Ördöglik
(Bakonyi német népmonda)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis bakonyi faluban, az Isten háta megett, ahogy mondani szokták, egy fura üreg, „zsomboly” (barlang) a határban.
Azt tartották róla, hogy ott az ördög tanyázik. A Bakony mészkőhegység, az esővíz kioldja a meszet, barlangok, üregek, „nyelők” /víznyelők/ keletkeznek a nyomában, cseppkövek csöpögtetik a meszes vizet föntről le, és emelkednek a fura formájú cseppkövek lentről fel, néha összeérnek, oszlopot alkotnak, máskor különleges alakot öltenek, föld alatti tavakba gyűlnek össze, néhol elvékonyodik a járat, csak hason csúszva lehet a barlangrendszer következő üregét, termét megközelíteni.
Szóval egy ilyen kisebb barlangban lakott a bakonynánaiak szerint az ördög. Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Bakonynánán volt ez a szóbanforgó barlang. A Freund Szepi földjén.
Volt ennek a Szepinek egy nagyon csinos, talpraesett, rátarti felesége. Olyan „rossz” volt ez az asszony, olyan szófogadatlan, hogy csak na. Nehéz volt elviselni, nem lehetett neki sem parancsolni, sem szép szóval meggyőzni.
Ha nem akart valamit, hát nem. Ha kértek tőle valamit, ha parancsolt neki az ura valamiféle elvégzendő munkát, hát „juszt se”!
Történt egyszer, hogy a gazda kiment a földjére répát szedni. Az asszony meg otthon maradt.
– Aztán ne hozzál ám nekem ebédet! – mondta a gazda.
– Hát, „juszt is” viszek – gondolta a konok asszony.
Szepi nevetett a markába. Elege volt ebből a szeszélyes fehérszemélyből, majd jól megleckézteti, vagy meg is szabadul tőle – gondolta aztán elkeseredve.
Delet harangoztak a faluban. Az öreg Szepi leterítette a mándliját /rövid kabát/ a földre, a barlang bejárata fölé. Várta az ebédet.
Jött is az asszony, és már előre örült, hogy megint neki lesz igaza, mert mégis hozott ebédet az urának a tiltása ellenére. Neki aztán ne parancsolgasson senki! – gondolta.
– Jó napot, kedves uram! Meghoztam az ebédet. Finom borleves, töltött káposzta, még „katzenpratzelt” /macskaköröm, sütemény/ is sütöttem, mert kend azt szereti a legjobban.
– Mondtam, hogy nem kell – így az öreg. – Tedd le az ebédet, de rá ne ülj a kabátomra, mert zsíros lesz a káposztás lábostól.
– Hát dehogynem! „Csakazértis” leteszem ezt a lábost, és leülök mellé – gondolta a feleség.
Hát leült. Azon nyomban bele is esett a mély barlangba.
Kiabált, ahogy csak tudott. De a mi Szepink nem törődött vele. Jóízűen megette az ebédet, felrakta a talicskára a répát, vállára vetette a kabátját, és komótosan elindult hazafelé.
Három napig a répaföld felé se nézett. A harmadik napon elunta a csendet, az ebéd nélküliséget, hiányolni kezdte az asszonyt. Megszánta, hiszen azért a rossz magaviselete ellenére mosott, főzött az öregre, tisztán tartotta a házat, etette rendesen az állatokat. Most minden Szepire maradt.
Most az egyszer megbocsátok neki. Már biztosan megbánta a viselkedését, éhes is, fázhat is szegény, hát elmegyek és kiszabadítom a hegy fogságából.
Vállára vette a kútról a vederhúzó kötelet vedrestül, s elindult az útra. Még fütyörészett is jókedvében, s örült, hogy ilyen jó ember tudott maradni a rossz asszony mellett is.
Odaért a gödörhöz. Leengedte a vödröt a kötéllel,és lekiabált:
– Hé, asszony! Ha eleget tanultál a leckéből, és megígéred idefönt, hogy megjavulsz, és gondos, szófogadó, hűséges oldalbordám leszel, akkor most az egyszer még megbocsátok. Kimentelek ebből a sötét veremből, ahol étlen-szomjan már három napja sínylődsz.
Azzal húzni kezdte a kötelet. De az alig akart mozdulni. Nagyon-nagyon nehéz volt!
Mi az? Talán most is kötözködik velem, gondolta Szepi. Beakasztotta a vedrem valami sziklatömbbe, és jót nevet erőlködésemen. De azért csak húzta, húzta a kötelet.
Hát egyszer csak mit lát? Egy nagy, bozontos ördög dugta ki a fejét a gödörből, rettentő savanyú képet vágott, és így szólt:
– Uram, uram, jóember! Ha Istent ismer, segítsen rajtam. Mentsen meg, könyörgöm! Három napja bedobtak ide egy „rossz”, csökönyös asszonyt, én már nem bírom tovább az állandó zsörtölődését, szekírozását. Szabadítson ki innen, mentsen meg, legyen a jótevőm!
Így is lett.
Hát ez az asszony olyan elviselhetetlen volt, hogy még az ördög sem bírt vele!
* Elmeséltem ezt a réges-régi történetet egy bakonynánai barátomnak, aki így kiáltott fel:
– Mi van, itt már mindenki ismeri az én feleségemet?
Péteriné Jencski Erzsébet gyűjtése és fordítása
Illusztráció: Az Odvaskői-barlang bejárata (bmtb.hu)
Cimkék: cédrus, mese, műfordítás, próza, tizennegyedmagunkban
