Lukáts János: Királynék városa – városok királynéja?
Forgatják a szavakat, próbálgatják a mondatot, valójában az élményt kellene kordába fogni. Évek óta néznek farkasszemet Veszprémmel, most aztán félre az egyéb csábításokkal! Ünnep, szünet, tavasz — minden kész a Veszprém-járáshoz. Viola át- meg átfutott rajta félórákra, Lőrinc hivatalosként fontoskodott benne néhányszor, itt az ideje, hogy a saját kedvükért találjanak egymásra a várossal.
A gyorsvonat másfél óra alatt leszalad velük, az állomásról a városi busz majd’ ugyanannyi ideig cipeli őket. Egy kerekes bőrönd, két hátizsák — feltűnnek a hűvös tavaszban. A veszprémiek hüledeznek, hallván, hogy gyalog akarják felkeresni szállásukat. Az út keskeny és forgalmas, a járda alig járda, a vállalkozás végül mégis sikerül. Gizella kétemeletes s még két manzárdszintes panzió, kiemelkedik Séd-parti környezetéből. Az ablakok kicsinyek, de remek panorámát nyújtanak: a Várra és a királyi párra az egyik oldalon, a másikon a Völgyhídra (amelyet idegenszavúak Viaduktnak mondanak). A házban üvegfalú lift jár föl-le. Már koraeste, mire a Vároldal lépcsőin felfedező sétára indulnak. Hívogat a Benedek-gerinc, különös, karcsú hegyképződmény, egyetlen keskeny gyalogút, fehér mészkőkereszt a közepe táján, kétoldalt szédítő mélység, de a járókelő mintha a felhők közé lépne, ha erre jár. Szemközt, messze a Bakony halmai sötétellnek, a mélyben (mert bizony mélyben!) Veszprém fényei gyúlnak ki egyre-másra, alig lehet hátat fordítani Benedeknek. A lépcsősor szinte besurran a Vár kis főtere sarkánál az érseki templom, a nagypréposti palota és a Szentháromság szobor közé.
Leróják tiszteletüket a felségeknél, István és Gizella éppen egyméretű, csak a korona keresztje magasabb valamivel. Szembenéznek az érkezővel, hátat mutatnak a völgylakóknak, István kezében kard és országalma, Gizellánál talán ékszerdoboz vagy balzsamos szelence. A Szentháromság sokalakos, magyar királyok és a hit szentjei, puttók és angyalok lakják mindhárom szintjét, a Szentlelket esténként fény borítja be.
Az érseki palotát most éppen felújítják, a paloták, kolostorok zárva, szemközt velük „azoknak az éveknek” az intézményei: bíróság, ügyészség, nyomozó iroda – miheztartás végett… Ányos Pál emléktáblája. Magányos volt, szerelmes, pap lett, beteg lett, élt huszonnyolc évet, kevés verse maradt az utódokra, ha hazamennek, beleolvasnak Ányosba.
Óváros étterem, akár egy főrendi szalon, egyetlen vendég nélkül, ez máskor gyanús volna, most – tavaszesti kisvárosban – erre számítani lehet. Halászlé illetve húsleves, rántott gomba, sajnálhatja, aki nem kóstolja. Séta a Séd-parton, álomszerűen megvilágítva csobog-rohan medrében a nagy patak, a kis folyó. A Vár körül hatalmas kanyarokat képez.
A parti sétánynál felpillantanak a királyi párra, lehet, hogy nem csak ők tudnak keveset Gizelláról. Talán valami óvatos békepolitikai szándék adta a még fejedelem-fi Istvánhoz feleségül, négy évtizednél hosszabb ideig éltek harmonikus házasságban, miközben öt gyermeküket temették el. Megrendítő emberi és királyi sors, nem maradt élő trónörökös utánuk. A megözvegyült Gizellát idegengyűlölet és pogány pusztaiság vette körül, (ha nem is börtön, de) szabadságkorlátozás. Menekült haza a kevés reménnyel kecsegtető, túl ifjú magyar királyságból. Haza, apácának, idővel „boldognak”, ma sírját Passauban kegyelet övezi, sírján sok a magyar virág (Lőrinc a megmondhatója). Ezer év múltán talán könnyebb a királynék sorsa!
