Hegyi Zoltán Imre: Kommentátor a biliviharban | Műhelynapló 2.
Hamvas Béla a Karneválban kegyetlenül görbe tükröt tart a kommentár-irodalomnak — az egész hozzáállást harsányan kinevetve — én mégis szívesen űzöm. Egyrészt úgy vélem, egy ennyire régen égetett irodalomban, mint a miénk, egy idő után csak az extrém széleken lehet folyamatosan újat mondani — izgalmas, friss irodalmak teremhetnek így, csak artisztikusak, elitisták, eszközkészletük alapelemei közt általában ott lakik valamiféle perverzió; és leginkább csak a kivételek kivételére vonatkoznak (félre ne értsetek, nem vagyok égetéspárti). Másrészt az adott pillanat megragadásában nemigen lépnek túl a (manapság általános érvényű) szorongáson — hiszen nem tekintik kapaszkodónak a korábbi mesterek szavait, s amúgy is büszkén és kapaszkodás nélkül szeretnek zuhanni. Ez a zuhanás-élmény általános, érzem én is; bőven megfogalmazható. Azt viszont nem tartom szégyennek, ha az ember ebben az érzetben kapaszkodókat keres. Ha hitei vannak, ha a hiteit és gondolatait jól megragadó szövegekbe kapaszkodik akár a maga szavaival: azaz kommentál. Hiszen attól, hogy mélységesen átélem a saját, zuhanó töredék-voltom, még inkább óhajtok egyfajta teljességet. A kudarc tudatában is akarhatom az egészet — akkor is, ha lassan ráébredek: tényleg akkor kapom meg, ha lemondok róla…
Külön kis komplett ideológiát is gyártottam ehhez a kommentátorkodáshoz — legegyszerűbben a jin és jang szimbólumán keresztül tudom láttatni. Amikor (főleg fiatal urbánus) költők versei megmozdítanak, ráírást, komplementerverset íratnak velem a szavaikkal, nagyon sokszor nem vitatkozni akarok, csak a meglátott teljességük mellé odatenném a saját élményből szövődő magamét — janghoz a jint, vagy jinhez a jangot. A lehetőleg formában is tartott kommentár ilyenkor szeretne az eredeti vers-egész mellé egy saját vers-egésszel odaállni, mintegy továbbnyitva ezzel az “egészség” dimenzióit, hiszen a cél az, hogy együtt egy teljesebb teljesség érzetét adják, hogy a dolog (akár a jin s a jang) úgy forogjon (arról nem is beszélve, hogy ez alkalmanként mekkora iskola…)
Az külön iróniája a sorsnak, hogy az általam eddig leghosszabban kommentált mű, Weöres A teljesség felé című könyve (ahogy a korábban megjelent műhelynaplóban is jellemeztem már) számomra Hamvas Béla tanításainak legpopulárisabb összefoglalása. Mintha körbehímezném a mesterem által feltartott görbe tükröt… E kommentárokhoz külön (méltóságteljesen szatirikus) formát találtam ki: a Weöres-i főszöveghez képet keresek-rendelek hozzá, a benyomásaim haikuba göngyölöm (ha jól sikerül a haiku, olyan, mint valami ízeket néhány elemmel egybe markoló szusitekercs), s egy hosszabb, értelmező versben vitázom, ágálok, csalom ide-oda a nézőpontot egy teljesebb látvány megragadása reményében (elvileg úton egy teljesebb teljesség felé). Lehet mondani, hogy pofátlan gesztus (hogy jövök ehhez úgymond), lehet mondani, hogy miért nem írok inkább valami eredetit ezek helyett — de ez (ahogy fentebb fejtegettem) alapvető attitűdök kérdése. Hiszen semmit nem változtatok meg — A teljesség felé szellemi útleírásából semmit sem semmisítenék. Csak szélesíteném az ösvényt.
A 101. Teljesség-átirat
Lassan elkészülök vele — nem sorban, hanem az érzetek, a szavakhoz talált képek mentén haladva. Így találtam a minap John Lurie képére is:
…a címe: There are things you don’t know about. A képet a meglátása pillanatában csak elraktam magamnak, fokozatosan jutva a felismerésre: ez a látvány A teljesség felé Ötödik részének, a Kristálynak nagy látványa (a Tericum kiadta kötet 129. oldalán):
A nagy látvány
Fényes arc néz az erdő borította völgyre. A tengerszem asszonyként felel.
