Próza

december 11th, 2018 |

0

Mezey László Miklós: Kifosztva

I. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy megérkezik a helyőrségbe

A tömzsi komp szinte észrevétlenül oldalazott a kikötő vízbe nyúló, rézsűs mólója elé. A matrózok gyakorlott mozdulatokkal vetették ki a partra a vastag köteleket, egy társuk meg a parti tuskókra tekerte. Megfeszültek a sodronyok, a hajógép már ritkásan dohogott, a kapitány pedig lassan leeresztette a kocsilehajtó rámpát, hogy az autók legördülhessenek rajta, és az utasok is partra szállhassanak. Petrich alhadnagy vállára kanyarította a hátizsákját, fölmarkolta málhazsákját, és sietős léptekkel kiszállt. Szétnézett ugyan a járművektől és emberektől nyüzsgő mólón, de nem tétovázott, hiszen tudta, jobbra kell térnie, hogy elérje a mintegy órányi járásra levő helyőrség laktanyáját. Kinevezése után vásárolt egy térképet, azon gondosan tanulmányozta a sziget kissé elnagyolt rajzát, ám azt könnyedén megállapította, hogy a kikötőtől jobbra kell elindulnia, hogy mintegy öt kilométernyi gyaloglás után megérkezzék tiszti pályafutása első állomáshelyére.

Petrich alhadnagy kitüntetéssel végezte el a tiszti akadémiát, és a sikeres záróvizsga után azonnal közölték vele, hogy a szigeten fekvő „előretolt helyőrségbe” vezénylik. Addig nem is hallott erről a helyről, ezért aztán kíváncsian hallgatta a tanfolyam-parancsnok rögtönzött előadását a sziget hadászati fontosságáról, arról, hogy hazája első védelmi bástyája ez a távoli helyőrség. Csakugyan távoli volt, mert a szárazföldtől több mint négy órát kellett szélcsöndes időben, alig hullámzó vízen hajóznia, hogy partra szállhasson a szigeten.

Húzta a vállát a hátizsák, karját a málhazsák, pedig csak a legszükségesebb holmiját hozta magával, hiszen állomáshelyén úgyis megkap minden fölszerelést. Élesen tűzött a késő délelőtti nap, verejték csöppek jelentek meg a homlokán. Mintha a tenger felől fújó szél is megállt volna. Kezdett melege lenni. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy meglazítja a nyakkendőjét, kigombolja az inge nyakát, de azonnal elhessegette magától ezt a renitens gondolatot. Hogyan fest egy tiszt kigombolkozva?! Meg aztán jöhet szembe egy katona, és mit szólna hanyag öltözete láttán? De nem jött senki, néptelen volt a keskeny, aszfaltozott országút. Tőle jobbra a tenger köves partját nyaldosták a szelíd hullámok, balra sűrű bozótost látott, mögötte sötétzöld fákkal borított domboldalt. Néptelen, szinte kihalt vidék volt ez. Petrich időnként másik vállára vetette a zsákját, másik kezébe fogta a málháját, de így is egyre nehezebbnek érezte a súlyukat. Hogy enyhítse fáradtságát, dúdolni kezdett egy pattogó ütemű indulót, ezzel is ütemes lépésekre serkentve magát.

Egy idő után változott a táj. Emelkedett a part menti út, és odalent a sötét sziklákhoz már hangos csattanással csapódtak a fehér tarajos hullámok, bal kéz felé pedig a bozótost pinea fenyők váltották föl. Egyre meredekebb lett az út és egyre komorabb a táj. Sötét sziklák és mélyzöld fenyvesek övezték útját. Petrich számolgatta, milyen távolságot tehetett meg. Úgy gondolta, az út felénél járhat. Csönd volt, csak a madarak hangját lehetett hallani, a víz fölött fehér sirályok rikoltoztak, az erdőben meg láthatatlan énekes madarak cserregtek, csipogtak, csacsogtak. Tovább haladva, ha jobbra nézett, már szakadék húzódott a lába mellett, olyan magasra emelkedett a part. Petrich elfáradt, letette a zsákjait, aztán mégis kigombolta az inge nyakát, és fújt egy nagyot. Előkereste a kulacsát, meghúzta, a homlokáról zsebkendővel letörölte az izzadságot, és messze elnézett a tenger felé. Türkiz kék volt a víz, csak a lába alatt, a partnál fodroztak fehér tarajokat a hullámok. Próbálta megtalálni azt a vonalat, amely az égbolt és a tenger kékségét elválasztja. Élvezte a ritkán föltámadó, arcát frissítő sós fuvallatot, gyönyörködve nézte a végtelen horizontot, és arra gondolt, milyen messze került a múltjától. Pontosan tudta, most új szakasz indul az életében. Vége a tanuló éveknek, vége az ifjúságnak, kezdődik a kemény szolgálat a szigeti helyőrségben, az ország első védőbástyáján. Némi büszkeséget érzett, hogy kiváló tanulmányi eredményének köszönhetően ide kapott kihelyezést. Az egyetlen volt a végzettek közül, akit ide vezényeltek. Újra megtörölte a homlokát, ivott még egy kortyot, aztán fölmarkolta a poggyászát, és dudorászva nekivágott az újabb kaptatónak.

Csakugyan legalább egy óra telt el a partra szállása óta, amikor végre megpillantotta a laktanya épületegyüttesét. Első pillantásra a sűrű drótkerítés mögött öt-hat épületet látott, többségük két-háromszintes volt, közöttük tágas gyepes térség terült el, néhány pinea fenyővel tarkázva. Mielőtt a kapuhoz lépett volna, begombolta az inge nyakát, meghúzta a nyakkendője csomóját, szabályosan hátára vette a zsákját, megigazította a sapkáját, hogy tiszthez méltón fessen. A rácsos kapu melletti őrházban senki nem moccant. Bekopogott az apró ablakon. Egy kerek szemű közlegény nézett rá meglepetten, mint aki most riadt föl édes szundikálásából. A katona nem szólt, csak nézett Petrichre, mint valami jelenésre. Az alhadnagy kissé elcsodálkozott ezen a renyhe viselkedésen. Ha nem lett volna fáradt a hosszú utazástól és a kiadós gyaloglástól, hát biztosan leteremti a kapuőrt. Így inkább legyintett, és csak annyit vetett oda a még mindig éppen csak ocsúdó közlegénynek:

– Nyissa ki! – és a kapura mutatott.

Az őr mintha hirtelen fölfogta volna a helyzetet, meglepő fürgeséggel ugrott kaput nyitni, és miközben egyik kezével fogta a tolózárat, a másik kezével sután tisztelgett.

– Hol találom a parancsnokot? – kérdezte Petrich.

– A parancsnok úr most nincs itt – felelte a közlegény.

– Nincs itt?

– A szárazföldre utazott.

– A helyettese?

– Ő a parancsnoki épületben van – nyögte a még álmos szemű katona.

– És az hol van?

– Itt egyenesen előre kell menni, az első épület végénél balra fordul, ott van a bejárat.

– Rendben – felelte Petrich, és határozott léptekkel elindult a mondott irányba.

A laktanya aszfaltozott útja voltaképpen a parti országút folytatása volt, azzal a különbséggel, hogy az idebenn futó szakaszának mindkét oldala hófehérre meszelt szegélykövekkel volt kirakva. Az út mellett a fű gondosan nyírva volt, szinte fésültre gereblyézve. De sehol nem látott egy alakot sem. Délre járhatott az idő, magasan állt a Nap, melegen tűzött, és Petrich újra a homlokát törölgette. Már várta, hogy beléphessen a parancsnoki épület hűvösébe. Az okkersárgára festett épület sarkánál befordult, csakugyan ott ásítozott egy széles, üvegezett kétszárnyas kapu. Benyitott. A lépcsőházban egy íróasztalnál közkatona bóbiskolt, de amikor meglátta az alhadnagyot, fölpattant, és szabályszerűen jelentkezett.

Végre! – gondolta Petrich, ez már tényleg olyan, mintha egy laktanya lenne.

– A parancsnokhelyettes urat keresem – mondta.

– Első emelet 112-es ajtó – felelte az ügyeletes.

Petrich nekivágott a széles lépcsőnek. Amilyen alacsony volt ez az épület, olyan széles volt itt minden, a kapu, a folyosó, a szobák ajtaja. Mintha egy hatalmas tenyér lelapította volna az egészet.

Bekopogott a 112. számú ajtón. Senki sem felelt. Tétován álldogált a küszöbön. Mitévő legyen? Nem adtak engedélyt a belépésre, tehát nem mehet be. De álldogálni két zsákkal egy csukott ajtó előtt egyszerűen nevetséges. Ismét kopogott, újra néma csönd. Körülnézett a kopár, de tisztára súrolt folyosón, sehol egy lélek. Topogott egy kicsit, majd körbepillantott, és megint kopogott. Most már kifejezetten kínos volt a helyzet. Egy tiszt, két nagy csomaggal a kezében ácsorog egy csukott ajtó előtt és tétován nézelődik… Eldöntötte, benyit. Halkan, óvatosan, lassan – mintha ettől bármi megváltozna – résnyire nyitotta az ajtót. Üres szobát látott. Szemben egy íróasztal, mögötte könyvespolc, rajta egy ósdi rádió. Egyik oldalt iratszekrény, rengeteg dossziéval megtömve. A másik sarokban állólámpa, alatta három fotel a dohányzóasztal körül. Belépett, körülnézett, hátha mégis van bent valaki. Körbejártatta tekintetét, de nem látott senkit. Most mit tegyen? Itt ácsorogjon a szoba közepén, vagy üljön le egy fotelbe? Most már egészen nevetségesnek érezte a helyzetét. Mégis menjen vissza az ajtó elé? Letette a földre a zsákjait, újból szétnézett a szobában. Ezúttal a falakon járatta körbe a tekintetét. Néhány megfakult képet fedezett föl, amelyeken a hadrendből már rég kivont harckocsikat, lövegeket látott. Darab ideig tétovázott, majd a hosszú gyaloglástól hirtelen rátört fáradtság miatt leült az egyik kopott fotelbe, lábához húzta a zsákjait, és várt. Várt és hallgatózott. Mintha egy távoli szobában írógép vagy telex kopogott volna. Azután egy WC-öblítő zubogása gurgulázott végig a folyosón, nyomban utána közeledő lépteket hallott. A szobába egy idős százados lépett, aki meglepetten nézett Petrichre.

– Százados úr! – pattant föl az alhadnagy – Petrich alhadnagy szolgálattételre jelentkezem!

– Ááá! Édes fiam, hát megjöttél… – nyújtotta a még vizes kezét a parancsnokhelyettes. – Már vártunk. Csak éppen azt nem tudtuk, mikor érkezel. Különben érted küldtem volna egy terepjárót a kompkikötőbe… – magyarázta a százados, aki aztán megmondta a nevét is. Petrich nem értette jól, ezért azonnal elnevezte magában Őszöreg századosnak. Ugyanis furcsállotta, hogy ilyen idős ember és mindössze a századosi rendfokozatig vitte.

– Hogy utaztál, édes fiam? – kedélyeskedett Őszöreg.

Petrich röviden, katonásan válaszolt, majd tettre készen érdeklődött, mi lesz a feladata a helyőrségben.

– Nos, a feladatod… A feladatod a D jelű tartalék zászlóalj zászlóaljparancsnok-helyettesi posztja lesz.

Petrichkel megfordult a szoba! Zászlóaljparancsnok-helyettes! Még meg sem száradt a tinta a diplomáján, és máris ilyen magas beosztást kap. Mámoros szédület fogta el. Szinte dadogva ismételgette magában: zászlóaljparancsnok-helyettes… Évfolyamtársai közül a legszerencsésebbek talán ha századparancsnoki beosztást kapnak! Ő meg egyenesen a ranglétra közepére hág ebben a távoli helyőrségben. Megbűvölve nézte Őszöreget, és szinte föl sem fogta, miről beszél a százados.

– Nos, keretzászlóaljaink, amelyeket tartalékosokkal töltünk föl, ha szükség lesz rá…

Petrich amilyen gyorsan megszédült az előbb, most olyan gyorsan kijózanodott a mámorából. Tehát egy nem létező zászlóalj, egy üres épület parancsnokhelyettese lesz.

Őszöreg hosszan magyarázta, hogy ez a helyőrség stratégiai szempontból milyen fontos helyen fekszik, és mozgósítás esetén a sebtében behívott tartalékosokkal töltik föl a négy zászlóaljat. Egyelőre azonban nyugalom van, üresek az épületek, mindössze egypár szolgálatvezető altiszt és néhány tucat segédszolgálatos közkatona ügyel a rendre, a tisztaságra és arra, hogy a négy épület bármelyik pillanatban egyenként befogadhasson háromszáz-háromszáz gyalogos katonát.

Petrich meredten nézte a falon függő képeket, és szinte helyben járva zakatolt az agya. Nem tudta leplezni csalódottságát, elkeseredettsége nyilván az arcára is kiült. – Egy üres laktanyában egy üres épület parancsnokhelyettese leszek…

– Édes fiam, menj a D épületbe, keresd meg Valluch őrmestert, a szolgálatvezetőt, ő majd mindent megmutat, tőle kapsz felszerelést is. Meg egyebekben is mindenben rá hagyatkozhatsz.

Petrich kiszédült a szobából. Talán még tisztelegni is elfelejtett. Kóvályogva lépkedett le a széles lépcsőn, rá se pillantott a láttára vigyázz állásba merevedő ügyeletes katonára. Kilépett a déli hőségtől tikkadt udvarra. A betonjárda szinte perzselve verte vissza a napfényt. Lógatva vitte két kezében zsákjait a tágas, simára betonozott, alaposan fölsöpört udvaron át. Ezúttal sem látott egy lelket sem. A Nap erősen tűzött le a térre. Petrich érezte, hogy a hátán csorog a verejték. De még mindig nem ocsúdott föl csalódásából. Mi lesz így belőle? Mit fog tenni egy üres épületben? Ez hát a karrierje kezdete? Ez az a stratégiai szempontból olyan fontos helyőrség? Ez a szellem-laktanya?

Hamar megtalálta a D épület széles, üveges kapuját. A lépcsőház előterében itt is bóbiskolt egy ügyeletes közlegény, aki Petrich láttán fölpattant, és jelentkezett.

– Valluch őrmestert keresem – vetette oda neki foghegyről.

– Első emelet 11-es szoba! – vágta rá a napos.

Petrich elindult fölfelé a széles lépcsősoron, szinte a földön húzva maga után két súlyos zsákját.

II. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy megismeri az üres laktanyát

Petrich homlokán, a füle mögött, a nyakán és a gerincén csorgott a verejték. Az inge a hátára tapadt, a nyakkendőt kellemetlenül szorosnak érezte. Alig várta, hogy lezuhanyozzék és ruhát váltson. Kifulladva kopogott a 11-es számú, vastagon szürkére mázolt ajtón.

– Eeegen… – mondta valaki elnyújtott hangon, szinte méltatlankodva a zavarás miatt.

Petrich benyitott a szolgálatvezető altiszt raktárszerű szobájába.

– Alhadnagy úr, Valluch őrmester jelentkezem! – vált pattogóssá a tömzsi kis ember hangja. Kerek képű, izzadt homlokú, zsíros hajú férfi volt, de a szeme körül huncut ráncok gyűrődtek, amitől olyan mókássá, játékos kedvűvé vált az arca.

Dörzsölt fickó lehet – állapította meg rögtön Petrich –, de a jobb fajtából.

Közben a kis ember fürgén kigurult az íróasztala mögül, összevágta a bokáját, és figyelmes tekintettel várta a parancsot. Közben a szeme sarkában újabb huncut ráncok jelentek meg, talán a készség, talán a jóindulatú várakozás jeleként.

Petrich a földre ejtette két zsákját, végre levette a sapkáját, meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge nyakát. Aztán – a parancsnok magabiztosságával – letelepedett egy székre, és nagyot fújt.

– Meleg van – mondta, és újra fújt egyet.

– Alhadnagy urat megkínálhatom valami hideg itallal? – kérdezte Valluch.

– Jól esne, mi tagadás.

– Ásványvíz? – Némi tétovázás után megkérdezte: – Netán sör?

– Van sör?

