Alföldy Jenő: A tudásfa vállalt kockázatai
Szebényi Ildikó: Mókuskerék. Válogatott versek (Napkút Kiadó, 2018)
Mi a tudatlíra? A magyar és a világirodalom nagyjai nem mulasztották el, hogy válaszoljanak erre a kérdésre. Nálunk főként Nemes Nagy Ágnes foglalkozott ezzel a kérdéssel behatóan az értelem önismeretének költőjeként. De esszéiben ő is azt tanította, hogy a vers az intellektualitásnak csak a hangulatát érezteti, magát a gondolatot az érzékeltetés által kell kifejezni. Arról pedig szó sincs, hogy a tudatlíra mellőzi a személyes érzelmeket. Csupán tárgyiasodnak az érzelmek: a lélek állapotát és változását a tárgyak, dolgok hordozzák, közvetítik, veszik át az „én”-től. Szebényi Ildikóra is érvényes ez, de van egy nagy különbség közte és a nagymester között. Míg Nemes Nagynak a mindenek fölé helyezett ráció az ismeret nélkülözhetetlen eszköze, addig Szebényinek örökös probléma és teher a halálsejtelemből származó ismeret: Ádám, Éva óta csak az ember tudja, hogy meg fog halni, ezért boldogtalan a többi lényhez képest. Verseiben ez sokkal inkább kényszerű közérzet, mint filozófia dolga. „A költészet / nem irodalom: szenvedés” ‒ idézi Szebényi Ildikó egyetértőn egy öreg mesterét. A Mókuskerék válogatott verseinek legjellemzőbb és leggyakoribb verstípusában az „én” eleve a szenvedések forrása, annak ellenére, hogy az életörömnek is hangot ad számos költeményében. Örül a napsütésnek, a madarak énekének, a zongoraszónak, a virágzó vagy téli álmát alvó fának. Lesújtja viszont, hogy nagybeteg szülein, barátain nem segíthet.
Saját személyét, fájdalmait szinte tárgyként, kívülállóként szemléli. A Ki vagyok? kérdése így válaszol: „Nem tudom, ki vagyok, / de bizonyos, / hogy rokonom az akác, az őszi köd, / testvérem a bodzavirág, / barátom a papsajt, a kutyatej, (…) ha rámtaposnak, / összefonnyad minden levelem, / kipréselődik belőlem a földszagú vér, / nem tudom, ki vagyok, (…) annyi fában, bogárban, emberben lakozom”. A dolgok pedig, az élettelen kövektől, felhőktől és csillagoktól a növényekig, állatokig és emberekig Isten létére, hiányára, hatalmára és közönyére utalnak. Másik nagy kérdésköre ennélfogva Istenhez szól. Hozzá fordul imádsághoz, fohászhoz hasonló verseiben. Önkéntelenül hatnak az olvasóra istenes versei, melyek nem latolgatják a megszokott módon, hogy „van-e” Isten, de nélküle nem volna kihez fordulnia „hiánybetegségében” (Nemes Nagy Ágnes szava), a halandóság tudatában. Egy helyütt mégis olyan képzetet alkot a teremtőről, amely magasabb szinten válaszol a nincs‒van megfejthetetlen alternatívájára: „kihal az emberiség, nem lesz / gondolat, akarat, fájdalom, nem lesz / vágy, szenvedés, szenvedély, élet és / halál, elpusztul velünk, nem marad / utánunk semmi, csak Isten”. Ez a különös levezetés a Csak Isten című versben oly naiv és elemien evidens, hogy eláll a lélegzetünk, mint amikor a kisgyerek mond valamiről képtelen, mégis cáfolhatatlan véleményt. Legföljebb annyit motyoghatunk: hogy lehet ez, ha az Isten a teremtéssel egyenlő? miért nem szűnik meg Isten léte, ha a teremtés megsemmisül? És hogy lehet Isten, ha csak általunk létezik? Szebényi legjobban sikerült versei azért oly érdekesek, mert csak az ő tudatában jöhetnek létre ilyen „ősfilozófiai” gondolatok. Ősember című versében írja, mint aki nem az adott világban és korban otthonos: „más ez a / valóság, más / ez a pillanat, / minden más, / csak én maradtam / ősember”. (Észrevehetjük itt, hogy a sortördelés milyen diszharmóniában van a versbeszéd lélegzetvételével: töredezett magánbeszéde is jelzi meghasonlását a világgal.)
