Michel Onfray: Pénelopé és a többiek
Ha egy kíváncsi ember akármilyen hosszú és bármiféle tartalmú katalógust kérne Leporello-tól, a rajta olvasható nevek többé-kevésbé mindig a következők lennének: Éva, a tudás, Omphalé, a hatalom, Carmen, a gyönyör, Elvira a házasság, Médea, a szenvedély és Mária, az anyaság megszemélyesítőinek nevei. A férfi útvonalak mindig ezek között a zátonyok között kanyarognak, a fájdalmak és diadalok, a gyötrelmek és gyönyörök szigettengerében. E jéghideg és lángforró vizekben, az egyik eltökélt dühe és a másik gyilkos heve között, vándorlásaim akár barátságos, csábos, akár gyászos, elkeserítő vidékekre vezettek, mindig Pénelopé várt, aki nem ítélt el, nem vetett meg, csak szőtte a vásznát és várt rám, hogy csapzottan, ázottan, fáradtan partot érjek. Igazi női nagyság ez, sajnos nem emlékszem olyan férfira, aki egy hétnél hosszabb ideig Pénelopé lett volna …
Először is, itt van tehát Éva. Vérbeli nőies modell, akit én történelem előtti Vénusznak láttam: hatalmas, telt combok, széles csípők, akár a folyamok deltája, keblei súlyosabbak a gyönyörök kertjének gyümölcseinél, hasa kerek, akár valami kozmosz, Vénusz dombja előjáték a kéjes álmokhoz. De azért is egyedi alak, mert képes szembeszállni a Törvénnyel a tiltott gyümölcs élvezése érdekében, amely gyümölcsről tudjuk, hogy a megismerés fáján termett. Valóságos tanulság ő, elevenebb Ádámnál, nem annyira veti alá magát a hit és az engedelmesség erényeinek, inkább az észt választja a hittel szemben. Nem sajnálom, hogy őutána, egészen mostanáig, fizetni kellett az eredendő bűn árát. Mindahányszor utam keresztezte Éva valamelyik lányának útját, jóleső tetszéssel állapítottam meg, hogy jelleme osztozik ezen az anyai örökségen, vagyis a merészségen, az eredetiségen és az egyediségen.
Éva tehát a tudás, Omphalé-val ellentétben, aki a hatalom. Nemrégiben találkoztam egy másik ilyen lydiai királynővel. Eggyel vagy többel, már nem emlékszem. Jellemző rá, hogy leigázta Herkulest s ironikusan használta birtoktárgyait, vagy mondjuk inkább szimbólumait: vállán átvetve hordta az oroszlánbőrt s gyermekjátéknak alkalmazta buzogányát. Minden mai lydiai királynő diadalittasan jelöli ki a leghitványabb hétköznapiságot áldozatának: a kutyasétáltatástól a bevásárlásig, a házimunkától a triviális tennivalókig, szívesen látják lábaik előtt az émelyítő, undorkeltő zenére táncikáló Herkulest. Omphalé-t, ezt a nőt, állandóan Mossa festi, ez a kegyetlen vámpír, aki a másokból kiszívott energiával oltja szomját. Legnagyobb örömét a kasztrálásban találja meg. Salomé a nővére, Bovaryné pedig az unokahúga.
Tudás és hatalom között én választottam. De még a gyönyör és a házasság, Carmen és Elvira között is. Találkoztam is egyikkel-másikkal, ha ugyan nem leszármazottaikkal. Az előbbi az arénák homokjának, a fényruhákon megcsillanó napsugárnak lánya. A Guadalquivir vize nem elég hozzá, hogy gyönyörszomját csillapítsa. Ő a Don Juan megalkotta nő, a vágy megszemélyesítője, aki csak a saját törvényét ismeri. Baudelaire egy szonettjében parfümtől illatozik, akár egy távoli szigetre tartó utazás és megtartja ékszereit. Szörnyű, hogy a végletekig képes elmenni a gyönyörben, a gyönyörért, akár élete árán is, szabad és nagyszerű szerelmi viadalában és eltökélt, mindenre elszánt akaratában. Az ő világa a corrida világa, a napfényes létet követeli magának, ha drágán kell is fizetnie érte az éjszaka erőinek. Élete inkább rövid, ám élményekben gazdag.
Elvirától viszont meneküljünk, akárha maga a pestis volna. Először félelmetesnek kell elképzelnünk őt, mert Don Juan csak házasságkötés árán tudta elnyerni kegyeit. Ám nagy bajokra, nagy orvosságok: kihozni a zárdából egy nőt, ezt csak Isten és a Törvény színe előtt kötött házassággal lehet megfizetni, amely meglehetősen vonzó és meggyőző bizonyságnak minősülhet. Persze Don Juan hitvesének lenni, csak ritkán szinekúra, de hát végül is … Elvira nem más, mint Pénelopé, finomság, óvatosság és áldozatkészség nélkül. Folyton szerelmével üldöz bárkit, aki pedig csak azt jelentheti neki, hogy elmúlt fölötte az idő. Pontosan olyan vallásos boszorka, mint amilyen pióca Omphalé. A közömbös férfi szerint meg, könyörögjön csak a nő, úgyis beéri a látszattal, föltéve, hogy hisz a tulajdon bájaiban: Don Juan már nem szereti őt, míg Elvira mégis tőle várja a gyönyört. Szánalmas követelőzés, bizonyára fátylat hordott, hogy még a saját megalázkodásában is tetszeleghessen … Számos olyan nő, akit asszonnyá tettek valamelyik este, bár ezt előzőleg meg is mondták nekik, másnap szánandón makacskodva, Elvira bőrében találta magát.