A következő verset rendeltem hozzá — ez esetben egy olyat, amit korábban írtam, sőt, a kötetemben meg is jelent; aminek most, e passzus és kép egyben látása segített felismerni a kommentár-voltát:
Ücsörgés a néma mester mellett
a hallgatása ennyit mondott:
“kedves európai barátom, neked hosszan
mondom és még úgyis félreérted.
nincs kulcsod a húshoz. így nem rezegsz
együtt a pillanattal. a lélekjelenlétben
ezért vagy hiányos. ezért képzelődsz. nézd.
három maszkja van: álom, képzelődés, álmodozás –
van egy arc a maszkok alatt is, csak az
lefagyaszt.”
(belégzés)
“neked a hosszabb mesét mesélem, mert
így is, úgyis félreérted. olyan kellene legyél,
mint a víz. minden vonzás hosszan és
mélyen érint – a képzeletedben. igazából
olyan vagy, mint egy befagyott tó,
csak az erőszak üt rajtad lékeket.
nincsenek árapályaid a vonzásoktól.”
(belégzés)
“kedves európai barátom, hát ezért nem reagál
a tested, mert nincsenek meg a kulcsaid hozzá.
ezek csak szavak, látod? ezek is csak szavak.
ösztönből nem fordulsz oda, csak
miután elképzelted. ez nem az igazi. elriaszt.
mert nincs a kezedben a mozdulat
és mire beleképzeled, már nincs a
kezed ügyében. nincs a pillanatban, aki mozgat.”
(belégzés)
a hallgatása ennyit mondott:
“ezért kár beléd a szellem. visszavágott
szárnyakkal nem lehet repülni.
az ösztön enni kér és nem kap. ezért
szakít beléd akkora lukakat. letagadod.
kitalálsz valamit. értsd: ezért hazudsz.
hogy egyszerűbben is mondjam:
a bejárható magassághoz
nem elég hosszú benned a létra”
(belégzés)
“ezt a feladatot nem lehet megkerülni
nem tudsz igazat hazudni. és utólag
sem válik igazzá egyik megmentett
pillanatod sem. nem hagyod, hogy
gravitáljon veled a világegyetem. van
erre egy jó szavatok: földhözragadt vagy.
jó ha tudod: a hazugság a nehézkedés.”
(belégzés)
“neked a hosszabb verziót mesélem, mert
úgyis félreérted. mert akármennyit gyakorolsz
nem leszel felszabadult. ha nem
abba a hazugságba ágyazott áldozatkultúrába
születsz, hanem ebbe a hazugságba ágyazott
engeszteléskultúrába,
erre az egy kérdésre fellélegezhetne
benned valamiféle válasz:”
(belégzés)
Kitelt a hold – mondd,
a fénye fodrozza a
tengerszem színét?
A Weöres által megragadott kép nekem (hisz látható) egyértelműen a Hold, hiszen a tengerszem annak tud “asszonyként felelni”, akivel principiális alapokon is osztozik (ne feledjük el, hogy ez a világnézet fenntartja az analógiás megfeleltetés lehetőségét is), a válasza egyszerre az árapály jelensége, a tömeg által maga felé vonzott vízé — s egyszerre az a csodálatos meglátás, amit ez a kortárs festő fogalmaz képbe. Egy portréval, amelyben a fuldoklás sárkánya által elnyelt áldozat ugyanúgy ott lakik, mint a partmenti sás szélén ácsorgó vízimadár, amelyet épített, mesterséges és természetes zátony-képződmények egyaránt lephetnek — de távlatában mindez ezt a zöld derengésben kibomló asszonyarcot jelenti (úgy képzelem, ha a Hold entitás — ami ebben az archaizmusban kötelező — az “ő” tükrözött fénye a tengerszem felszínén ennyi fényt enged vissza a “szemébe” — Holdanyó a mély tavainkban és szélcsendben ilyennek látja magát…).
Miközben persze hogy ott van a másik lehetőség is. Ha a fényes arc a Nap, akkor az asszonyként felelő tengerszem kelleti magát, incselkedik, ráncokat vet a hisztije — s a többi. Mégis, a saját megközelítésem nem ezen az ösvényen jár — mert ebből a kapcsolatból hiányzik a gravitáció – azaz egy másik léptékben van benne. Nem a tengerszem, hanem az egész Föld vonatkozásában…
A vers tehát inkább a “tömegvonzással”, az e módon “asszonyként feleléssel” játszik el. Egy félig álom, félig elképzelt archaikus mesterhang által — amit az ébredés azért nyilván konstruált (s ezzel óhatatlanul az értelmét illetően is szűkített rajta). Mindazonáltal örülök, amikor valamilyen álmodott tanítás ennyire is egész-érzetűvé bomlik… Ez egy hosszú, hat mély légzésen át tartó hallgatás után elhangzó haiku, amely szervesen összefügg Weöres Sándor egyik legihletettebb teljesség-passzusával egy olyan gondolatról amit Hamvas maga is több helyütt, oldalakon át fejtegetett a Scientia Sacra és bizonyos esszék lapjain. Ez egy hosszú, beszédes hallgatás, amit az álom elnarrált nekem — amelyben a hozzáállásunk sajátságait boncolgatta, az európai hozzáállás problémáját, amely valóban nem kezeli a helyén a pillanatot, amely valóban ritkán hagyja magát ösztönösen a világegyetemmel együtt gravitálni — hiszen folyvást alakítani akarna rajta.
