Suhai Pál: Őszi levélhullás – olvasmányélmények levelekben elbeszélve (Levélfa, 26.)
Ó, magyar Mária-siralom!
Levélváltás Kelényi Istvánnal az ÓMS forrásvidékéről
2017. június 20.
Kedves Pista! Most, hogy egész napi gépemmel való küszködés után végre betűhöz jutottam, mondhatom is, amit látok. (Sikerült ugyanis ÓMS-edet megnyitnom s elolvasnom.) „Az Ómagyar Mária-siralom forrásvidéke”. Hát nem kísérteties? Én 1985-ben szinte azonos címmel árultam Planctusomat a Vigiliában: „Források környékén.” Akkor persze még Vizkelety könyve nem létezett – Szabolcsi Bencéből dolgoztam (Vers és dallam, Akadémiai K., 1959). S hol volt még Martinkó? A Planctus azonban Planctus és a fordítás is fordítás. Érdekes a kettő így együtt. Te az ÓMS mértékére és archaikumára veszed a figurát, én egy inkább formahű és ugyanakkor mai versre. (Maira tegnap.) Stb. Érdekesek tanulmányod megállapításai is. Úgy igaz, ahogy írod. Később én is írtam – tudom. A ’sebhedek’ azonban új. Ha most írnék, biz’ Isten, népszerűsíteném. (Nekem akkoriban „csak” Pais, Bárczi, Mészöly s Benkő jutott – hol volt még Kelényi?) Az ide mellékelt verset azóta átírtam – most mégis ez megy – öröm, hogy ennyit legalább sikerült beszkennelnem. Mindenekelőtt öröm persze az, hogy (végre!) egymásra akadtunk. Két ilyen tudós és költői elme. Barátsággal s csak némi öniróniával mondom: Pali
Ui.: Ma már nem tudom, honnan vettem Képes Gézát (hogy ő fordította volna). Később lányával együtt tanítottam, s hiába búvárkodtunk, ketten se találtunk rá az itt hivatkozott fordításra.
2017. június 26.
Kedves Pista! Ha így folytatjuk, egy egész kötetre való levelezés fog kikerekedni a tollunk alól. Állandóan megszólítasz (!), s muszáj felelnem. Mint most is. Kiss József nagyon érdekes és minden ehhez hasonló fölfedezés. Egyáltalán: fölfedezés. Említettem már Illyést (nem tudom, szerepelteted-e antológiádban) – számomra Lóri bátyánk (Kabdebó) fedezte föl egy szép istenes versét (Vidéki állomáson), méghozzá egy kétnyelvű magyar–szlovák versgyűjteményben (Az Isten harsonája – Božia trúba, Napkút, 2016). Ide mellékelem, hátha érdekel. Muszáj egy kis bosszúságot is okoznom – nyelvészeink nem rejtették el a Leuveni kódex Planctusát. Kiadta Jakubovich Emil – Pais Dezső már 1929-ben (Ó-magyar Olvasókönyv), s nekem is megvan Molnár József – Simon Györgyi Magyar nyelvemlékek című 1976-os könyvében (Tankönyvkiadó). Bosszúság még (!), hogy az „én” Vizkeletymben („Világ világa, virágnak virága”, Európa K., 1986) 27 versszakos Planctus szerepel. S hogy némi örömöt is szerezzek neked, kedves Pista, jelzem, hogy helyt adtam fordításommal kapcsolatos észrevételeidnek. (Már eddig is javítgattam, de most még mindig.) Mindig tudok örülni egy kis javításnak. Az észrevételeket pedig köszönöm. S hogy lásd, mi lett belőle, a versből, ide teszem ezt is. Üdv, barátság: Pali
Mária siralma
Sírni, hittem, nem tudok,
Most sírástól lankadok
Keresztjén a kínnak.
Széttépsz földet és eget,
Hogy fiamtól engemet
Zsidó, elszakítasz.
Fiam, édes magzatom,
Egyetlenegy örömem,
Tekints rám, s a fájdalom
Megenyhül a könnyeken.
Alél szív, ész, egyre csak
Sebeidtől szenvedek,
Van-e asszony boldogabb,
Anya szerencsétlenebb?
Virágom, Világom,
Útja erénynek,
Mily nehéz Szenvedés
Szögez át téged!
Jaj, e kín!, Sápad, ím,
Színtelen orcád,
Véred önt, Árja dönt,
Ím, patakot rád.
Ó, mily későn kaptalak,
Mily korán elvesztelek,
Méltó ifjúságodat
Ó, mily csúf vég töri meg!
Ó, miféle szenvedély
Fosztotta ki testedet,
Ó, mily édes zálog és
Mily keserű díja lett.
Ó, igaz Üdve az
Így meghalónak,
Bajban is Ó, szelid
Szíve a jónak!
Ó, dühe, Ó, büne
Az irigy hadnak,
Ó, szabad Jobbja vad
Hóhéraidnak!
Ó, betelt jövendölés,
Szava Simeonnak!
Mint ígérte, ím, elér
Tőre a kinoknak.
Fohászkodás, kérlelés,
Siralom és könnyek
Külső jelek, mik a mély
Benti sebből jönnek.
Fiamnak élet,
Nekem ítélet!
Halál, csak véled
Lesz gyógyulásom.
Boldogan halnék,
Tőled is válnék,
Semhogy, fiam, még
Kínod alázzon.
Milyen bűnt, gaztetteket
Követtél el vad tömeg!
Köteleket, sebeket,
Köpést, tövist, egyebet
Ártatlan kell állnia.
Jók fiamhoz legyetek,
Engem megfeszítsetek,
Avagy együtt öljetek,
Keresztre szögezzetek,
Szégyen árván halnia.
2017 június 28.
Kedves Pista! Két leveledre egy válasz. Igazi nyomozó vagy – mit mondjak nagyot?: egy Oidipusz. Ezt mindkét verssel kapcsolatos leveledre (és szavamra /!/) mondom. Tőled remélheti a magyar medievisztika, amit eddig egyik nyelvész, de még Vizkelety, sőt, Martinkó sem teljesített. (Ha így folytatod.) Az ÓMS forrásversének föltalálását. A magam részéről csalódást kell okoznom – az én nyomozói szenvedélyem e téren a múlté. Amit kikutathattam, kikutattam, s megállapodtam (magammal) tudatlanságom határaiban. Most mosolyogsz, de már ez is valami: tudni, mit nem tudunk. Nagyjából ennyi a nyolcvanas évek óta közös tudományunk is. Tudjuk (vagy legalább sejtjük), hogy az ÓMS-nek nem a Leuveni-beli latin a forrása. (Vagy: egyetlen forrása.) Folyó, mely nem is egy forrás kifolyása. (De hát ez a geográfiában sem oly különös.) Én – írtam már – Szabolcsi Bencéből dolgoztam. Ő még Breteuilnek tulajdonította a verset, de szövegközlése két versszak sorcseréjének kivételével megegyezik a Bischoff-féle verzióval. S jött Vizkelety és közölte ez utóbbit és forgalomba hozta a szerző (az új szerző /!/) nevét. Nekem ennyi elég volt, mert volt más gondom is. (Meg kellett nyugodnom a pillanatnyi konszenzusban.) A verselés kérdése legalább ennyire izgatott. Az ÓMS-é s persze a föltételezett eredetié. A szekvencia-forma és a hozzá való viszony. Ehhez kellett nekem a latin. Így vagyok (voltam) ezzel. S ha most megkérdeznél, miért tettem mindezt, rövid lenne a válasz. Tankönyvet írtam. (Tankönyvet, de nem azért, hogy legyen egy X-edik, hanem mert volt rá vízióm.) Azóta persze elment az idő és a magyar oktatásügy vonata is mellettünk – múlt ez ma már. S jöttél Te, és fölébresztettél Csipkerózsika-álmomból. Hagyj aludni, kérlek. Még egy kicsit legalább. (Ezt persze szívedre és komolyan ne vedd – éppen csak kifutott a tollam alól.) Folyt. köv. Barátsággal addig is: Pali
II.
Kései ébredéssel Doncsev Toso
Ica néném elátkozott boldogsága című regényére
2017. augusztus 28.
Kedves Toso Barátom! Egyedül olvastam el regényedet – remélem, megbocsátod. Úgy voltam (lettem!) én is vele, mint borítószöveged írója, Lévai Anikó. Kíváncsiságból vettem kézbe, aztán nem tudtam letenni. Csakhogy, állításaival alapvetően egyetértve, de másokban továbblépve, így vele némileg mégis csak ellentétben, regényedben, amely egyre inkább szövődik jól tagolt elbeszélésekből a vége felől megkomponált (megköltött!) falikárpittá, szinte a cluny-i gobelinek múltidéző elevenségével – vele szemben is tehát az „eltűnt idő nyomába” lépő s azt feltámasztani képes író varázslata mellett (varázslatában) egy fantáziadús szuverénnek az álomlátását is észre kellett vennem. (Az elbeszélésben, s hadd jelezzem mindjárt, főszereplőjének személyében is.) A mimézis mellett (vagy inkább: benne) a teljesen öntörvényű poézist. (Poézist, amely nem egyszerűen a múlt feltámasztásában jeleskedik.) De abban is.
