Napút-köszöntők (1.)
A Napút húsz év alatt körülbelül 26500 oldalon jelent meg. Évfordulónk alkalmából műhelyünk négy kedves szerzőjéhez fordultunk — a Nap és az út fogalmak felhasználásával szabadon alkossanak (szóköz nélküli) 2650 leütésnyi szöveget.
Halmai Tamás, Saly Noémi, Vörös István és Wehner Tibor a jubileumi estünkre elkészült művével. Most örömmel s köszönettel publikáljuk a jeles eredményeket…
Egyszersmind másokat is buzdítunk: vegyék komolyan e nemes játékra invitálásunkat, írják meg szerzőink a maguk változatait. A sikeres alkotásokat közöljük. (A szerkesztőség)
Halmai Tamás
A megvilágosodott hátizsák
Föl, föl a hegyre, mielőtt lebukik a nap! Félősen rikkant bennem valaki, miközben süppedékeny mohákba fúl maradék levegőm, s már alkonyi pászmák közt imbolyog a csúcs.
Nekizúdulok a meredélynek, de visszatart, amit tartok: hátizsákom a völgyet választaná.
Átkeltemben odavetett pillantásom se részesült a tájból; de most, hogy függőleges irányokkal parolázom, valami alanti mindenség vonzását tapasztalom.
Súlytalanul, mint a költészet, csak költészet járja meg a zenitet. Miféle tömeget érlelt bennem véglegessé az idő, hogy a gravitáció törvénynek adja ki magát? Ha túlokba perdített szavainkat követni tudnánk… Meglehet, előbb tévednénk el, mint lépteink.
Nap útját követni szikráztunk életre, nemde? Napúton járni csillagfödte ég alatt is, homályban érlelt, de fények közé kéredzkedő ambícióval.
S most amit vinnék, az nem ereszt. A fölmálházott túlsúly rekeszt vissza, a világ bokájához.
Ki a ballaszttal, el mindennel, ami vándor teher vagy integrált akadály! (Semmiig tisztulni ki ne óhajtana?)
Előbb göngyöleg másodruházattól szabadulok meg; aztán vízre, kenyérre, almára nem formálok távlatosabb igényt; végül úti olvasmányaimat sem érintem irgalommal.
Zérussá enyhül zarándoki ingóságom.
Észre sem veszem, hogy utolsó mozdulatommal magamat szórom ki a zsákból.
A vászonjószág hálásan sóhajt, üres szél kapja föl, így lobban neki a magasságnak, indul útnak nehezéket és nehézkedést hátrahagyva: ember nélkül.
Boldognak látom.
Könnyű és végső létezésre tesz szert; bizonyára időben célig hág, hogy ott majd távozó sugarakba kapaszkodhassék.
Napútra bocsátom a nélkülemet.
Eszembe jut egy ódonul modellált vers, amit még nem írtak meg. A teher misztériuma a címe:
„Roskad a nyelv, dadog a láb;
Uram, már nem bírom tovább.
Nincs képességem erre a keresztre!”
„Mért nem teszed le?”
Ki beszél kihez? S az válaszol-e vajon, akit a művészet fölébresztgetni hisz? Angyalt szólongató hajlamaim ismerősnek találják a vershelyzetet; istenkereső kétségbeesésem otthonra lel az alkalmi grammatikában.
Madarakat simít bennem éggé a kéretlen nyugalom. Fészek marad a világ, ha hagyjuk. S kalitka lesz, ha sorsát ránk bízzák anyagtalan ornitológusok.
A hegy lábához kuporodom, testvér füvekre. Megfárasztott a kapkodás, ernyedtté csüggesztett a sóvár sietség.
Még érezni sejtem, ahogy titkok férkőznek szívemhez; aztán a dobogás is mélyebb csöndbe alél.
Suttogva visszaszámol egy intim végtelen…
Álomba sújt a pillanat mágiája.
Csak reggel, amikor a galaxisok már rég talpon, s a szél is hat dimenzióból érkezett híresztelésekkel, csak reggel ocsúdom rá, hogy nemcsak én szoktam meg a mélyben: a völgy is megszeretett engem.