– Hááát…

– Jöhet! – vágta rá Petrich, miközben mosolyogva könyvelte el magában, hogy a helyőrségbe való megérkezése után fél órával már el is követte az első szabályszegést, hiszen a laktanya területén tilos alkoholt tárolni és fogyasztani.

Valluch a polcok mögött álló nagyméretű hűtőszekrényben matatott, majd kivett két harmatosan gyöngyöző palack sört, a jobbik fajtából.

– Egészségére, alhadnagy úr – és a zsebéből előhúzott egy hosszú, vékony láncon függő sörnyitót. Szisszenve nyíltak az üvegek. Összekoccintották a palackokat, és jólesőn kortyoltak a hűs nedűből. Petrichben még fölvillant a gondolat, hogy Valluch máris cinkosává tette egy szabálysértésben, de aszott gyomrának olyan jólesett a sör, hogy azonnal elhessegette a gondolatot.

Ölébe engedte a kezét. Kellemes volt a hideg palackot markolászni, az is hűsítette.

– Ide helyeztek, a D zászlóalj parancsnokhelyettesének… – kezdte Petrich.

– Tudom, tudom, alhadnagy úr, tudom. Tessék csak mindent rám bízni!

– Nézze őrmester, én most legszívesebben lezuhanyoznék, átöltöznék és ennék valamit.

– Tessék csak rám bízni, alhadnagy úr! – pattogva ismételte önmagát a kis ember, és már föl is kapta Petrich zsákjait, megpördült és kifelé nyomult a széles ajtón. – Megmutatom a szobáját, ott van zuhanyzó fülke is. Már a ruháját is bekészítettem – mondta gyorsan, és elindult lefelé a lépcsőn, miután gondosan bezárta raktárszerű szobájának szürke ajtaját. Petrich alig ért a nyomába. Amilyen tömzsi kis ember, olyan fürge – gondolta, miközben nem győzte hallgatni az őrmester magyarázatait. Valluch minden útba eső helyiségről elmondta, hogy mi az, és merre vannak a hálókörletek, a ruharaktárak, a tantermek, a fegyverszobák, a mosdóhelyiségek. Sebesen lépdelt, cipelte a földig érő zsákokat, és szaporán sorolta a D zászlóalj épületének összes tudnivalóját,

Petrich szobája az alagsorban volt. Alacsony, széles ablak nyílt közvetlenül a mennyezet alatt az udvarra. A helyiség szerényen volt bútorozva: egy, a szabványosnál szélesebb ágy, egy íróasztal, néhány szék, ruhásszekrény, könyvespolc. Szinte ugyanaz volt a berendezés, mint Őszöreg szobájában. Még az állólámpa is stimmelt, csak éppen nem három, hanem egy fotellel.

– Hát, tessék, íme! – mondta Valluch, miután kitárta az ajtót Petrich előtt. – Helyezze magát kényelembe, alhadnagy úr. Nyugodtan zuhanyozzon le, öltözzön át, addig én gondoskodom az ebédről. Csak tessék fölhívni engem a 155-ös melléken, és mehetünk is ebédelni. – Petrich ekkor vette észre, hogy egy ósdi telefon is árválkodik az íróasztala sarkán.

– Rendben, őrmester… és köszönöm – tette hozzá. Mire körülnézett, a kis ember már kigurult a szobából.

Hát itt fogok lakni – nézett szét a sivár, de tiszta helyiségben. Egyelőre nem fárasztotta magát azzal, hogy értékelje a helyzetét. Minél előbb tusolni akart, átöltözni és enni. Ki sem rámolt a zsákjaiból, egyszerűen meztelenre vetkőzött, beállt a zuhany alá, és megeresztette a vizet. Élvezte, ahogyan vastag sugárban csorog a langyos víz a fejére, testére. Citrom illatú szappannal dörgölte magát, aztán újra és újra a tus alá állt, forgolódott, hagyta, hogy beborítsa az áldott, frissítő víz. Szinte kéjjel fürdőzött, mint aki végre valami szörnyű, ragacsos piszoktól, undorító mocsoktól szabadul meg. Pedig csak izzadt volt.

Amikor tiszta ruhát húzott magára, tárcsázta a 155-ös melléket.

– Mehetünk ebédelni, alhadnagy úr! – pattogott a vonal másik végén Valluch – A bejáratnál várom az alhadnagy urat!

Petrich fölfrissülve, immár ruganyos léptekkel ment föl a széles lépcsőn, a kapunál a napos közlegény ismét feszesen tisztelgett, Valluch pedig szinte szaladt feléje. Éppen csak belé nem karolt, úgy igyekezett rövid lábaival lépést tartani az alhadnaggyal. Átvágtak a széles, betonozott, napfény verte udvaron. Az őrmester minden épületről elmondta, hogy micsoda. Petrich egy ideig próbálta követni beosztottja magyarázatát, aztán elveszítette a fonalat. – Úgyis pár nap alatt kiismerem magam a helyőrségben – gondolta. Azon azonban változatlanul csodálkozott, hogy teremtett lelket sem látott a téren, sem az épületek közötti, fehér szegéllyel övezett járdákon. Mintha a távolban egy katona gereblyézte volna a gyepet.

– Őrmester, hogy-hogy senkivel sem találkozunk? Egy lelket sem látok.

– Nyár van, alhadnagy úr, nyár van, sokan szabadságra mentek. Meg ugye ez tartalékos alakulat, csak a keretállomány van itt állandóan, az meg nem nagy létszám.

Petrich igyekezett a meglepetését palástolni. – Ezek szerint engem egy üres laktanyába helyeztek… – döbbent belé újra a fölismerés. És bár a zuhanytól fölfrissült, a hideg sörtől már-már földerült, most mégis újból rossz érzés kerítette hatalmába. Szinte beleborzongott helyzetének abszurditásába. Ambícióval telve érkezett meg a szigetre, alig várta, hogy komoly feladatot kapjon, erre kiderül, hogy egy üres laktanyába vezényelték. Ez hihetetlen! Ilyen nincs! Mihez fog itt kezdeni? És úgy általában, mi a fenének van ezen a szigeten egy üres gyalogsági laktanya?! Ez volna a stratégiai szempontból annyira fontos „előretolt helyőrség”? – amivel a tiszti akadémián kecsegtették.

Valluchból megállíthatatlanul folyt a szó, miközben mutogatta, melyik épület micsoda.

Petrich nem figyelt rá, szeme előtt a szürke betonudvar még szürkébb homályos ködbe borult. Nyelt egy nagyot, még mindig nem hitte el: üres laktanyába vezényelték. Egy föltöltetlen alakulatnál kezdi meg tiszti karrierjét… Karrierjét? Miféle karriert lehet itt csinálni? Hihetetlen! Hiszen az egész helyőrségben néhány álmos közlegény és altiszt lődörög, bóbiskol és időnként hideg sört iszik. Újból megfordult vele a világ, mint az előbb Őszöreg szobájában. Egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen helyzetbe került. – Hihetetlen, hihetetlen – ismételgette magában. Itt élve vagyok eltemetve!

Mint fájdalmas nyilallást, úgy érezte meg, hogy lélekben megroppant.

– Meg is érkeztünk! – nyitotta ki előzékenyen az ebédlő ajtaját Valluch. – Erre tessék!

Petrich úgy érezte, egy falat nem megy le a torkán.

III. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy kertészkedni akar

Ült az ágya szélén, és maga elé nézve tűnődött. Inkább melankolikusan visszaemlékezett a helyőrségbe való megérkezése óta eltelt két hétre. Az első napokban Valluch őrmesterrel bejárták a D zászlóalj épületének valamennyi helyiségét. Aprólékosan ellenőrizték a hálókörleteket, hogy szabályosan vannak-e bevetve az ágyak, tiszta-e mindenütt a padló, az ablak, fényesre suvikszoltak-e a vaságyak. Egyenként megnézték a lámpaburákat, a villanykapcsolókat, nem porosak-e. Kinyitották a fegyverszobákat, ellenőrizték, hogy minden gondosan leolajozott gépkarabély a helyén van-e, mindenik fölött ott lóg-e ismeretlen tulajdonosának rohamsisakja. Különös gonddal ellenőrizte a mosdókat és mellékhelyiségeket, de ezeknél sem talált kifogásolnivalót. A csempék fehéren, tükrösen világítottak, a csapok fényesre voltak súrolva, minden ajtó vastagon szürkére lemázolva. A széles folyosók szinte ragyogtak a tisztaságtól, a századok raktáraiban mértani pontossággal összehajtogatva tornyozódtak a pokrócok, sátorlapok, a leltárak hiánytalanok voltak. Valluch somolyogva zsebelte be Petrich elismeréseit. Az alhadnagy észrevette, hogy ez a huncut szemű őrmester igazán pedáns szolgálatvezető. Minden nap néhány közkatonával maga is végigjárta az épületet, aggodalmas tekintettel ellenőrzött minden négyzetcentimétert. A legkisebb hiányosság láttán azonnal parancsot adott a takarításra. Ha egy halvány foltot vett észre az ablakon, rögtön lemosatta a helyiség összes ablakát. Ha egy papír fecnit talált a folyosón – ugyan ki ejthette el? –, nyomban fölsúroltatta egész hosszában. Ujját végighúzta a villanykapcsolók tetején, nem állt-e meg rajtuk a por. A rábízott D épület ragyogott! Igaza volt Őszöregnek, mindent Valluchra kell bízni, és nem lesz semmi gond.

Petrich ült alagsori szobájában az ágya szélén, és elgondolkodott, mitévő legyen. Úgy döntött, körbejár a laktanyában. Fölcsatolta derékszíját a pisztolytáskájával – legalább lássék, hogy feladatát komolyan vevő tiszt –, bezárta a szobája ajtaját, fölment a széles lépcsőn. Fogadta a napos szalutálását, és kilépett a verőfényes udvarra. A gyalogjáró peremét éppen két katona meszelte még ragyogóbb fehérre, mint eddig volt. – Legalább néha látok egy-két katonát – göcögött magában. – Igaz, csak pemzlivel… – Nézte a pontosan, méretre nyírt gyepet, a központi tér sima betonját, közepén egy füves körrel és a zászlórúddal. Elsétált a telephely felé, ahol megállapította, hogy ott sincs semmi változás az elmúlt napokhoz képest: néhány régi és kopottas terepjáró meg teherautó ácsorgott és tíz-tizenkét leponyvázott harcjármű. Minden ugyanúgy volt, ahogy tegnap, tegnapelőtt, meg azelőtt. – Kétségtelen, az állandóság érzése biztonságot ad – fanyar mosollyal nyugtázta a gondolatot. Újra tett egy kört, visszafordult a főtér felé. A tükörsima betonon egy falevelet kergetett a szellő. Majdnem utána ugrott, hogy fölkapja, hiszen a makulátlan összképben zavaró volt egy kóbor falevél. – Lassan én is olyan leszek, mint Valluch – gondolta, és kissé zavarba jött. Mert nem tudta, ennek örülnie kéne vagy bosszankodni miatta.

A tér közepén egy gyepes kör terült el, természetesen gondosan lemeszelt szegélykövekkel övezve. Petrichnek ekkor tűnt fel, hogy egy szál virág sincs sehol. Pedig itt, a tér közepén, a zászlótartó rúd körül igazán jól mutatna egy színes virággrupp. – No, kéne ide ültetni némi virágot, mennyivel dekoratívabb lenne a tér… – és megörült az ötletének. – Szólok is Valluchnak, hogy csináljunk ide egy kör alakú virágágyást. Meg esetleg még néhányat a parancsnoki épület elé vagy a zászlóaljépületek közötti pázsiton.

Megigazította oldalán a pisztolyát, és öles léptekkel elindult a D épület felé, hogy minél előbb beszéljen Valluchhal. Természetesen a raktárszerű szobájában találta, amint éppen egy nagyméretű, keménykötésű naplóba vezetett be számsorokat. Láttára Valluch fölállt, alakiasan jelentkezett: – Alhadnagy úr, Valluch őrmester szolgálattételre jelentkezem!

– Valluch, akartam már mondani magának, hogy őőő – kezdte Petrich –, hogy őőő tegeződjünk. Mit szólna hozzá?

– Megtisztelsz, alhadnagy úr! – mondta az őrmester, és láthatóan csakugyan megtisztelve érezte magát, mert még a szokásosnál is katonásabban csattantotta össze a bokáját. A tegeződés megpecsételésére megittak egy-egy üveg hideg sört.

– Ja, igen, még azt is akartam mondani, hogy mit szólnál ahhoz, ha virágágyásokat alakítanánk ki a tér közepén, azon a kerek füves területen, meg esetleg az épületek közötti gyepen?

– Kérlek szépen – kezdte Valluch, élve a tegezés adta szófordulattal –, ez ugye a parancsnok úrtól is függ. Vagyis hogy az ő jóváhagyására is szükség van, ugye…

– No persze, persze – tűnődött el Petrich, aki még nem is találkozott a parancsnokkal. Őszöreggel is ritkán, legföljebb a tiszti étkezdében, néhány alkalommal.

Petrich általában korán, már déli egy órakor, az étkezési idő kezdetén ment a kicsiny tiszti étkezőbe, ahol mindössze nyolc négyszemélyes asztal állt, de ahol egyszerre legföljebb három-négy altiszttel és tiszttel találkozhatott. Szabályszerűen, ahogy kellett, megállt az ajtóban, levette a sapkáját, biccentett, közben összevágta a bokáját. Aztán a tálaló pulthoz lépett, tálcájára szedte az evőeszközöket, a porcelán csészébe kimért levest, a tésztát, a halat, a salátát. Leült egy üres asztalhoz – mindig volt üres asztal –, és kanalazni kezdett.

Egy alkalommal Őszöreg a tálcájával az asztalához lépett.

– Megengeded, édes fiam? – és már le is ült.

– Parancsolj, százados úr!

– Hát hogy érzed magad, édes fiam?

– Jól, százados úr!

– Milyennek találod a kosztot?

– Megfelelőnek, százados úr – felelte. Hirtelen arra gondolt, talán a „megfelelő” nem igazán elismerő jelző. Azt kellett volna mondania, hogy „jónak” vagy „ízletesnek”. Mert a koszt valóban ízletes volt. Nem adtak nagy adagokat, de kitűnően készítették el, különösen a halakat.

A tányérjába nézve kanalazta a paradicsomos zöldséglevest, nem nézett a századosra.

– Akkor jó – mondta Őszöreg, és ezzel be is fejeződött a társalgás. Az ebédet lezáró sajt elfogyasztásáig már egy szó sem esett közöttük.

Petrich alhadnagy lassan kezdte megismerni tiszttársait, de kapcsolatba nem került velük. A legtöbbjük zárkózott, afféle megkeseredett vagy egyszerűen kiüresedett ember volt, akik szinte eltemetkeztek itt a szigeten. Ők már nem akartak karriert befutni, beletörődtek abba, hogy egy tartalékos alakulatnál egyformán, eseménytelenül és lassan peregnek a napjaik. Sőt, annak drukkoltak, lehetőleg ne is történjék semmi, ami ezt az álmos nyugalmat megzavarja. Számosan a városban laktak, ők délutánonként siettek haza a családjukhoz, ha éppen nem voltak szolgálatban. Voltaképp egyetlen emberrel keveredett barátságba, az is félig civil volt: Redich zászlóssal. A fiatalember nem rég végezte a tanulmányait az orvosi egyetemen, rögtön utána behívták katonának, és egyhónapos alapkiképzés után ide, a szigeti helyőrségbe helyezték segédorvosnak. Az állandó ezredorvos – mint mondták –, egy idősödő százados volt, akit Petrich még egyszer sem látott, de Redich is ritkán. Amióta a fiatal kolléga megérkezett a helyőrségbe, szinte fölszívódott. A helyőrség keretlétszámát, ezt a pár tucat altisztet és néhány szakasznyi katonát egyedül is el tudta látni a frissen végzett doktor. A súlyosabb eseteket – ha egyáltalán voltak ilyenek – meg úgyis mentőautóval és komppal a szárazföldre szállították kórházba. Szóval Petrich alhadnagy rendszeresen Redich zászlóssal ebédelt a tiszti étkezdében, ebéd után pedig átmentek a gyengélkedőnek nevezett egészségügyi épületbe kávézni. A laktanya tenger felé eső oldalán, a pinea fenyőkkel körülültetett földszintes épület mindössze egy orvosi rendelőből, három kétágyas betegszobából és Redich hálószobájából állott. Természetesen itt is példás rend és tisztaság fogadta a látogatót. A felcser katona, a mentőautó-sofőr meg a takarításra naponta kirendelt néhány katona állandóan a padlót súrolta, az üvegszekrényeket törölgette, ha éppen nem akadt más dolguk.

Petrich és Redich beült az orvos hálószobájába, föltették a villanyrezsóra a kotyogóba a kávét főni, és jóízűeket beszélgettek. A doktor néha-néha a gyógyszeres szekrény aljából, a fertőtlenítő folyadékok flakonjai közül előhúzott egy üveg konyakot, töltött, koccintottak, hiszen jólesett a kávé mellé. Az italt Redich gond nélkül be tudta hozni a helyőrségbe, hiszen a mentőautót soha senki nem ellenőrizte a kapunál. Így aztán kellemes beszélgetésekkel telt a délután. Petrich meghagyta Valluch őrmesternek, ha netalán keresnék, a gyengélkedőn hívja föl. De erre alig akadt példa. A két friss diplomás egymásra talált, mindkettejük nagy tervekkel indult az életnek. Petrich tiszti karriert álmodott magának, egészen a vezérkarig menően képzelte el a jövőjét. Redich meg szívspecialistává akarta képezni magát, és leszerelése után szeretett volna visszakerülni az egyetemi klinika kardiológiai osztályára. Mindketten lelkesen mesélték egymásnak terveiket, amelyek azonban itt és most még nagyon távolinak tűntek föl. Petrich szeretett volna „éles” helyőrségbe kerülni, ahol mód volna a szakmai előrehaladásra, a karrier egyengetésére. Redich meg azt tervezte, hogy leszerelés után szakvizsgázni fog szívgyógyászatból. Ideje volt, hát egész nap a kardiológia szakirodalmát bújta. Egyelőre azonban mindketten kénytelenek voltak elfogadni helyzetüket, tudták, néhány évig még parkoló pályán kell időzniük. De azután…

– Szóval a parancsnoknak kéne szólni? – mondta Petrich tétován, mert már meg is bánta, hogy szóba hozta a virágágyás ötletét. – Még arra gondolhatnak, hogy férfiatlan vagyok, tiszthez méltatlan, hogy holmi virágokkal akarok foglalatoskodni a laktanyában. Ezzel azt is elárulom, hogy nincs sok dolgom, ráérek kertészkedni. De már késő volt, kimondta, és Valluch a maga készséges módján már törte is az utat a megvalósítás felé. Azonnal tárcsázta a parancsnokhelyettest, és fontoskodva előadta Petrich ötletét. Alaposan körülírta, milyen szépészeti előnyökkel járna, ha virágágyások színesítenék az egyhangúan zöld gyepfelületeket.

Petrich nem hallotta, mit mondhatott Őszöreg, de Valluch arcán látta, beleegyezett.

– Minden rendben van, kérlek, ránk van bízva a virág beszerzése – mondta elégedett hangsúllyal Valluch. – Holnap bemehetünk a városba virágpalántát vételezni – szinte diadallal közvetítette Őszöreg jóváhagyását. Az őrmester valósággal lelkesedett. Azonnal fölpattant, kigurult az íróasztala mögül, egy hosszú mérőszalagot vett magához, és Petrichet magával vonva elindult, hogy fölmérje, hol, mekkora virágágyást alakítsanak ki. Inge zsebéből vastag jegyzetfüzetet, tollat húzott elő, minden adatot följegyzett. Mért, osztott-szorzott, majd egy órányi rohangálás után diadalmasan rácsapott a jegyzetfüzetére:

– Megvan minden adat! Holnap reggel megvesszük a palántákat! Még ma elintézem a pénzkiutalást meg az autórendelvényt! – Valluch elemében volt, hogy intézkedhetett. Újra átszámolta a területfölmérés eredményeit, előkapta zsebszámológépét, kiszámította, hány palántára lesz szükségük. Hány ládát kell majd fölpakolni a teherautóra.

Másnap reggel kinyílt előttük a helyőrség rácsos tolókapuja, amit ugyanaz az álmos szemű katona kezelt, aki Petrich érkezésekor is a kapunál teljesített szolgálatot. – Úgy látszik, ezt a mormotát ide száműzték – mosolyodott el Petrich, és megörült, hogy elhagyhatja a helyőrséget. Kigördült a kis teherautó a lejtős tengerparti útra. Valluch ült a volánnál, mellette Petrich, hátul a platón meg két közlegény, akiket rakodni vittek magukkal.

– Olyan kertet csinálunk, kérlek szépen… – csettintett Valluch –, majd meglátod! Mire megjön a szabadságról a parancsnok úr, addig virágba borul a laktanya! Széles mosollyal figyelte a néptelen országutat, és közben beszélt, beszélt. Elmondta, hová, milyen színű és fajtájú virágot tervez ültetni. Milyen sűrűséggel helyezik el a palántákat, milyen színkombinációkat talált ki. És hogyan kéne megszervezni az öntözést, a gyomlálást. Egyszóval Valluch kisajátította az ötletet, átvette a kezdeményezést, élére állt a „virágosítási programnak”, ahogy mondta.

Lassan gurultak a lejtős úton. Petrich elnézett a végtelen tenger felé, most is azt a vonalat figyelte, ahol a víz és az ég kékje elválik. A távolban mintha egy fehér halászhajót látott volna, de lehet, hogy érzékcsalódás volt csupán. Mert csak látni szeretett volna valamit a végtelen kékségben. Aztán ismét az utat nézte. Hamarosan elérték a kompkikötőt, amely ezúttal néptelen volt, hiszen a tömzsi komp később, úgy délelőtt 11 óra tájt érkezik. Innét már csupán néhány száz métert kellett megtenniük, és elérték a kisváros első házait. Magas falú kerítések, lehúzott redőnyű házak sorakoztak az út mellett, ahogy beljebb jutottak, néhány emeletes épületet is láttak. Az erkélyek fölé színes napvédő ponyvákat húztak, a nyitott ajtók előtt függönyök libegtek a friss tengeri szélben. Egy háromszögletű terecskén kávéház kerthelyisége várta a vendégeket, akik e korai órán még nem mutatkoztak. Petrich elnézte a kisváros vörös cserepes házait, élénk színű falaikat, és elhatározta, egyszer-egyszer bejön a városba, kiül a kávéház teraszára, megiszik valamit, elnézi az embereket. Az emberek azonban egyelőre nem nagyon mutatkoztak, az utcák szinte néptelenek voltak. Egy-két parkoló autót figyelt meg, egy öreg furgon jött velük szemben, a keskeny főutcán alig fértek el egymás mellett. Mire Petrich jobban körülnézhetett volna, már meg is álltak egy virágüzlet előtt.

– Itt is vagyunk! – mondta vidáman Valluch, és nagy igyekezettel kászálódott ki a vezetőfülkéből. Petrich követte. A két katona is leugrott hátul a platóról, kiegyenesítették derekukat, rágyújtottak, közben nézték a virágbolt kirakatát.

– Még nincs nyitva! Korán jöttünk – állapította meg Valluch, miután hiába rázta a bejárati üvegajtó kilincsét.

– Nem baj, várunk egy kicsit – legyintett Petrich, és közben örült, hogy van némi ideje, alkalma körülnézni a városban. – Járjunk egyet addig!

– Járjunk, kérlek szépen – felelte készségesen Valluch, majd odaszólt a két ácsorgó katonának: – Maguk itt maradnak!

Elindultak a keskeny, egyelőre néptelen főutcán. Ráérősen nézték a kirakatokat. Jó messzire elsétáltak, az egyik sarkon újabb kávéházat találtak.

– Igyunk meg egy kávét! – indítványozta Perich.

– Jó, igyunk – egyezett bele az őrmester. Beléptek a néhány asztallal berendezett szűk helyiségbe. A csillogó üvegpultnál rendeltek két kávét, feketén, tej nélkül, és letelepedtek az egyik kerek asztalkához. A kövér fölszolgálónő már hozta is az apró csészékben a méregerős, sűrű, barna habos kávét, mellette a kistányérra helyezett édes kekszet és egy-egy pohár szénsavas ásványvizet.

Petrich elgondolkodva kavargatta a kávét, közben arra gondolt, mennyire hiányzik az életéből az olyan civil alkalom, mint a kávézás. A katonai kollégiumban, majd a tiszti akadémián nem nagyon részeltették őket efféle polgári örömökben. – Igen, elnyújtózni egy kávéházi asztal mellett, aromás eszpresszókávét szürcsölni, kekszet ropogtatni hozzá, aztán derűsen kibámulni a kirakatüvegen az egyre inkább benépesülő utcára – milyen nagyon civil dolog is ez!

– Nem iszunk meg valami erőset? – kérdezte Valluch, aki már fölhörpintette csészéje tartalmát.

– Megihatnánk – válaszolta Petrich –, de akkor ki vezet visszafelé?

– Áh, kérlek, nem számít az. Ezen a rövid úton nincs mitől tartanunk! Kisasszony, hozzon nekünk két konyakot! – intett az őrmester a pult felé.

Ez a Valluch megint átvette a kezdeményezést – gondolta kissé bosszúsan Petrich. Ahogy a virágágyás tervének megvalósítását, most az italrendelést is a kezébe vette. Jóformán meg sem várta, hogy beleegyezzek az ivásba, ő már rendelt is. Pedig én volnék a parancsnok, én felelek mindenért, én leszek a hibás egy baleset esetén, hiszen ittunk. Mielőtt kételyei számbavételével végzett volna, már előttük állt két pohárban a bíborszínű konyak.

– Egészségedre – emelte föl poharát Valluch. Koccintottak.

– De ennyi volt! – jelentette ki határozott hangon, csaknem pattogósan Petrich. – Nincs újabb kör! – Úgy érezte, most azért megmutatta, ő a parancsnok. Engedett egy kicsit, de nincs további lazulás.

– Ennyi volt, kérlek! Majd: – Fizetek! – szólt a kövér nőnek.

– Nem, nem, a vendégem voltál – és Petrich sietősen elővette a pénztárcáját. Kifizette a kávékat és a konyakokat. – Lassan visszamehetünk a virágüzlethez, hátha kinyitott – indítványozta. Valluch készségesen fölállt, visszatolta székét a kis kerek asztalhoz, előreengedte az alhadnagyot, kiléptek a napsütötte főutcára. Most már többen jártak a keskeny járdákon, főleg asszonyok bevásárló kosarakkal, meg gyerekek fagylaltos tölcsérrel a kezükben. Valahogy élénkebb lett a város. Háromkerekű kisteherautók pöfögtek áruval megrakottan, néhány furgon és személyautó zúgott el mellettük.

Mire visszasétáltak a virágüzlethez, az már kinyitott. A két közkatona ugyanúgy cigarettázott a teherautó mellett, ahogyan otthagyták őket.

Valluch előreengedte az alhadnagyot, beléptek az üzletbe, amely sokkal nagyobb volt, mint azt az utcai portál mérete alapján sejtették volna. Hatalmas dézsákban pálmák, rácsokra fölkúszó folyondárok, vödrökben vágott virágok sokasága, kartondobozokban színes palánták tömege között veszett el a kereső tekintet. Egy lelket sem láttak az üzletben. Petrich élvezte a fülledt, szinte trópusi fülledtségű, virágillatos párát, kedvtelve szemlélte a megszámlálhatatlan növényt, az örökzöldek, a bőrlevelű bokrok, a hatalmas kelyhű, fejedelmi formájú virágok tarka látványát. Ide-oda járt a tekintete, nem is győzte befogadni ezt a tömény szépséget.

Valluch türelmetlenül toporgott, szándékosan köhécselni kezdett.

Ekkor lépett elő egy színes virágokkal zsúfolt polc mögül Georgina.

Petrich számára jelenés volt az asszony. Köszönni is elfelejtett, csak bámulta. De nem is kellett megszólalnia, hiszen Valluch már mondta is a rendelést, milyen színű, fajtájú palántából hány tucatra van szükségük.

Petrich mintha nem is vásárló, hanem néző lett volna, úgy állt ott, és megbűvölve nézte a kék köpenyt viselő asszonyt: rövid szőke haját, fiús frizuráját, arcának bájos vonásait, nem föltűnő, de kétségtelenül vonzó idomait, formás lábát, föltűnően szép bokáját. Úgy érezte, szebb nőt már látott, de vonzóbbat aligha. Pedig Georgina – a kék köpenyre tűzött névtábláról olvasta le a nevét – talán tíz évvel is idősebb lehetett nála, ám az alhadnagyot lenyűgözte finom mosolya, nyugodt, szinte kecses mozgása, halk, mégis édesen szóló szava. Petrich arra gondolt: ez egy szép, okos és megbízható nő. Aki ráadásul ismer minden növényt, virágot, díszcserjét. Miközben Valluch, kezében vaskos noteszével tüsténkedett a palánták körül, Petrich megkövülten bámulta az asszonyt. Már nem is tudta, hogy milyen üzletben van, miért jöttek, mit akar a palántákkal, csak Georginát nézte. Az asszony észrevette az alhadnagy rátapadó tekintetét, finoman visszapillantott rá, futólag elmosolyodott, és azonnal folytatta a kért a palánták kiválogatását.

Egy idő után Valluch kiment a boltból, hogy szóljon a két közlegénynek, jöhetnek kihordani az előkészített, kartondobozokba rakott palántákat. Petrich kettesben maradt az asszonnyal. Kínos krákogás jött rá, és hogy mondjon valamit, végre kinyögte: – Nagyon szép ez az üzlet…

– Igyekszem, hogy szép legyen – válaszolta az asszony ugyanazzal a finom, mértéktartó mosollyal, amelyről nem lehetett tudni, hogy az csupán az eladó udvariassága vagy van benne némi tartózkodó kacérság, megkülönböztetett figyelem is. Petrich agyában szédületes gyorsasággal forogtak az egymásnak ellentmondó gondolatok. Vajon a nő mosolya neki szól-e vagy a vevőnek, aki nagyobb tételt vásárol? Vajon észrevette-e Georgina a tekintetének erejét, szuggesztióját, észrevette-e, hogy szinte megbűvölte őt? Biztosan. Egy asszony megérzi és megérti a sokatmondó férfitekintetet – gondolta Petrich –, mintha olyan nagy tapasztalata lett volna a nőkkel való kapcsolatok kifinomult metódusaiban.

Petrich tudta, még ma visszajön a virágboltba. Meg kell tudnia, meddig tart nyitva az üzlet! Messziről kezdte az érdeklődést: – Nyilván sok munkával jár egy ilyen nagy és gazdag üzletet vezetni.

– Igen, sok munkával jár, de szeretem csinálni – felelte Georgina, miközben megmutatta a két közlegénynek, melyik kartondobozokat rakhatják föl a teherautóra.

– És a sok vevő…, azokat mind kiszolgálni…,  fárasztó lehet – akadozott Petrich.

– De hiszen az a jó, ha sok vevő tér be – felelte nevetve Georgina.

– Mégis fárasztó lehet annyi órán át… – közelített óvatosan a záróra kérdéséhez az alhadnagy.

– Jólesően fárasztó, hiszen szeretem csinálni, hasznot is hoz.

– Egy nap mennyi ideig tart nyitva? – fordult a célegyenesbe Petrich.

– Nyolc-kilenc órát.

Ettől nem lettem okosabb, gondolta magában, majd gyorsan számolni kezdett. Körülbelül kilenc órakor nyitott az üzlet, tehát, ha nyolc-kilenc órát tart nyitva, akkor délután öt vagy hat óra körül zár. Persze lehet Georginának váltótársa is. Előfordulhat, hogy egyikük csak négy-öt órát dolgozik, és váltják egymást. Hiszen a beszerzést, a papírmunkát is végeznie kell valakinek. Petrich belezavarodott a kalkulálgatásba. Számolt, gondolkodott, közben csöndben teltek a másodpercek. Amíg a két közlegény kihordta a ládákat, Valluch meg gondosan elrendezte a teherautó platóján, Petrich egyik lábáról a másikra állva próbált rájönni, délután hány órára kéne visszajönnie. Mindinkább belezavarodott a számolásba. Az utolsó pillanatban jött a mentőötlet!

– Előfordulhat, hogy nem lesz elég ennyi palánta – kezdte a maga ravaszságán is elcsodálkozva –, akkor még visszajövünk.

– Örülni fogok, alhadnagy úr – mosolygott ismét Georgina azzal a talányos arckifejezéssel, amelyen Petrich az imént elgondolkodott. Az asszony az alhadnagy szemébe nézett.

Petrich agya ismét őrült forgásba kezdett. – Először is, tudja, hogy alhadnagy vagyok, tehát ismeri a rangjelzéseket! Másodszor, nem azt mondta, hogy „Rendben van, jöjjön vissza”, hanem azt mondta, „Örülni fogok”. Ez azért másként hangzik, és mást is jelent. Nem pusztán egy üzletasszony kimért válasza, jóval több annál. Örülni fog, ha visszajövünk. Illetve dehogy jövünk! Jövök egyedül!

Valluchék befejezték a rakodást. Az őrmester a számlát kérte, kifizette a palántákat, és kérdő pillantást vetett Petrichre: – Mehetünk, alhadnagy úr?

– Nos, igen… – dadogta. – Fölpakoltak mindent, őrmester? – nyomta meg az „őrmester” szót, hogy Georgina számára is nyilvánvalóvá tegye a rangkülönbséget kettejük között.

Petrich Georgina szemébe nézett. Igyekezett jelentőségteljes lenni, de semmiképp sem tolakodó vagy föltűnően fürkésző. Inkább csak sejtető, biztató és biztatást váró. Georgina változatlanul mosolygott, megköszönte a vásárlást, és az ajtóig kísérte őket.

– Akkor, akkor, lehet… – de nem fejezte be a mondatot, nehogy az őrmester megsejtse a szándékát. Hiszen még velem jönne délután is. No, még az kéne! – Akkor, viszontlátásra – fejezte be a mondatot.

– Viszontlátásra – mondta Georgina, és fiatalosan megperdült, mert éppen egy vevő lépett az üzletbe.

Petrich beült Valluch mellé a vezetőfülkébe, de le nem vette a szemét a virágüzlet bejáratáról. Az üvegajtón keresztül látta Georgina csinos alakját, látta, ahogy az asszony kérdőn néz a vevőre, majd beljebb megy az üzletbe, és a polcok között eltűnik az alhadnagy szeme elől.

Valluch indított, a gázpedálra lépett, visszakanyarodott a kompkikötő felé. Petrichnek még egy pillanatra eszébe jutott a konyak, de elhessegette magától az aggodalmát. – Egye fene azt a konyakot! Csak Georgina járt az eszében, csak az ő rövid szőke haját látta, ennivaló mosolyát idézte föl, formás alakját, csodaszép bokáját képzelte maga elé. Meg a hangját, ami szintén elbűvölte. Mint egy jelenésre, úgy gondolt Georginára. Nem is hallotta, mit magyaráz az őrmester. Csak elnézett a tenger felé, nézte a távolban kettéváló végtelen kékséget. Elhomályosuló tekintetével is észrevette a sziget felé közeledő tömzsi kompot, amelyen nemrég ő is érkezett.

IV. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy visszatér a virágüzletbe

Petrich ismét az ágya szélén ült, és az óráját nézte. A kismutató lassan közeledett a négyeshez, indulnia kéne, hogy öt órára biztosan a virágüzletnél legyen. Már vásárlás közben és később a teherautón újra elhatározta, hogy délután begyalogol a városba, és záráskor megvárja Georginát azzal az ürüggyel, hogy újabb virágpalántákra lesz majd szükség.

A délelőtt gyorsan eltelt. Valluch tíz katonával – honnan szedte össze őket?  – pontosan kimérette a virágágyások helyét, fölásatta a talajt, elültették a palántákat, gondosan megöntözték a vézna kis növényeket. Ebéd után ledőlt az ágyára, és a könyvespolcán talált megsárgult kötetet lapozgatta. A katonák kézikönyvének régi kiadása volt. De nem is jutott el a tudatáig, amit olvas, mert csak Georgina járt a fejében. Újra és újra maga elé képzelte az arcát, alakját, maga előtt látta a mosolyát, hallotta édes hangját. Nyugalom, derű és kedvesség áradt abból az asszonyból – elmélkedett tovább. Szép, okos és szorgalmas – ismételgette újonnan szerzett fölismeréseit. Petrich le volt taglózva – szó szerint. Erősen fohászkodott, nehogy valami történjék, nehogy előforduljon, hogy nem mehet ki a laktanyából. Bár, ha jól belegondolt volna, rögtön megnyugszik, hiszen mi történhet itt, az „előretolt helyőrségben”?! Legföljebb falevelek hullnak a betonra, amit sürgősen föl kell söpörtetni. Azt meg elintézi Valluch vagy valamelyik altiszt.

Délután lezuhanyozott, gondosan megborotválkozott, fölvette kimenő ruháját, kipucolta a cipőjét, indulás előtt a tányérsapkáját fejébe nyomta, majd határozott léptekkel kilépett az alagsor folyosójára. Nem szeretett volna a nyilvánvalóan kíváncsiskodó Valluchhal találkozni, tehát megszaporázta a lépteit. Odabiccentett a naposnak, gyorsan átvágott a lebetonozott főtéren, amelynek közepén a gyepes körben már ott pompázott az új virággrupp. Sietősen a kapuhoz ment, intett az álmos szemű kapusnak, hogy engedje ki, és már ott lépdelt a város felé a néptelen, lejtős országúton. Ezúttal is azt a pattogós-ütemes indulót dúdolta, amit megérkezésekor idefelé, csak éppen jobb kedvvel, telve bizakodással. Délután volt, élénkebb szél fújt a tenger felől, szerencsére egyáltalán nem izzadt meg. Jókedvvel lépkedett, közben hallotta, ahogy a hullámok csapdossák a kőszirteket valahol az országút alatt a mélyben. A sirályok is mintha hangosabban vijjogtak volna. Petrich élvezte az üdítő sétát, ám egyre szaporábban vert a szíve, ahogy közeledett a kompkikötőhöz. Drukkolt, hogy Georginát még az üzletben találja, egyben tartott is attól, hogyan kezdeményez vele komoly beszélgetést. Hiszen dehogyis akart ő újabb palántákat vásárolni. Nem akart ő virágokról mellébeszélgetni, de ajtóstul sem törhet a házba. – Bízzuk a jó sorsra – nyugtatta magát. Hiszen búcsúzáskor Georgina azt mondta, örülni fog, ha ismét megyek. Persze nyilván csodálkozni fog, hogy ez az ismét ilyen hamar bekövetkezik. Csodálkozni fog, viszont érthet is belőle. Tudhatja, nem véletlenül jövök vissza már ma délután. A virágültetés nem lehet ilyen sürgős egy kaszárnyában… Elmosolyodott: – Lám csak, milyen jó ötlet volt ez a virágültetés!

Beért a városba, amely éppen a délutáni „csúcsforgalom” kezdetét élte. Sokan jártak az utcákon, időnként elhaladt mellette egy-egy autó is. A kerthelyiségekben már vendégek üldögéltek, kávé illata lengedezett, aztán egy étterem előtt a sült hal tolakodó szagát érezte, hallani vélte a forró olaj sercegését, ahogyan belehelyezik a beirdalt oldalú, lisztben megforgatott halat. Főtt paradicsom és fokhagyma fűszeres szagát hozta a szél. Szinte mámorító volt ez a délután itt, az ismeretlen kisvárosban. Hiszen Petrich jóformán még semmit sem látott a városból a kávéházon és a virágüzleten kívül. Úgy nézte az üzletek feliratait, a színes házakat, az ajtók előtt libbenő függönyöket, mintha külföldön járna. Szinte kíváncsi idegenként szívta magába az emlékezetessé váló benyomásokat. Tudta, hogy ezek a pillanatok örökre megmaradnak az emlékezetében. Amikor már vénember leszek, ez a látvány akkor is a szemem előtt lesz. Hiszen – vélte Petrich – olykor az ember pontosan érzi, ez a pillanat, ez a látvány az, ami örökre megmarad.

Nagyot dobbant a szíve, a virágüzlet elé ért. Benézett a kirakaton. Georgina éppen csokrot csomagolt egy magas férfinak. Celofánba csavarta a virágot, átvette a pénzt, és kikísérte a vevőt. Ekkor pillantotta meg Petrichet, aki bénán állt az ajtóban. Az alhadnagy csakugyan megbénult, elállta a távozó magas férfi útját, elfelejtett odébb lépni az ajtóból. Megbűvölve nézte Georginát, egy szót sem tudott szólni. A férfi udvariasan kioldalazott Petrich mellett, és elköszönt az asszonytól. Georgina fölvonta szemöldökét, és talányos, de mindent értő mosollyal kérdezte: – Alhadnagy úr, ön az? Hát ismét eljött?

Petrich érezte milyen suta, ahogy itt áll az üzlet küszöbén szótlanul, és le nem veszi a tekintetét az asszonyról.

– Jöjjön be, no! – Georgina beperdült az ajtón, és megtartotta a kilincset, hogy Petrich is bemehessen.

– Igen – nyögte, – Újra eljöttem.

– Mivel szolgálhatok?

– Még újabb palántákra lesz szükség – közben érezte, milyen nevetséges, ahogy itt nyögdécsel, és teljesen nyilvánvaló, hogy nem a palánták miatt jött.

– Rendben van, alhadnagy úr, bármikor jöhetnek. – És kérdőn nézett Petrichre: ez az ember azért jött ide a laktanyából egy órai gyaloglással, hogy bejelentse, valamikor még eljönnek virágpalántát venni. Természetesen Georgina is tudta, nem a palánták miatt gyalogolt kilométereket az alhadnagy.

Ő is tudja, hogy nem a virágok miatt jöttem, mégis úgy kell tennem, mintha arról volna szó. Istenem, lépjünk már túl ezen a palánta-témán!

– Georgina, – kezdte Petrich, megpróbálván összeszedni magát – én nem a palánták miatt jöttem…

Georgina fölvonta a szemöldökét, kissé összecsücsörítette az ajkát, mint aki nagyon figyel a másikra. Mert tudja, hogy a férfi fontos dolgot készül mondani. Biztató kifejezés ült az arcára.

– Georgina, én azért jöttem – és itt elhatározta, hogy nem köntörfalaz tovább, egyenesen kimondja: – Én azért jöttem, hogy újra lássam magát… – Sikerült kimondania!

Georgina még mindig mosolygott, de már nem annyira érdeklődő, mint inkább megnyugvó, megkönnyebbült tekintettel nézett Petrichre. Mintha ő könnyebbült volna meg az alhadnagy helyett. De nem szólt.

Petrich morfondírozott: hagyja, hogy főjek a saját levemben, várja, hogy mondjam tovább. Egyik lábáról a másikra állt.

–  Georgina, én szeretnék beszélgetni magával…

– Nagyon kedves, alhadnagy úr, de nekem most be kell zárnom az üzletet, és haza kell sietnem a gyermekeimhez.

Petrich megdermedt. Nem azért, mert megtudta, hogy az asszonynak gyermekei vannak. Inkább azért, mert reménykedve, titkon arra számított, hogy már ma délután beülhet Georginával egy kávéházba beszélgetni. És elmondhatja neki, hogy ő még ilyen asszonnyal nem találkozott. Hogy ő meg van babonázva. Igen, megbabonázva, ez a legjobb szó. Szó-szó! – Petrich nem talált szavakat. Rossz szokása szerint megint egyik lábáról a másikra állt. Szinte fölnyögött kínjában.

– Kedves alhadnagy úr, talán egy másik alkalommal…

– Nem lehetne mégis ma?

– Ma nem, sajnos, nem. Megígértem a lányaimnak, hogy időben otthon leszek.

Sajnos, azt mondta, sajnos – ez csak jelent valamit, kapaszkodott a saját reményébe Petrich.

– Akkor legalább elkísérhetem haza?

– Nem bánom.

Petrichhel megfordult a virágüzlet. Fél győzelem!

Georgina hamar bezárta a virágüzletet, és szótlanul elindultak a keskeny járdán. Ahogy alkonyodni kezdett, egyre többen jártak a főutcán, Petrichnek néha egészen közel kellett húzódnia az asszonyhoz, hogy kitérjen egy-egy szembejövő elől. Ilyenkor, mintegy véletlenül, a keze hozzáért Georgina kezéhez. Csak egy pillanatra, csak véletlenül. Némán lépkedtek egymás mellett. Egyikük sem törte meg a csöndet. Mindketten úgy érezték, ezzel többet árulnak el magukról, mint bármilyen erőltetett csevegéssel. Percek óta lépdeltek a szűk járdán, néha oldalazniuk kellett, hogy elférjenek az utcára kitett, dézsába ültetett leanderek, cserepes virágok és a szembejövők között.

– Csak tíz percre üljünk be valahová – indítványozta újra reménykedve Petrich.

– Sajnos, ma nem lehet, értse meg.

– És mikor lehetne?

– Holnap – mondta Georgina. – És meg is érkeztünk! – mutatott egy mellékutcában álló földszintes házra az asszony. Ugyanolyan színes falu épület volt, mint a többi, redőnyökkel és libegő függönnyel az ajtaja előtt.

Petrich megállt, az asszony kékeszöld szemébe nézett: – Akkor holnap?

– Jó, holnap.

– Ötkor az üzletnél?

– Ötkor az üzletnél.

– Viszontlátásra!

– Isten vele! – Georgina a már ismert mozdulattal megperdült, és elindult a háza felé. Elővette kulcsait és a rácsos kapuhoz lépett. Petrich utána nézett, és nem tudta zokogjon-e vagy ujjongjon.

V. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy különös dolgokat tud meg

Másnap Petrich már jóval öt óra előtt ott téblábolt a virágüzlet környékén. Közben az a groteszk ötlete támadt, hogy bemegy a boltba, vásárol egy csokor rózsát, amit majd zárás után az üzlet előtt átadja Georginának. Egy ideig tépelődött, miként fogná föl az asszony ezt a gesztust, jópofaságnak vagy valami úri fiús tolakodásnak. Végül is nem vett virágot, de közben egyfolytában az egyenruháját igazgatta: jól áll-e a sapkája, fényes-e a cipője, középen áll-e a nyakkendője csomója. Elsétált a következő sarokig, elbámészkodott egy élelmiszerüzlet meg egy halas bolt kirakata előtt. Megfigyelte, ahogyan a fém tepsibe szórt őrölt jégen még mocorognak a hatalmas ollójú rákok, és szemüket düllesztik a merev tengeri halak. Elnézte a szardíniák ezüstszínű kupacát és a tintahalak hófehér, lapos zacskó formájú testét.

Georgina pontban öt órakor bezárta a virágüzletet, és a bámészkodó Petrich felé sietett. Az alhadnagy azt javasolta, üljenek be egy kávéházba, de Georgina inkább sétált volna. Petrich készséggel beleegyezett, elindultak hát a keskeny főutcán a belváros felé. Mindketten élvezték a beszélgetést, hiszen most tudtak meg egymásról minden fontosat, hogy Petrichet néhány hete vezényelték a helyőrségbe, hogy ez az első állomáshelye, hogy kitüntetéssel végezte a tiszti akadémiát, és hogy, bizony, nem nagyon találja a helyét a laktanyában. Georgina története sokkal izgalmasabb volt. Úgy tizenkét évvel ezelőtt férjhez ment egy villanyszerelőhöz, született két kislányuk, éltek boldogan, vagy legalább is abban az átlagos boldogságban, ahogyan egy dolgos család élni szokott. Négy éve a villanyszerelő halálos áramütést szenvedett, azóta Georgina özvegyen neveli a két lányt. Petrich elhűlve hallgatta a történetet.

– Hogyan történt a baleset? – kérdezte.

– A férjem a zárt zónában dolgozott… – kezdte Georgina, de Petrich közbevágott:

– Hol dolgozott? Miféle zárt zónában?

– Maga nem tudja, mi az a zárt zóna?

– Nem én.

