Utry Attila Jenő: Horváth Veronika – Minden átjárható
Igaz, Horváth Veronika könyvét[1] csak „drótpostán” sikerült megszerezni, de így is hatásos, szép kék, fehér és szürke színekkel alkotott tipográfia, melyet Szabó Imola Julianna tervezett, illusztrált. A fehér borítón kék szitakötő, a belívben kék alapon fehér ábrák és szürke karcok, pitypangok, sejtek, tenger, hullámok, levelek, fák, bárka, bálna és a mély kultúrára (folklórra) utaló, dőlt kék színnel nyomtatott szavak, mondókák, dalok az első látásra, olvasásra megérintik, állásfoglalásra ösztönzik az olvasót. (Egyetértek Bende Tamással abban, hogy ezek a kötet központi motívumai.) Vaszilij Vaszilijevics Kandinszkij szerint: A szín az emberi lélekre való közvetlen hatásgyakorlás eszköze.[2] A kék a nyugalom, biztonság, bölcsesség, szabadság, igazság és remény, a fehér pedig az őszinteség, a jóság, az egyszerűség és letisztultság színe. A könyv színei és a szabad versformákba öntött szavak, mondatok, kérdések-válaszok szinte minden esetben pozitív üzeneteket hordoznak, ami által az olvasó és az elemző lelkére is közvetlen hatást gyakorolnak. A címről a (KUTYAIDŐ utolsó sora) így nyilatkozott az alkotó: „Egymástól távoli dolgok között is találunk kapcsolódási pontokat. Magunkkal cipelt emlékeink, a belénk ivódott minták vagy éppen a nyelv is megteremhetik az átjárhatóságot…„Szerencsés vagyok, generációmból[3] azon kevesek közé tartozom, akik a népi kultúrával nem csak a köznevelési intézményben találkoztak. Rengeteg népdalt tanultam a nagypapámtól és az anyukámtól.”.[4] „Esténként kutyák csaholnak a kapuk alatt, csattognak marhalábszárakon csiszolt/ fogaik. Te már nem emlékszel erre a nyelvre. A macskák nyávogásából is csak azt érted, ha párzani akarnak…”(Szerepminták)
Horvát Veronika nemzedékének tagjai többek között ambiciózusak, erősen motiváltak, racionálisak, és hosszú távra terveznek – szemben az előző generációkkal, akiket a művészet, a filozófia és a keleti vallások vonzottak. De valójában mit takar ez az értékrend? Hagyományt és modernséget? Tradíciót és avantgárdot? „Digitális bennszülötteket”? – és még sorolhatnánk a már időnkét közhelyszerű, illetve középszerű jellemzéseket.
A több mint nyolcan szabadversből, különböző szövegtestekbe illesztett népdalból – kis komárom nagy komárom,/de szép kislány ez a három/ ABLAKON TÚL –, a tabuként elhallgatott női testről írott textusok három részre osztják a kötetet. 1.ŐSSEJTEK (származás), 2.SEJTVÁNDORLÁS (önépítés), 3.SEJTBURJÁNZÁS (szülés). A szülőktől nehezen elengedett, húszas évei végén járó nagykamaszok, felnőttek vívódásait, vágyait, örömeit, kudarcait, problémáit feltáró és a jövőt előre vetítő, logikusan következő versbeszédekre. A MINDENSZENTEK; a KEGYELEMMEL ÁLDOTT; az ÁRAMLATOK; az ÓLOMMÉRGEZÉS; a KUTYAIDŐ; a BELÉGZÉS; a RÉSABLAK; a SZÉRUM című verseket érzem a három összefüggő rész legerősebbjeinek, de az összes többit is szeretem. Kiemelném a KEGYELEMMEL ÁLDOTT című művének József Attilá-s sorait: „mosom az arcomat,/mosom a tarkómat, mosom a nyakamat/add uram add/az volt a szemében/mosom az arcomat, mosom a tarkómat/add uram/ha nem is teljesen/mosom az arcomat/de színre ugyanaz/add/add uram, hogy úgy legyen,/legyen tó az én szememben is!/ (v.ö. „Hiába fürösztöd önmagadban,/Csak másban moshatod meg arcodat.” – Nem én kiáltok, 1924). József Attilánál az önismeretre, a közösségre (én és a másik) vonatkoznak a kiragadott sorok, Horváth Veronikánál viszont alighanem a feltétel nélküli (Isten és Ember) szeretetre utalnak a leírt énekek, képek, fohászok. Az önismeret, az önmegszólítás szép gondolatai inkább a SZÉRUM című versében jelennek meg: „ki tudja/ki lettem volna/ha magamat el nem hagyom/egy átvérzett jelenben/szülök magamnak/apát/anyát/nővért/időt/ki voltam mielőtt megfogantak/ki lehetek, ha elvetélek/találják ki ők”.
Meggyőződésem, hogy Horváth Veronika posztmodern, vizuális-költészetre mutató sorai megfelelnek a jó vers feltételeinek: a művészet mint öncél, s a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő”[5]. Nem kell föltétlen verslábakon járnia, ütem-mértékeket számolnia, rímfajtákat, trópusokat variálnia, a kor színvonalán a kor problémáit ezek nélkül is tudja ábrázolni, örökíteni. Stílusa, szóképekben igen gazdag, és ezek magabiztosan vezetik a teljesség felé. Nem baj, ha még nem éri el, mert a törekvés maga is elég ahhoz, hogy a vers felemelkedjék a papírlapról, és önálló életet éljen az olvasók és az ítészek szívében, értelmezésében. Metaforáiban, metonímiáiban többnyire egybe esik a képi és fogalmi sík: „nem én mondom, hanem a tenger” (teljes metafora), „felütik fejüket a szégyenek”; ”szalad a part”(megszemélyesítés). Felmenői, tanítói, mesterei és közösségei támogatják ebben a számtalan és váratlan csapdákat rejtő kiteljesedésben. Megint hivatkoznék Bende Tamásra, aki „a szövegek diszlokációs jellegét, az úton levés, utazás, költözés világát is fontosnak tartja, hiszen ezek meghatározzák mind a felnőtté válást, mind a kötet kompozícióját.”
E sorok írója abban érdekelt, hogy újabb szerzőket, műveket citáljon a tradíció és avantgarde békés egymás mellett élésének fenntartásához. Szakmai kérdés, hogy a régi verselemzések (eszmei mondanivalós) pedagógiáját, didaktikai elveit[6] megtartsuk-e, vagy tudjuk-e már helyettesíteni más, modern szabályokkal, kritikai érvanyaggal, pl. strukturalista műelemzéssel, az irodalom és kreativitás új módszereinek elemzésével? Ez a pedagógiai program még nem lehet teljes, mert a tradicionális örökség a magyar kultúra, művészet és oktatás standard anyaga cirkulál a művelődésben: a Halotti beszédtől (XII.sz.), az Ó-magyar Mária siralomtól (XIII.sz.), a latin-görög-magyar klasszikusokon, majd Balassin, a reformkorokon át, a Nyugat alkotóin keresztül napjainkig, vagy a középkori gregoriántól Bartókig, Kodályig, Kurtágig. A modern, posztmodern értékrend-struktúra, az elektronikus, „nem szószátyár” (Nagy Pál) irodalmi kultúra még nem képezi az irodalomoktatás törzsanyagát. A harmadik-negyedik ipari forradalom, a médiakultúra, a digitális boom következtében inkább szűkült, mint tágult az új irodalom fogalma. Rendkívül sok örömet (könnyű rákeresések) és bajt (függőségek) egyaránt okozva. Nem látni még általában azt sem példának okáért, hogy a modern epika, líra, dráma műnemek, műfajok egymásba-mosódása közben/után, melyik lesz az új szegletkő, és melyik esik ki az alkotók és befogadók rostájából? Milyen eszközökkel dolgozik majd leghatásosabban a harmadik évezredben a líra alanya: a Költő, aki szintén szeretné átrostálni felmenői, szülei, tanítói, író-mesterei, műhelyei tanultságait, tapasztalatait, de leginkább új, modern (pl. audió-vizuális) eszközökkel fogja a lírai ént felvértezni, hogy minél hitelesebben ábrázolja azt, ami örök a jelenben.
Minden átjárható, mert kapcsolat és kölcsönös felelősség van: természetfeletti – természet – közösség és egymás iránt. A magába zárt immanens és a végtelent idéző transzcendens világhoz leginkább a költőknek, a „lélek mérnökeinek”, a szenteknek, prófétáknak van kulcsa. Szerencsés esetben, ha költő nő is egyben, akkor kettős kötéssel őrzi a teremtés titkait mint leendő anya és tehetséges „Tolltárs.”
A művészetbölcseleti alapelvek közül sokat idézik a „szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” sorokat. (József Attila: Irodalom és szocializmus, 1930). Javaslom az ünnepelt szerzőnek, hogy ő is bátran kapcsolódjék a tengelyhez, találja meg, őrizze és ne feledje saját hangját.
Horváth Veronika könyve nem könnyű, csak kikapcsolódásra invitáló olvasmány. Inkább bekapcsolódára, őszinte párbeszédre hív a Költő, a Tervező, és a két sorozatszerkesztő: Gál Soma és Tinkó Máté, hogy ne rejtegessük tovább „az ágy alatt… eldobozolt félememlékeinket”. FELRÉMLŐ PARTOK
Fiatal Írók Szövetsége Budapest, 2017. (84 o.)
[1] Horváth Veronika (1990. október 18. Győr) a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium és Kollégiumban érettségizett, majd színész II, és drámajáték-vezetői szakképesítést szerzett a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskolában. A Nyugat-magyarországi Egyetemen gyógypedagógusi diplomát szerzett. 2009 óta a Fiatal Írók Szövetségének, 2015 óta a Köménymag közösségnek a tagja, 2013 óta a Hermaion Irodalmi Társaság titkára.
[2] Müller Péter: A színek pszichológiája. The Business, 2016. szeptember.
[3] Horváth Veronika az „Y=HŐSÖK” generáció tagja, amelyről bővebben Strauss és Howe Millennials Rising: The Next Great Generation (2000) című könyvében olvashatunk. Vintage Kiadó, 2000. ISBN 9780375707
[4] Kiemelés Kiss Júlia tudósításából, Irodalmi Jelen és a ContextUs interjúból. Bp.2017.
[5] René Wellek-Austin Warren: Az irodalom elmélete. Ford. Szili József. Gondolat Kiadó, Budapest 1972. 361 o.
[6] Körrmöci Katalin: Didaktikai alapelvek, törvényszerűségek. 1. Életközeliség elve. 2. Motiválás elve. 3. Aktivizálás elve. 4. Érthetőség elve. 5. Fokozatosság elve. 6. Rendszeresség. 7. Szemléletesség. 8. Tartósság. 9. Differenciálás. 10. Tudományosság 11. Visszacsatolás. 12. Megerősítés. 13. Játékosság.
Illusztráció: Horváth Veronika (Bán Attila fényképfelvétele, 2017)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
