sűrítése, kemény és komprimált foglalata. Nincs kísértetiesebb, mint a némafilm. Nyáron egy kis genuai moziban voltam, a film peregni kezdett, a zongorás késett s erre az egész tömeg követelőzni, lázongani, kiabálni kezdett: „musica, musica, musica”. Az ember a képekhez egy darabig zenét kívánt. Ma már intenzíven érzi, hogy a gesztusokhoz és a cselekvéshez legszebben simul az emberi szavak zenéje.
SZÉ 1913. december 21-28.
Nyilatkozata Ujházi Edéről
Ujházi Edét háromszor láttam játszani. Egyszer a színpadon a zsebkendőjébe temette arcát. Másodszor egy kávéházban mesélt el valamit bájosan. Harmadszor a villamos megállónál tett egy tréfás mozdulatot. Ezt a három gesztusát – három távoli gesztus, amely széles színházi skáláját összeköti – örök emlékül elrakom az emlékezetembe. Azoknak, akik utánam jönnek sokat mesélek erről a három gesztusról.
SZÉ 1915. december 26 – 1916. január 2.
Nyilatkozata Varsányi Irénről
Varsányi Irén fő jellemvonása – ne csodálkozzanak ezen az egyszerű kijelentésen – a szerénység. Nem az életére értem ezt, melyet nem ismerek és nem a művészi eredményekkel, a sikerekkel szemben érzett szerénységet értem, melyet megvetek. Szerény – mint minden művész – a feladatával, a helyzetekkel, a színdarabokkal, magával a színdarabokban jelentkező élettel szemben. Ez a szerénysége: a lírája. Van egy gesztusa, mely ezt mondja: nagy vagyok, ibolyaszerűen tűnik fel mindig a színpadon, kedves rejtőzködéssel, illatos szeméremmel, félénken, az élet és a művészi kivitel előtt tiszteletet érezve, habozóan, gyengéden s hagyja, hadd vigyék őt az események sodró hullámai. Nekünk nincs Duse-nk. Meg is jósolhatom, hogy sohase lesz. Ha jönne egy, nem hinnék neki. Az, aki (mint az olasz tragika) szemében az álommal, mozdulataiban a messzevágyással jelentkezne és arra vállalkozna, hogy a játékával a metafizikai szerelmet, hangárnyalatával a végtelent és a teste bús mozgásával a nő helyét jelölje ki nekünk az univerzumban, utánozna és csalna. A mi színésznőink nem feszülhetnek a végtelennek, egy márványerkélyről nem fordulhatnak arccal a tenger felé. Nincs magyar tenger, Varsányi Irén azonban mindent ad és jelent nekünk, ami magyar és budapesti.
SZÉ 1916. április 23-30.
Nyilatkozata Fedák Sáriról
Fedák Sári ma és mindig csodagyermek. Bátor tehetsége és harmatos vásottsága vele együtt nőtt és nő, mint egy csodaköntös.
SZÉ 1917. május 27 – június 3.
Nyilatkozata Beregi Oszkárról
Beregi Oszkár zengő és férfias művészetét szeretem: a szeretetem értékes, mert eljutottam hozzá és megszerettem. Szavainak szárnya és lendülete van. A pátosz egy színészben sem él annyira, mint benne. Most gyakran foglalkozom azzal a gondolattal, hogy jobb időben majd estélyt tartok, melyen a szó művészetéről beszélek és egy színész által – ő általa – megérzékeltetem azt is, mit értek a szavaláson. Nálunk tudniillik még mindig abban az ósdi balhiedelemben élnek a széplelkek, hogy a verseket mondani kell, halkan és finoman és nem szavalni. Ennek tulajdonítható, hogy nincs is magyar szavalóstílus. Egyedül Beregi Oszkár űzi ihletesen a szavalás nemes és nehéz művészetét, ő érzi, hogy a szavak és bennük a betűk külön életet élnek, mihelyt költő nyúl hozzájuk s az isteni őrület igéit másképp kell ejteni, mint a kávéházi fecsegéseket.
Uj Nemzedék 1918. július 18.
Nyilatkozata az írók díjazásáról
Most olvastam el dr. Gesztesi Gyula könyvét, mely írókért, világtörténelmi propagandáért, a magyarság érdekében való sajtóharcért kiált. Ez a mozgalom – úgy érzem – összefügg az önökével. Írói segélyt az államnak s állami segélyt az íróknak. Fizesse meg az állam az írói tollat, a munkát. Most derült ki, mennyire szüksége van reá. Az íróknak pedig tiszteletdíjat adjon és ne két, ötszáz, vagy ezerkoronás alamizsnát.