„Családi krónika” – írod regényed alcíméül, s e műfaj-kiegészítést komolyan kell vennem. Mint ahogy veszem is. Krónika, de mindvégig és következetesen, tehát szépíróilag motiválva. S mint ilyen: történelmi regény. Nem deduktív – a „nagy elbeszélésekből” levezetett családtörténet, hanem fordítva – három nemzedék krónikájába, egyéni sorsok elbeszélésébe tört történelem. A huszadik századi magyar glóbusznak a kommüntől a két világháborún és az ötvenes évek viszonyain át egészen a közelmúltig ívelő korszaka, a kisemberek életének tragédiáktól és frontális ütközetektől sem mentes, de valahogy mégis csak élhető terepe. Hogy mire gondolok, tudod, de azért hadd másoljak ide egy idézetet a dicséretedre – a mindenféle PC-beszédre érzéketlen, az elbeszélői horizontot a legifjabb családtag, itt a fiúvá avanzsált egykori unoka nézőpontjából kijelölő előadásmódodra: „1957 a reménykedés karácsonya volt. 1955 tavaszán, az államosítás után négy évvel, Budán, a Lékai téri kis piacon újból üzletet nyithattak, és apám meg anyám azt remélték, hogy a forradalom alatti és az azt követő zűrzavaros helyzet rendeződik, véget ér a hatósági árak időszaka, kevesebb lesz a zaklatás meg a retorzió, nyugodtabban tudnak majd dolgozni. Nővérem az egyetemi, én meg a gimnáziumi sikeres felvételiben bizakodtam, Ica néni pedig jövendő esküvőjéről ábrándozott.”
A félmúlt szociológiailag és történelmileg is hiteles alakjainak (egy bolgár oldalágat /is/ hajtó vidéki-fővárosi magyar kispolgári családnak, a szülők nemzedékét illetően egy takarékos életmódra berendezkedett zöldség- és gyümölcskereskedő házaspárnak) a történetében (e jól körülhatárolható családregényben) azonban egy belőle kisarjasztott sorsvíziót is látnom kell. A regénybeli Ica sorsáét, Icáét, a „szeleburdiét”, e „zabolátlan természetét”, akiben mindvégig „hét ördög lakozott” – még akkor is, amikor Rákosi Szidi színésziskoláját, élete nagy lehetőségét pillanatnyi megingásában (s a családi erőviszonyok kényszerének engedve) elmulasztotta megragadni. Pedig minden képessége meglett volna rá. Az ekkor szétfoszlott nagy ábrándot azonban mégsem tudta elengedni – egész rendhagyó életében ez: a szűkös viszonyokon túlnyúló, erkölcsileg kényes, boldogságra törő akarat irányította. („Erkölcsileg kényes” – elég talán, ha éppen csak utalok itt a disznóólban bujkáló, életét így mentő Sanyival, második férjével szemben támadt hirtelen haragjára és halálig kitartó megvetésére).
S a boldogság akarása? „Míg az ember boldog nem volt, / Addig meg nem halhat.” Petőfi Bolond Istókjának tanulsága. Ez élteti Icát élete alkonyán, kései nagy szerelmében is, mely egyszerre a legmulatságosabb és a legtragikusabb módon teljesül. (Karcsihoz, e falánk és hitvány hústoronyhoz fűződő viszonyában.) Egy kicsit Gabriel Garcia (Márquez!) regényére még rá is tromfolva. (Szerelem kolera idején – szerelem öregkor idején (!), erre gondolok, s még arra, hogy ott pusztán a távolító, a lebegő legendabéliben, itt a legközelebbi és legvaskosabb groteszkben, az időskori érzelmi fellángolás eufóriájában és ennek megcsúfolásában, aljas elárulásában a feloldás.) De nem csak e széles ecsetvonások nyomán jöhet itt elő a nagy columbiai. „Ifj. Varsádi Jánosné szül. Kaály Anna 1919 augusztusának első vasárnapján tíz óra tájt a levestésztát gyúrta, amikor…” Így csak Márquez tudott leszúrni első mondatot („Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor…” – Száz év magány, Székács Vera fordítása). Stb., stb. Az időszembesítés lehető legtömörebb módja, egyetlen mondatból regényméretű kibontakozással – egyetlen (pici?) magból egy hatalmas fa. Így Te is, fiam. Tudod. De meg ne rettenj: nem valamiféle Márquez-epigonnak, hanem a magad összetéveszthetetlenül naiv, naivul rafinált hangján. Ahogy az egy családi krónikához illik.
Azt is (tudod), mily nehéz megállnunk talpunkon a történelem viharában. Ide-oda ingunk, mint a szélben a nyárfa. Úgy tűnik, e kilengések nélkül lehetetlen a létezésünk. Ica nagynénéd makacs boldogságakarása már-már a fantasztáé, szüleid két lábon álló realitásérzéke vele szemben, bizony, mondjuk csak ki, a kispolgár garasoskodása. S a két mentalitás az elbeszélői szándék szerint együtt, egymással szemben és egymást kiegészítve érvényesül. Mint ahogy általában az életben is: feszültségek közepette, a másikkal szembeni kritika relatív jogosultságával. A családtagok titkát kileső fiú mindezt látja és kibeszéli. Talán még gyönyörködik is benne-bennük. De ez már a narrátor és az író bölcsessége és méltányossága. Szelíd ítélete és szivárványos humora, iróniája. Mindez a legteljesebb életközelségben, első személyben, családtörténetírói hitelességgel. Regényed elbeszélői „mindentudása” a családi legendárium másik oldala, a kollektív emlékezet (egyfajta sensus communis) különös megnyilvánulása csupán. Ez ám az elbeszélés művészete. A történetet e megközelítésben különböző protagonisták és antagonisták kezére játszva, szerepeiket nem egyszer kicsinyes megfontolásoknak is kitéve látom-hallom – s micsodás gyönyörűségére az olvasónak (mint pl. az alábbi szemelvényben): „Ica néni a Karcsival történt megismerkedésük után rögtön primőrökkel és ráadásul a legszebbekkel akarta megvendégelni újdonsült barátját, és ezzel szüleimnek komoly fejtörést okozott. Úgy érvelt, hogy a hibásak helyett inkább kevesebbet, de első osztályú minőséget visz haza. Apám felfogása szerint nehezen lehetett cserearányba állítani az ingyenes szolgáltatást és az értékesíthető árut, mert a nulla, akárhány nullát is veszünk el belőle vagy teszünk hozzá, az nulla marad, az egy forint meg egy forint, a primőr meg nem filléres cikk. Anyám elsősorban erkölcsi alapon háborodott fel, mert mitől különb egy MÁV-főfelügyelő, mint mi, meg bármelyik ember, és ha már amúgy is ingyen lakmározik Icánál, már nehogy azt egye két pofára, amit még a miniszterek sem engedhetnek meg maguknak minden nap.”
Íme, egy realista közelképbe oltott mágikus (ez az én hozzáadásom: „mágikus”) sorsvízió. (Méghozzá a vászon mindkét oldalára festve – győzelmünket és kudarcunkat, szabadságunkat és alávetettségünket egyszerre mutatva kis- és nagybetűs sorsunkkal (Sorsunkkal) szemben. Mely csakis a miénk. Éppúgy, mint ahogy Ica nénéd a tiéd, kedves Toso. (Melyhez – némileg meghatva is e késői órán – alig győzök gratulálni.) Ráadásul ölellek is barátsággal.
Ui.: A melléklet nosztalgialemezét – ígérem, sőt, szentül fogadom – már ketten fogjuk.
Doncsev Toso: Ica néném elátkozott boldogsága
Családi krónika
Qualiton, Budapest, 2006
III.
Mátyus Aliz otthon
Levél a szerzőnek
2017. szeptember 26.
Kedves Aliz! Zrínyi, úgy látszik, elvette az eszemet. (És az időmet – s veszi még mindig.) De most, hogy fölkapom a fejem, látom ám, hogy még nem válaszoltam leveledre. Pedig milyen kitűnő írást küldtél (Az otthon – megjelenés előtt.) Benne semmi meglepetés – a régi jó ismerős köszön, köszön vissza, s varázspálcájával, mely éppen csak megérinti a múltat, már életre is kelti. (Ezúttal Ferencsik János karmesteri pálcájával.) A régi ismerős, és mégis új. Van benne újság bőven, a nyelvészeti kis redundancia. Én, az egyszerűség kedvéért, mindig csak várhatóságként mutattam be diákjaimnak. „Vigyázat, várhatóság: ez nem vár-hatóság” – gondoltam, így könnyebb megjegyezni s talán még fölfogni is. Írásod újdonsága az eddigieknél nagyobb tömörség, mely mégis tág asszociációs köröket képes magába foglalni. Fogadni. S milyen egyszerű eszközökkel – néhány visszatérő motívummal, mint amilyen itt jelesül az ajtónyikorgás vagy a szoba enteriőrje, a nagy ruhásszekrény. S a finom elcsúsztatások (amelyek megoldásáról egyszer már szóltam): ha Ferencsik, akkor már Kleiber vagy Klemperer (is), persze, s mindjárt az egykori férj emléke nyomán, az egykori karácsonyok emléke, de anyánk gyerekkora és nevelési elvei vagy inkább szokásai, szintén, erről meg a „miénk” (a tiéd). A gyerekkorhoz és a gyerekhez (a gyermekihez) való viszony – ezzel meg a külön magadnak teremtett és fönntartott világ, ismerős ez is – Bence, bár itt név nélkül s éppen ezért a szokásosnál általánosíthatóbban, szinte filozofikusan az apró és finom észrevételekben. S már számunkra valóan a nevelés (és nevelődés) nagy kérdése: lehet-e hibátlanul. Nem, és mégis, ha a gyerek, felnőve, magában korrigálni tudja az elszenvedetteket. Aforisztikus eleganciájú mondat, muszáj megjegyezni. S végül egy kapucsengő kedélyt felszabadító hangja (az a bizonyos végkicsengés), nyomán a Víg élet dallamával. Szinte action gratuit a mai gondterhelt világban. Ritkán lehet manapság ennyire derűs, bár egyáltalán nem felhőtlen világba lépni. Kedves Aliz, nagyon élveztem. Látom, hogy’ csinálod, s mégis rászedsz. Rászedel. Évit megkérdeztem – neki nehezebb. Az ő gyereke még nem úszta át a maga folyóját, de remélni lehet az utólagos korrekciót. Szívből gratulálok és szeretettel ölellek: Pali
IV.
Három az írás
Levél Kenyeres Zoltán küldeményére
2017. december 29.
Kedves Zoltán! Köszönöm megtisztelő küldeményedet. Sajnálkozva csak azt vettem (ki), hogy számomra (a Napút Online számára) nem jut belőle semmi. (Már lábon elkeltek portékáid.) Mondandód azonban így is az enyém (enyém is) – ezzel vigasztalom magam. S közben arra is gondolok, hogy mi már meglehetősen ismerjük egymás értékrendjét, nagy meglepetéssel e téren nem szolgálhatunk. Legföljebb a megformálás tökélyéből fakadókkal. (Én a magam részéről csak törekszem rá: igyekszem.) A Te írásművészetedben ezzel szemben látatlanban is biztos lehetek. És még csak nem is a már-már neurotikus (!) aggályosság következtében (amelyet, bevallhatom, magam is belülről ismerek). Jut itt a választásnak is bőven szerep: a visszahumanizálás élményszerűségének (vagy egyenesen élményközpontúságának). Látom, hogy (bár teoretikusan erről eddig köztünk nem esett szó), tudod a mértéket. Többnyire írásaid felütésében és zárlatában élsz megoldásaival, hogy aztán, műved középső, nagyobb részében mégis csak átengedd a terepet az objektivitásnak (a gondolatmenetek tárgyszerű futásának). (Itt most nekem is kellene valami ilyesmit produkálnom, de arra gondoltam, hogy – szembe babám, ha szeretsz – egy-egy mellékletbe emelt írásművel fogom a magam véleményét indokolni és reprezentálni.) Annyit azonban már itt is mondhatok (mondanom kell) e téren begyűjtött tapasztalataimról, hogy a borotva éle ez. (Occam borotvájáé!) Mindkét irányból fenyeget ugyanis a lecsúszás-lezuhanás veszélye. Az egyik, amelyre válasz lesz új könyved, a jó öreg dezantropomorfizálás (amelynek csak újabb kiadása – nevet hadd ne mondjak – az iskolát teremtett hermeneutizálás, vagy mi). A szakadék azonban a másik oldalon is fönnáll: az éppily önkényes „művészkedés”: a bohóckodás a komoly analízis és szintézis (az „igazság”!) helyébe tolt szubjektivitással. (Példáimat lásd fönn.) Megyek tovább. Immár a mondandók irányában. Király István messianizmusával annak idején komolyan számolni kellett. Talán nem tévedek nagyot, ha Bibó Istvánt már most ide idézem, ’71/’72-ben magnóra mondott gondolatait (Az európai társadalomfejlődés értelme, Bibó István: Válogatott tanulmányok III., Magvető, 1986) a jakobinus diktatúra nyomán kialakult két embertípusról, a „hivatásos forradalmárról” és az ugyanilyen „reakciósról”. Ha nem tévedek, e két emberfajta horizontja jelzi ma is szellemi és politikai „közéletünk” színvonalát, pontosabban ennek hiányát. (A párbeszéd-képtelenség, mely számomra a szalonképtelenség legkifejezőbb szinonimája.) Az előbbiekből következően nagyon meggondolkodtattál a királyi élet (!) tragikumáról mondottakkal. A tragikum valamilyen érték megsemmisülésével járó katarzis. Ha csak az iméntieket veszem, ilyesmiről itt szó sem lehet. De legyünk méltányosak: Király István mindeközben adott a tisztességre (Naplójából következően egyik fő gondja volt, hogy a szolgálatot össze lehet-e egyeztetni az etikummal, s erre ő képesnek bizonyulhat-e). A másik: antiliberalizmusa, melynek szebb elnevezése: a népiek és az ún. nemzeti elismerésére való törekvése. (Ma sem megvetendő, elég, ha csak az általad másutt idézett Illyést evokáló egykori Weöres-versre, ennek máig ható érvényességére gondolok – bokája után csupán kapkodhatnak az aktuálisan dühös vagy éppen farkcsóváló ebek.) S ez (a népiség) Király Ady-monográfiájának törekvéseként is. Megszorításokkal elfogadom tehát végkövetkeztetésedet az életmű tragikumáról. De hogy éppen ezzel shakespeare-i király-dráma? Ezeknek nem a Machbetek vagy a III. Richárdok a tragikus hősei. (Tudom, Te sem így értetted – részemről csupán a kisördög.) S még mindig ez, de immár a kiadással kapcsolatban (bár erről nem Te tehetsz): hiányolom ’56 őszi-téli hónapjainak krónikáját! De már lépek is tovább, már itt is vagyok felvilágosodás-témádnál, Ungvári-recenziód antinómiáinál. A föntiekből következően is valóban elismerendő érték, ha valaki (mint UT is) a szembenálló fogalmak „kiélezése” helyett „összebékítésükre” törekszik. Koselleck fogalmánál-meglátásánál azonban létezik régebbi és klasszikusabb is: Nicolaus Cusanus és az ő coincidentia oppositoruma. Az ellentétek fönnállása és végső egybeesése. Az ebből fakadó dialektika. Ungvári tehát gyakorolja. (A maga anglomán módján.) S mégis Goethével zárod eszmefuttatásodat. Kapóra jön, hadd idézzem én is szellemét (fönt) egy ide is vágó Goethe-esszémmel. Végül (de nem utolsósorban) az általam zsidó-reneszánsznak, általad disszimilációnak nevezett jelenség. Kőbányai János törekvése vállaltan ez – egy Napút-esten vallott erről. Szerintem „meg kell engedni”, még ha a hajdani asszimiláció sikerei el is kényeztetettek bennünket. Meg kell engedni, hiszen a művek befogadásának lehetnek nem esztétikai szempontjai is. (Fölháborító, ugye! Bár az is igaz, hogy történt azóta – az asszimiláció kora óta – egy s más a történelemben.) A nyelv persze az irodalomban megkerülhetetlen – a műfordításnak is ez a lényege: sajátunkká költeni a tőlünk nyelvében és így-úgy kultúrájában is különbözőt. Fönti, Lengyel Péterhez intézett levelem (megjelent: Bábeli adományok, Napkút K., 2011) identitását zsidó-keresztényként megélő vejemnek szól (de írhattam volna akár lányomnak is). (Vejemnek mondom, lányom is értsen belőle?) Legvégül pedig a Doncsev Tosónak írottak – a felszabadító bolgár példa (vö. Doncsev Toso: A hétköznapi erényekről, Napkút K., 2016). Most látom, kedves Zoltán, bőven túlfutottam az általam tervezett határokon. Bocsáss meg érte. (De azért kérdezem: folyt. köv.?) Barátsággal: Pali
A Kenyeres Zoltán által szóba hozott művek:
Király István: Napló, Magvető K., 2017
Ungvári Tamás: Kaland és gondviselés, Scolar K., 2017
Két évszázad magyar-zsidó költészete I. Kivirágzás 1840–1919., összeállította Kőbányai János), Múlt és jövő Kiadó, 2017
V.
Őrzők, avagy az újkori politikai filozófia úttévesztése
Levél Falusi Márton esszéjére
2018. április 25.
Kedves Marci! Nagyon köszönöm a versek közlését (Hitel, 2018/4.) éppúgy, mint a tiszteletpéldányt. A számban különösen megragadtak a Cs. Szabóról szóló írások. Ezúttal engedd meg, kérlek, hogy a tiédre tereljem a szót („Európa, fényes csatatér a sötét földi csillagon, fogadj be nagy, nagy éjszakádba!” – Cs. Szabó László Európa-képe). Három dolgot szeretnék kiemelni belőle (illetve kapcsán fölvetni). Az egyik a Cs. Szabó-féle értelmiségi ethosz, a kanti-humboldti műveltségeszmény, melyet a Magad részéről Csé „mai szemmel talán eltúlzottnak ható elitizmusa” ellenére is osztasz, sőt hangsúlyozol. Már csak azért is, mert tudatában vagy a napjainkban tort ülő globális világrend károkozásának, nagyon is érzékenyen érint a Richard Florida-i „kreatív osztály”, „az infokommunikációs tudásipar” aknamunkája. Dolgozatod másik érzékeny pontokat tapintó megállapítása az 1985-ös Cs. Szabó-könyv, az Őrzők kapcsán fogalmazódik, méghozzá nem is akármiről: politika és erkölcs egymáshoz való viszonyának kérdéséről. Arról a történelmi kisiklásról, amely már az újkor hajnalán bekövetkezett azzal, hogy a politika autonóm szférájának kidolgozását Machiavelli művéhez, A fejedelemhez kötötte a politikai filozófia (de hozzátehetném: a hadtudományi is) ahelyett, hogy egy ennél sokkal rugalmasabb és etikusabb opcióval, a Moruséval és Erasmuséval foglalkozott volna, s ezzel ment volna az ő nyomvonalukon tovább. („Semmi sem világítja meg élesebben Cs. Szabó hitvallását a modern európai értékrendről, mint az a kritikus megállapítása, hogy Morus és Erasmus kortársát, Machiavellit mintegy ellenükre, a megvesztegethetetlen morált a kompromisszumkész rációval kibékítő gyakorlati ész helyett tették meg tudósaink a politika atyjának […], jóllehet a politikai filozófia és az esztétika értékelvű kapcsolatát nem A fejedelem firenzei, hanem az Utópia angol és az Institutio németalföldi írója fogalmazta meg példamutatóan.”) A korábbiakban hasonló példamutatással sorakoztattad ennek bizonyítékait is, hogy aztán értékfelmutatásul Bibó István jogbölcseleti alapozású „multidiszciplináris gondolkodását” is bekösd gondolatmenetedbe. Itt azért állok meg, kedves Marci, hogy én szintén Bibó szekeréhez köthessem lovamat. (A mellékelt ábra: a csatolt fájl tanúsága szerint ugyancsak európai értékfelmutatásul – s hogy lásd, miként gondolkodom magam, magam is az ezekhez hasonló kérdésekről.) Továbbá azért, hogy az esszé-műfajról mondott soraidhoz csatlakozzam. („Talán az esszékről értekező is megengedheti magának, hogy olykor személyes hangot üssön meg.”) Magadról mondod, jóllehet egész írásod, értekezésed ilyen hangvételű. A személyességben kellően visszafogott a tárgy javára, ugyanakkor vállalja az előbbi latba vetésének elengedhetetlen kockázatát is. Nem lehet nem észrevenni, hogy Cs. Szabó László a pajzsod ugyan, amelyet magad elé tartasz, de Te harcolsz vele. Méghozzá Európa védelmében. (S ezzel azt is mondom: a magunk magyarsága érdekében.) Mindenféle, ki se mondott nyomások ellenében. Engedd meg, hogy gratuláljak hozzá s eléggé el nem ítélhetően ezennel fegyvertársammá nyilvánítsalak (!). Távolból, de baráti integetéssel: Pali
VI.
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Levél Tamási Orosz Jánosnak, a Napút Szárszó 75-emlékszám szerkesztőjének
2018. szeptember 14.
Jánoskám! Olvasom a Szárszó 75-öt (Napút, 2018/6.), s egyre inkább az a benyomásom róla, hogy jelentőségében e beszámoló túllép vállalt feladatán, s maga is részesévé válik a felidézett gondolatnak és történelemnek. Ennyiben szereplőjévé. Majd emlékezni jó lesz, és máris az – munkádra értem, Jánoskám. Gratulálok, s hadd tegyek hozzá valamit a magam emlékeiből is. Meglepődve látom Fitos Vilmos nevét és képét a lapszámban. Hát emlékszik még rá valaki? Nekem volt szerencsém személyesen ismerni – ha csak néhány beszélgetés erejéig is. ’68 és ’71 közötti időszak, gyakorló albérlő korom az Üllői út 69 mellékudvari lakásában – ő az udvari-utcai szárnyban lakott s néhányszor itteni otthonába is meginvitált. Beszélgetéseinkről is őrzök valamennyit (az akkori, ’68-at követő idők horizontja elé tessék képzelni az ide írottakat). Emlékszem, hogy a jövendőt illetően reménye horgonyát az akkori harmadik világba vetette (mert nem hitt, nem hihetett se az ortodox, se a reform-kommunistáknak, miként persze a kapitalistáknak sem). Hit kérdésében nehéz idők voltak azok is (Csehszlovákia lerohanása és a nyugati diákmozgalmak idején). Nálunk a maoizms és Che Guevarra népszerűsége éppen hullámlovasi csúcson (Haraszti Miklós nevét említhetem) – utólag is érthető tán, hogy némi kétkedéssel fogadtam Fitos opcióját. (Persze az orromnál tovább magam sem láttam s láthattam, miként ma sem.) Veled tartok, Jánoskám azonban a minta és a remény őrzésében. S hogy lásd, nem csak a levegő beszél belőlem, írásokat is mellékelek igazolásul. (Egy verset s bár az egyiket ismerheted, két prózát is egyensúlyképpen /!/.) Téged pedig a lapszám fölötti jóérzéssel és barátsággal ölellek: Pali
Ui.: S még valami. A lakásfelújítás minden nehézsége ellenére is elolvastam könyvedet (Csattan, ás, temet, Napkút K., 2017), amelyet a felújítást követő rendrakás következtében most sehogy sem tudok előbányászni. Legföljebb a fejemből. Némi asszociációkkal a műfajt és a témát-hangnemet illetően. A témáról-hangnemről Ilf–Petrovnak (Ilfnek és Petrovnak) a NEP-korszak visszásságait kigúnyoló szatirikus regénye, a Tizenkét szék jut eszembe. Elmúlt évtizedeink, jutok konklúzióig kistárcaregényedre gondolva, a mi NEP-korszakunk – csak nehogy valamiféle új sztalinizmus jöjjön utána (utánunk). Osztap Bendere meg a te Csattan Pálod, az elbeszélő minden hájjal megkent alteregója. Erről meg Kosztolányi Esti Kornélja (jut eszembe). Ő is az író elbeszélői alakmása. Nehogy félreérts: Csattan nem a tiéd – a tiéd csak annyiban, amennyiben mindkettőt, az elbeszélőt és hasonmását (egyébként rendkívül mulatságosan, a szlenget is parodizálva) megköltötted. No és persze akkor már (mi tagadás) az elbeszélést is.
VII.
Irodalmi barter az Agriával
Levél Ködöböcz Gábornak
2018. szeptember 18.
Kedves Gábor! Köszönöm a közlést. De legalább ennyire köszönnöm kell a gazdag lapszámot (Agria, 2018. ősz), amelyhez ezzel juttattál. (Ki mondja, hogy nem érdemes manapság irodalmi tevékenységet folytatni /!/?) Kányádi Sándor pl. halálával is művek ihletője lett, elég, ha csak néhányat említek közülük. Mindenekelőtt Bertha Zoltán kivételes szakralitás-elemzését a Valaki jár a fák hegyén című vers kapcsán („valaki jár a fák hegyén” – Szakralitás Kányádi Sándor versremekeiben). Egyik legjobb írása – feltűnő, hogy a szaknyelvi anyaggal is milyen ihletetten tud bánni és szólni. (E tekintetben éppen ellenkezője Sipos Lajos tanár úrnak, aki Berda-monográfiájában egyáltalán nem használ idegen szót – nem mintha nem tudna ilyeneket, de csak zárójelben a magyar mellett.) Lehet tehát így is, úgy is jól beszélni (Szépen magyarul, szépen emberül – de ez már Te vagy: Te is fiam, Brutus). S ha már igen, kedves Gábor, muszáj megemlítenem a Te Kányádi-tükrödet is (Nagy Gáspár Kányádi-élménye). A még élő költőről Faragó Laura értő és élvezetes interjúját („aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”) is e lapszámban olvashattam – de jó, hogy közöltétek! S vannak itt versek és egyéb költők és még filozófusok is. Utóbbiakkal kezdve: Sz. Tóth Gyula írása (Gondolatokat terelŐ) Csejtei Dezső bölcseleti opusában a „nemzeti konzervatív értékrendet” értékeli és hangsúlyozza – bírálva a rossz beidegzettséget, hogy filozófia csak elvont, érték-semleges és felhőjáró lehet. Ami a költészetet illeti: ismét nagy örömömre szolgált Németh István Péter tájhaza-élménye, balatoni anzixainak (3 badacsonyi anzix, 2 anzix Berzsenyi tájairól) pasztellrajza – hovatovább egy új Egry József, ezúttal betűk festőszerszámával. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban Búzás Huba eruptív költészete, szokásosan kimért és mégis sejtelmesen érzéki-érzékletes versnyelve, s ráadásul Kellei György figyelemre méltó Búzás-interjúja (Útitárs az útvesztőben) a pályáról (a pálya széléről?) és különösen az Égi kupolánk poéziséről. Elgondolkodtató, hogy egy költőnek véleménye is lehet művéről /!/. Ezúttal esztétikailag és értékrendjét tekintve is a leghatározottabb és, mennyire kivételes ebben, ebben is, intellektuálisan élménykeltő. Búzás Huba nem fél kimondani, ami nekem is alapélményem volt művéről: „szemléletmódja – tárgyilagosan ítélve – inkább egyetemes, mint nemzeti.” Sajnálom, hogy nagy művében szembekerülhetett e kettő egymással. Amit a „pályaszél” tapasztalatairól, a könyvterjesztés nehézségeiről, „a honi irodalmi élet töredezettségéről” mond, jórészt magam is megerősíthetem. De hogy éppen költői újjászületését ne kísérte volna figyelem, ezen csodálkozom. „Figyelem”: legalább a magamé. Megismerkedésünk, 2005 óta írásaimmal is nyomon követtem (és követem) művészetét. Hogy lásd, ezeket itt küldöm, leszámítva az Égi kupolánkról írt levélesszémet, melyet eddig még nem adtam ki a kezemből. (Még senki nem beszélt rá /!/.) Majd Te, Barátom. Addig is csupa gratuláció vagyok, köszönet, elismerés és irántad való barátság: Pali
Illusztráció: Suhai Pál (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2016)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
