Jakab István: Fuvar, elnyújtva
Fölcsöngetett, vékony, puha női hang, valami apró kis madáré, ahogy társkeresőt dalol egy öblös fán, fölhívta. Nyitva találta az ajtót. Az előszobában apró idős hölgy, barna ballonban, szálegyenes tartással, mégis úgy, mintha madár gubbasztana ágon, amikor szünetet tart az énekben, vagy amikor az utolsó hang is elhalt, s hallgatózik, jön-e s honnan a válasz. Mögötte két kiszolgált bőrönd. A bútorokon makulátlan világos huzat. Kért még két percet, s hogy hagyná magára. Aztán kinyitotta az ajtót, ő fölkapta a két pakkot, vitte az öreg hölgy után. Beültek.
Hova menne? Az nem olyan egyszerű, megnézne egy s mást. Ne aggódjon az anyagiakért. Bemondott egy címet, először oda. Közben a taxis érdeklődött. Az öreg hölgy elmondta, nincs senkije, de úgy képzelje el, oldalág se, senki, egyáltalán senki, egyetlen élőlény se. S most, kivárt, mit is mondjon, elutazik. Igen, ez a jó szó rá. Jó, érti, mondta a taxis, s beleborzongott. Tényleg, több-e az élet, mint egy adott címre eljutni? Odaértek az elsőhöz, megállt, hátrafordult, kiszáll? Nem, mondta az idős hölgy, hideg odakint, kibámult. A taxis nézte, mit nézhet. Húgy sárga fénynyalábok folytak végig a mintás falakon, erkélykonzolokon. Két kopott kariatida tartotta az erkélyt. Elég volt, mondta, mehetnek, újabb helyet említett, jó messzire. Ott is megálltak, amikor az idős hölgy eleget nézelődött, intett, tovább. És ez így ment hajnalig, vagy öt óra hosszat, de a taxis már egyáltalán nem türelmetlenkedett. Mert közben megtudta, vagy inkább alakot öltött a sejtése, hova tart az idős hölgy. Talán soha nem szállta meg akkora nyugalom. Beszélgettek is mindenféléről, ami eszükbe jutott, cenzúrázatlanul, ahogy az édesanyjával sem soha. Hogy miért vált el. Szerelmekről, amik beteljesedtek, s amik nem. Jelentéktelen emlékekről, és azokról a földrengetőkről, amiktől erre vagy arra fut-riad egy emberi élet. Korokról, amit egy-egy később kiröhöghető hatalmassággal mértek. A visszapillantóból nézte az öreg hölgy szemét. Várta volna, hogy elfutja valami kis hályog, az önsajnálaté, egy ilyen lehetetlen évszázad után. Jószerével már nem is az utat nézte, alig parázslott föl egy-egy tompított szemből. Még soha nem látta ilyen szépnek a szeme sarkából szülővárosát, ahogy elfutottak mellette a lesajnált öreg házak, a sugárutak, a szűk utcák, emlékművek, terek. Valósággal félrevert a szíve az örömtől. Ha megkérdeznénk, ahogy e sorok írója később mégis, amikor beült, s haladtak egy új cím felé, úgy tartja magában, de annyira, senkivel meg nem osztaná semmiért, csak e sorok írójával, aki valahogy, s ez maradjon az ő szakmai titka, kiszedte belőle: ez volt élete legboldogabb éjszakája, amit nővel töltött. Már ő maga is húzta az időt, ő javasolt újabb helyeket, amiknek látványát, hangjait, illatát még föltétlenül magába kell szívnia az asszonynak.
És persze: egyszer csak megérkeztek. Az öreg hölgy megkérdezte, mennyivel tartozik. Azt válaszolta: semmivel. Inkább ő tartozik neki, de nem mert hátrafordulni, hogy ezt a szemébe mondja vagy a tükörképnek. Mereven bámult át a szélvédőn, a házak vonalai összefutottak a keresztirányú utca által lezárt véges végtelenben. Kaparta valami a torkát. Sóhajtott, mielőtt kiszállt, kitárta az ajtót, hátrament, kivette a bőröndöket. Az öregasszony a járdán állva várta. Letette mellé a pakkot. Ne haragudjon, jutott eszébe a triviális megoldás, ugye szeretné, ha bekísérném. A hölgy bólintott. Mielőtt fölvette volna a bőröndöket, hosszan álltak némán, egymással szemben mértanilag pontos fedésben. Már-már fölnyúlt az öregasszony arcához, elsimítani a ráncokat.
Elsőnek a férfi lépett be, beleszimatolt a levegőbe. Alkoholos fertőtlenítő s alatta az émelyítő édesség, amit hivatása elfedni. Ő itt nem bírná egy percig sem. A portás kiszólt, mit hozott. A hölgy válaszolt helyette, előlépve mögüle, átadva az iratait. Estére várták, válaszolt a portás, de nem baj, itt semmi sem sürgős. Fő, hogy megérkezett. Isten hozta, megnyomott egy gombot. A taxis letette a hallban a bőröndöket. Nem odázhatta tovább, vissza kellett fordulnia. Az öreg hölgy mosolyogva nézte, csábító kamaszlány bazsalygással. Megfogtalak szépfiú. Szemeztek pár másodpercig, de lehet, hogy száz évig. Odalépett hozzá, leszegett fejjel, mint egy kutya, ki elszökött, de megtért. Ráhajolt, sután, gyengéden, hogy össze ne törje a csontjait, átnyalábolta. Aztán, miután mégsem recsegtek azok a levegős madárcsontok, elemelte a földtől, magába szorította. Még az is megfordult a fejében, pördül egyet vele, csak közben előkerült egy fehér köpenyes, és különben sem illett volna az alkalomhoz és a hely szelleméhez.
Illusztráció: Kilátás a taxiból (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