Lepkék törleszkednek a levegőhöz, melyet kilehel belőlem az új ember.
Fák mozdulatlanságával tartom a lépést; felhőkig ér figyelmem hegye.
Kóbor kavicsokkal köszöntjük egymást, szabad senkik köztársasága vagyunk.
Az utcákon idegen éneimmel elegyedem párbeszédbe; bárkivel találkozom: állandóm lesz és boldogom.
A hegycsúcs fölött moccanatlanul áll a nap.
De a völgynek is: saját fényei nőnek.
S hátha épp napraforgókertészt hiányol a falu!
*
Saly Noémi
Nap, út
Nap. Út. Jöhetnék itt Csontváryval, a zodiákussal, az Univerzummal, a beláthatatlan léptékekkel, de nem, nem ez jut eszembe. Hanem legelőször is az a drótszerű fűcsomókkal szegett, köves, poros ösvény, amelyik Bretagne végvidékein, a Quiberon [Kibron] félsziget peremén vezet, lényegében sehonnan sehová. Két emelet magas sziklafal lapos teteje, balra barna semmi, jobbra óceán. Még az enyhe, sós szélben is brutális hullámok, zöld moraj. És a nap felhők mögül is hólyagosra éget.
Vegyük aztán azt a másikat: nedves homokban derengő lábnyomok mutatják, s biztosítanak róla, hogy a nád között, a sekélyke vízben folytatódik, gázolj át bátran, más is ezt teszi, a felszínen futó pöttöm madár csak pittyen egyet – mért rebbenne el? –, forró, felhőtlen ég, a kék, a zöld, a sárga olyan éles kontúrokkal válik el egymástól, mint egy szecessziós ólomüveg-ablakon. És ebbe a képbe simul bele az a fekete ékkő: egy valahai ember, aki alól az apadó Gangesz a máglya-tutajt még el tudta vinni, de őt, e pár kiló fénylő szenet csak szép csöndesen letette.
Kilenc. Kilenc zsiráf. Vörös az út, vörös a por, magas a fű. Voltak gazellák, páviánok, kígyó, lustán heverő oroszláncsalád, bóklászó elefántcsorda. Kockás klepetyusba tekeredett maszájok apró, jámbor teheneikkel. Lassú időben lassú állatok. A horizonton, messze, úszik, repül kilenc zsiráf. Az a szabadság útja, te sose éred el.
Kétszer hat sáv. Vagy nyolc? Nem mindegy? Az a hang. San Francisco felé? Los Angeles felé? Lényeg: nyugat felé. A nap lement, sötét kamionok, reflektorfények, nincs megállás, nincsen hová, nincsen miért. Az ördög útja: feketében fehér, vörös, villog, rohan, szédül, remeg. Magába zárt a gép, sose lesz vége, véged.
Kövek, kövek, bokád bicsaklik, fenyők alatt harangvirág és barna gomba. Madár alig. Csermely a szurdok mélyén, bárányfelhők, bárányok, az esztenán medvényi szelindekek, loholnak trombitálva, végre történik valami. Műbalhé. Karéj kenyerek ötkilós vekniből, szalonna, hagyma, túró, izgatott kutyaorrok, fenyőtű-ágyon töprengsz: innen hová tovább? Minek?
A Döbrentei utca. Meggörbül kicsit a vége, kedves kanyarral kerül ki valamit, maga se tudja már, mi volt ott. Hajdan budai főút, elképzelem a hajóhídról dél felé forduló szekereket, a lovak fénylő tomporát, patacsattogás, ostor, kacskaringós káromkodások magyarul, szerbül, svábul, görögül. Boroshordók, búza, dohány és dinnye, mohos kőhíd az Ördög árkán – vagy legyen tél? Szikrázó hó? Gesztenyesütő nénik, forró lepény, mézespálinka? Nap mint nap efféléket álmodom, ha kilépek a házból. Alkonyat felé teljes hosszában végigsüti a nap, akár a veleméri templomot. Utcám, ami elvisz s ami visszahoz. Haza. Nap, út.