Viola tud valamit, Fricskának hívják, Fricska persze diákkocsma, sörmérés a Séd-parton. Belül árkádos, diszkrét háttérzene, sapkát fejen tartó vendégsereggel, kedélyes pincérekkel és fölséges pécsi sörrel. Meg még valamivel, amit először alig vesz észre a szomjasan érkező: mindenki előtt papírnégyzet (tányérnak, pohárnak), de rajta kutyarajz. Szecessziós, „búsképű kutya”, virágminták közt, de színek nélkül. Az asztalon viszont egy-egy doboz színes ceruza. Igen, azért, hogy kiszínezd, ha kutyaszínezésre támad kedved! Viola és Lőrinc ceruzát ragad (Viola ecset helyett teszi!), kerekednek a sárga kutyaszemek, vörösödnek a kutyakörmök, a nyakörv színpompás sál lesz, az eb hamarosan (úgy egy óra múlva!) száz színben tündököl. A kedélyes pincér élvezi a vendég élvezkedését, szó nélkül hordja a sört, de hiszen erről szól ez a ravaszul kitalált, szép játék! A festmények hazavihetők, másnapra vadonat tiszta kutyák kerülnek az asztalra.
Csütörtök – az ünnepnap nekik körsétával indul, a Vár ma is alszik, egyedül a Tűztorony őrködik a város fölött (de hát neki az a dolga, vagy az volt)! A torony szép fehérre festve, a tetején aranycímerrel. Föllépcsőznek süvöltő szélben, körpanoráma, ezúttal még Lőrinc sem fél a magasságtól, a mélységtől. Körben a Vár, Veszprém, a Bakony — ők azért „kézben tartják” a gyilokjáró korlátját. A torony körül veszprémi panteon, olyanoknak, akik tettek valamit a városukért. A Tűztoronnyal szemközt a Hősök kapuja, az I. világháború hőseiért, elesettjeiért állították, meg a régi Veszprémért, az emlékek, a múlt megőrzéséért. A szürke házfalon bronz emléktábla, különös név áll rajta: Verancsics Fausztusz, fölötte szárnyaló ember képe, ritka dolog ez még Veszprémben is. Fausztusz a püspök nagybácsi tudós sarja a XVI. században (tudja meg Lőrinc négy nappal később, a lexikonból), aki nyughatatlan polihisztor volt, Leonardo ismerője-ismerőse, aki maga is szerkesztett ejtőernyőt, meg sok más találmányt a korabeli magyar-horvát-dalmát világban. Egyike Veszprém megőrzendő múltépítőinek (és Fausztusz helyett néhol Jánosnak írják a nevét!).
Ez a márciusi ünnep olyan, mint százhetven éve lehetett: viharos és esőhordozó. A diákok a Színház elé, a költő diákos szobra köré tűzik le zászlócskáikat. Aztán iparkodnak a közeli Mackó cukrászdába, jól öltözötten, jókedvűen. Különös helyi szokás: a legízesebb ínyencséget Mackóéknál Petőfi-szeletnek hívják, ma mindenki ebből fogyaszt. Nekik sarokasztal jut, Viola a cég címermackóját az asztalhoz ülteti, a mackó feléri az asztalt, rákönyököl és köszöni a kínálást.
Keresztül a parkon, megállnak a kivégzett latintanár emlékműve előtt: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”. Aztán a Múzeum előcsarnokában Kossuth-nótákat énekelnek (Lőrinc szerint női kórus, Viola szerint a hátsó sor tiszta férfikórus volt!). Csikász Imre remek filigrán szobrai, kislányok a tó szigetén, horgásznak, rákásznak, fára gyümölcsért nyúlnak — túl korán ment el Csikász is! Az emeleten Chagall illusztrációk: a Bibliához, Don Quijotéhoz, amihez érdemes. Ők Zürichben az öreg festő színes templomablakait csodálták meg néhány éve. A Múzeum mellett fia-múzeum: Bakonyi-ház, módos paraszti hajlék, árkáddal, ámbitussal, tisztaszobával, almáriummal, olyan konyhával, amelyet máig elirigyelhet egy kényesebb háziasszony.