A Társaság 1920. január 10.
Válasza a „Mi készül az irodalomban?” kérdésre
Verses regényt írok. A szegény kisgyermek panaszai után megírom az ifjú koromat, az 1890 évek régi-régi, ma már történelmien messze életét. Ezenkívül egy hosszú elbeszélésen dolgozom, mely Nero császárról, a művészről szól.
Nagy Magyarország 1920. december 26.
Nyilatkozata munkájáról és az irodalom helyzetéről
Nagyobb regényen dolgozom, mely a magyar vidéken játszódik. Ezenkívül írom „A szegény kisgyermek panaszai”-nak folytatását, mely – első verssorozatomhoz hasonlóan – ciklus lesz, a férfikorom összefoglalója. Minden időmet ennek szentelem.
Mit szólok a magyar irodalom mai helyzetéhez? Szörnyűnek tartom. Az írók nem élhetnek meg munkájukból, mozival, gyári színdarabokkal, kabarédalokkal, újságírással kénytelenek megkeresni kenyerüket, hogy aztán írhassanak is. 1849-ben, a nemzeti összeomlás után, sokkal több tényleg élő és ható magyar folyóirat volt, mint ma, akkor arannyal fizették a magyar betűket. Most nyomor, csönd és közöny van mindenütt.
SZÉ 1922. április 16-22.
Kérdés: Mit szól ahhoz, hogy a Színházi Élet tíz éves?
Csak tíz éves?
Csodálatos, koraérett gyermek.
Tud írni. És olvasni is. Sorokat olvasni és olvasni a sorok között.
Általában mindent tud tízéves korában.
Vajon ki világosította föl?
SZÉ 1924. szeptember 21-27.
Nyilatkozata Jób Dániel Cseresznyéskert – rendezéséről, az előadás jelentőségéről.
Csehovné nemrégen tette közzé ura levelezését. Egyik levelében a kis rajzok és kis drámák óriása azt írja francia fordítójának, hogy ne vesződjék a Cseresznyéskert átültetésével: hiábavaló munka volna ezt idegen nyelven színpadra vinni, hiszen ezt csak oroszok érthetik meg. A főpróba délelőttjén láttam, hogy Csehovnak ez az aggodalma alaptalan volt. A Vígszínház mai előadása, mely hitem szerint az utóbbi évek legnagyobb színházi és színészi eseménye, velünk, magyarokkal is megértette, hogy nem kell a színpadon okvetlenül megrázó drámáknak lezajlania. A Cseresznyéskert, melynek fáit kidöntik, nem földrajzi fogalom, hanem korán múló idilljeivel, házibáljaival, bohókás figuráival: a lélek és az emlék. Dallamos címét minden nyelv így adhatja vissza: Ifjúság.
Jób Dániel, az „Ifjúság” ifjúkori írója, méltó rendezője az Ifjúság nagy drámájának. A Cseresznyéskertet nem is a színigazgató, nem is a rendező, hanem az író Jób Dániel rendezte. Ennek az előadásnak éppen ezért lélegzetvétele és vérkeringése van!
SZÉ 1924. november 30. – december 6.
Nyilatkozata a moziról
Nem vagyok a mozi barátja. Sőt, megbocsáthatatlan bűnnek tartom, hogy demokratizálja a művészeteket. Nem ismerem el, hogy művészet volna, vagy akár ennek a fogalomnak körébe is tartozhatnék. A mozi – szerintem – egyszerűen ipar, még pedig fejlődésképtelen ipar. De ez természetes is, ha tudjuk, hogy a filmgyárak dramaturgjai nagyrészt – kereskedősegédek.
Ma Este 1925. január 29.
Válasza a „Szabad-e minden miliőt a színpadra vinni?” kérdésre
Írni bármiről merész dolog. Mert írni nehéz dolog. A tárgy közömbös és csak a megírás módja lehet merész. Az, hogy egy bordélyház színrehozatala kényes, vagy eredeti, merőben polgári értékelés, mellyel egyáltalán nem értek egyet. Aki író, annak mindent szabad.
Ma Este 1925. október 8.
A Renaissance Színház Hamlet előadásáról, címszerepben Somlay Arthúr
A rendezés szakít a valóság másolásával, csak a költészet teremtette hangulattal törődik. Nagyon helyes. Somlay szerint a dán királyfi nem holmi nyápic, akaratgyönge jelenség. Legény ő a talpán, férfi a javából. Talán cselekedni is tudna s tragédiája épp az, hogy a körülmények összejátszása folytán nem cselekedhet. Ihlete a színpadi-színházi jelenetben hág tetőpontra, ebben a kitörésben fölismerjük a léleklátó varázslót, ki pár mozdulatával többet megértet, mint sok-sok értekezés. Ilyen előadás fölér egy szekéralja új és régi középszerűséggel, melyet lépten-nyomon elénk tálalnak.
Hírlap 1926. július 31.
Nyilatkozata a Bicsérdizmusról
A „Bicsérdizmus” című szakfolyóirat most megjelent száma hatalmas polémiába kezd a sajtóval Bicsérdi előadásai felől. A polémizáló cikk megemlíti, hogy az egész magyar sajtóban az egyetlen objektív írás Kosztolányi Dezső tollából jelent meg a bicsérdizmusról [Tanulmány egy prófétáról Uj Idők 1926.június 6. U.L.] és annak jelentőségéről, sőt a polemizáló cikk végén a bicsérdista cikk még azt a feltűnést keltő érdekességű hírt is megemlíti, hogy Kosztolányi Dezső a reforméletmódot követők táborához szegődött.
Kosztolányi Dezső bicsérdista! Ez az állítás megér annyit, hogy magával az íróval beszéljünk róla.
A dolog ilyen határozottsággal mégsem állítható, – kezdi mosolyogva Kosztolányi kérdező kérdésünkre. – Tény, hogy én jóindulattal, de bírálattal foglalkoztam a reforméletmóddal és kifejtettem, hogy az mintegy ötezer esztendős és nem valami eredetieskedő ostobaság.
Huszonhét éves koromtól egy esztendőn keresztül, huszonnyolc éves koromig, teljesen ösztönösen vegetáriánus lettem, mert nem szerettem a húst és határozottan jobban éreztem magamat. Jött a háború, nem lehetett hús nélkül megélni, mert ez kényelmesebb és jutányosabb táplálkozás volt. Ezért kényszerültem húst enni. Most megint ösztönösen lemondtam a húsevésről. De ugyanígy vagyok az alkohollal is. Nem szeretem a bort, tehát nem iszom bort.
Nagyobb utazást tettem a feleségemmel és megállapítottam, hogy Olaszországban, de Franciaországban és Görögországban is az emberek igen kevés húst esznek. A tengerparti lakosság még halat, de például az egyszerű családok inkább paradicsomon és zöldféléken élnek, igaz, hogy ezt nem főzelék, hanem saláta alakjában élvezik.
Legyünk azonban tisztában a dologgal. Én rokonszenvezem a húsnélküli táplálkozással, de határozottan állítom, – nem elvszerűen csinálom ezt. Többnyire nyers dolgokat eszem, természetszerűen főzeléket is időnként, mindent úgy és aszerint, ahogy az ösztöneim diktálják.
Uj Könyvek 1927. április
Nyilatkozata a könyvreklámról
Nem kell a könyv? Tegyék kelendővé, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Minden eszköz jó erre. Miután a mi időnkben a hallgatag tárgyak, az iparcikkek is lármát vernek és éjszakánként a fényreklámokról szappanok, mosóporok rikoltoznak, dicsérve önmagukat, hamis önérzetnek tartanám, hogy a szellem hallgasson magáról. Ne tekintsük a múlt századok szokásait. Más korban élünk. Írók, lépjetek ki elefántcsonttornyotokból, menjetek ki az uccára.
SZÉ 1927. szeptember 4-10.
Nyilatkozata a szépség titkáról
Kant azt mondta, hogy az a szép, ami érdek nélkül tetszik. Én ennek épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Mindig az a szép, ami érdekel, még pedig anyagi érdekkel tetszik. A leglégiesebb ábrándok, a legönzetlenebb cselekedetek mögött ott lappang egy gondolat, mely hízeleg hiúságunknak, előmozdítja boldogulásunkat, szóval hasznunkra van. Amihez nem köt érdek, az iránt közönyösek vagyunk. Egyébként, hogy mi vagy ki a szép, arra nem tudok felelni. Csak azt közölhetem, hogy ebben a tekintetben vajmi ritkán egyezem embertársaimmal, akár könyvről, akár nőkről van szó. A divatos költőket mindig utáltam, minekelőtte elolvastam volna, aztán hogy elolvastam őket, utálatom még növekedett. A kikiáltott szépségek borzalommal töltenek el. Többnyire a keserűvízreklámhoz hasonlítanak. Múltkor kezem ügyébe vetődött egy képeslap, melynek első oldalán egy amerikai moziszínésznő mosolygott, a kép alatt ezzel a fölírással: „A világ legszebb nője.” Elkacagtam magamat. A szépség nem társadalmi, nem is társasági dolog, hanem szigorúan magánügy, legfeljebb két ember ügye.
SZÉ 1927. december 26. – 1928. január 1.
Kérdés: Változott-e a véleménye sikerről, bukásról, színdarabokról, színművészekről és színházakról?
Hét esztendő alatt – tudósok állítják – az anyagcsere folytán annyira átalakul a szervezetünk, hogy egyetlen sejt sem marad meg bennünk abból, ami a régi egyéniségünket összerakta. Micsoda fennhéjázás és dőreség tehát azt hirdetni, hogy nem változtatjuk véleményünket, s kitartunk egykori meggyőződésünk mellett. Hiszen az élet a mozgás, ennél fogva a látszólagos következetlenség. Bizony gyakran másítottam meg – mondjuk: helyesbítettem véleményemet könyvekről, színdarabokról s remélem, a jövőben is fogom. A mozdulatlanság a halál, a szellemi élet megszűnése. Ha szemlét tartok ítéleteim fölött, bizonyos szomorúsággal azt tapasztalom, hogy véleményváltoztatásom többnyire a könyvek, színdarabok rovására történt és nem a javukra. Ellenben sok oly műről nem tartok már semmit, melyet valaha becsültem. Úgy látszik, ez a törvény. Szeretteim éppúgy elhalnak mellőlem, mint azok a képzeleti alkotások, melyeket évtizedek előtt még szerettem.
SZÉ 1928. április 1-7.
Karinthy és Kosztolányi az áprilisi tréfáról
Karinthy Frigyes
Április 1-én egy nagy külföldi lap bélyegzőjével ellátott levelet küldtem Kosztolányinak. Húsz novellájának és húsz versének rövid tartalmát kértem el az illető lap nevében, igen nagy valuta-honoráriumot helyezve értük kilátásba. Kosztolányi elküldte a tartalmakat, s nem feledkezett meg a versekről sem, amelyekről igen alapos, sőt értelmes kivonatokat készített. A külföldi lap megkapta a küldeményt, nagyon megtetszett neki, s rögtön rendelt is három novellát. Ezt tartom egyik legjobb áprilisi tréfámnak. Azt azonban már én sem tudom, hogy ki ugrott be.
Kosztolányi Dezső
Hamarjában csak ez a semmiség jut eszembe. Volt egy jámbor osztálytársam. Április elsején közöltem vele, hogy a fizikai szertár kigyulladt. Odafutott, aztán annak rendje és módja szerint bemondtam az április bolondját. Nagyon zokon vette, de egy szót sem szólt. A rákövetkező évben, egy verőfényes tavaszi délelőtt azt mondotta nekem, hogy a pedellus leborotváltatta bajszát, be is küldött a szobájába, hogy személyesen győződjem meg róla. Bementem. Diadalordítással fogadott, hogy végre visszaadta a kölcsönt. Csakhogy egy kis hiba történt. Szegény egy évig készült a bosszúra, háromszázhatvannégy napot várt, de az utolsót már nem bírta megvárni. Tudniillik még csak március 31-e volt.
SZÉ 1928. április 15-21.
Gorkij üdvözlése
Egyszer, a feleségem meg én, üdvözöltük Gorkijt. Nemsokára válaszolt is levelünkre és barátsággal azt írta, nem tudja, vajon miért üdvözöljük.
Maxim Gorkij! Hazám nevében küldöm Önnek köszönetemet és üdvözletemet!
SZÉ 1928. április 22-28.
Nyilatkozata az első tegezésről
Hetedikes gimnazista koromban egy vacsorán a tornatanárom letegezett és felszólított, hogy tegezzem vissza. Olyan boldog voltam, hogy képes lettem volna egy félórát guggoló térdállásban tölteni.
Illusztráció: Kosztolányi Dezső (1935)
Ezek is érdekelhetik!
Herczegh Ferenc: Álmodtam →
Czóbel Minka – Szabadkai válogatás →
Komáromi Gabriella: Palackposta →