*
Vörös István
A Nap és az Út könyve
2650 szóköz nélküli leütésben
1
A tao, amit szavakkal ki lehet fejezni,
az út.
Az út, amit szavakkal ki lehet fejezni,
a tao.
A kettő között nyugszik le
a világ,
a kettő között kel fel
a nap.
2
Amikor az ég alatt járható lesz
az első út,
járhatatlan lesz a világ
összes többi része.
Benövi a bozót,
csipke, akác.
Amint megjelennek
a vadul benőtt területek,
napfény kezdi perzselni
a puszta köveit.
Amikor az ég alá
először besüt a nap,
először vetődik árnyék is a földre.
3
Ne becsüld meg a kiválóakat,
és így nem tűnik mellőzöttnek senki.
Őbelőlük úgy se túl sok akad.
Ritkán adódik fontos pillanat,
s azt a legkönnyebb elfeledni.
Ne becsüld meg a kiválóakat,
járd csak napfény alatt utad,
tudjad, mikor merre kell menni.
Őbelőlük úgy se túl sok akad:
emberforma, bejárható utak!
A gyanú fénye szavadat belengi.
Ne becsüld meg a kiválóakat,
a nap alatt rabolni is szabad,
a szegénység gyümölcseit leszedni,
őbelőlük úgy se túl sok akad,
kikben több a nap, mint a pillanat,
a percemberkék titka ennyi!
Ne becsüld meg a kiválóakat,
őbelőlük úgy se túl sok akad.
4
Üres az út,
de nem azért, mert nem járnak rajta.
Teli a nap,
de nem azért, mert időből van.
Nap az út,
de nem ezért, mert járnak rajta.
Teli az üres,
de azért, mert időből van.
5
A nap és az út nem emberséges.
A nemlétezőkkel úgy bánnak,
mintha léteznének.
Az ég és a föld emberséges.
Az ég, a galacsinba gyűrt aranypapír
(a nap) széthajtogatva, kisimítva.
A föld, a galacsinba gyűrt ezüstpapír
(az út) széthajtogatva, kisimítva.
Az emberséges, a galacsinba gyűrt bronzpapír
(a nem emberséges) széthajtogatva, kisimítva.
Az ég és a nap:
esik, éjszaka van.
A föld és az út:
egy szeméttel teli konténer,
amiben elmúlt dicsőségem
bizonyítékai áznak.
A múlt felől:
papír.
A jelen felől:
rongy.
A jövő felől:
nem látható.
Egy odébb tolt órával előbb hajnalodik.
A nap véresen kizuhan a fölé
magasodó nap kútjába.
6
A kút szelleme sosem hal meg. –
léleknek ez nevezhető?
Hogyan kell lenni bölcs embernek?
A nap elmegy, az út elkerget,
maradni és menni is kell erő.
A kút szelleme sosem hal meg,
mint víz, mit vödörrel kimernek,
csak eltűnik szemünk elől.
Hogyan kell lenni bölcs embernek? –
erre mért nem találsz ki tervet?
Kővel álmodsz, útkövező?
A kút szelleme sosem hal meg.
És ezzel bizony sokan nyernek.
A szellemtelenség hideg eső.
Hogyan kell lenni bölcs embernek,
mik jellemzik, miféle elvek?
Vagy más a titok, s ez a bökkenő?
A kút szelleme sosem hal meg:
hogyan kell lenni bölcs embernek?
7
A nap örök, az út maradandó.
A nap és az út azáltal lehet örök s maradandó,
hogy egyikük sem önmagának él.
Mindegyik lemond önmagáról,
lemond a lemondásról,
lemond a maradandóságról,
ezért születik a pillanat előtt,
múlik el az öröklét után,
de nem marad meg a mostban.
8
Lakozásra legjobb a föld,
de a hold még jobb volna.
Magad érte össze ne törd!
A bölcs a szerénységben tündökölt.
Egy árnyék vetődött a Holdra.
Lakozásra legjobb
a nap fénye ide hosszan ömölt,
csak a Hold volt néha útba.
