Hegyi Botos Attila: Hüperión
Valahány Hüperión emlékezetének
Incipe, parve puer.
Gyermeket adtam a magasságnak.
És a magasság nevéül elfogadta a gyermek nevét.
A legsötétebb apályi órán tartottam a fejem fölé:
így mutattam be egyenként a csillagoknak.
Zsenge tavaszon, az összeütköző égtájak országában,
egy félreeső déli dűlőn.
S éppen így hagytam magára.
Magára a szeretetben.
Szelíd fényekkel szemében, egyedül az emberek között.
Arccal távolba vesző vakító hegye,
Tethys üledéksziklái, Theia égő tekintete;
mare amarum: azúr napok tengere felé.
Látom születésem házának napját.
Kαὶ τὸ φῶς ἐν τῇ σκοτίᾳ φαίνει.
Fényszögek, utak és idők nélkül, független mindenektől.
Úgy tündököl, amint a kezdet, amely összeköttetett a véggel.
Égen, földön: senki. Egyetlen hajnalcsillag, most épp Krotón fövenyén –
Majd egy észrevétlen felkelő nap az Akasztófa-dűlői tornácon,
Serena szelíden elomló lankái felett.
Élhetsz úgy, mint a csillagok.
Égitestek hordozója:
egyedül te élhetsz így.
Lelket legeltetek égi lejtőimen.
Vándorlom, terelgetek. Időt terítek.
S felujjongok, valahány visszanéz. Életre kel.
És zokogok, ahányszor először
hallom rezzenni szárnyait. Emelkedik dél felé.
A pillanatok közötti pillanat – ahogyan ellobban. Égre lobban.
Nyelvemen hordja nevét.
Egyre jobban érzem a gyermekkori jóslat súlyát.
Látom az Öreg szemét.
De én voltam akkor is az öregebb. Fiatalabb.
Én, aki ezekben az időkben is megkaptam az illető jövendölést.
Művemben élek, egy vagyok művemmel. A boldogsággal.
Minden pillanat az én születésem. Az én pillanatom.
Mert Én Vagyok. Feltétlen és igazat adva és elfogadva.
Egyedül nekem nincs mit megtagadnom. Hová igazodnom.
Leszakadhatnak rólam házak, hegyek, tengerek –
mind, amit szerettem, magamhoz sosem ölelhettem,
mind, ami megfogalmazatlan volt, így sosem jött világra:
belőlem születik meg.
S ami belőlem születik meg:
tündöklőbb lesz a tengerek vizénél
az Aspros Vrakhos lábainál. Μια φορά στα χίλια χρόνια.
Tudod, mit jelent egyszerre zártnak és határtalannak lenni?
Puedo ser todo. Soha nem gondoltam volna.
E minden képzeleten túli határtalanságot,
képzelet s forma forrását,
s hogy ami valóban tiszta és ártatlan, megnyíljon előttem.
Feltétel nélkül odaadja magát.
Mindenkor léte egészét. Ahogyan a legtitkosabb rózsa.
A napban lángoló Rózsabánya,
egy barlangnyílás hűvösen lengedező atlantiszi páfrányai –
Mind, ami egyedül, megismételhetetlenül Én.
A nyílt tenger, az ég. Pathos der Distanz.
Illanó ábráin a fény.
Kαὶ ἡ σκοτία αὐτὸ οὐ κατέλαβεν.
Az örökre nyílok,
hát meghalok az emberben:
én, a magasság, felül kell, múljak.
Múljak. Teljek.
Látod magad? Látsz már?
Élőkön a derengést?
Η αγάπη ουδέποτε εκπίπτει.
A magasan járó a föld alá temetve,
visszahúzódó homályban tölti napjait:
az égbe is lehet zuhanni.
S feltámadni, ahogy a nap, a hold, a hajnal.
Aleppói fenyők illatától rakottan a szél.
Illusztráció: Hamvas Béla portréja (1960 körül)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