– Pontosan én sem tudom, csak annyit, hogy a szigetünk túlsó partja közelében, a hegyoldalban létezik egy bázis, olyan radarállomás, vagy micsoda. A terület le van zárva, senki nem mehet be, csak az ott dolgozók. A férjem polgári alkalmazott volt, ahogy mondtam, villanyszerelő. Egy délután két tiszt állított be a virágüzletbe, és közölték, hogy a férjemet halálos áramütés érte. Gondolhatja, megbénultam a fájdalomtól, a kétségbeeséstől. Fogalmam sem volt, mit tegyek, és mi lesz velünk. A tisztek közölték, hogy szép özvegyi nyugdíjat fogok kapni, és ők gondoskodnak a temetésről is. De hát éppen ez az, ami furcsa volt! Ugyanis lezárt koporsóban hozták a férjemet a temetőbe. Kértem, hogy nyissák föl, legalább utoljára láthassam. Nem engedélyezték, azt mondták, hogy teljesen összeégett a teste, nem lehet megnézni…

Petrich agyában megint őrült gyorsasággal forogtak a gondolatok. Úgy látszik, ezen a szigeten hetekig nem történik az égvilágon semmi, aztán egyszer csak beüt a ménkű. Azon túl, hogy megérintette Georgina sorsa, arra a fölismerésre jutott, hogy ezek szerint a szigeten két helyőrség van. Van az igazi, a szigorúan titkos bázis, amiről az asszony úgy tudja, hogy radarállomás, és van az övéké, a tartalékosok befogadására szolgáló üres kaszárnya. Vagyis a valódi védelmi feladatot az a helyőrség látja el, amelyről ő még csak nem is tudott. Na, erről megkérdezi Valluchot, ő úgyis mindenkit ismer, mindent tud. Újra az asszonyra figyelt.

– Lehet, hogy bizarr, de azt sem tudom, valóban a férjemet temettük-e el. Azóta is kínoz a gondolat, mégis ki kellett volna erőszakolni, hogy nyissák föl a koporsót. De akkor olyan elesett voltam, annyira elhagyott az erőm, annyira magamra maradtam a bajban, két kislánnyal, nem volt erőm határozottan föllépni.

Petrich merészen belekarolt Georginába, aki otthagyta a karját a férfiéban. Elérkeztek ahhoz a kávéházhoz, ahol előző nap Valluchhal a konyakot itták. A férfi javasolta, üljenek be egy kávéra, üdítőre. Georgina bólintott. Helyet foglaltak a szűk asztalok egyikénél, szorosan egymás mellett, hogy a szomszéd asztalnál ülőknek is maradjon némi hely. Leültek és hallgattak. Petrichet annyira megdöbbentették a hallottak, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni. Narancslevet és kávét kértek. Ugyanaz a nő volt a fölszolgáló, aki annak idején, amikor Valuchhal jártak itt. Hozta is az innivalókat, és jelentőségteljesen mosolygott az alhadnagyra, hogy „no lám, a tiszt úr múltkor egy másik katonával, most meg egy csinos kis szőkével van itt, ámbár a korkülönbség látható…”

Mindketten szótlanul kavargatták a kávéjukat. Petrich szeretett volna valami nagyon szépet, meghatót, emlékezeteset mondani, de semmi sem jutott eszébe. Valami elkötelezettet, amiből nyilvánvaló lesz, mennyire Georgina mellett áll. De mindegyre a zárt zóna gondolata zaklatta. Zárt zóna! Mi lehet ott? Ki tud erről? Hogyhogy senkitől nem hallott róla? Vajon a helyőrségben tud-e valaki a zárt zónáról? Megint csak oda lyukadt ki: meg kell kérdezni Valluchot. Elkalandozó gondolataitól és a múlttól hamar visszatért a jelenbe. A kezét az asszony kezére tette, és csak ennyit mondott:

– Nagyon fontos vagy nekem.

Utólag vette észre, hogy már tegezve szólt Georginához. Az asszony lesütötte a szemét, és mosolygott, azzal a finom mosollyal, amivel Petrichet a találkozásuk első pillanatában megigézte. A neki szóló, kedves, mégis magába néző, elmerengő mosoly. Úgy gondolta, most nem kéne a szót szaporítani, nem kell nyomban ostrom alá venni az asszonyt. Itt és most így jó: ülni a kis kerek asztalnál, fogni Georgina sok munkától eres kezét, és hallgatni. Néha kell és néha jó hallgatni. Eszébe jutott a tiszti akadémia egyik tanára, akit egymás között csak Hallgat Embernek neveztek. Egy alkalommal Petrichet, a fiatal tisztnövendéket adták Hallgatag Ember mellé valami hivatalos útra. Több órán át autóztak egy szó nélkül. Hallgatag Ember ült a hátsó ülésen, figyelmesen nézte a tájat, arcán valami csöndes, bölcs mosoly ült. És Petrich nem érezte a beszélgetés hiányát. Jól elvoltak szótlanul egész nap. Azóta tudja, nem kell folyton beszélni. Olykor a hallgatás többet mond minden szónál.

Nem tudta, meddig ültek itt. Később sem emlékezett rá. Aztán Georginának mennie kellett. Petrich elkísérte hazáig, immár tudta, hol lakik az asszony. A kapuban röviden búcsúzkodtak.

– Holnap is jöhetek? – kérdezte.

– Nem lesz egy kicsit fárasztó minden nap két órát gyalogolni oda-vissza?

– Dehogy fárasztó!

– Akkor nem bánom – mondta az asszony, és már újból vidám volt. Sarkon perdült, és elindult a kapujuk felé.

Petrich utána szólt: – Georgina!

Az asszony visszafordult, és egy pillanatig megint azzal a csücsöri ajkú kíváncsisággal nézett Petrich arcába, ahogy első találkozásukkor.

– Georgina, én… szeretlek – nyögte ki.

Az asszony nem szólt semmit, de ha lehet, még édesebben mosolygott. Aztán intett az alhadnagynak, és a kulcsát kezdte keresni. Petrich egy darabig még álldogált a kapu előtt, aztán visszatért a főutcára. Újra elment a kis kávéházba, és örömében gyorsan megivott egy konyakot, aztán elindult a helyőrség felé vezető órányi útján.

Két gondolat kavargott a fejében, a Georginával töltött óra minden mozzanatának drága emléke és a zárt zóna talánya.

Másnap reggel fölhívta Valluchot a 155-ös melléken: – Őrmester, gyere le a szobámba!

– Parancs! – Néhány perc múlva Valluch kopogott az ajtón. Petrich egyenesen rákérdezett arra, amit tudni akart.

– Mondd, mit tudsz a zárt zónáról?

Valluch huncut tekintetén ezúttal őszinte meglepetés látszott.

– Miről? – kérdezett vissza, hogy egy kis gondolkodási időt nyerjen.

– Jól hallottad, a zárt zónáról.

– Alhadnagy úr – vált hivatalossá a hangja, és az arca némi tartózkodásról árulkodott –, én semmit nem tudok róla, azon kívül, hogy van.

– Hol van?

– Valahol a sziget túlsó felében, van ott egy körbekerített hegy, talán ott. Azt mondják.

– És mi van ott?

– Arról nem hallottam. Talán antennák vagy radarok, ilyesmi. De semmi pontosat nem tudni.

– És ki tudhat róla?

– Úgy tudom, Burroch szakaszvezető szolgált ott egy ideig. Ő most a B zászlóalj szolgálatvezetője.

– Burroch? Az a beszédhibás?

– Ő.

– Jól van, őrmester, leléphetsz.

Petrich nem tétovázott. Ahogy Valluch kitette a lábát, elindult a B zászlóalj épülete felé. Közben futó pillantást vetett a virágágyásokra, amelyek színesen pompáztak az egyforma sárga épületek közötti gyepsáv mértani közepén.

A B zászlóalj épülete szakasztott olyan volt, mint a D-é. Ugyanúgy egy napos közlegény ücsörgött az üvegajtó mögött, tőle tudakolta meg Petrich, hol találja Burroch szakaszvezetőt. Az útbaigazítás nyomán fölment az emeletre, bekopogott a szolgálatvezetői iroda szürke ajtaján.

– Te…te… te… ssék!

Benyitott. Ez az iroda is éppen olyan raktárszerű volt, mint Valluch kis birodalma. Ugyanolyan polcokkal, ugyanolyan összehajtogatott pokrócokkal, dobozokkal és nagy hűtőszekrénnyel.

– Al… alhad… alhadnagy… úr, szo…, szol…, je… je…jelentkezem!

Petrich azonnal belevágott:

– Szakaszvezető úr, hallottam, maga szolgált a zárt zónában. Ugye jól tudom? Meséljen nekem valamit arról.

– De… de… al… alhadnagy úr… nem lehet… – nyögdécselt kínjában a vörös hajú, dadogós szakaszvezető. Aztán hosszas, körülményes, akadozó bevezető után elmondta, hogy mielőtt áthelyezték ebbe a helyőrségbe, titoktartási esküt írattak alá vele, amelynek a megszegése hadbírósági perrel jár. Márpedig tudnivaló, hogy a hadbíróság bő kézzel méri az éveket…

Petrich tehetetlenül hallgatott, tudta, nem veheti rá a dadogóst, hogy megszegje esküjét.

– Jól van, Burroch.

A szakaszvezető a tőle telhető legkatonásabban tisztelgett, de már egy szót sem szólt.

VI. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy tépelődik

Petrich agyában zavar támadt, részben a zárt zóna iránti kíváncsiság furdalta, részben meg tisztába szeretett volna jönni Georginát illetően. Az előbbivel kapcsolatban tehetetlennek érezte magát, az utóbbi esetében komoly lépésére szánta el magát: – Ma este megcsókolom!

Csaknem minden délután megtette az oda-vissza tíz kilométeres utat a helyőrség és a kisvárosi virágüzlet között. Ha éppen nem volt napos tiszti vagy konyha-ügyeletesi szolgálatban, délután útnak indult a parti országúton, ruganyos léptekkel, pattogós indulókat dúdolgatva legyalogolta az öt kilométert, elhaladt a néptelen kompkikötő előtt, ahonnét már fölsejlettek a városszéli kikötői csarnokok, raktárak, aztán a kertes házak sora. Ott álldogált a megbeszélt időpontban a virágüzlet előtt, Georgina bezárta az üzletet, odapenderült az alhadnagy elé, azzal a figyelmes mosolyával ránézett, biccentett, és megkérdezte: – Hogy vagy? – Petrich időközben ugyanis elérte, hogy tegeződjenek. A találkozás után rendszerint kisétáltak a tengerpartra, nézték a vízparti alkonyatot, ahogyan a lemenő nap óarany színbe vonja a mélykék víz egy széles sávját, amelyen szinte világítóan pikkelyeztek a hullámok. Petrich egy nap határozottan megfogta Georgina kezét, ahogyan álltak a parti sétányon, és az asszony nem vonta el. Az alhadnagy szíve hangosabban dobogott az örömtől. Másnap átfogta Georgina vállát, és a fejét a fejéhez hajtotta. Így álltak sokáig. A férfi beszívta az asszony virágillatát. Petrich meg volt győződve róla, hogy mivel Georgina egész nap virágok között tölti az idejét, a bőre átvette a rózsák bódító illatát. Átfogta madárcsontú vállát, fejét a fejéhez hajtotta, és mélyen beszívta a rózsaillatot. Nem szóltak egymáshoz. Az asszony talán a közeledés miatti meglepetéstől némult el, Petrich meg fölidézte magában azt a régebbi bölcs tapasztalását: „Nem kell folyton beszélni. Olykor a hallgatás többet mond minden szónál.”

Álltak a kövezett sétányon, mögöttük a leándersor susogva illatozott, előttük a kavicsos parton halkan loccsantak a hullámok, és nagyon boldogok voltak. Petrich elérkezettnek látta a pillanatot a kezdeményezésre. A tengerparti áhítat legkegyelmesebb pillanatában maga felé fordította Georginát, két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta a száját. Nem is csók volt ez, csupán a szája ért az asszony rózsaillatú szájához. Georgian egy pillanat, egy hosszú pillanat után picit elfordította a fejét, de ez nem az elutasítás gesztusa volt, inkább jelzés arra, hogy ugyan eljött az első csók ideje, de még ne merüljenek el egymásba. Petrichnek voltaképp tetszett az asszony szelíd tartózkodása. Azon lepődött volna meg, ha ez az első csók mindjárt olyan „igazi”, szomjas, mohó csók lett volna. Nem, most még inkább csak egy érintés volt, kóstoló, a kölcsönös vonzalom lehelet finomságú kifejezése.

Petrich lelke ujjongott: – Az első csók, az első csók! – ismételgette magában. Aznap este fütyörészve ballagott haza az országúton a helyőrség felé. Ezúttal nem indulót, hanem valami fülbemászó slágert fújt, amit a rádióban sokszor hallott. És hogy a nap még sikerültebb legyen, egy helyőrség felé tartó katonai kisteherautó fölvette a kompkikötőnél, így aztán kényelmesen, néhány perc alatt visszaérkezett a laktanyába.

A teherautó volánjánál éppenséggel a dadogós Burroch szakaszvezető ült.

– Jó, jó, jó…  estét, alhadnagy úr!

– Maga az, szakaszvezető? – örvendett meg Petrich. – Hogy s mint? – érdeklődött.

Burroch nagy lendülettel kezdett volna mondókájába, de minduntalan elakadt. Az alhadnagy unottan figyelte a szakaszvezető erőlködését, hiszen csakis Georgina és az első csók járt a fejében. Most is száján érezte az asszony ajkának érintését, orrában a rózsaillatot, tenyerében Georgina arcának finom érintését vagy éppen vállának domborulatát. A helyőrség kapujában döccent egyet a teherkocsi, Petrich akkor eszmélt fel, hogy fogalma sincs miről magyarázhatott Burroch, ha egyáltalán a küszködő dadogást magyarázatnak lehet nevezni.

Visszazökkent a jelenbe, és hirtelen az jutott eszébe, vajon mióta dadoghat ez az ember. Netán azóta, hogy a zárt zónában szolgált? Ott történhetett valami, amitől dadogni kezdett? Vagy születésétől fogva ilyen beszédhibás? Hallott esetekről, hogy a nagy lelki megrázkódtatás vagy a pánikszerű ijedtség dadogást válthat ki. A katonai akadémián ismert egy raktáros altisztet, róla beszélték, hogy egyszer a felesége fémtálat vágott a fejéhez, azóta dadogott. Mindenesetre a homlokán egy forradás halovány nyoma látszott.

– Ne haragudjon, Burroch mióta dadog maga? Nem fordult logopédushoz? Hiszen egy altiszt, hogy megőrizze a tekintélyét a közlegények előtt, nem dadoghat! Hogy ad ki maga parancsokat?

– Hát…, hát…, én – és lassan, görcsösen, újra és újra nekirugaszkodva annyit elmondott, hogy három éve dadog. De hogy hol és mi váltotta ki a beszédhibáját – azt nem árulta el. Közben az élelmezési raktár elé érkeztek. Burroch a kapuhoz tolatott. – Meg…, meg… megérkez…tünk – nyögte.

– Köszönöm a fuvart, szakaszvezető! – és kezet fogott vele.

Három éve dadog! – gondolta Petrch. – Meg kell tudnom, hány éve szolgál itt, ebben a helyőrségben. Másnap reggel első dolga volt Valluchnál érdeklődni.

– Úgy három éve érkezett ide – felelte az őrmester, és nyomatékosan hozzátette: – a zárt zónából.

– Aha – mondta Petrich, és gyorsan a nem létező dolga után sietett.

Tehát három éve jött a zónából, és három éve dadog. Georgina férje ott égett szénné. Hát nem furcsa?

Másnap délelőtt éppen a zászlóalj leltárkönyvét nézegették Valluchhal, amikor megcsörrent a szobájában a telefon. Őszöreg volt a vonal másik végén. Magához rendelte az alhadnagyot. Petrich szinte örvendett, talán végre valami értelmes feladatot kap. Sietős léptekkel indult a parancsnoki épület felé. Kettesével vette a lépcsőfokokat, úgy igyekezett. Csak biccentett a kapualjban üldögélő naposnak, és már ott is állt a 112. szoba ajtajánál. Kopogott, belépett, szabályszerűen jelentkezett.

