Ványai Fehér József: A kollektív emlékezet búvópatak-ágai
Elfelejtett, mégis ismerős arcok Csudaballáról
Arcok Csudaballáról címmel jelent meg Molnár Lajos rövidpróza-kötete a Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadónál 2018-ban. A kiadvány megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A hátsó borítón ezt olvashatjuk: „Az Arcok Csudaballáról novellái a gyermekkor helyszínéül szolgáló kistelepülés feltérképezésére vállalkoznak, a hely által összekapcsolt emberi történetek, viszonyok, jellemek és sorsok megidézésére , melynek során az emlékezés folyamatában elmosódik a határ valóság és fikció, ébrenlét és álom, mindennapi és csodálatos között. A nosztalgia mélabúja és a mágia titokzatossága lengi be a gyakran egymással is összefonódó szövegeket, melyek olvasása közben, a közösségi és személyes emlékezet hol kísérteties, hol megmosolyogtató képei között forgolódva, mi is egyre jobban kiismerjük magunkat Csudaballán”.
A fülszövegből megtudhatjuk, Molnár Lajos (született 1960-ban) szűkebb hazája a Körös-Sárrét, a Körösök és a Berettyó völgye. Apai ágon béresektől, napszámosoktól, anyai ágon pásztoroktól: juhászoktól, gulyásoktól származik. Ezek a szövegek a táj hagyományaiból és a szerző gyermekkori emlékeiből születtek. Eddig két verseskötete jelent meg, az első, a Tölgyút 1999-ben a Tevan Kiadónál, a második 2017-ben Csendzuhatag címmel a FISZ Horsus Conclusus sorozatában.
„Ti nem ismeritek Csudaballa történetét, hát most elmesélem nektek” – hív a történetbe bennünket a szerző, és mi elfogadjuk az invitálást.
Csudabala vagy Csudaballa? – adódik rögtön a kérdés a gyanútlan, történelem iránt érdeklődő olvasóban, aki igyekszik elmélyülni a kapott anyagban. Mert Csudabala (így, egy l-lel) Gyomához tartozó puszta volt a régmúltban Békés vármegye gyomai járásában, nevét a Balla folyócskáról és Csuda nevű birtokosától vette. Mint falu már 1211-ben említtetik, puszta a későbbi századokban lett, a tatár- és törökdúlások itt is megtették hatásukat. Túrkeve, Dévaványa, Gyomaendrőd között ma is van egy Csudabala névre hallgató földrajzi egység, nem önálló közigazgatással – de Molnár Lajos történetei nem itt játszódnak, bár játszódhatnának itt is. Az író és költő ugyanis azért írta két l-lel Csudaballát, mert így kívánta jelezni, hogy az ő Csudaballája a képzelet hímes mezején, az álmok színes, olykor pedig nyomasztó birodalmában található. (Bonyolítja a kérdést, hogy régen is akadtak, akik két l-lel írták Csudabal(l)a nevét – bár nem szeretnék a részletekben elveszni).
Érzésem az, hogy Molnár Csudaballája inkább Körösladány, gyermekkora színtere, de az irodalomban szabad, sőt gyakran elvárt ilyen felcserélős játékot játszani, fantáziálni. Pláne, hogy a novellák legtöbbje a valóságból nő ki, hogy aztán egyfajta mágikus és tündéri realizmussal stilizálva felkeltsék érdeklődésünket, kielégítsék olvasási vágyunkat.
Az első novella, a „Tódor bácsi művészete” szinte beszippantja az agyat, annyira eredeti és jól van megírva, allegóriának is elmegy. Tódor bácsi a falu gyógyszerésze, afféle csodabogár, aki a lét titkát és az élet értelmét kutatja, házi kígyót tart, és tejjel itatja, különleges edény fölé hajolva kevergeti a higanyt, természetesen aranyat is akar csinálni – őt csodálja a fiatal fiú, inkább még gyermek, a későbbi mesélő. Igen, a hatvanas években a vidéki Magyarországon még akadtak ilyen Tódor bácsik, akik a régi, letűnt világ hírmondóiként jártak-keltek közöttünk – most legföljebb csak irodalmi hősökként támadhatnak fel. Ibrányi Tódor saját maga által faragott fejfáján az szerepel, hogy élt 1820-tól 1978-ig, vagyis százötvennyolc évet – mintha a „Száz év magány” világában járnánk, azzal a különbséggel, hogy a mi gyógyszerészünk maga véste (előre) a keresztre halála időpontját. Molnár Lajos néha úgy érzi, íróként ő is úgy görnyed a szöveg fölé, ahogy Tódor bácsi a lombikhoz, hogy a végén megjelenjék az a pár grammnyi arany.
Molnár Lajos egész egyszerűen székre, asztalhoz ültet bennünket, és a maga közvetlen módján, egyes szám első személyben elmeséli nekünk Csudaballa történetét. Lehetne ez az élmény nosztalgikus utazás a múltba, évtizedekkel korábbra, de erről szó sincs. Az író nem rejti véka alá véleményét, miszerint az egykori életfeltételek megszűntével mintha az ember is kikopna a különben még mindig gyönyörű tájból, kihal, fogy, pusztul a falu.
Rózsa Bálint anno a templom körül leskelődve még megláthatta az Istent, de ne legyenek illúzióink: ma már többféle értelemben is a puszta megmaradás a tét.
Molnár Lajos szövegeiben távolról Szabó Pál, Sinka István, Szűcs Sándor köszön vissza, újabb (reméljük, nem az utolsó) hajtás arról a tőről. Örüljünk ennek még akkor is, ha tudjuk jól, ez a világ már nem az a világ – egyfelől sajnos, másfelől hála Istennek. Ne feledjük: 2018-ban, a szocializmus-kommunizmus után, a multikulti és a konzumvilág ki sejti, hányadik szakaszában vagyunk…
Álomban vagy ébrenlétben, itt még felépülhet Attila etellakai fapalotája, legalábbis Molnár Lajos képzeletében (Etellaka). Az élmények fogantatásának idejét tehát valahol a hatvanas évekre, a szerző gyermekkorának színterére ajánlatos helyeznünk, odakünn már a tsz-világ szabja meg a mindennapokat, de a szívekben és a lelkekben élnek még az elmúlásra ítélt kor szokásai, hagyományai, babonái. Sem anno, sem a mában nem lehet ez valamiféle nosztalgikus visszavágyakozás az „aranykorba”, hiszen a magyar társadalom remélt fejlődését igen gyakran milliós nincstelen tábor bénította a történelem különféle korszakaiban – viszont irodalmi emléket szabad neki állítani. Mint ahogy például (nívós módon) Molnár Lajos tette.
A sztori néha csak annyi, hogy a kéregető cigányasszony képében megjelenő boszorkány ráül a fiatal lány mellére, holott Magda sokkal szívesebben lenne vőlegényével az aratók báljában, de az író érzékletes ábrázolásában mélyebb értelmet kapnak a mondatok, emberi sorsok bomlanak ki a szöveg-szövet szálaiból, és mi elgondolkodhatunk a világ folyásán, a tegnapi tapasztalatokon. (Magda és a boszorkány).
A „Csutka Rozi” c. novellában felbomlik az idő, s a hatalmas folyamban mi magunk is utazók lehetünk. Hirtelen 1724-ben, boszorkányégetésen vagyunk, aztán Csudaballa piacán, valahol az ötvenes-hatvanas években. Eszünkbe juthat a nagy dél-amerikai írók példája, de Molnárt egyedisége, eredetisége, sajátos stílusa, és jellegzetesen magyar mondandója megakadályozza abban, hogy akár a legkisebb mértékben epigonná váljék. Nála néprajz és történet keveredik a szellemi lombikban, és a hozott anyagok egyesülése sikeres lesz. Sajátos technikájával kétségtelenül újat hoz, s akkor, ugye, már megérte. Bőven használ a népi kultúrából, a magyar őstörténetből vett elemeket, melyek elegyítése a XXI. század hangjával friss, újsütetű, mindazonáltal nagyon réginek tűnő prózát eredményez. Izgalmas elmerülni benne, valóságos kaland, jóllehet, a kánon hangja évtizedek óta, így 2018-ban sem ez.
Marton Margit a templomban, az esküvő napján mond nemet Kocsis Jóskának, de nem tud rá elfogadható magyarázatot adni. Mondják, Csáky gróf szelleme kísért, akit francia szerelme kikosarazott. Mindnyájan Pannika álmában szerepelnek, amelybe bármelyikünk bekerülhet. Ki lesz a következő? Ma is élnek köztünk fiatal lányok és fiúk, aki érzelmi csalódottságukban butaságot csinálnak, de már nem a piacon vagy a fonóban pletykálnak róluk, hanem a valóságshow-ban vagy a bulvármédia más műsoraiban, a Facebook-on vagy az Instagramon. És ezen akkor sem változtathatunk, ha nem nagyon tetszik nekünk (Pannika álma).