Egyéb folyományok
Mintha ez a szövevény így, kibővített passzusként sem volna elég… a vonzás tükrét hamar követte bennem a feladásának tükre is. Ez már egy hangban tartott kreálmány – amit gondolat szült nem látomás vagy hallomás, az elbomlásunkhoz állásról szól, a versblogomon teljes terjedelmében elolvasható. Itt s most egy másik, e gondolatmeneten jóízűen kommentárként csücsülő verset mutatok meg, amely az európai személyiség “befagyott taván” ütött léket gondolja tovább, a maga (remélem) kíméletlen módján. Nem magyaráznám túl, íme:
A felfázás mitológiája
kinevezett a lehűlés –
a párapárnás hajnal vágta hasadékot igazgatod
a derekadon.
magad hasítottad, hogy hozzád férjenek
a jelenlét hiányán babráló kis kezecskék.
épületestül nem
ezt a tervrajzot mutogatod, de
nekik ez került kézügybe –
leépítenek ezek az elszalasztott pillanatokban
éleződő vágyak.
kinevezett a lehűlés –
ezt minden ősszel megtapasztalod.
a nyár tűri a habozást,
a sebszélek mentén süvítő éheket –
magad hasítottad, hogy hozzád férjenek
a jelenlét hiányán kinyíló képzelt testek.
épületednek nem erre a
horrordíszlet szárnyára vagy büszke –
ezt az igazgatóságot kizárólag
félig nyitott, elképzelt ajkak lakják.
kinevezett a lehűlés –
és megint betöltöd ezt az igazgatói pozíciót
ha már a hasadást
képtelen vagy betölteni a derekadon.
igazgatod a jelenlét hiányát eltömő párás
ott sem levések mentén hasadó
anyagot.
a párapárnás hajnalba képzelt testek
jelenlét-hiányon ki-be járó
csípős lélegzetében.
Mint látható sikerült a kommentárt is tovább kommentálni — valahol azt remélem, hogy ez a feltárás is (miközben megáll a maga lábán) visszahathat arra az elsőre, az egész észrevétel-sorozatot provokáló Weöres-szövegre. Még nem tudom, pontosan mi lesz ennek a kedvtelésből születő kommentársorozatnak a sorsa… Ez volt a százegyedik Teljesség-átirat, alig néhány van hátra… s aztán az áttekintés, nem egy esetben az újrafogalmazás jön, hogy megtaláljam folyamatában is, mit szeretnék hozzátenni Weöres szavaihoz. Az egész egyfelől tisztelgés szeretne lenni, másfelől a saját jin-jang (vagy moll-dúr) játékom legnyilvánvalóbb prezentációja; nem egyszer tényleg komplementere a ráírás a Weöres-i főszövegnek, annak érvényét nem megkérdőjelezve ellenpontozó kísérlet a teljességekből összeálló még teljesebb megragadása óhajával… ahogy már fejtegettem. Valószínűleg önálló blog lesz belőle, ahol a bejegyzések alá ugyanígy odalinkelhetem a kommentárok kommentárjait is…
Úgyhogy ha eljutunk a végére, ezeket a szövegeket végre a kötetben látható sorrendben valószínűleg feltöltöm egy Teljesség-átiratok című új blogra; mindenhová ezeket a komplexeket: a hozzárendelt képpel, Weöres “főszövegével”, azaz A teljesség felé egy-egy passzusával, a haikuval (amiben képet és szöveget egyszerre ragadnék meg), s a verssel alatta… (avagy fölötte, ahogy a mutatott példában). Szépen egyesével, naponta egyet. S ha eljutunk odáig, hogy fent lesz mind, valamiképpen e-könyv formátumban letölthetővé teszem. Nem tűnik úgy, hogy lenne más járható út – avagy számomra elérhetetlenül sokba kerülne (ha csak a képek jogdíjaira gondolok…). Pedig valójában ez, a Teljesség-átiratok az én második verseskötetem.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →
