A hovatartozás köteléke (4.)
Életében milyen bevallott, megélt értéket jelentenek az örmény gyökerek?
*
Jankovics Marcell
Leginkább magyar vagyok. Kereken 37%-ban. Emellett van bennem – arányuk szerinti sorrendben – szlovák, örmény, horvát, lengyel, osztrák vér is. Apai (Jamniczky) nagyanyám szlovák volt, de nem teljesen. Anyai nagyapja lengyel volt (Karczewski). Valamennyi szlovák vér keringhetett anyai (Marczell) nagyanyámban is, mivel Remenyik lány volt az édesanyja. (Igen, az a Remenyik.) Apai részről Meszlényi szépapámnak a felesége osztrák (Koffler) lány volt, a vezetéknevem horvát eredetű. Viszont Jankovics Dániel szépapám anyja magyar volt: Irsai Szabó Jozefa. A sok szláv vér kiüt rajtam, nagyobbrészt a dinári típusba sorolom magam. Sorrendben a nyugat-dunántúli Meszlényiekről, a bazini Jamniczkyakról, a székely Barthákról és a csallóközi Marczellekről tudok a legtöbbet, az örményeimről a legkevesebbet. Itt jegyzem meg, hogy a kevertséget minden tekintetben előnynek tartom. Csak hogy a legkézenfekvőbbet említsem: a génkeveredéssel csökken a statisztikai valószínűsége bizonyos öröklött hajlamoknak és betegségeknek. Másfelől, ha az ember olyan szerencsés, hogy mind az apai, mind az anyai ág örökíteni tud valami jót – esetemben rajztehetséget –, azért csak hálás lehet felmenőinek és a sorsnak.
Anyai nagyapám, dr. Bartha László édesanyja örmény leány volt. Apja, Bartha Sámuel (Kendilóna, 1838 – Mezőrücs, 1887) vette feleségül a szintén örmény Simai (Simay) Márton többgyermekes (!) 28 éves özvegyét, Duha Máriát, Duha Kristóf és Balta Rebeka leányát. (Duha Mária tudhatott valamit.) 1867‑ben, Mezőszentmártonban esküdtek. Életüket a Marosvásárhelytől tízvalahány kilométerre lévő Mezőbándon élték le. Itt született nagyapám 1870‑ben, s nevelkedett együtt Piroska nevű húgával és Simai (Simay) féltestvéreivel, akikkel egész élete folyamán szeretetteljes viszonyt ápolt. Mind a Duhák, mind a Balták, mind a Simaiak (Simayak) ismert magyarörmény családok. Nagyapám 1927-ben állította össze a Barthák családfáját, az ő listáján a Simai név i-vel szerepel, az „idegen” forrásokban ipszilonnal. Mindegy, mind a négy család nemességet kapott, a Barthák királybírót is adtak a székelységnek. „Laci” nagyapám még a születésem előtt, 1938-ban meghalt, így aztán örmény véreimről, az erdélyi Duhákról, Baltákról alig tudok valamit. Ismert, hogy a családi hagyomány ápolásában az apai ág az erősebb (erőszakosabb), noha az ember fiát inkább az anyja neveli, de anyám ezt a szálat különben sem fonogatta vastagra. A hiányzó Bartha nagypapa nem tudta kiegyensúlyozni a Jankovics befolyást, amelyben a magyarságtudat uralkodott. Jankovics nagyapám utószülött volt, nagyapja, a Kossuth Lajossal sógor Meszlényi Jenő nevelte. Így aztán sokkal többet tudok magyar, szlovák, lengyel, osztrák, horvát fölmenőimről, jóllehet csak szlovák vérből kering bennem több az örménynél, igaz, nem sokkal.
Őrzök egy képet Duha Kristóf szépapámról és feleségéről, Balta Rebekáról. A kép Kristófot, az erdélyi örmény fellegvár, Szamosújvár városi tanácsnokát ábrázolja zsinóros magyar ruhában, ami nem csoda, az ő idejében az örmények már túlnyomórészt elmagyarosodtak.
