Lajtos Nóra: A magyar nyelv poétikája
2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává november 13-át nyilvánította, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló1844. évi II. törvényt. E törvény többek között kimondta:
„1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki.
2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”
Krúdy írja száz évvel ezelőtt egyik publicisztikájában: „Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.” Ez a magyar ősmitológiába oldott keletkezéstörténet nem akar mást mutatni a számunkra, mint azt, hogy az úgynevezett munkadalok vették szárnyukra az első rigmusokat.
Kilenc kicsi szarvas futtában vala,
kilenc kicsi fiú kiáltozik vala,
a titkok kapuja tárva-nyitva vala,
az elvarázsolt kastélyban a jobbra is balra.
A régmúlt idők nyelvi emlékei hű bizonyítékai annak, hogy nyelvünk iránti tiszteletünk az idegen nyelvi hatások mellett is virágozó maradt. Anyanyelvünkkel szembeni alázatunk és szolgálatunk példaértékű kell, hogy legyen. Ápolása emberi és nemzeti kötelességünk.
Az alkotáslélektan egyik fő jelzőcölöpje: hogyan viszonyul az író, költő nyersanyagához, a piros bogyókhoz, azaz a magyar nyelv szókészletéhez. Ez a mentalitása adja meg majd egyedi stílusát, ahogyan útjára indít egy hasonlatot, például: mint úszó felhők tejhabos illata, száll a magyar szó évezredes szózata. A verslábakat nem hagyja eltörni, hanem stabilan állva tartja.
Szavakkal festjük be a teret és az időt, nyelvünk márványtömbjéből vésve ki a legtalálóbb formákat témánkhoz.
Álmaimmal kivarrt gyöngy-rokolya suhanjon,
hét szép aranyfürtszál a kezedre simuljon.
Aggódásom fátyla a szívedre boruljon,
rózsaszirmú imahalmom életedre hajoljon.
Éjszakáim sötétjében szép tündértánc perdüljön,
holdvilágos ábrándmese lepkeszárnyon repüljön.
Violaszín bársony neszben minden virág kinyíljon,
a két kezem két kezedre hét lakatot kulcsoljon.
Viharfelhők szürkesége füstpermetté fakuljon,
égbe kiáltó miértnek hangos hangja halkuljon.
Minden, ami kedves emlék, csipkedobozba bújjon,
vétkeimnek szárnya nőjön, s könnytollanként elhulljon.
A megszólalás mikéntjének poétikája már az ókori Arisztotelésztől eredeztethető, aki azt mondta: „Úgy gondolkodj, mint a bölcs, de úgy beszélj, mint az egyszerű emberek.”
Rohanó világunkban – azt gondolom, nem vagyok egyedül ezzel az állásponttal – elszalasztjuk anyanyelvünk rangja szerinti használatát. A különféle rövidítések és hangulatjelek fedője alatt párolódik a nyelv, mígnem minden zamata ki nem fő belőle. Hol van már Nagyjaink bámulatba ejtő szókincse?
Sütő András írja az Engedjétek hozzám jönni a szavakat! című esszéjében: „Ha szavaink számát nézem: Arany János Nagyszalontán állítólag huszonháromezret kapott (mármint ennyi szót használt – L. N.), szegényebb házból József Attila majdnem ugyanannyit. El is számolt vele mindkettő becsületesen. Az utolsó névelőig. Azzal is, ami egyiknek a torkában rekedt, másiknak a vérébe fulladt a vonatkerekek alatt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat… A SZAVAK odakint felgallyaztak a fekete nyárfára meg az apró termetű, bögyös almafákra. A nyár összegöngyölt lombsátrainak hűlt helyén verebek, csókák, galambok képében gubbasztanak az ágakon” – folytatja Sütő András.
Visszaérkeztünk Krúdy ragyogó erdő-kincse képéhez. Amilyen törvényszerűség uralkodik a természet körforgásában, olyan TERMÉSZETességgel kell megválogatnunk szavainkat is mind élőbeszédben, mind szóbeli közléskor. Nem kell szóágaink bogára jelzőket aggatnunk minden pillanatban, de vannak olyan megszentelt pillanatok, amikor a piros bogyók ékkövei kell, hogy legyenek mondatainknak. Mert nem engedhetjük meg, hogy „Holt faágaktól körülvett szív legyen a nyelvünk, mit teljesen betölt a szánalom” (Sütő András).
Nyelvet csak az tud ápolni, akiben megvan a kellő fegyelem és figyelem hozzá. Higgyük el, hogy a nyelv áldás az életünkben, még akkor is, ha a legeslegfontosabb és legeslegmélyebb érzéseinkre azt szokás mondanunk: nincsenek szavaink. A szó hatalom, anyanyelvünk erkölcsi tartás. „Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig” – mondta Nagy László. Ez a magyar nyelv poétikája: tanuljunk magyarul mindhalálig!
Illusztráció: Magyar népi szőttes
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
