Merza József: Belletrisztika
Az iskolás gyerek rágja a ceruza végét, mert szabad fogalmazást kell írnia. Forgatja füzetét, bámészkodik, fészkelődik, fel-felugrál. Csinálná is a leckéjét, de legszívesebben kiszökne az utcára, a szabad levegőre. A kisgyereknek még nincs sok önálló gondolata, jobb szeret felmondani egy megtanult szöveget, mint saját elképzelései körül bizonytalankodni. Nehéz témát találni, azt sem tudja, hogyan fogja tanára fogadni a dolgozatot. Önmagát kellene adnia, de nem biztos benne, hogy másokat is érdekelnek gyengécske meglátásai, ezért jobbnak tartja igazodni egy általában elfogadott témavilághoz és stílushoz.
Jó az iskolásnak, mert ha – önbizalom híján – nem tart túl sokat önmagáról, legalább abban biztos, hogy mindaz, amit tanárai elmondanak, maga az igazság, ő legfeljebb butasága, lustasága vagy ügyetlensége miatt nem képes megérteni, megtanulni a felnőttek bölcsességét. Azért rosszak a dolgozatai, azért tarkállik a füzete a piros aláhúzásoktól, mert ő közepes vagy gyenge tanuló, de hát vannak kitűnő diákok is, akik pontosan tükrözik a tévedhetetlen tanári igazságokat. A kisdiák nem tudja, hogy a tudományban feltevések, irányzatok, csoportok vannak, hogy ismereteink alakulnak az időben, és persze van áltudomány is, meg mítosz is, ami ugyanúgy rendszerbe szedhető, mint a valóságos tudás, ugyanúgy tanítható, bevasalható, mint a helyes ismeret. A mítoszokból is születtek könyvek és könyvtárak. A könyvekben lévő tételeket lehet kizárólagosaknak, szenteknek mondani, és súlyos szentenciákként ráolvasni az emberek fejére.
Jelen soraimmal én is gyarapítom az emberiség írásainak gyűjteményét. Bevallom, hogy nem szeretek írni. Levelekre késve válaszolok, egy cikk elolvasása után nem ragadok azonnal tollat, halogatom a fogalmazást. Ámde most itt az alkalom, és csak írással tanúsíthatom, hogy átérzem a helyzet fontosságát. Gondolni kell valamit, ma kell gondolni valamit és őszintén elmondani barátaimnak. Nehéz ez még akkor is, ha úgy látszik, hogy az ember mindig, tehát ma is gondol valamire, és a tisztességes ember nem hazudik. Sokszor a könnyűnek látszó dolgok a nehezek. Hiszen mi gondom lehetne: kinyitom az Evangéliumot és elmélkedem a napi szövegrészről. Előveszem a mai megbeszélésünk anyagát, és nagy hangsúllyal elmondom, hogy nem járt le a Bokor történelmi küldetése. Kommentálok egy újsághírt annak bemutatására, hogy van megoldásunk egy fontos világproblémára. És így tovább.
Ebből a szempontból mai mondanivalóm szinte érdektelen. Műfaji kérdéssel kívánok foglalkozni. Hogy ne sokáig csigázzam az érdeklődést, elmondom, hogy mostanság szépirodalmat akarok csinálni. Kívülálló, nem szakember esetében persze a szó mindkét része kétségbevonható. Ámde akinek nagyok az igényei, annak felhívom a figyelmét arra, hogy ma már a falfirkálás is irodalomnak minősül, továbbá, hogy a szépről alkotott fogalmunk meglehetősen nagy szórást mutat. Valamikor én is azt hittem, hogy a szép, irodalmi idézetekkel megtűzdelt, csattanós befejezésű exhortáció jó ugyan klasszikus értelemben vett elmélkedésnek, de valójában nem mozgósító, nem programadó, nem rendszerépítő, nem megrázó, inkább a lelki élet ürügyén végzett szépészeti tollászkodás. A forradalmi mondanivaló a lényeg, amely szenzációs új felfedezéseket hordoz, átalakítja az életet, nem hagy meg nyárspolgári kényelmemben, nem engedi, hogy a szépen gördülő mondatok eltereljék a figyelmemet az egyedül fontos dolgokról. Gyanakvással néztem hát minden olyan szövegre, amely látszólag nem hordozott súlyos üzeneteket, egyszerűen csak szép volt, inkább csak élet volt és nem tudomány.
Ha szellemeskedni akarnék, akkor most úgy folytathatnám: életem ugyan van, de a tudományom elfogyott. Mégsem mondom ezt, mert nem felejtettem el semmit abból, amit eddig megtanultam. Arról van szó, hogy új rendbe szeretném rakni ismereteimet. Megtehetném, hogy hallgatok addig, amíg el nem készültem a munkámmal, de – azt hiszem – ez barátságtalan viselkedés lenne. Mit tehetek tehát? Ha nem akarok haszontalan lenni másoknak, akkor szerényebbé kell válnom, és az átmeneti időben naplószerű feljegyzésekkel kell tájékoztatnom az érdeklődőket. Leírásokat, elbeszéléseket kell készítenem tankönyvírás, alkotmányozás, rendszerszervezés helyett. Vissza a szépirodalomhoz.
Az irodalom a tanácstalan lelkek mentsvára. Világhírű műveket lehet létrehozni úgy, hogy az olvasóra bízzuk a döntést a felvetett kérdésben. Tekintélyi példát is hozhatok. Amikor Graham Greene elmondta VI. Pálnak, hogy sok bírálatot kap rendhagyó ábrázolásaiért, a pápa arra biztatta, hogy ne törődjön velük, az ő dolga az, hogy írjon. Ha a zsoltárirodalmat olvasom, bizony ott is átélem a bizonytalan, magára maradt lélek sóhajtásait, amelyekkel a sötétből a csupán remélt világosságra vágyik. Szépirodalom Jób története is. Nem mondhatjuk, hogy túl konstruktív, de jó a problémalátása. Megköszönhetjük a szerzőjének, hogy emberi hangot ütött meg az istenséghez fűződő, elvileg előírásszerű társalgásban. Egy kis panaszos történet, amely idesugárzik a 20. századba, és arra kényszeríti a modern lélektan egyik megalapozóját, hogy új teológiát építsen fel Isten becsületének megmentésére. Jónás története is szépirodalom, amely egy kényszeredett, vonakodó ember történetét írja le úgy, hogy megfelelne a mai irodalom nagy hősöket általában nem kedvelő, inkább a gyengébb alkatokat szerepeltető elvárásainak. Szépirodalom a tékozló fiú története, ami méltán kerül be a Biblia világát szélesebb körben ismertetni kívánó profán olvasókönyvekbe is. S ha már a kanonizált könyvek némely részletét szépirodalomnak minősítettem, miért ne emelhetném – ellenkező irányból – a vallási könyvek sorába Balassi, Ady, Babits vagy József Attila sorait? Az ember, ha ír, nem tud tartalom nélkül írni, legfeljebb arról van szó, hogy bizonyos állapotban kötelezően öltözteti gondolatait látszólag semmit sem követelő, a tudomány látszatát kelteni nem kívánó formába.
Látszólag.
Nem vagyok köteles nyilatkozni, de ha mondok valamit, az elemzés tárgya lehet. Tavaly hegyaljai útikalauzt írtam elmélkedés gyanánt. Igyekeztem szépen írni. Öcsi talán alá is tudná húzni azokat a mondatokat, amelyeknél – gyanúja szerint – elbőghettem magamat. Kis idegenforgalmi eszmefuttatásom ugyanis annak az embernek az erőfeszítéséből született, aki alternatív axiómákból akarja felépíteni a hitét, mivel a régi, bár szép, összeomlani látszik. Felnövekedtem benne, de nem tudom tisztességgel képviselni, pedig a végeredmény, az alkalmazás jó. Újra kell alapozni a házat. Talán nem úgy, mint eddig. Ami sziklának látszott, elporladt. Ami tartósnak tűnt, ingatag. Mit tegyek? Keresni kezdek, s miközben ezt teszem, beszámolok érzéseimről, meglátásaimról. Nem mondom azt, hogy ismerem a dolgok okait, nem említek révületben nagy titkokat és csodás összefüggéseket. A három dimenzió lakójaként beszélek a világ életéről. Leírom, hogy öröklött hitem szerint mitől lehet jó és szép és élhető a világ. Küszködöm a szavakkal. Ha egy kifejezés tartalmát kérditek, talán választ sem tudok adni, csak annyit, hogy ezt kellett leírnom, nem tudom, miért és hogyan. Ez a szépirodalom. A költőnek csak az akadékoskodó tesz fel tisztázandó kérdéseket. A lírát vagy megértjük, vagy ne foglalkozzunk vele. Definiálni szakkönyvekben kell.
Hoztál valamit e délutánra, kedves barátom? Igen és nem. Nem hoztam okosságot, de hoztam 110, kézzel írt sort. Nem emlékművet állítottam, csak egy virágot formáztam. Ki mondja meg, mikor mi a nehezebb?
(1995)
Illusztráció: Töltőtoll (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