A csudaballaiak mi magunk vagyunk, így együtt, hétköznapiak és különlegesek, félünk a haláltól, de ki is nevetjük, és a felfedezés örömével üdvözöljük a felismerést. Ez a varázsos realizmus segít az élményig eljutni, de az utolsó lépést önállóan kell megtennünk. Igen, így működik az emberi lélek és elme: azokat a történeteket jegyezzük meg és fel, amelyeket hosszú ideig hordoz magával és magában a közösség, hogy aztán a felszínre bukkanjanak a kollektív emlékezet-búvópatak ágai. Kis csodák és nagy egyéni tragédiák esnek meg velünk, miként magában a nagybetűs Életben: emlékezhetünk, hogy Irénnek piskótaszaga volt, az öreg Varga lánya pedig apja halála után találja meg magánéleti boldogságát. Ágnes néni kiszól a meséből a szerzőnek, pedig az író utólag nem akar ítélkezni, csak elmesélni.
Bodó Kati kék szeméért messzire zarándokolunk: 1889-et mutatja a naptár, valahol Bikeriben járunk. Aztán egy ugrás, és 1968-ban, Kisasszony havában találjuk magunkat. Nem a Harry Potter-féle időutazás ez, inkább a magyar népmese csodás elemekkel tarkított világában barangolunk. Az írónak a novella apropót ad arra, hogy a kemenceépítés élvezetes, pontos leírását adja.
Hiszünk Molnár Lajosnak, mert hiteles kalauza a múltnak, másfelől hinni szeretnénk: aki kígyóport eszik, megérti az állatok beszédét. A Rafael-történetekben egy-egy hangulatban Mikszáth Kálmán anekdotázós stílusára ismerhetünk.
Az alkotónak, miként verseiben, prózában is állandó témája a víz, az őselem, ihletforrása maga a Körös (vagy, ahogy az öregek mondták, a Körözs). Az egyik novella szereplője például azért nézi állandóan a vizet, mert a folyó forrásvidékéről, Körösfőről vár palackpostát. Másképpen: „Az idő a Körös medrében gyűlik össze, ott mindenkit megtalálsz, anyádat, sőt nagyszüleidet is, de csak azokat, akiket életükben is láttál”. A víz álmot ad és álmodozást, s ilyenkor abszurdig terjed a való: Boldizsár kos fejes botját maga előtt forgatva felemelkedhet a levegőbe, majd ellenkező irányba tekerve a botot, békésen visszatérhet az anyaföldre. Szemünk sem rebben.
Kincsásó Péterrel együtt a magyar történelem mélységesen mély kútjába leshetünk, megérezve, hogy az a távoli múlt valahogy mégis itt van tőlünk karnyújtásnyira: a Korhány-halomból Szent István-kori érmék és Salamon idejéből való pénzek kerülnek elő. A verselgető Tóth Ambrus mindennek, állatnak és növénynek külön nevet ad, viharban a Körösön sétálgató Boldogasszonyt látja, majd gyermekeket és felnőtteket gyógyít. Buga Miskából „átváltozás” után szentember lesz, szombat hajnalban muszáj elindulnia a máriaszentkúti búcsúba. Rózsa Bálint karalábéja fényenergiával telik meg, az öreg nyakában bőrszíjon sárkányfog lóg, ő még emlékszik arra, amikor a Kerek-tó vizéből felrepült az utolsó sárkány. A novella az írónak apropót biztosít arra, hogy pontos leírását adja hajdani gyermekjátékoknak, felfedje a kökény- vagy fűzfából készült íj titkát. Mindez a „mobilnyomogatás” korában különös hangsúlyt kap, a megörökítés pedig Molnár Lajos érdeme.
„Dalolós Jani”, „Nagy-Csikós harcsái” – jó tollal megírt rövidprózák, ezeket olvasva képzeletünkben megelevenednek Csudaballa elfelejtett, mégis ismerős arcai. A csodálatos tulajdonságokkal bíró Bacsa Vendel egyszer csak elnémul, földbe szúrt botját hétszer megkerülve körbejárja a csordát, aztán alakja hirtelen eltűnik a pusztában. Az új vébétitkár karámot építtet a szabadban jobban gyarapodó teheneknek – ennyi, s nem több a politika a textusban, bár tudjuk jól, hogy egykor egész generációk sorsát meghatározta.
Talán az utolsó tudósítások ezek a fél évszázaddal ezelőtti magyar valóról, de irodalmi dokumentumokként nagyon fontosak. Középpontban nem is csupán a természet közelében, hanem magában a természetben élő ember áll. Azzal azért legyünk tisztában: ma már nem az a kérdés, hogy mennyire élünk közel a természethez (vagy távol tőle), hanem hogy száz év múlva egyáltalán lesz-e természet…
Illusztráció: Molnár Lajos Arcok Csudaballáról c. kötetének borítója (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