A „gyerekszáj” megmagyarázhatatlan hatása nem véletlen: Szebényi minduntalan érezteti a felnőtt társadalom számára elfogadhatatlanul naiv, ugyanakkor bölcs létkritikust. Ilyen csöndes lázadóval még aligha találkoztam, mégis lázadozó, túlkoros „miértke”, akinek talányosságában, bele-nem-nyugvásában rejlik a költői szó legfőbb titka. Versei olyankor a legizgalmasabbak, ha szorongásos gondolatai költői képek formáját öltik. A kép verseinek leglényegesebb eleme; illik a lét, a világ talányaihoz. Rövid, olykor töredékesnek ható futamai ‒ nevezhetjük őket etűdöknek is ‒ olykor csak bagatellek, de gyakran bámulatosan nagyvonalúak és erősen vizuális hatásúak. Csak egy példa az utóbbiakra: „Vadlovak úsznak / az égen, / sörényük messze száll, / velük szállok én is, / nem jövök vissza már ‒” (Nem jövök vissza). Másutt is érezteti begubózását a különöset rosszul tűrő emberi társadalommal szemben. Ebben sem egyértelmű: majd’ egész életében otthon érezte magát családjában és aktív tanítóként a gyerekek között.
A kozmosz nagy változásai, a természeti katasztrófák, a városokat elsodró áradások és a termőföldet sivataggá perzselő aszályok csak az ember szempontjából tragikusak, ahogy egyik versében írja: istenszemmel nézve annyit jelentenek, mint a tőlünk ezer fényév messzeségben történt csillagrobbanások vagy a galaxisok eltűnése a fekete lyukak mindent beszippantó örvényében. Vigaszát abban leli meg, amitől szorong: a kozmikus körforgásban. „A természet csele”, Hegel szavával mondva, az öröklét utáni sóvárgás: az önfenntartás ösztönének meghosszabbítása a tudatban. Ezért is beszélek tudatlíráról, noha a tudatosság terhére van, látva-hallva a madarak boldog énekét.
Fontos tartalma verseinek a részvét. Elgázolt kutyák, szárnyszegett madarak, gyógyíthatatlan betegek és reménytelenül tengődő hajléktalanok késztetik versírásra, velük tud legjobban azonosulni. Egy nagy költőkortársának önmagába fordulása és hosszan tartó elnémulása gyönyörű szavakra készteti: „Az országon végigront / a szél, házak tetejét / szakítja be, fákat csavar / ki, szaggatja a zászlókat. // Halálod neked megváltás, / nekünk országos kín, / felszakadt seb, nyílt törés, / fölötte óriás sasok köröznek” (Óriás sasok).‒ Hajlamos a szerző arra is, hogy tudatát megkettőzze, s a kettős vagy többszörös igazság, a „tudathasadásos” betegek iránti rokonszenvvel és megértéssel fejezze ki magát. Több „énje” jut szóhoz egyazon gondolatsorban: „Legjobb verse (…) mikor Istennel és magával vitatkozik” (Sose írja meg).
A haláltudat miatti félelme visszatérő motívum verseiben ‒ az egzisztencialista életérzésre emlékeztet. A részvétben a mindenség egységét sejti meg. Ösztönösen, érzelmi úton jutott a buddhista világkép közelébe. Minden létező egyenrangú része a teremtésnek, csupán annyi a különbség az ember és más élőlények között, hogy csak a gondolkodásra képes ember tudja, hogy egyszer majd meghal, és visszatér a föld, a levegő és a csillagos ég porába. A „nem-tudás” más verseiben is feltűnik ‒ például Villon-parafrázisában, amelyet visszájára fordítva leszűri a hozzá oly közelálló gondolatot: „Semmit sem tudok, hát, drága herceg, (…) azt se, hogy miféle földbe tesznek, / vagy csak képzelem, hogy vagyok” (Villon után). A francia költő kérdésének lényege: „Csak azt nem tudom, ki vagyok”. Szebényié így módosul: vajon vagyok-e egyáltalán.
A kötet hátsó borítóján és hajtókáján elhelyezett két verse kitűnő választás. Az első, az Akár a falevél erezete kivételesen a mai számítástechnikából meríti képben kifejezett gondolatát: „szívem lüktetése az univerzum / hangja, csillagporból való / testem anyaga, fejemben egy / vírus nélküli program”. Az elektronikai szakkifejezés találó: a fertőzetlen, tiszta érzések költője ő, s az eddiginél több érdeklődést érdemel a közönség részéről.
Illusztráció: Szebényi Ildikó kötetének borítója (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