Végül pedig megismertem Médeát is, Éva és Carmen, vagyis a tudás akarása és a gyönyör vágya leányát. Médeát, avagy a szenvedélyt. Nem fogom elfelejteni ezt a személyt, mert Éden és az aréna nőalakjai sokfélék. Nem feledem, aki a tüzet testesíti meg, az égést és a tűz sebeinek örökkévalóságát. Médea, aki mágus és határozott nőalak, amilyen csak lehet a szakadékkal és az űrrel szemben, kész elpusztítani mindent, ami és aki lángjának ellenszegül: a gyermekeket, a vetélytársakat, a szülőket, a rokonokat, saját hírnevét. Mindent. Médea szenvedélyes, féltékeny és kegyetlen, elemében van, amikor felhangzik a közeledő halál kaszájának suhogása. Sötét helyekről visszatérve, amelyeket fekete nap ragyog be, bárki is lesz ilyen nő Jázónja, azt szétszaggatják, összetörik, kettévágják. De kész a halálra, tudva jól, hogy ezen túl immár semmi ehhez hasonló földöntúli elragadtatás nem lehet osztályrésze.
A dühöngő Médea ellentéte Mária, József jegyese. Mária, az anya. Hány, meg hány Mária van, akik Schopenhauert egyáltalán nem ismerve, hétköznapilag illusztrálják jól megalapozott téziseiket, elvakultan teherbe akarnak esni, a szerelem ürügyén. E ponton az endokrinológia minden metafizikát nullára redukál. Semmi szenvedély vagy szerelmi őrület, csupán az anyaság és az anyaméh a világ általános entrópiájának szolgálatában! Mária szül, szoptat, a jászolnál üldögél, ekképp új alkalmakat biztosítva Szaturnusznak és Kronosznak a friss hús felfalására. Omphalé és Elvira békül ki itt, a hatalom és a házasság ugyanazon célja rajzolódik ki: kioltani Éva vágyát és lehetetlenné tenni Carmen gyönyörét.
Van e férfi, aki ne közelítette volna meg ezeket a partvidékeket? Ádámot egy nő szabadította fel, egy másikat, Don José-t, szerelmi bűntett elkövetése tett tönkre, vagy még ezelőtt, mint Jázónt, valami gyilkos erejű szenvedély semmisített meg? Ki nem szenvedett még rabláncra fűzött Herkulesként, vagy tolakodó Don Juanként? Egyes férfiak újra fel akarnak keresni egy anyát, ám ugyanezeknek nővérre, szeretőre, hitvesre van szükségük. Amint valószínűleg vannak olyan nők is, akik apát, nővért, szeretőt, hitvest akarnak maguknak. De csak a színház ad egy és ugyanazon személynek ezer szerepet. A valóságban egyik ember ilyen, a másik olyan. Mindenkitől meg kell követelni, hogy vállaljon egy arcot, az ő arcát, minden egyebet pedig utasítson el, ne legyen Proteusz. Részemről viszont annál inkább elvi alapról fogalmazom meg, hogy nem érhetem be csupán egyetlen egy arccal, egyetlenegy parttal: kétségkívül ez volna a legjobb módja, hogy az ember egyáltalán eljusson valahová, ám a legjobb módja annak is, hogy megtiltsa magának számos egyéb vidék meglátogatását. Biztonság vagy szabadság?
Egyébiránt, ha eljutok valahová, mindjárt gyökeret ver bennem a vágy, hogy újból vitorlát bontsak. E tekintetben emblematikus férfi volnék? Ha egyszer találkozunk Médeával, azonnal távolodunk is tőle, mint a tengerészek, akik rettegnek a szirénektől és mégis keresik őket. Akit efféle vétek vert meg, nem kerülheti el az átkot és a kárhozatot, legföljebb azzal a bizonyossággal, hogy az őt elnyeléssel fenyegető hullámok háborgó tengerére visszatérve, Pénelopét ott találja. És a sír sötét, nedves mélységében vele és senki mással akarja megosztani az örökkévalóságot. Persze elég kegyetlen és tapintatlan dolog valakiről így beszélni, aki türelmesen vár a kikötőben, de egyetlen egy ember sem választotta magának a tévelygést, sem a szenvedést, hanem Pénelopé jelölte ki ezeket neki. Ennek tudatából táplálkozik gyógyíthatatlan melankóliám.
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Michel Onfray: Un Désir d’Étre un volcan, 1996
Illusztráció: Pénelopé és a kérők (John William Waterhouse festménye, 1912)
Cimkék: esszé, műfordítás