Fáradtan és dermedten vonulnak pihenőre Gizellához, a tévén át figyelik a hömpölygő pesti népünnepélyt, aztán a Kossuth-díjak átadását. Azért Veszprémben is van ma emberi gyűlés, fáklyás, katonazenés, erdélyi népdalos. Lőrinc bizalmatlan, most valamiképp nehezen hisz szemének-fülének. A korai vacsora velős kenyérből áll, aztán Séd-parti séta, a romok felé, ahonnan fellátni a Benedek-bércre, a királyszobrokra. A hajdan volt építmény romjain, reflektorfényben feszület sötétlik, itt Margit lakott, a későbbi szent királylány. Ezt a várat látta, ez a folyócska mormolt neki, ezek a bakonyi hegyek küldöztek neki szelet-havat hat éven át. A kolostorból ez a fal maradt és a térdig alig érő kőhalom, de ez megmaradt, Veszprém ezektől, tőlük lett királylányok és királynék városa.
Pénteken bekopogtatnak a Szaléziánumba – és megnyittatik nekik. Az épület néhány éve került vissza egyházi tulajdonba, akkor lekaparták (óvatosan) a falakról a meszelést, és napfényre került az eredeti festés, a falakon girlandok, a mennyezeten a mennybolt, angyalok hadával és felhőkkel, a teremsarkokban szentekkel, bibliai jelenetekkel. Fakó és viharvert képek, de hitelesebben mutatják „a pogány időket”.
A borzongató esőben Viola dönt: Herendre utaznak, a Szeged-Soproni busz félóra alatt elröppen velük. Herend európai levegőt áraszt, érdeklődőkben, vásárlókban nincs hiány. Végigvezetik őket a manufaktúrán, testközelben látják az egyes munkafázisokat, ahogy a nyirkos, hideg anyagból elegáns dísztárgy lesz. Nem könnyű út ez, időt és pontosságot követel, hibát nem tűr el. Lehet kérdezni, kapható értelmes válasz, a „fehér arany” megmunkálása a művészet és az igényes mesterség határán áll, ki tudja, melyik oldalon. A múzeum majd’ kétszáz év termékeit őrzi és mutatja: a sikereket, az útkeresést, az elcsábulásokat, a nagy nevek (és megrendelők) vonzóerejét. A legszebb porcelánokból és készletekből azért sorra eljutott a londoni udvartól a szentpéterváriig, és a német fejedelemasszonyok szalonjáig. Még egy ajándékkávé is jár a látogatóknak.
Délután „a vackukba húzódnak”, koraeste nyugat felé tekintenek, az eső elállt, a köd eloszlott, a lemenő napot a királyszobrok lába mellett búcsúztatják, mintha lángoló labdagömbök volnának. Aztán a Séd-parton fölfelé mennek, a Völgyhíd felé, alá, a túlsó oldalára. Három ívre épült mű ez, 1939 óta áll és vezeti el a város forgalmát. Az ívek között sziklaorom, kilátással a völgyek felé, rejtélyes lépcsőn ereszkednek vissza a partra. Már teljes a sötét, ideje, hogy elérjék a Fricskát, az ebek ma festetlenek maradnak.
Ha szombat van (márpedig ma szombat van!), akkor Pápa, régen jártak benne, hátha velük jár a javuló idő! De Pápa szép nedvesen is! A főtéren a templom nyitva és látogatható, Viola idegenkedik a fekete toronytól, a szürke márványtól, a komor(ba hajló) belső tértől, Lőrinc a szép Maulbertschekhez menekül. A templommal szemközt Viola fagylalt kiírást észlel, tehát fagylaltoznak a havas esőben, de egy kis lelkierőt is begyűjtenek. A főteret Közép-Európa legszebb terének mondják az értők az apró, barokk(os) paloták miatt, van a mondásnak igazsága, de ma néma és üres minden. A szökőkút nem szökik, a Kollégiumban persze iskolaszünet van, bár ők nem iskolába akartak menni, hanem ős-öregdiákok emléktábláit megszemlélni (meg a múmiát, aki Egyiptomból szintén Pápára költözött, a Kollégiumba). Jókai szálláshelyét látták a buszról, Petőfié az Ó-Kollégium szerény szomszédságában sem nyújt vonzó látványt, de a sétáló utca legalább elárul valamit Pápa nyüzsgő napjaiból.
A Március 15-e téren páratlan meglepetés éri Lőrincet: a Szabadság-szobor turulmadarának a szájából eltüntették „a szabadság férgét, amely annyiszor rágta meg a nemzet reményét”. A féreg helyébe babérágat helyeztek. Az ábrázolás kétségtelenül furcsa volt, de a szobrász így alkotta meg, a város így fogadta el évtizedeken át, ezt önhatalmúlag megváltoztatni nem lehet, ez hamisítás. Lőrinc háborog (bár nem szerette a férget!).