Magad érte össze
A nap nem azért tündökölt,
hogy visszahulljon már a múltba.
Lakozásra leg
az ég fehér, az ég ma zöld,
galambhideg és ablakforma.
Magad érte
Hogy mért törted be, ne közöld,
de tartsd függönyt összehúzva!
Lakoz
Magad
*
Wehner Tibor
alsórendű út
a tájékoztatási kötelezettség (állítólagos) legmagasabb fokozata ellenére a mind áttekinthetetlenebbnek tűnő úthálózatot igyekezett kiismerni, de egyre inkább úgy érezte, hogy az eltévedés egyszeri élménye állapottá lényegült. megpróbált a nap járása alapján tájékozódni, de a hatalmas forgalom miatt generált légszennyezés áthatolhatatlan szürke kupolát borított mindenre, a nappalok és az éjszakák váltakozása sem volt észlelhető. amikor már hosszú, nyúlósan felfoghatatlan órák óta valamelyik ismeretlen város felé autózott az egyik, kereszteződésekkel szabdalt alsórendű úton – ez az alsórendű minősítés egyébként igencsak kedvére való volt – észrevette, hogy a közelítéssel párhuzamosan, illetve pontosabban a megközelítéssel arányosan a várostól való távolsága egyre nő. közeledése a gondolati vonzások és a valószínűsíthető, rejtélyes költői sugárzások hatására távolodássá transzponálódott. pánikszerűen mintha át is érezte volna, hogy realitássá vált a lappangó, minden mögöttes térben megbúvó irracionalitás. ekkor gyors elhatározással – és a közlekedési szabályok tudatos áthágásával (a kötelező haladási irány feladása és a záróvonal átlépése, a szembejövő forgalom akadályozása, sat) – megfordult, és elindult az ellenkező irányba, ha lehet ilyet mondani, a kiindulási pont felé, mert arról fogalma sem volt, hogy ez az út honnan indult, és már arra sem emlékezett, mikor és hogyan keveredett ebbe a hálózatba. (mérhetetlenül ostobának minősítette azt az elképzelést, hogy a végtelenben elenyésző utaknak pontosan meghatározható a kiindulási pontja. az ebbéli hatósági kijelöléseket diktatórikusnak ítélte.) mély depressziós hullám öntötte el, amikor azt kényszerült észlelni, hogy az egyre messzebb maga mögött hagyott, megközelített várostól mért távolság egyre rohamosabban nő. jóllehet erre tulajdonképpen titokban számított is, de azért valószínűleg önmagának sem merte bevallani, hogy a dolgok ilyen magas fokú ellentmondásosságát normális esetben – és erről külön fejezetet lehetne nyitni – nem viselhette volna el a teljes összeomlás fenyegetettsége nélkül. a helyzet valószerűségét igazolta, hogy a tankból elfogyott a benzin, ezért a kátyúk között evickélve elgurult az egyik koszos parkolóig, kikapcsolta a fényszórókat, behúzta a kéziféket, és a hátsó ülés melletti ablakra kiragasztott egy papírt: ELADÓ. kicsit fellélegzett. a cetlin közölt adatok természetesen hamisak voltak: a motorizációban teljesen járatlanok is már messziről láthatták, hogy a meghirdetett kocsi nem az a típus, amelyben a hirdetés kifüggesztetett, hogy az évjáratról, és a futott kilométerek számáról ne is beszéljünk (alaposan feladta viszont a leckét a rendőri hatóságoknak, akiknek egyébiránt készen állt a magyarázattal: nem ez az a kocsi, ami eladó). az irányár teljes fedésben volt a kocsi állapotával, de az „(úthasználati garanciákkal)”-megjelölés némiképp fellengzősnek volt minősíthető. kissé elbizonytalanodva gyalog indult tovább, mielőtt az első érdeklődők megérkeztek volna. úgy tervezte, hogy most már másfelé megy.
Illusztráció: Wehner Tibor, amint felolvassa alsórendű út c. írását (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2018)
Cimkék: 2650, köszöntő, próza, vers