– Ülj le, édes fiam – mutatott Őszöreg az állólámpa alatti fotelek egyikére. – Édes fiam – kezdte újra, amikor maga is belehuppant a szemben levő fotel ölébe –, édes fiam, azt kell mondjam, alapvetően meg vagyunk elégedve a munkáddal…

Petrich belül elmosolyodott: – Milyen munkámmal? Hiszen jószerével nem csinálok semmit. Na jó, elültettünk egy csomó virágot.  Meg hetente egyszer zászlóalj-napostiszt vagy konyhaparancsnok vagyok. Ennyi a munkám…

– Szóval alapvetően elégedettek vagyunk veled… De ugye, azt is hallottam, hogy Burroch szakaszvezetőnél a zárt zónáról kérdezősködtél. Ezt nem egészen értem, édes fiam. Az egy másik helyőrség, más parancsnokság alá tartozik. Ők végzik a maguk dolgát, mi meg a magunkét. Az is fontos bázis, mi is fontos bázis vagyunk. De függetlenek egymástól. Ahogyan mi sem adunk ki katonai titkokat, ugye, úgy ők sem… Világos, édes fiam? Hiszen tisztában vagy a katonai titoktartás kötelezettségével. Te sem mondhatsz semmit arról, ami nálunk folyik, ők sem arról, ami náluk folyik. Így működik ez a hadseregben, édes fiam… – és Petrich szemébe nézett. Őszöreg ezúttal nem kedélyes mosolyával kísérten, inkább a jó tanácsot adó atyai barát komolyságával beszélt.

Petrich nem jutott szóhoz, megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: – Értettem!

Várakozóan nézett Őszöregre, aki azonnal más témába fogott. Elmondta, hogy az élelmezési raktárba nagyobb tétel fagyasztotta hal és zöldség érkezik, mik a teendők a fogadásával, hogyan adminisztrálják a szállítóleveleket és így tovább. Petrich agya megint lázasan forgott, miközben élénk bólogatással nyugtázta Őszöreg szavait. – Vajon ki árult el? Valluch vagy Burroch? Csak kettejük közül az egyik lehetett, hiszen mással nem beszélt a zárt zónáról. Vagy Georgina? Ugyan, az lehetetlen! Még hogy Georgina, ugyan már! És ha a kávéház asztala alatt lehallgató mikrofon van? Persze, ez is előfordulhat, de ez olyan paranoiás gondolat. Tehát Valluch, Burroch, esetleg a lehallgatás – ez a három lehetőség jöhet szóba. Azonnal megfogadta magában, a két katonával soha többé nem beszél a zárt zónáról, Georginával meg legföljebb – ha egyáltalán szóba kerül – semmiképp sem a kávéházban, inkább a tengerparti sétányon.

Amilyen szaporán igyekezett Őszöreg irodája felé, olyan elgondolkodva és mélán ballagott keresztül az udvaron a szobája felé menet. Egy pillantást vetett a frissen öntözött virággruppra, de az agya a zárt zóna körül zakatolt. Mi lehet ott? Egy ember úgy összeégett, hogy szerettei sem láthatták a holttestét, egy másik tikkelő dadogóssá lett. És még mi mindenről nem hallhatott? Amikor érdeklődik a zóna iránt, nem telik el pár nap, és már hívatják, hogy hallgatásra intsék. És formálisan igazuk is van, hiszen egy katona senkinek semmit nem árulhat el az alakulata tevékenységéről. Így, ilyen hivatalos formában használta gondolatban a szót: „tevékenységről”. Csakhogy náluk az örökös takarításon meg fűnyíráson kívül gyakorlatilag semmiféle tevékenység nem folyik. Hetente tiszta ágyneműt húznak a zászlóalj hálókörleteiben, hetente alaposan kitakarítják az épületet, karban tartják a felszerelést és a fegyvereket. De a lényeg mégis csak ugyanaz: egy üres helyőrséget tartanak fönn, igaz, olyan állapotban, hogy bármikor ezerkétszáz katonát befogadjon, és fölszereljen. De mikor lesz az?

Petrich agyában ilyen gondolatok kergették egymást, amikor a fehér szegélykövekkel övezett járdán éppen Burroch szakaszvezető jött vele szembe. Szabályszerűen tisztelgett az alhadnagynak, de lesütött szemmel és föltűnő sietséggel továbblépdelt. Petrich hirtelen utána fordult, és rajtakapta, amint Burroch is hátrasandított. Mindketten gyorsan továbbmentek.

– Tehát ő szólt Őszöregnek – nyugtázta saját föltételezését. Órájára pillantott, és kiszámolta, hány óra múlva találkozik Georginával a virágüzlet előtt.

VII. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy immár fülig szerelmes

Nagyon nehezen múltak az órák, a napok a helyőrségben. Petrich reggel időben fölkelt, megmosakodott, megborotválkozott, parancsnoki eligazítás után fölment Valluch őrmesterhez a szolgálatvezetői szobába, kávéztak, közben pár perc alatt megbeszélték a napi teendőket. Hetente végigjárták a zászlóalj épületének mindhárom szintjét, ellenőrizték, hogy az ágyakon a pokrócok feszesen vannak-e leterítve, végigjárták az összes helyiséget, és ha bárhol bármilyen apró hiányosságot észleltek, Valluch azonnal intézkedett, kicseréltette a kiégett villanykörtét, fölmosatta a mosdókat és a folyosót, újrafényesítette az állványokra támasztott gépkarabélyokat, ellenőrizte a lezárt lőszeres dobozokat, újra összeszámlálta a föltornyozott pokrócokat, tartalék derékszíjakat és kulacsokat. Így eltelt a délelőtt. Ebéd után Petrich ledőlt szunyókálni, aztán régi könyvek lapozgatása közben már csak az idő múlását várta, hogy négy órakor a kapun kilépve elinduljon a város felé. Lelkesen és dúdolva legyalogolta az öt kilométert, szétnézett a kompkikötőnél, ahol ebben az órában nemigen volt mozgás, és már benn is volt a városban. Megállt a virágüzlet kirakatánál, figyelte, ahogy Georgina odabenn rendezgeti a csokrokat, kis kannával öntözi a cserepes virágokat és örökzöldeket, esetleg egy kései vevőt szolgál ki. Közben arra gondolt, ma miről beszélgetnek a parti sétányon vagy a szűk kávéházban. És persze terveket szövögetett arra nézve is, hogyan kerülhetne még közelebb az asszonyhoz. Mi tagadás, Petrich szerelmes volt. Életében először igazán és fülig szerelmes. És az első szerelem – mint tudjuk – a legerősebb. Annyira erős, hogy igazából sosem múlik el. Főleg, ha majd egyszer emlék marad. Mert, hogy örök emlék marad, az is biztos.

Egy délután Georgina azt indítványozta, hogy ma ne menjenek se a partra, se a kávéházba, hanem menjenek el hozzá. Petrichhel megfordult a főutca. Őhozzá! Bólintott, belekarolt az asszonyba, és elindultak az ismerős mellékutca irányába. Az alhadnagy az útba eső élelmiszer boltban vett egy üveg márkás bort és egy csomag kávét. Néhány perc múlva az asszony háza kapujában álltak.

– Gyere csak, gyere – nevetett Georgina –, legalább megismered a lányaimat.

Mi tagadás, ez a bejelentés kissé lelohasztotta Petrich túlzó reményeit. Nem érezte még eléggé fölkészültnek magát a gyerekekkel való megismerkedésre. Számára Georgina a szép és kívánatos asszony volt, az okos és megbízható nő, aki a virágüzlet eladója volt, az alkonyati parti séták és az összebújós kávéházi beszélgetések partnere volt, nem az anya.

Az alhadnagy úgy érezte, most nagyon gyorsan új szerepet kell megtanulnia. A kiét is? Nyilván nem az apa szerepét. Az anya barátjának nehéz szerepéről pedig fogalma sem volt.

– Jaj, ha tudtam volna, hogy a lányok itthon vannak, vettem volna üdítő italt és csokoládét is – nyögte.

– Ugyan, nem számít – mosolygott Georgina, aki természetesen észrevette Petrich elbizonytalanodását. A lépcsőn állva hátrafordult, és azzal a bizonyos csücsörítő, figyelmes arckifejezéssel nézte Perichet.

– No, gyere már – és elfordította a kulcsot a zárban.

Takaros lakás volt, egyszerű berendezés és látható tisztaság. A padló ragyogott, mindenről mintha az imént törölték volna le a port. Petrich önkéntelenül is hosszasan súrolta a cipőjét az előszobában, és zavarában nem tudott mit kezdeni a boros palackkal és a kávés csomaggal.

Georgina előre ment, és kiáltott: – Lányok! Hazajöttem, hol vagytok?

Két kislány viharzott elő a gyerekszobából. Petrich az első szempillantásra megállapította, hogy vajmi kevéssé hasonlítanak az anyjukra. Fekete hajú, kreol bőrű, bogárszemű kislányok voltak, miben sem emlékeztettek szőke hajú és kékeszöld szemű édesanyjukra. Illedelmesen köszöntek, de aztán egyáltalán nem figyeltek az alhadnagyra, anyjukat ölelték át, rá csimpaszkodtak, neki csacsogtak. Petrich csak állt az előszobában, egyik kezében a bor, a másikban a zacskó kávé, és nézte az anyát és két lányát. A hosszú ölelkezésekből kibontakozva Georgina hátrafordult: – Hát, ők a lányaim, Valéria és Glória. Mutatkozzatok be! – mondta. Petrich sután kezet fogott a lányokkal, akik alig észrevehető illedelmes pukedli mellett megismételték a nevüket, az alhadnagy is megmondta az övét. Aztán a lányok faképnél hagyták, futottak egy kört a nagyszobában az asztal körül, majd visszavonultak a saját szobájukba. Petrich még mindig ott ált az üveggel és a kávécsomaggal, aztán erőt vett magán, próbálta föltalálni magát. Letette a nagy asztalra a bort és a kávét, és Georgina után ment a konyhába. Az asszony már vizet eresztett egy lábosba, elővett egy tasak rizst, aztán a hűtőszekrényből panírozott halszeleteket húzott elő, zöldséget hámozott, tett-vett, mint minden este vacsorakészítéskor. Ámbár most látható volt, előkészítette a hozzávalókat, csak oda kellett tenni a serpenyőbe az olajat, tálra rendezni a salátakeveréket, olíva olajat csorgatni rá.

– Amíg elkészül a vacsora, nyisd föl a bort – szólt hátrafordulva. – A nyitó abban a fiókban lesz.

Petrich örült, hogy végre valami elfoglaltsága akadt. Megkereste a dugóhúzót, ügyesen, óvatosan kinyitotta a palackot. Georgina elővett két talpas poharat, a tiszt töltött, koccintottak.

– Mire igyunk? – kérdezte az asszony.

– Kettőnkre…, négyünkre – helyesbített Petrich. Enyhén fűszeres, félédes, zamatos fehér bor volt, illő a halhoz. Az asszony éppen csak kortyintott belőle, Petrich zavarában fölhajtotta az egész pohárral. – Hoppá, ez lecsúszott! – nevetgélt.

Georgina visszafordult a gáztűzhelyhez, tovább készítette a vacsorát.

Négyen ülték körbe a nagy asztalt, és evés közben illedelmesen társalogtak. Petrich megkérdezte a lányoktól, mi újság az iskolában, azok elég szűkszavúan válaszolgattak az egyre fárasztóbban érlelődő kérdésekre. A vacsora végeztével Valéria és Glória segítettek leszedni a tányérokat, és visszavonultak a szobájukba, úgymond, tanulni.

Ők ketten az asztalnál maradtak, és mindketten elgondolkodva néztek a poharukba. Petrich szótlanul megfogta Georgina kezét, és hosszan-hosszan a markában tartotta. Csönd ülte meg a szobát, ezúttal csakugyan nem volt szükség szavakra. Petrich egyszerűen jólérezte magát, és tudta, ennek a pillanatnak a képe is örökké megmarad az emlékezetében. De hogy ezután mi lesz – arról fogalma sem volt. Őt a hivatása a helyőrséghez köti. Georginának a lányai mellett a helye. Meddig marad fönn ez a naponkénti tíz kilométeres séta a helyőrség és a virágbolt között? És mikor lehetnek végre kettesben? Mikor és hogyan élhetnének együtt – ezek a kérdések kergették egymást Petrich agyában. Ült elmélázva, fogta Georgina kezét, és bámult a poharába. Ahogy az lenni szokott, gondolatai őrült sebességgel forogtak, de a végén összeszedte minden bátorságát, és halkan megkérdezte az asszonytól:
– Nem maradhatnék itt éjszakára?

VIII. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy újra nagyon meglepődik

Immár kialakult Petrich sajátos napirendje. Ha az éjszakát a laktanyában töltötte, reggel kényelmesen megmosdott, megborotválkozott, és a délelőttöt Valluch őrmesterrel töltötte. Újra és újra ellenőrizték a lezárt körleteket, sokadszorra fölleltározták a zárolt készleteket, gondoskodtak az épületek tisztaságáról, hogy minden ragyogjon. Egy héten egyszer felügyelte a járdákat söprögető, szegélyköveket festegető, füvet gereblyéző, virágokat locsoló közlegényeket. Ebéd után szunyókált egy órát, olvasgatott, esetleg ellenőrizte az épületek előtti virágágyást, és ha gyomot talált, azonnal kikapáltatta, hetenként megöntöztette. Délután begyalogolt a városba, az estét Georginával és lányaival töltötte. Ha éjszakára ott maradt, a hajnali készülődés Georgina fürdőszobájában történt, és ezt követte a kiadós és tempós korai, frissítő gyaloglás, hogy a hat órakor elrendelt ébresztő idejére a helyőrségben legyen. Így ment ez minden áldott nap. Petrich úgy érezte, az élete sínre – egészen pontosan: országútra – került. A napi tíz kilométer gyaloglás edzésben tartotta, különben egészen eltunyult volna az örökös leltározásban, virággondozásban, takaríttatásban.

Egy reggel, éppen Valluchhal kávéztak a szolgálatvezető raktárszerű szobájában, amikor megcsörrent a házi telefon. Őszöreg beszélt a vonal másik végén:

– Petrich! Hozzám!

Az alhadnagy egészen elcsodálkozott a szűkszavú, katonás parancson. Semmi „édes fiam”, semmi „kérlek szépen”… Fejébe nyomta a sapkáját, megigazította az oldalán a pisztolyát, és futólépésben indult a parancsnoki épület felé. Útközben látta, hogy több tiszttársa is sietve közeledik a fehér kövekkel szegélyezett gyalogjárókon. A parancsnoki épület aulájában már többen ácsorogtak, Petrichhel együtt befutottak az A, B, C és D zászlóalj tényleges tisztjei, fölsorakoztak a lépcsőfeljáró előtt. Hamarosan megjelent Őszöreg, és a lépcső tetején állva tőle szokatlan, pattogó hangon közölte:

– Tiszt urak! Ma délután 15 órától megkezdjük a zászlóaljak tartalékosokkal való föltöltését. Járjanak el az előírások szerint. Bontsák föl a páncélszekrényükben található 201-es számú borítékot, mindenben annak a tartalma az irányadó. Végeztem! Leléphetnek. – Ezzel Őszöreg sarkon fordult, és eltűnt a lépcsőfordulóban.

Petrich sóbálvánnyá meredt. Voltaképpen magán ütközött meg. Már beleszokott a nyugalmas és lassan kétlakivá váló életébe, és most egyszerre igazi katonai feladatot kapott, olyat, amire fiatal kora óta készült. Ez a parancs valahogy mégis fölkészületlenül érte. És amitől még inkább elhűlt, mert belé hasított a gondolat: ma nem láthatja Georginát! Pedig az asszony nyilván várja őt a virágüzletben, ő pedig késik, késik, és nem lesz ott. Értesíteni sem tudja Georginát, hiszen a laktanyából csak a parancsnoki épület készülékein lehetett telefonálni a városba, a kikötőbe vagy a szárazföldre. – Valahogy értesítenem kell Georginát! – dobogott a torkában a szíve. – Mit is gondol, ha nem vagyok időben az üzlet előtt?! Ki kell találnom a módját – tűnődött. Egyelőre azonban visszasietett a D zászlóalj épületébe, bement a szobájába, kinyitotta a páncélszekrényét, kivette a 201-es számú borítékot, föltépte, és elolvasta. Azt a parancsot tartalmazta hosszasan és körülményesen, hogy a bevonuló tartalékos állományt föl kell szerelni, el kell helyezni, gondoskodni kell az étkezéséről, egészségügyi ellátásáról és így tovább. A borítékkal a kezében benyitott Valluchhoz.

– Na, őrmester, kezdődik a katonaélet! – és a meglepett szolgálatvezető kezébe nyomta a fölnyitott borítékot. Valluch átfutotta az írást, majd csöndesen, minden meglepetés nélkül megszólalt: – Rendben, alhadnagy úr, minden rendben, bízzál csak rám mindent!

Petrich egy kicsit megnyugodott, és főleg akkor, amikor az őrmestertől megtudta, minden évben egyszer behívják a tartalékosokat, akik egy hétig, tíz napig maradnak. Kapnak egy rövid, emlékezetfölidéző kiképzést, és hazamennek. Attól kezdve folytatódik a nyugalmas élet tovább. Valluch fölkapta hosszú láncon lógó tekintélyes kulcscsomóját, kinyitogatta a hálótermeket, kinyitotta a ruha raktárt, és néhány közlegény segítségével kezdte összeállítani az egységcsomagokat. Minden katonának ugyanaz a felszerelés járt, a zoknitól a rohamsisakig.

– És mi van a ruhaméretekkel, Valluch? – kérdezte Petrich. – Honnan tudod, melyik csomagba hányas inget, hányas méretű bakancsot kell tenni?

– Majd elcserélik egymás között – vonta meg a vállát Valluch, és tovább rakosgatta a fölszerelési tárgyakat. Délután 15 órára a zászlóaljépület mindhárom folyosóján szabályos rendben ott sorakozott a száz-száz egységcsomag, a tartalékosok egyéni felszerelése.

Petrich inkább kíváncsiskodva, semmint tevékenyen vett részt az előkészületekben, miközben folyton azon törte a fejét, miképp értesíthetné Georginát, hogy ma nem tudnak találkozni. A legvadabb ötletek fordultak meg a fejében, például kiszökik a laktanyából, futva teszi meg a távot oda-vissza, így körülbelül egy óra alatt megjárja az utat. De ez most lehetetlennek látszott. Aztán eszébe jutott a mentőötlet!

– Őrmester, hogyan érkeznek ide a tartalékosok? Gyalog jönnek, vagy valamilyen járművel hozzák őket?

– Az attól függ, alhadnagy úr! Aki a városból jön, az rendszerint gyalogol, de a kompkikötőnél teherautó is szokott lenni. Aki a szárazföldről komppal érkezik, azokat szintén teherautón hozzák be.

– Tehát egy teherautó többször fordul a helyőrség és a kompkikötő között?

– Persze… – mondta Valluch. –  Ezzel a pár teherautóval hogyan lehetne másképp több mint ezer embert idefuvarozni…

Petrich fejében készen volt a terv. Ahogy megérkezik az első teherautó a laktanyába, leszállnak róla a tartalékosok, ő meg visszamegy az üres teherautóval a kompkikötőig. Onnan csupán néhány perc a város, a virágüzlet. Szól Georginának, hogy most egy pár napig nem jöhet a mozgósítás miatt, majd egy, a kikötőből éppen induló teherautóval visszatér a helyőrségbe. Nagyszerű! Ezt fogom tenni – döntötte el.

Így is tett. Kiállt a laktanya betonozott udvarára, ahová megérkeztek az első teherautók. A tartalékosok leugráltak, és a tér közepén fölállított irányító pultnál átvették a nevükre szóló parancsot és a beosztásukat, melyik épületben kell jelentkezniük, melyik századba kaptak besorozást. Petrich odalépett egy teherautóhoz, benyitott a vezetőfülkébe:

– Indul vissza a kikötőbe? – kérdezte a fiatal közlegényt.

– Igenis, alhadnagy úr!

– Akkor vigyen el engem is – és már mászott is be a sofőr melletti ülésre.

A katona bólintott, indított, és már kinn is voltak a kapun. Petrich elnézte, milyen gyorsan suhan el mellette a lejtős táj. Bal keze felől, alant a tenger kékje, jobbra a pinea fenyők sötét zöldje. Pár perc alatt a kompkikötőnél voltak, ahol sok-sok ember hömpölygött. Két komp  ontotta magából a tömeget, de a harmadik is kikötni készült.

– Igazi mozgósítás van! – dobbant meg Petrich katona szíve.

Leugrott, és a tömegen átnyomakodva a város felé iramodott. A virágüzlet előtt már erősen lihegett. Benyitott az ajtón. Georgina csodálkozva kerekítette a szemét, hiszen még nem volt öt óra, Petrich ilyen korán sosem jön.

– Georgina… – lihegte – mozgósítás van… behívták a tartalékosokat, most érkeznek… pár napig biztosan nem tudok jönni.

Az asszony meglepetten állt, kezében egy átlátszó cserépbe ültetett orchideával, és meg sem tudott szólalni.

– Értsd meg, néhány napig biztosan nem tudok jönni… de amint lehet, újra jövök. És most mennem kell. – Odalépett az asszonyhoz, szájon csókolta, és kifordult az üzletből. Visszasietett a kikötőbe, fölkapaszkodott egy éppen induló teherautó vezető fülkéjébe, és némileg megnyugodva fújt egy nagyot. – Úristen, mi lett volna, ha nem tudja értesíteni az asszonyt? Mire gondolt volna? Hogy faképnél hagyta? Hogy már nem szereti? Nem, ezt bizonyára nem gondolta volna. Meg aztán Georgina előbb-utóbb úgyis megtudja, hogy mozgósítás van, és sejtette volna, miért nem jöhet. A lényeg, hogy elérte az asszonyt, értesíthette. Kifújta magát, újra elnézte a keskeny országút fekete aszfaltsávját. Ezúttal szembe is jöttek üres teherautók. Megállás nélkül forgolódtak a kompkikötő és a helyőrség között. Mire visszatért a D zászlóaljhoz, Valluch már javában szerelte föl a tartalékosokat, akik a civil ruhájukat egy vastag papírzsákba csomagolták, ezeket Valluch összegyűjtötte, és egy külön erre a célra szolgáló raktárban elhelyezte. Estére a D zászlóalj egész legénysége fölszerelt. Petrich fölsorakoztatta őket az épület előtti széles sétányon, és röviden, pattogó hangon, igazi katonás stílusban ismertette velük a feladataikat, úgy, ahogy azt a 201-es borítékból olvasta.

Petrich járkált a fölsorakozott századok előtt, és úgy nézett rájuk, mint a rábízott emberekre. Olyan katonákra, akiket az ő parancsnoksága alá rendeltek a haza védelmére. Mi tagadás, ez fölemelő érzés volt. Elgondolkodva lépett el a sorok előtt, belenézett az arcokba. Többnyire középkorú, fáradt arcú férfiak voltak, akik egy csöppet sem lelkesedtek a mozgósításért. A legtöbbjüknek családja, gyereke, kenyérkereső foglalkozása volt. Egyáltalán nem hiányzott nekik egy hét, tíz nap katonáskodás! Petrich megértette ezeket az embereket, de azt is tudta, hogy a haza védelme legalább olyan fontos, mint a család, a munka, az otthon. Hiszen ha a haza veszélyben van, veszélybe kerül a család is, a munka is, az otthon is. Igen, ezt föltétlenül tudatosítani kell bennük! Kiállt a zászlóalja elé, és rövid lelkesítő beszédet intézett a zászlóaljához.

– Katonák! Tudom, hogy a legtöbbjük a családját, a feleségét, gyerekeit, a szüleit hagyta odahaza. Tudom, hogy nem igazán ide vágytak ma délután. De tudniuk kell, hogy a haza védelme mindenkinek első számú kötelesség. Ha a haza védtelen, akkor az önök családja is védtelen. Ha a haza veszélyben van, akkor a maguk otthona is veszélyben van. Akkor nem számít, mekkora lakásuk van, milyen munkájuk van, hány gyerekük van, ha a haza veszélyben, akkor senki, de senki nincs biztonságban… – Miközben beszélt, döbbenten vette észre, hogy a zászlóalja első századában, úgy a sor közepén egy összeégett arcú férfi áll. A sötét hajú, kreol bőrű férfi jó tíz évvel idősebb lehetett nála, a fél arca láthatóan összeégett, az égésnyom a gallér alatt, a nyakánál is folytatódott. Petrich meredten nézett a férfi arcába, aki eléggé hanyag tartással állt, és a méreténél vagy két számmal nagyobb zubbonyban kissé nevetségesen festett. Petrich elakadt a szónoklatával. – Ki lehet ez az összeégett ember? És hogy kerül ide? Egyáltalán orvosilag alkalmas-e a tartalékos szolgálatra?

Összerezzent, hiszen Georgina férje jutott az eszébe, az összeégett villanyszerelő, aki a zárt zónában halt meg.

– Lehetetlen… – motyogta, és gyorsan befejezte hazafias szónoklatát. Még utalt arra, hogy ez a sziget „előretolt helyőrség”, az első védőbástya, de azután gyorsan oszolj!-t vezényelt.

IX. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy nyomozni kezd

Petrichet egyszerre fogta el a zavarodottság és az őrült kíváncsiság: ki lehet ez az ember? Mi sem egyszerűbb, mint ezt megtudni. Oszolj után a katonák századonként elvonultak a körleteikbe, ahol elhelyezkedtek, berendezték a szekrényüket, számba vették fölszerelésüket. Az alhadnagy fölment az első század szintjére, magához intette Valluchot, és közönyt színlelve megkérdezte: – Őrmester, láttad az első századnál azt az összeégett arcú embert?

– Ühüm – felelte Valluch, miközben egy anyagleltár-ívet tanulmányozott, és a kiosztott felszerelési tárgyak nevét pipálta ki a sorok végén.

– Tudd meg, ki ő!

– Értettem – felelte az őrmester, és csak most emelte föl a fejét, és nézett csodálkozva az alhadnagyra. Tekintetéből kiolvasható volt a kérdés: – Miért érdekli az alhadnagyot egy tartalékos katona kiléte? De ha ez kell, akkor ő megtudja, kiféle-miféle az az ember.

– Értettem – ismételte meg az előírásos választ Valluch, és folytatta a lajstrom tanulmányozását.

Petrich kifordult az irodából, és mintegy ellenőrző körutat mímelve szétnézett az első század hálókörleteiben, ahol a tartalékosok még a holmijukat rendezgették, miközben várakoztak a vacsorára. Petrich benézett mindhárom szakasz körletébe. A rangidős katona vigyázz!-t vezényelt, ő csak intett, hogy folytassák a munkát, közben az arcokat kutatta. A második szakasz körletében pillantotta meg az összeégett arcú férfit. Kicsin múlott, hogy nem lépett oda hozzá, és nem kérdezte meg: kicsoda maga? De visszafogta magát. Úgy tett, mintha a szekrények rendjét meg az ágyhuzatok feszességét ellenőrizné, aztán kifordult a hálóteremből.

Később, amikor a századok elindultak a legénységi étkezde felé, Petrich kiállt az út szélére, és szemrevételezte a zászlóalját. Háromszáz, harminc-negyven év közötti férfi igyekezett katonásan és egyszerre lépdelni a fehér szegélykövekkel övezett úton. A velük egyívású, hasonló korú szakaszparancsnokok diktálták az ütemet: – Egy, kettő, egy, egy, kettő, egy – így vonult a D zászlóalj az étkezdébe, ahol paradicsomos húsgombóc várta a legénységet.

Petrich is elment vacsorázni a tiszti étkezőbe. Itt is ugyanaz volt a vacsora. De nem is figyelt a mellé telepedő orvos zászlósra, sem az ételre, egyfolytában az égett arcú férfira gondolt. Vajon ki lehet? Azt tudja, hogy a fél arca és vélhetően az egész oldala összeégett. Az is szöget ütött a fejébe, hogy a szőke Georgina lányai ugyanolyan kreol bőrűek, mint ez a férfi. Vajon mit és mikorra tud meg valamit róla Valluch? Bekanalazta az ételt, és ment vissza a szobájába, hátha Valluch keresi. De azon az estén nem történt semmi. Szabályszerű volt a takarodó, megtörtént a lámpaoltás, csak a naposok virrasztottak a századok folyosóinak végében, a biztonsági lámpák gyönge, kékesen irizáló fénykörében. Petrich végigjárta a D zászlóalj mindhárom századának szintjét, ellenőrizte a századnaplókat, a létszámot, kikérdezte az ügyeleteseket, tisztában vannak-e a feladataikkal. Megnézte a fegyverszobák lepecsételt ajtaját, ellenőrizte, nem hagytak-e nyitva csapokat a mosdóban. Végül is kezdettől fogva erre vágyott. Megérkezése óta ma volt az első nap, hogy csakugyan csapattisztnek, parancsnoknak érezhette magát. Egyáltalán, katonának.

Másnap korán reggel bekopogott Valluch raktárszerű szobájának ajtaján. Az őrmester a polcok között rakosgatott. Szinte hátra sem fordult Petrich felé, úgy mondta: – Még semmi… Nem volt időm utánajárni. Hirtelen annyi dolgom lett most ezzel a mozgósítással…

– Persze, persze, értem én, őrmester – mondta színlelt közönnyel. – Van most más dolgod is, hiszen kezdődik a kiképzés… Csak úgy érdekelne ez az ember… – vetette oda, és már ment is, hogy a kiképzési terv alapján megkezdjék az első gyakorlatot.

A délelőttöt a laktanya és a tengerpart közötti gyakorlótéren töltötte, figyelte, ahogyan a szakaszparancsnokok oktatást tartanak a tartalékosoknak, akik lényegében mindent tudtak már azokról a dolgokról, amiket most újra át kellett ismételniük. Petrich figyelmet mímelve sétált a szakaszok között, mintha ellenőrizné az oktatókat meg a közlegényeket, valójában az égett arcút kereste. Nyugtalan volt. Nem tudta megmagyarázni magának sem, miért. Hisz’ lehetetlen, hogy ez az ember Georgina férje legyen! Az az ember rég meghalt. De akkor ki lehet? És miért ilyen nyugtalanító ez az egész? Miért gondolja, hogy ennek az embernek a fölbukkanása Georginával való kapcsolatában valamilyen zavart idézhet elő? Mert valójában erre gondolt, ettől rettegett. Ez az ember közéjük állhat… Közéjük állhat? – kérdezte magától. És kételkedve csóválta a fejét. Lassan már önmagában is kételkedni kezdett: mi ez a beteges gyanakvás? Miket kombinálok össze-vissza?!

Hogy megnyugodjon, elnézett a tenger felé. Ismét megkereste azt a választó vonalat, ami a víz és az ég kékje között szinte láthatatlanul húzódik. Elnézte a parti sziklák mellett tajtékzó hullámok fehér fodrait, fölfedezni vélt a távolban egy hajót, vagyis egy sötét pöttyöt a nagy kékségben. Újra a szakaszok munkáját figyelte, ahogy a már kissé nehézkes mozgású tartalékosok gyakorolták fekvő testhelyzetben a fegyver megtöltését vagy éppen a gázálarc magukra vételét. Petrich azt remélte, ebédidőre Valluch már bizonyos információk birtokában lesz. Alig várta a delet, hogy befejeződjék a kiképzés, és a szakaszok, századok fölsorakozzanak, visszaindulni a laktanyába.

Amikor az egységek végre fölsorakoztak, és szabályosan menetelni kezdtek, Petrich magányosan ballagott utánuk. Hallotta, ahogyan a szakaszparancsnokok egy-kettő-egyet vezényelnek, hallotta a tenger felől a sirályok vijjogását, hallotta a távolabbi fenyves zúgását, és e „hangzavar” közben kételyei támadtak önmaga iránt. Miért érdekli őt a megégett arcú? Mi köze lehet annak az embernek Georginához? Miért is gondolt arra, hogy bármi köze lehetne hozzá? Úgysem tud meg semmit annak az embernek az életéről, a balesetéről. Közben számolgatta a napokat, meddig maradnak a tartalékosok, mikor térhet vissza az élet a megszokott kerékvágásba. E ponton maga is meghökkent. Ő, a lelkes fiatal tiszt azt tartja normálisnak, ha üres a laktanya? Ha nem történik semmi? Ha legföljebb az ágytakarók simára húzásával, a folyosók ötödszöri fölmosásával vagy éppen a virágültetéssel van elfoglalva? Az a normális egy fiatal, a karrierje elején álló tiszt számára, ha átheverészi a délutánt és az esti randevúra készül? Úristen, néhány hetet töltött itt a helyőrségben, és teljesen eltompult. Hová lett a lelkesedése, ügybuzgalma, tiszti ambíciója? Pedig annak idején hányszor látta magát, ahogyan a páncélozott harcjármű parancsnoki ülésében egész századot vezet támadásra! Hogy rádión irányítja a harcoszlopot! Hogy tűzparancsot ad, hogy rohamot vezényel. Most meg csak a tenger kékségét bámulja, a pinea fenyők suhogására figyel, és csöndre vágyik. Meg Georginára, Georgina közelségére. Szeretné az arcát a két tenyere közé fogni, szeretne kézen fogva a tengerparton, a leanderek sorfala előtt sétálni vele, vagy beülni a szűk kávéházba, ahol az asztal alatt összeér a térdük. Vagy egy étteremre gondolt, ahol a konyhából az olaj sercegése hallik, aztán elébük teszik a rántott tintahalkarikát. És hűs, fűszeres fehér bort kortyolnak hozzá. Úgy érezte. mintha a katona tompult volna el benne. Csupa-csupa civil gondolat tolakodott elő az agyában. Kicsit elszégyellte magát.

A tiszti étkezdében ezúttal alig akadt üres hely. Petrich gyorsan bekapta az ebédet, és sietett a D zászlóalj épülete felé, hogy mielőbb beszéljen Valluchhal, megtudott-e valamit. Az őrmestert szokás szerint a raktárszerű szobájában találta, ezúttal is egy leltárkönyvet lapozgatott.

– Nos, mi újság? – kérdezte csak úgy általában.

– Minden rendben van, a kiképzés folyik, az anyagellátás zavartalan…

– De az égett arcúról nem tudtál meg valamit?

– Semmit a világon. Azt mondják, nagyon zárkózott ember, senkivel nem beszélget. Csak ül az ágya szélén, és néz maga elé. Állítólag Burrochot, azt a dadogós szakaszvezetőt ismeri. Ja, még csak annyi történt, hogy egy délután kimenőre kéredzkedett el, ide a városba. Ki is ment, de állítólag nem jött vissza. Most keresi a katonai rendészet. Ennyit tudtam meg mindössze.

– Hát, jól van – legyintett Petrich, mint akinek nem fontos az egész. – A fegyverszoba kulcsát betetted a biztonsági dobozba és leplombáltad? – kérdezte teljesen fölöslegen, csak hogy másról kezdjen beszélni.

– Persze, persze – mormogta Valluch, és újra belemerült a leltárkönyvbe. Petrich kifordult az ajtón. Nem tudta eldönteni, az őrmester csakugyan nem tudott meg semmit a sebhelyesről, vagy igen, de nem akarja megmondani, mert összefüggésben lehet a zárt zónával, ami itt tabu. Azt azért furcsállotta, hogy a sebhelyes régről ismeri Burrochot, aki annak idején a zárt zónában szolgált. És különös az is, hogy kimenőre kéredzkedett a városba, holott a szárazföldön lakott, onnan vonult be tartalékos szolgálatra. Vagy él itt a szigeten valakije? És főként váratlan fordulat, hogy meglépett. Hm, hm – morfondírozott.  Nyugtalan szíve zakatolni kezdett. Szinte megzavarodott, egyre kétségbeesettebben magyarázta magának, hogy neki és Georginának semmi köze az égett arcúhoz. Mi közük is volna hozzá? És egyáltalán: mi a csudáért foglalkozik a zárt zónával meg az égett arcúval?

– Eh! – legyintett. Bement a szobájába, lecsatolta övéről a pisztolytáskát, ledőlt az ágyára, hogy ebéd utáni szundikálásba kezdjen. Lehunyta a szemét, és Georginára gondolt, mint ilyenkor mindig. Így aludt el.

X. fejezet, amelyben Petrich alhadnagy már nem ért semmit

Csípős fertőtlenítő szag terjengett a D zászlóalj egész épületében. Petrich óvatosan lépdelt az első század folyosóján, kerülgette a frissen felmosott kövezeten még fénylő tócsákat. Bekukkantott minden helyiségbe, ellenőrizte a takarítást. Három napja szereltek le a tartalékosok. Az utolsó napot ők is takarítással, rendrakással töltötték, és amikor elvonultak, a helyben maradt tényleges legénység újrakezdte a takarítást. Valamennyi helyiséget fölsúrolták, ablakot pucoltak, friss ágyneműt húztak, lezsírozták a fegyvereket, a polcokra visszakerültek a takarók, vegyvédelmi fölszerelések, tartalék alkatrészek. Valluch őrmester elemében volt. Ide-oda gurult a leltárkönyvével a hóna alatt, mindent gondosan följegyzett, regisztrált, számba vett. Petrich természetesen rábízott mindent. Ő csak végigjárta a zászlóalj épületét, megtekintette a kitakarított helyiségeket, amelyeket a jóváhagyása után Valluch kulcsra zárt. – Épp ideje, hogy befejezzük a suvikszolást – gondolta Petrich, mert az elmúlt tíz napban nem jutott el a városba Georginához. Őszöreg százados minden tisztnek, altisztnek és tényleges katonának megtiltotta a helyőrség elhagyását mindaddig, amíg véget nem ér a tartalékosok kiképzése és a laktanya teljes föltakarítása. Még a gyepet is újranyírták, a járdák szegélyköveit ismét lemeszelték, a virágágyásokból az utolsó szál gyomot is kihúzták. A telephelyen lemosták a teherautókat, a harcjárműveket, lezsírozták az alkatrészeiket, és ponyvát borítottak rájuk. Még az autógumik recéit is kisúrolták. Az üres, néptelen helyőrség ismét olyan pompásan ragyogott a tisztaságtól, mint a tartalékosok bevonulása előtt. Ismét csönd borult a helyőrségre.

Ma délután végre kimehet a városba, találkozhat Georginával! Csakhogy az idő ólomlábakon lépdelt. Délelőtt 11 óra volt. Már az utolsó mosdóhelyiséget is megtekintette, az egyikben a tükör mintha kissé homályos lett volna… Végül elégedetten értékelte a látottakat. Valluch azért még újra áttöröltette a tükröket, meghúzatott néhány csavart az egyik zuhanyzófülke ajtaján. A figyelmét egyetlen apró szépséghiba sem kerülhette el.

– Őrmester, most már ragyog az épület – mondta Petrich, hogy végre lecsillapítsa ezt a takarítási őrületet.

– Igen, de… – kezdte a gömbölyű altiszt – azért még a harmadik század fegyverszobájában portalanítani kell a fegyverállványokat… – és sorolta a további teendőket. Petrich némán bólogatott, és az óráját nézte. Negyed tizenkettő. Az ebéd is messze van, hát még a délután négy óra, amikor végre kimehet a laktanyából.

– Rendben van, őrmester, akkor még portalanítsátok a fegyverállványokat – mondta, és elindult lefelé a lépcsőn a szobája felé. Valluch egy darabig lépést tartott vele, miközben a leltárkönyv néhány tételét is gyorsan megmutatta az alhadnagynak a vételezett lőszerek elszámolásáról. Petrich csak bólogatott, oda sem figyelt, hagyta, hogy az őrmester mondja a magáét. A szobájában leoldotta a derékszíját a pisztolytáskával, és leheveredett. Unottan kezébe vett egy képes újságot, aztán az asztalra dobta. Megint az órájára nézett, az idő csak nem akart múlni. – Megállt az idő… – mormolta. Hirtelen arra gondolt, valamilyen ürüggyel már most ki kéne menni a városba. Minek is várna délutánig?! Igen, igen, de mit találjon ki? Az elhatározás fölvillanyozta, az agya lázasan forgott. Betegségre nem hivatkozhat, hiszen itt van az ezredorvosi rendelő Redich doktorral és a felcserrel. Az élelmiszervételező kocsi már reggel kiment a helyőrségből, azt lekéste. – Hm, hm – mi legyen? Fölkelt az ágyról, le-föl járkált a szobájában, erősen törte a fejét. Leült az állólámpa alá, hátha a fotelben kényelmesen hátradőlve eszébe jut valami épkézláb ötlet. Eszébe is jutott: – Megvan! Redich doktor a megoldás kulcsa! Petrichnek eszébe jutottak a rendelőbeli koccintgatások. A délutánonkénti kávézás és konyakozás adta most az ötletet Petrichnek, hogyan juthatna ki minél előbb a városba. Az ezredorvos, vagyis most Redich zászlós parancsára a katonai mentőkocsi bármikor elhagyhatja a helyőrséget, hogy kórházba vigyen egy-egy súlyosabban beteg katonát. A mentőkocsit a kapunál sosem ellenőrzik, azonnal kinyitják előtte a kaput. Petrich a telefonért nyúlt, az orvosi rendelő számát tárcsázta.

– Redich zászlós – jelentkezett az orvos.

– Szerbusz, Petrich alhadnagy.

– Parancsolj!

– Kéne nekem most a mentőkocsi.

– Mi?

– A mentőkocsi. De most! Azonnal ki kell mennem a városba, és másként nem tudok, csak veled, a mentőkocsival.

– Háát… Most nincs is beteg a betegszobán.

– Nem érdekes, kell a mentőkocsi, most azonnal, érted?

– Nem bánom. Gyere a gyengélkedő elé.

– Köszönöm – rebegte Petrich. Fölcsatolta a derékszíját, és szinte rohant a gyengélkedő pinea fenyők övezte épülete felé. Mire odaért, már a kis épület előtt állt a fehér csíkos, zöld színű katonai mentőautó, tetején villogott a kék lámpa. Petrich beszállt hátra, és a hordágyra ült.

– Indulhat! – szólt oda Redich a sofőrnek. – És kapcsolja be a szirénát.

A mentőautó szirénázva indult a kapu felé. A mindig álmos, kerek szemű kapus, ahogy meghallotta a sziréna vijjogását, azonnal kinyitotta a kaput. A mentő rátért a lejtős tengerparti útra, és száguldott a város felé.

Néhány perc múlva csikorogva fékezett a virágüzlet előtt. Petrich a leeresztett rácsról azonnal látta, az üzlet zárva van. Szólt Redichnek, menjenek Georgina lakására. Hátulról rákönyökölt az orvos ülésének támlájára, és mutatta az utat, hol találják azt a mellékutcát, ahol Georgina háza áll. Petrichnek a torkában dobogott a szíve. Mikor odaértek, kiugrott a kocsiból, és hosszan nyomta a kapu melletti csöngő gombját. Hosszan, mégis türelmetlenül. Hallotta, hogy benn ciripel a csöngő. Nyomta, nyomta a gombot, de senki sem jelent meg a ház bejáratánál. Idegesen állt a rácsos kapu előtt. Visszanézett Redichre, aki kerek szemmel figyelte az eseményeket a sofőr melletti ülésről. Petrich újra nyomni kezdte a gombot, hosszan, nagyon hosszan csöngetett. Egy moccanás neszét sem hallotta, csak a szomszéd kertben ugatott föl a kutya. Petrich visszament a várakozó Redichhez: – Nem értem. Az üzlet zárva, ő meg nincs itthon. Nem értem, hol lehet.

– Talán vásárolni ment – találgatta Redich, aki már tudott Georgináról.

– Talán – mondta bizonytalanul és rosszat sejtve az alhadnagy.

– Nézzük meg az áruházban – javasolta Petrich.

– Jó, nézzük meg – egyezett bele az orvos, és odaszólt a sofőrnek: – Kapcsolja ki a villogót.

Petrich fölmászott a mentőkocsiba, leült a hordágyra, behúzta a tolóajtót, és elindultak a város legnagyobb áruházába. Útközben Redich válla fölött meredt szemmel figyelte az utat, hátha valahol megpillantja Georginát. Az áruházban végigjárták mindhárom emeletet, az élelmiszer részlegtől az illatszerekig, a bőrárutól a műszaki cikkek emeletéig. Sehol sem találta az asszonyt. Kimentek a zöldségpiacra is. Itt azonban majdnem rajtavesztett Petrich, mert – még időben – észrevette, hogy a helyőrség élelmezési tisztje két közlegénnyel éppen padlizsános ládákat rak föl arra a kis teherautóra, amellyel annak idején ő és Valluch a palántákért ment Georgina virágüzletébe. Gyorsan visszafordultak, újra elmentek az asszony házához. Most is a zárt kaput találták. Petrich nyomta a csöngőt, a szomszédban a kutya ismét ugatni kezdett. Az alhadnagy tétován állt a járdán, hol a kaput nézte, hol a várakozó mentőautót. Ekkor kijött az utcára az ugatós kutya gazdája, az idős szomszédasszony, akit Petrich látásból már ismert.

– Georginát keresi? – kérdezte az asszony.

– Igen… – nyelt egy nagyot Petrich.

– Georgina elutazott a két gyerekkel. Három napja mentek el nagy bőröndökkel, a délelőtti komppal …

Petrich csak bámult.

– Elutazott, a gyerekekkel, bőröndökkel?

– Igen – nyugtázta a szomszédasszony, aki a hátrafordulva próbálta csitítani folyton ugató kutyáját.

– Nem értem – mondta tanácstalanul Petrich, és maga előtt a földet bámulta. – Nem mondta, hová utazik, és meddig marad?

– Nem, nem mondott semmit.

– Köszönöm – nyögte az alhadnagy, és beszállt a mentőkocsiba. – Mehetünk vissza – szólt a zászlósnak, és végigdőlt a hordágyon.

***

Évekkel később a kiváló memóriájú Petrich nem tudta fölidézni azokat a napokat, amelyeket azután élt át, ahogy Redich zászlóssal visszatértek a helyőrségbe. Talán feküdt a szobájában, és a plafont nézte, talán ült az állólámpa alatti fotelben, és a falat bámulta, talán végigsétált a fehérre meszelt szegélykövekkel övezett sétányon, és a virágokat tanulmányozta. Utóbb képtelen volt emlékezni, mit érzett a lelkében a nagy ürességen kívül. Csak egy mondatot hajtogatott: – Georgina elutazott. Georgina elutazott. Georgina elutazott.

Egy idő után, amikor már valamelyest képes volt gondolkozni, az üresség csak nőtt a lelkében. – Üres az életem… Tiszti karrierről ábrándoztam, és egy üres helyőrségben kötöttem ki. Itt vagyok eltemetve. Szerelemről álmodtam, és Georgina érthetetlen módon eltűnt. Az emléke alá vagyok eltemetve. Egy élő halott lennék?

Petrich százféle variációban elgondolta, miért és hová mehetett Georgina. Először mindig a sebhelyes arcú férfi jutott eszébe. De elhessegette magától a gyanakvást, azt a föltevést, hogy az az ember nem volt más, mint Georgina előkerült férje. Lehetetlen. Aztán sokáig és sokszor mérlegelte, hová utazhatott az asszony. A rokonaihoz, a szüleihez? Nagy az ország, hol keresse? Hiszen a szigetről elutazott, akkor a szárazföld melyik városában, falujában tudakozódjék utána?

Georgina eltűnése után még sokszor elment a virágüzlethez, meg az asszony mellékutcában álló házához. Mindkét helyen zárt kapuk fogadták. Egy idő után a virágüzletet átalakították ruhabolttá, a kertes ház meg üresen maradt. A rácsos kapu mögötti előkertet gaz verte föl. Csönd volt, csak a szomszéd telekről hallatszott a kutyacsaholás. Sétái alkalmával Petrich a városka keskeny főutcáján ténfergett, közben bizonytalan ritmussal a régi indulót dúdolgatta. Olykor benézett a kis kávéházba, ahol Georginával olyan meghitt órákat töltöttek. A kövérkés pincérnőtől rendelt egy konyakot, gyorsan fölhajtotta, aztán újból elsétált Georgina régi házához, sokáig bámulta a rácsos kaput, a járda kövei közül kinőtt fűszálakat. Szabadnapjain elment a kompkikötőbe, figyelte a kiszálló utasokat, a lassan legördülő autókat. Emberek indultak innen, és érkeztek ide, de nem volt köztük az asszony a két lánnyal. Csupa idegen jött-ment a kikötőben és városka főutcáján. – Georgina elment – nézett el a komp mellett a végtelenbe Petrich. Próbálta megtalálni azt a szinte láthatatlan vonalat, ami az égbolt és a tenger vízének kékje között húzódik.

Mezey László Miklós a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.

Illusztráció: Magányos katona (pixabay.com)

Cimkék: cédrus, próza

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →