Hegyi Zoltán Imre: Valamivel közelebb
Ma nyolcvan éves Tandori Dezső. Köszöntjük mindannyiunk főhajtásával. És köszönjük, hogy műhelyünket élő szóval s írásaival tiszteli. E jeles napon őt társunk elemző írásával s a költő két új rajzával ünnepeljük. (A szerkesztőség)
Valamivel közelebb, mint szokás, de még így sem elég közel – csinálja meg Paul Klee mondatából a magáét Tandori. A megcsinált saját szavakat, a nyelven, amibe szerelmes — egy egy szellem átmentési kísérletében. Először a fordítóval találkoztam, nem a költővel, vagy az íróval – azaz, pontosabban a fordítóra figyeltem fel. Aki túl jól fordít. Van, hogy repít vele, ahogy például Virginia Woolf lebegő mondatait újrateremti — az író Woolf és a fordító Tandori eszményi párosítás. Woolf költőisége, szövegeinek lágysága, áradása, a mondatok laza egymásutániságából összeálló, festményszerű képek megengedik a szöveghűségtől való eltérést, de ordítanak egy olyan fordító után, aki képes visszaadni az írónő költői stílusát. Repített vele. De volt, hogy sikoltoztam tőle, például ahogy a Seymour: Bemutatásban elértelmezi rögtön a címben az eredeti ‘bevezetés’ jelentéstartalmait előlem; ahogy azonnal egy többlet-réteg szitaként hinti a port Salinger amúgy is vastagon iróniával cukrozott rétegeire a fordításában, tovább karikírozva (az íróban az író) Buddy Glass tehetetlen nehézkességét. Hogy a lehetetlenről beszéljen, facsarva még egyet a szemünk láttára kirajzolódó kudarcon: a realista próza kudarcának konstatálásán, egy bravúrosan beteg szövegben. Volt, hogy nem vettem észre, nem éreztem meg az ízeit, ahogy például elegáns alázattal neveli magyar szöveggé Oscar Wilde Telenyjét, az magasiskola, hiszen utólag (persze, hogy) látom benne, kikacsint az átlényegülésből, de úgy, hogy ösztönösen visszakacsintasz, olvasó. Ahogy Süskinddel is bánik, a Sommer úr történetével, megragadva s honosítva benne a gyerekkor végének gyönyörű, illékony megfoghatatlanságát. Olyan is volt, hogy konkrétan haragudtam rá, amikor Walter Moerstől Az álmodó könyvek városát szinte a trollkodásig szét-nyelvibravúrkodta, hogy ne mondjam lenyelette velünk egy stílus békáját. Egy biztos viszont: amihez nyúlt, az sose hagyott hidegen…
Csak jóval később döbbentett meg a költő, megint csak a közelebb, mint szokás attitűdjével. Töredék Hamletnek, igen: Te már fuldoklasz bennem, aki még tér voltam nélküled, tér, önmagányi, soha a kételynek ilyen szópalotát előtte, és követője sem igen akad — rugaszkodnak, nem mondom, rugaszkodnak, de senki nem megy ennyire közel. A betartott, az ennyire közel fókusza persze ezerszer is a saját mániákat makrózza, Szpérót, meg a lovit, verebeket és lovakat, meg Medvéket, minden mennyiségben, ami úgy gyerekvers-kötet, ahogyan én vagyok gyerek (az is vagyok — valahol talán pont úgy, ahogy Tandori: életképfestő, otthonról kitekintőben), tényleg négytől kilencvenkilenc évesig. Az aprólék megbecsülése bölcsesség, és a réteges piték sütése is — legyen tényleg íze minden korosztály számára. Megdöbbent ez a költő, mert alkalmanként újraolvasva sem tudom eldönteni: nem veszi komolyan magát, túl komolyan veszi magát, félvállról a komolyságot, félkomolyan a vállalásokat — csak az biztos, az olvasásakor történik velem valami. Aztán egyszer csak leesik egy áthallás, kibomlik egy kulturális utalás, és ott áll az olvasó, mit áll: szédeleg a banalitás mentén megnyílt szakadék szélén. Folyton tele van veled a szám, nem tudok tőled beszélni, mégis, téged árullak el, annak, ki fuldoklásom érti. Nem hiszem, hogy túl sokan vannak, ez is egy beavatott-kaszt, a Tandori-értőké. De ez az egyik vágyam, remélt nyugdíjas hobbim: minden Tandorit (mindent, még egyszer). Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet neked túl nagy öröm az élet. Én (többek közt) neki szeretnék majd örülni. Az életnek. Él nélkül.
Merengek rajta, Nemes Nagy Ágnes szigorú, szikár közegéből hogyan szabadulhatott ki egy ennyire a szokásosnál közelebb menő. Az ifjú költőt a nagyasszony közege trenírozta, Mészöllyel, Ottlikkal, Mándyval együtt. Ő maradt a legkócosabb futású abból a versenyistállóból — egyfajta állandó hazahúzódásban, olyan belső emigrációban, ami viszont oldalakon keresztül sorolható megjelenésözönt termett. Csapongó prózát, ami a vezérfonal-ejtésre épül, hagyja magát elkeveredni az összefüggések teljes bebolyongása közben; Tandori szöveg-gordiuszi csomó-csomózó. Seholon semmikor, napóraketyegés. Hódolat Weöres Sándornak — méghogy nem folytatható Sanyika hagyománya, ugyan. Valóban boldogok az együgyűek, mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet. Azt a leckefeladást pattogtatja labdaként, amit Weöres is, az én fülemnek a prózában sokkalta inkább — vagy inkább kilógó lólábakkal — mint a versben (most tegyünk úgy, mintha nem olvastam volna az Egy talált tárgy megtisztítása — hogy mást ne is mondjak — nem látta hogy-jait). Úgy, hogy régen nincs köztük mester-tanítványi viszony — Tandori a saját jogán lengő szövegléggömb a magyar irodalmi röghöz kötöttség felett. Szerelmes vagyok bele, amikor a nyelvbe drótozottság konstatálása közben a megkötözött gondolat egyszer csak elrepül.
Nem tudom, hányan kódolták ki a Koppar köldüs minden szándékosan ősmagyarrá elgépelt sorát — ijesztő, hogy egy alapjában bohóci gesztusba megint mennyi komolyság kell, hogy tényleg nevethessünk rajta. Hgy fjdlmmban mindjrt mg ne vesszk? Zseniális ötlet amúgy, legyártani a nyelvemléket, ami kortalan és korbéli (pillanatnyi) egyszerre — vagabund ötlet. Kiderül belőle — mindig kiderül –, hogy a manószerű szelídek a legrakoncátlanabb lázadók. Valahogy aztán a gombozás is a vendéglátóipar köré tömörült, írom. Ezt írom ide, hogy a feljegyzést mielőbb eldobhassam. Mit segít rajtam egy feljegyzés; hanem aztán látom, hogy a feljegyzések egymást érik, elfogyasztják ezt a könyvet is, ahogy átkerülnek a lapjaira, és alig marad hely, hogy azt az utolsó mondatot, amely már készen áll, ugyancsak feljegyzés formájában, és el is hangzott, ma reggel, egy taxiban, odaírjam. Helyből távol, áll ez a közép-valami ember itt a Dél-Pestiek és Észak-Budaiak közül, picit értetlenül, amiért senki nem figyel a lényegre. Senki más. Ez a csak valami hasonló ember, aki pontosan tudja, milyen pontatlan, hogy mennyire nem az, nem úgy, nem akkor, nem olyan, nem is mérhető hozzá kerül a papírra (ahelyett, amit…), de mégis, újra és újra nekifut. Mert a kényszer nekifuttatja. Azaz hát: dehogy fut neki. Ő helyből van, minden egyéb futkározik körülötte: olyan mint az egyszeri kárpátaljai, aki az élete során öt országnak volt lakosa, pedig ki se tette a lábát a falujából.
Nem felejtem el a Nat Roid akciókrimik könnyes röhögéseit… A golyóálló mellényeket, ami miatt mindenkit fejlövésben részesített az ügyet (és saját magát is) megoldó kopó. Tandori ilyen fejlövés. A Kilobbant sejtcsomókban (mi címadás már ez is… kontextus, Kosztolányi, elkapott pillangó, ami tökéletesen jellemez könyvet, témát, attitűdöt) ahol a Woolf-fordítások apropóján csapong egy fergetegeset (idegesítőt…) írja: Megjegyzés a magam utolsó éveiről: a teljes nyugalom évei lesznek, remélem. A mostani évek köznyugtalanságai (építkezések, közművek, tehát örökös zaklatás, házmegsüllyedés veszélye, daruleomlásé, stb., betegségek sora, anyagi kétségek… ha jól nem is, de a betegségeket leszámítva egyelőre minden elvonult… majd jön) a nagyján rendezettnek mondható belső élet ellenére olyan zaklatottságot hoztak, amely “nem gusztusom”. Ennek ellenére, vagy épp ezért, még a szokottnál is több “különleges, a sorból kilógó” (nekem teljesen természetes!) művet tudtam létrehozni… mit mondjak, mester, a nyolcvanadik születésnapodon (azon túl, persze, hogy teljék örömben!)? 2008 óta a (nemzeti-nemzetközi) helyzet csak fokozódott, azt hiszem nem is lehetnénk távolabb az áhított nyugalomtól. Azt írod (a fene tudja, milyen ösztön diktálja ezt, itt és most és per tu) Virginiához titkos benső alagútrendszered volt, amin keresztül idecsatornázhattad azt a tizenkilencedik századi korát-meghaladást, fejlövésnek az irodalmunkba. A kereknek (krumplinak) érezhető pályán… Úgy tűnik nekem, a kor nem akar megenyhülni, nem haladja meg magát. Az utolsó éveidhez (úgy látszik) még élni kell, még létre kell hozni néhány neked teljesen természetes formabontást. Erőt kívánunk hozzá!
Letöltés (PDF, 242KB)
Letöltés (PDF, 501KB)
Illusztrációk: Tandori Dezső rajzai, Tandori Dezső portréja (2016)
Cimkék: köszöntő, kritika