Bizonyos étkezési hagyomány tovább élt a gyermekkoromig. Anyám szeretett tárkonnyal (örmény tarhun) főzni. Az ecetjét mindig tárkonnyal fűszerezte, de nem büszkélkedett azzal, hogy a tárkonyt „mi, örmények ismertettük meg a magyarokkal”. Issekutz Sarolta pompás szakácskönyvében a tárkonyról azt írja, hogy „őshazája Erdély”. Meg Közép-Ázsia, teszem hozzá, de vadon nő Észak-Amerikában is. Örményországban, ottjártamkor minden ételben, italban a tarhun uralkodott. Az orosz repülőjáraton kínált pohár vízben (mást nem adtak) éppúgy, mint a meglátogatott örmény festőknél, akik viszont a kínált konyak alá nem adtak mást, csak rágcsálni tárkonyt. Hallottam emlegetni – nem anyámtól, hanem igen művelt, képzőművész bátyjától három örmény ételneműt: a hacsapurit, a hurutot és az angadzsáburt. A hacsapuri sajtos lepény, és grúz lelemény, de van örmény változata, a másik kettő viszont igazi örmény nemzeti eledel. A hurut zöldfűszerekből és megsavanyodott tejből összefőzött, besűrített, majd megszárított ízesítő, amellyel a levest savanyítják. Ízlés szerint reszelnek a levesbe, mondjuk az angadzsáburba, úgy, ahogy az olaszoknál parmezánnal szokás. Az angadzsábur zöldséges húsleves, a belefőzött „barátfüle” (ángádzs) teszi a levest (ábur) azzá, ami.
A gének jobban emlékeznek nálam. Nagyapámat időskori fényképei örmény típusnak mutatják. Zömök, vaskos az alkata, sötét a bőre, a szeme nagy és barna. Gyermekei közül kettőn, anyámon és orvos bátyján még jobban látszott az örménység. Mindketten sötét bőrűek, sötétbarna hajúak voltak, anyám hatalmas, barna borjúszeme (vö. „tehénszemű” Héra) örmény szabvány. Öregkorára még jobban megsötétült és meg is szürkült a bőre, ezt is örmény tulajdonságnak szokás mondani. Nővérem, aki vonásaiban lengyeles küllemű apámra hasonlít, anyám színeit örökölte. ’56 után az amerikai egyetemen, amikor csoportképek készültek a hallgatókról, őt emiatt a „színes” bőrűek (feketék, félvérek, Puerto Ricó-iak, mexikóiak) közé állították. Rajtam az örménység egyelőre nem látszik, a szemem barna, és nagyon könnyen barnulok a napon, ennyi. Ebben képzőművész nagybátyámra ütök, akire egyébként is hasonlítok.
Sokáig csak mint „poén” érdekelt a dolog. A ritkasága, egzotikuma. Ha valaki mondta magáról, hogy ő örmény származék, akkor én is kirukkoltam vele. A fordítottjára is van példám. Hogy egy atyafiságos példával éljek, sok évvel ezelőtt kolléganőm, Kenyherz Gabi a férjhezmenetele után – ma már nagymama – kezembe nyomott egy háború előtti fényképet, amelyen anyám, nagyanyám ült együtt egy kertben számomra ismeretlen hölgyekkel. Azt mondta, a férjétől tudja, hogy „rokonok” vagyunk, a képen férje fölmenőit látom: Simai lányokat, feleségeket. Bacsó Zoltán, aki 30 éven át operatőröm volt, annyira örmény, hogy rendszerváltás óta tagja kerületünk (a II.) örmény kisebbségi önkormányzatának. Ő hozott össze évekkel ezelőtt dr. Issekutz Saroltával, aki bevont egyesületének munkájába. Fölkéréseinek megpróbálok eleget tenni. Tekintettel van sűrű életemre, ezért úgy rémlik, egy fölkérését sem kellett visszautasítottam. Viszonossági alapon még népszerűsít is.
Mit jelent számomra az örménység? Gazdagabbnak érzem magam általa. (Lásd még, amit föntebb a keveredés előnyeiről írtam.) És persze érdekesebb kicsit örménynek lenni, mint mondjuk szlováknak. A szlovák és a magyar között szinte csak nyelvi (lenne) a különbség, ha nem váltunk volna ellenséggé Trianon miatt. Az örmény ősi és távoli kultúra, akkor is, ha mi is annak a távoli vidéknek a szomszédságából származunk, népe más embertípushoz tartozik, sajátos a vallása, a nyelve, különleges az ábécéje, sajátos ősi építészete és művészete (a Kaukázus kerek templomaival rokonítani a Kárpát-medence 10-11. századi rotundáit túlzásnak tartom, a kerek épület minden kultúrában alapforma), naná, hogy fölkeltette az érdeklődésemet.
Voltam Örményországban, hármasban feleségemmel és Puskás László képzőművésszel, görög katolikus pappal. Ő találta ki az utat, és mint kárpátaljai, oroszul jól beszélő magyar, aki otthonosan mozgott a terepen, kalauzunk, tolmácsunk is volt. Feleségem akkori kiadója (Széchenyi Könyvkiadó) vezetőjeként azért vállalta az akkor, 1993-ban kissé még kalandos utat, mert szeretett volna megjelentetni régi örmény kódexeket fakszimile kiadásban. Ez nem sikerült, de nagy élményekkel lettünk gazdagabbak. Láttuk, milyen nyomorultul éltek – akárcsak az oroszok – a szovjet korszak végóráiban, erről oldalakat mesélhetnék. Alkalmunk volt megismerni a vendégszeretetüket, átélni számos aha-pillanatot (az örmények tényleg olyanok stb.), látni néhány nevezetességet, Jerevánon kívül Ecsmiadzint, a sziklába vájt és abból kinövesztett Geghard-monostort, majdnem megpillantani az Ararátot – csak bámultunk feléje, a hegyek istene beleveszett a párás ragyogásba.
Ja, a Balta-ház még áll Szamosújvárt. Megálltam előtte, és csodáltam a homlokzat kőfaragványait.
*
Lázár Imola
Örmény gyökereim családban nyúlnak vissza. Véremben van. Lázár Vilmos és Kiss Ernő leszármazottjaként büszke vagyok őseimre, és mindarra, amit a magyar honért tettek.
*
Novák Ferenc
Apai nagyapám, XIX. századi néptanító az 1890-es években feleségül vette a szamosújvári Bátrin Johankát, egy örmény lányt. A Novák család Dicsőszentmártonban élt a XVIII. század végétől. Őseim – nagyszüleim – házassága idején az öreg Novák Borgóprundon volt tanító, a Borgói-havasok gyönyörű vidékén. Apám is ott született. A szigorú örmény egyházi szabályok szerint az édesanya vallására keresztelték. Örmény katolikus lett. Az öreg Novák beletörődött, hogy a fiai és a többi gyerek – négy fiú és egy lány – nem unitárius lett.
A vallási lánc folytatódott, így a bátyám meg én szintén katolikusok lettünk, pedig anyám nagy református családból származott. Makkai lány volt. Rokona volt Makkai Sándor püspök írónak. Apja alapította Közép-Európa első és egyetlen alumíniumedény-gyárát (1921-ig működött). Kolozsváron a belvárosban, a Szamos partján a gyárépület még most is áll.
Én voltam az unokatestvérek közül a legkisebb. Sokat voltam Szamosújváron a nagyszülőknél. Ott is volt egy baráti köröm, sok játszópajtásom, többek között a Pongrátz Gergő, aki velem egykorú volt, és még egy-két testvére, sokan voltak. Szamosújvár a harmincas, negyvenes években túlnyomó részben örmény volt. 1941-ig két nagybátyám is ott lakott, dolgozott. Az ott-tartózkodásaim alatt én is éltem a nagy örmény rokonság körében az örmények életét.
Csodálatos volt a családon belüli összetartozás és feltételek nélküli szolidaritás. Egy örmény családon belül nem lehetett elkallódott egyed. Ha valahol baj volt, anyagi, betegség vagy más személyes probléma, akkor a család minden tagja kész volt bármilyen áldozatot hozni a segítség érdekében. Ha öröm volt, házasság, születés vagy bármi, akkor meg nagyon tudtak ünnepelni. Ezek az alkalmak mindig nagy események voltak fantasztikus kulináris élvezetekkel. Az örmény gasztronómia világhírű. Ezt a hagyományt az örmény gyökerű családok a mai napig megőrizték és gyakorolják. Az ízek emlékét, melyet a nagymamakonyhájának köszönhettem, máig megtartottam, és amit lehet, én magam is megteremtem a saját kis konyhámban. Barátaim „visítanak” az örömtől, mikor khurutos levest adok neki. Egy sült bárányhúshoz salátának dábdász paszulyt készítek. A családomban a nagybátyáim magyar feleségei tökéletesen megtanulták az örmény gasztronómiai csodákat, pl. húsvétkor a tárkonyos bárányfejlevest. Ezt az unokák is tudják és gyakorolják. Sajnos vannak elfelejtett étkek. Sem Szamosújváron, sem Gyergyóban már nem készítenek Kaiser szalonnát (nem Kaizer, hanem Kaiser, csak itt így németesítették, mert ez így egyszerűbb volt). Senki nem csinál füstölt kecskehúsból buzsenyicát. Kár! Sorolhatnék még néhány kulináris csodát. Édességeket viszont minden magyarörmény asszony készít. Ünnepekkor nem hiányzik pl. a dalauzi az asztalról. A családi flekkenezés még most is kedves emlék. Családunkkal a hagyományos páccal és paprikás, vörösboros mártással készítjük. Csodálatos, hogy az örmény hagyományaink a kulináris élvezetekben is jelentősen fennmaradtak. Sőt, talán a legerősebben.
Van még némi örmény történelmi sorstudatom. Büszke vagyok a szamosújvári rokonságra. Nagyszerű emberek voltak. A leszármazottak most már mind Magyarországon élnek. Mindnyájan komoly egzisztenciát teremtettek. Most már én vagyok a legöregebb. A család legöregebbje. Minden ünnepen együtt vagyunk (természetesen örmény étkekkel), és most én mesélek szüleikről, nagyszüleikről, hogyan éltek, éltünk a második hazánkban, Erdélyben.
*
Tarján Tamás
Hit küld. Nomen est…
Számomra a név – utójel.
Születésemkor Hovhannesian Arakhel Tamás névre kereszteltek. A nevemnél sokkal többet később sem tudtam örményül – néhány írásjelet, alapvető kifejezést mindössze –, a nevemet pedig, ebben a formában, elveszítettem, amikor tizenegy éves lettem. Családunk mindkét (apai) örmény ága nevet változtatott. Az okok (köztük legkevésbé lényegesként nevünk mindenkori pontatlan írása az okmányokban, valamint a nemszeretem „Hofi” és egyéb becézések) ma már nem fontosak. Apám kevéssé, író nagybátyám alkalomszerűen érdeklődött az örmény származás ténye, az örmény előtörténet iránt, de magyar vezetéknevet (mindketten mást) szívesebben viseltek. A mienkben a -ján végződés a jellegzetes örmény toldalékra, a ’fia valakinek’ jelentésű végződésre emlékeztet, bár az ősi Tarján törzsnévre élezett magyar fül nem érzékeli: a Tarján nem ritka örmény családnév. Ezért választotta – nem is apám, hanem még névjavasló hagyatkozásában a pater familias Eghia.
Konstantinápoly Kurucsesme kerületében született, majd a török fenyegetés elől szülővárosából még gyermekként menekülni kényszerült nagyapánk, Hovhannesian Eghia kalandos úton került Magyarországra, s magunk sem tudjuk, öt másik nyelv mellett mikor és miként sajátította el tökéletesen a magyart (magyar elit gimnáziumban érettségizett Budapesten, de huszonkét évesen). A magyar–örmény kapcsolatok szenvedélyes szakírója, több a tárgyba vágó kultúrtörténeti könyv szerzője vált belőle. (Ő propagálta legszenvedélyesebben Ady Endre örmény származásának tényét; talán az ő álláspontját is ismerve kezdte Illyés Gyula híres A faj védői című szonettjét ekként: „Ady dúlt örmény arca…”.) Sikeres ügyvédi pályájának nem csekély jövedelméből sokat áldozott az európai örménység ügyeire, intézményeire. De – és erre sem tudjuk a magyarázatot – gyermekeit nem tanította meg apanyelvükre. Yervant, Zaven, Elmonea: a három gyermek örmény személynevet viselt, e nevek szolgáltak megszólításul is a családban. Szinte csak ennyi maradt a família örménységéből.
Örmény nevet valamennyi unoka is kapott. Öcsém például Mechitar, legfiatalabb unokatestvérem Takuhi. Ha az örménységre gondolok – sajnos sosem jártam Arméniában –, neveket szökkent fel tudatom. Neveket: a mieinket, meg azokat, melyeket a névtárból én adtam „ajándékba” szeretteimnek, barátaimnak – Chutlube, Nuné, Berkruhi… –, s amelyekhez az ún. jellegzetes örmény vonásokat társíthatom. Dacos virtus és mindig ugrásra késztető szorongás, erős istenhit és hajlam mindenféle szakadárságra, sietős léptű értelem és számos logikai vétés, mérhetetlen munkabírás, szenvedélyes eltökéltség a hivatásban, ügyetlen kéz a keresmény elköltésében, gazdag érzelemvilág, ám hozzá szögletesség az érzelmek kifejezésében. Lehet, hogy ennek csupán a fele igaz – de melyik fele? S mi még?
Az én örmény nevem – Arakhel – azt jelenti: a jó hír hozója. Régi magyar szóval: hitküldér (voltaképp: evangélista). E név jól megfér a másikkal, az Aquinói Szent Tamásnak (többek közt írástudók, papírboltok patrónusának) oltalmába vont Tamással (jelentése: iker [kettős]; görög etimológiával: csodás).
Nem hinném, hogy életévtizedeimmel sikerült volna hűnek lennem neveim jelentéséhez. De az örményeket együtt hitküldéreknek gondolom. Ez az én örménységem.
A fiam személynévként visszakapta, amit családnévként elillanni hagytunk. Az ő neve: Tarján Lőrinc Hovhannesz. Azaz: a hagyomány szerint rostélyon megétettetése közben is mosolygó Lőrinc mellett János a védőszentje. Majd eldől, keresztel-e, vagy a fejét veszik.
*
Várady Mária
Az emberpalánta csak nődögél bele a világba. Mi fontos? Mi nem fontos? Nem tudja. S a szülők átadnak mindent – amit lehet.
Amikor elvágtam magam alatt a fát, akkor kezdett el dolgozni bennem a gyökér. Örmény versekből megtudtam, hogy makacs, munkamániás, mély érzelmekre képes, hűséges, igényes lehetek – mert ilyenek az örmények, akiktől származom.
Az örmény közösség nem engedett leszakadni, elveszni. Hozzájuk tartozom, akik ugyanolyan magyarok is, mint én. „Nincs mód középszerűnek lenni” – írja Márai Sándor. És ez hajt minden örményt is.
Az erdélyi magyarörmények a túlélés legszebb áldozatot hozó formáját választották, segítve a földet, népet, mely őket befogadta. Ez óva int ma is. Büszkén, elkötelezetten, …fő, hogy dolgozzanak…”.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2015/3-as számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