A Kékfestő Műhelybe mennek, ilyen nem sok van az országban, ez akár még ma is működne (a 60-as évekig működött is). Eredeti kádak, szárítók, óriásgépek, hengerek. Micsoda élete lehetett ebben a gőzben-gázban a munkásoknak, és hová tűnhetett az egészségük?! De a termékek szépek és változatosak, lányok-asszonyok százainak az életét tette gazdagabbá két évszázadon keresztül. Viola egy kékfestett macskafigurát szemel ki magának, de a két lehetséges macska közül Lőrinc választ (a kackiásabbat).
A kastély régi díszében csillog, a park előtte rendezett, a berendezés korabeli, nincs korlát a szobákban (csak a szőnyegekre tessék lépni!), az egykori főúri életet, szokásokat, beszédmodort beöltözött „ál-grófkisasszonyok” mutatják be. Azért lesz itt még tennivaló közel s távol… A hajdani várárok helyén óriáspark, benne Magyarország legöregebb, legterebélyesebb platánjai, körüljárni is elég. Ennyi volt ma Pápa, talán egyszer majd nyáron is érdemes lesz idelátogatni.
A szürke szombat után fehér vasárnap, egész éjjel hullott a márciusi hó, világosabb lett a világ. És persze a Séd is megduzzadt. Ami még elmaradt Veszprémből: ma az Állatkertbe mennek. A nevezetes veszprémi, völgyi állatkertbe, Böbe csimpánz hajdani birodalmába. Látogató alig van, az állatok csöndesek, sok ketrec üres, lakói a „zártosztályon”. A nagymacskák gyönyörűek, négy-négy oroszlán és tigris a domboldalban. Riadt gazellák összebújva, sok a félmajom (Lőrinc kedvencei), Viola hosszan tanulmányozza a „Kacagó Jancsi” nevű egzotikus madarat (Kookaburra a tisztességes neve). A dombtetőn elefánt és zsiráf, a fókalak oldala üvegfal, szemmagasságban úsznak az orsótestű vízi bajnokok, időnként háton, és köszönni az üveghez jönnek. Lőrinc bánata: nem talál medvét, se farkast (a medve nyilván még téli álmot alszik). A baglyok óriási, tollas bundában.
Az Állatkert és a Völgyhíd között a Villa Medici, meseszép szálló, hordoz valamit Itáliából. Ma itt ebédelnek, leves, finom bor, üvegfalú étterem, de az ablakon kívül havas park – fókák nélkül. A park tűlevelűekkel tele, tavacska – japáni híddal, a tóban a parti fenyők fejjel lefelé. Fénykép nélkül ezt nem lehet itt hagyni. Aztán a Völgyhíd völgyi oldala, az ormocskáról afféle búcsúzás.
Koraeste még föl a Várba, végre nyitva az érseki főtemplom, mértéktartóan barokk, tele imádkozókkal. A királyszobrok a templom közelében már alszanak. Viola és Lőrinc besétál a vásárló utcába, meglesik a „Zsuzsi” szobrot (Korsós lány a tisztességes neve). Egy virágüzlet előtt, a borostyán ajtódíszen hatalmas jégcsapok töprengenek, csurranjanak-e, cseppenjenek-e. Menedékük a fricskai búcsú, már szinte hazajárnak.
Hej, az a hétfő, már a reggelinél is alig van vendég, alig van elrágnivaló, Lőrincnek külön sütnek kolbászt, csak neki. Viola csomagol, ez női munka. Aztán az üveglift, aztán a térképen utat keresnek, de mintha nem találnának. Séd-part, Margit romjai reggeli fényben. Aztán kínos lépcsők föl-föl, a bőrönd (a négykerekű) Lőrinc fején utazik egy darabig. Aztán városi busz, aztán gyorsvonat, Viola dolgozatozik, Lőrinc alszik. Álmodik Veszprémről, a négy napról, a lépcsőkről, a macskaköves utcákról, amit itt hagytak, amit majd vissza kell jönni, megnézni!
Illusztráció: a szerző fényképfelvételei
Cimkék: esszé, útijegyzet
