Vidovenyecz Mihály: S.G. vízforralója
S ki költő és szabad szeretne lenni, egy fényes kés előtt kiálthat-é:
(Der Wasserkocher der S.G.)
Amelyben
Kiderül
Hogy
Mi?
Hogy
Mi?
Hogy?
Mi?
Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, ama rendszeres, istenek befolyását tiltó-tagadó, szabad verselésben káromló ima praktizálásának okán, melyben mindig talált elegendő mennyiségű patetikus szomorkát és fájikát ahhoz, hogy végül az ég végtelen számlálhatatlanságának rémületoltára előtt térdre rogyva, s zokogva, középszerű és szánalmasan lusta létezésének fájdalmas beismerésére kényszerülhessen, s akkor is, ott is, még ki sem fújt, egy pillanat nem csitult, Viktor számára világossá vált, elvesztegette azt a kurva életet. Nőkre. Harminc. Évet. Odaadta nekik (beléjük tette, na) a teljes három évtizedet úgy, ahogy van, mit Sack und Pack, nem volt semmije, minden emlékét szétosztotta nőkről, nőknek, nőkbe. Bele.
Miért?
Avagy miért vannak miértek?
Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, és azt mondta: szeretem a temetéseket. Persze, hülyeség, inkább olyan magamagáért ámulattal félte magát azt a határolhatatlanul univerzális nincset, artikulálatlan szájból habogott, hátrahagyottak tűpárna-életének két végpontja közé napi rendszerességgel ledöfött gyötrelmet, tehát mégis nem-nincset, amit egy embermécses végső kialuvása okoz. Ja. Amúgy. Nem ezért, ennek nincs köze közvetlenül ehhez; a temetések sokkal életszerűbbek a szüléseknél, s mert az ember minél többet él, annál inkább munkának fogja fel az életet, úgy Viktor is, aki így e gondolt, elbúcsúztatni sokkal inkább, mint üdvözölni, elfeledni sokkal inkább, mint megtanulni, földbe tenni sokkal inkább, mint földből venni, elhunyni sokkal inkább, mint születni, nyugodni sokkal inkább, mint nyughatatlanni, oszlani sokkal inkább, mint gyarapodni látni szeretett (volna) embereket, csak épp ott voltak a nők legalább száz Kalpa óta, vagy mennyi. Igen, a Gőzölgő Nők. Ama nők, aLma (D. A.!) mindenkori nők. Nevezett és nevezetlen, olykor névtelen nők. Ama mindenkori kielégítetlen nők; vajon egy halott nő ki van elégülve?, épp ezt a szálat bogozta, mikor S.G. anyját figyelte a ravatalon. Vajon van-e egy utolsó sikoltás, van-e kegyelmesen enyhítő, minden munkát bevégezettnek beállító kishalál a nagyhalál előtt?, mielőtt örökre elernyednek az izmok, akarnak-e utolsó vággyal utolsót feszülni, feszüléshalál, feszülethalál, magukba szorítani valaki más feszületét, halálát, mi más okból állna be egyébiránt a merevedés a halál pillanatában?, keresztre feszítés egyenlő merevedés, értitek?, az utolsó szó jogát mélyen áron alul egy utolsó aktus jogára, jogarára (mert az díszesaranyfaszhatalomfaszfeszületfasz) váltani, teremteni valamit, hátha abban a teremtettben ott leszünk, túlélve a lejárt testet, túlélve, meghaladva önmagunkat. Ott állt a ravatalozóban, ahol valahogy hidegebb volt, mint kint, és S.G. anyját nézte, ahogy az a koporsóban
gőzölög1.
„…a koporsókon időnként lukakat kell nekik fúrni, hogy kieresszék, és elégessék a rossz gázt. Csak úgy jön kifelé: kék. Egy szippantás belőle, és nyiff.”
Hoppá tár, ja nem, Joyce-idézet a zsebembe jó reggelt gudmorning!
Hoppá Pepe, nem, Jancsó, nem, Hernádi-idézet a zsebembe jó reggelt gudmorning!
A halottak is gőzölögnek2. Minden nő gőzölög3, feltéve, hogy az ember Viktor, és látja ezt. Minden nő úgy gőzölög4, mint télen a szabadtéri gyógymedencében, mikor felállnak a vízben, akkor, a reflektorok még élénkebbé teszik, forralt árnyas szembefény-sejtelművé a nők testéből felszálló gőzt, a nőknek gőzölög5 a húsa, mondta ezt oly sokszor apjának (Janinak) gyerekként, anyjának nem merte, mert az is gőzölgött6, de olyan anyásan, úgy anyául, az ő gőze megszokottan sajátvérű volt, csupán anyaian vonzó, mikor szeretett, és olykor taszító, mikor büdös volt a rúzsa, de akkoriban csak olyan volt, csupán néhány fajtát lehetett kapni, de anyuka (Juli) bizton állítható, nem tudott róla, gőzölgéséről7, hisz idegen társaságban is művelte, pofátlanul rágőzlött más férfiakra, az ő, az ő fia szeme láttára, hozta kis gyermeki búb(der Bub im Ung.: gyerek, mely még olyan kicsi, hogy rálátni a búbjára)jára a felnőtt szemérmetlenség súlyos, gyerekléptékben kolosszális szégyenét. Ama kielégítetlen nők, tehát, visszak-AnyA-rodva, akiket kötelezően ki kell elégíteni, el-égíteni kell őket, azaz az éggel egyenlővé tenni, és még elég-íteni is, tehát elégetni, ami már nem gőz7,5, hanem egy utolsó füst, mely ugyancsak az égbe száll, ergo a leghelyesebb nők esetében a hamvasztás. S.G. mesélte, na, nem tudni pontosan, igaz-e, ugyanis S.G. megrögzött hazudozó, volt hamvasztáson, és ő nyomta le a gombot, amire a szerkezet bevonta a hullát kívülről az égetőbe, hangsúlyozza (Viktor), elvi fenntartásokkal, horribile dictu ráncolt homlokbőrrel kell kezeljük S.G. mondatait, mert valóban hazudozó, vagy izzó szenvedélyű Grice-tagadó, ergo a valóságos tények közlése, valamint a világismeret az smafu, a modorról nem is beszélve, mindazonáltal S.G. volt a legtüneményesebb húsú nő, aki valaha ezen a bolygón gőzölgöttNYÓC.
Salto mortale
Így lelte halálát S.G. anyja. S.G. is így fog meghalni. Na. Elárultam.
Te nekem még a vizet sem nyújthatod!
Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, s így emlékezett, hogyan vágta párszor a lencsék közé, oda, a szemüvege közepébe S.G.-nek, hogy értse, az ő nyelvén, lévén ő, S.G. (nőgőzgép vagy gőzgépnő, de akár SeGg!) nem kedvtelésből más nyelven csacsogott, bár oly sokszor ülte a beszéd a gyomrát, hogy igazából csak értett, ha egyáltalán…pontokkérdőjelensokaságailleneide, valami nehezen érthető, kacifántosan ajakbaharapós dialektussal, egy nyelven, mely nélkülözött mindennemű érzelmet, igen, nem, nem lehetett ezen a nyelven érzelmeket közvetíteni, ami bizony teljesen ellehetetlenítette a verbális szeretkedést (igen, d és nem z, mert metanyelvi kufirc!), adott volt hát, megérné hát, ki kell hát egy új érzelemközvetítő nyelvet fundálni, hát, persze ehhez neki, S.G.-nek semmi kedve nem volt, a diszkusszió minden lehetőségét megbénítva olyanokkal kontrázott, hogy ich brauche Zeit, csak úgy a levegőbe,
„Ezt hogy csinálja? Levegőből hozza ki? – Gumikutya, guminyúl, éljen Rothschield Frigyes úr!”
Na? Honnan az idézet?
nem is tudni mihez szükségeltetett az idő, hogy megértsen?, válaszoljon?, közreműködjön abban, hogy legyen érzelmi nyelv?, vagy mi?, (hogy mi?), ennek, sőt semminek a megfejtésére sem hagyott Viktornak időt, valóban égetően kellhetett neki, elorozta az összes időt ami csak prédaszerűen, értsd: ingyen kínálkozott, de olyannyira, hogy Viktor sokszor órás késéssel jelent meg a munkában, s hiába magyarázta, hogy neki, S.G.-nek annyira kell az idő, hogy tőlem veszi el, s így sokszor a napjaim alig hosszabbak 10-12 óránál, mert megrögzött hazudozó, mindemellett lop, meglop engem, szóval közepes méretű katasztrófa, mondta ezt is S.G. nyelvén, hogy értse, de az csak el volt foglalva, ette az időt, a másét, illetve titokban gőzölgő9 testnyílásaiba dugdosta azt.
Pompadúr és Pompamoll
Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, s az istenek aprólékos helyreigazítása után azon gondolkodott, hogy miért nem sikerült, hisz majd megfeszült belé, de végül csak megfaszolt (na) belé, bár ha tudta volna, hogy elvárhat valamit, ha magával az elvárás lehetőségével tisztában lett volna, akkor a Napnál is világosabb, hogy nem várt volna el semmit, így elkerülhette volna azt az egy évnyi rothadást, szív-, agy-, lélekrothadást, leginkább azt, präsentiert von: I. Nagy Lélekrohasztó S.G. Freifrau von Württemberg. Néha ő, Viktor volt Pompadúr és ő, S.G. pedig Pompamoll, majd fordítva, hangulattól, azaz hangoltságtól (na) függően, megszokottan, aki volt a Pompamoll, azt vidította Pompadúr, azt meg szomorította Pompamoll, azt meg vidította Pompadúr, azt meg szom., na (na), el tudjuk képzelni, és mert tagadhatatlan, ebben a váltakozásban rejlik a szerelem akkordjainak varázsa, s ez a mondat jobb, ha kommentár nélkül marad, (Viktor) csak köpött egyet a pad melletti félhomályba, hátha ott fekszik S.G., nesze, nyál, de biztosan nem, mert akkor feltűnően gőzölögne10 (jubilálunk!), 21 óra 11 perc, még mindig semmi, nem így volt megbeszélve, nem volt hideg, nem vacogtatott belül, csak kívül bőröztetett egy kevéssé, mégis, várni nem volt már épp kellemes. Október 26.
A levél meg narkós, kábszis!, a bélyeg mennyiségétől függ, hogy milyen távolra utazik. És bálnák.
Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte és azt mondta: skandalum. Vagy hogy mást szájunkra ne vétessen a hirtelenség izgágasága: senki sem számított a spanyol inkvizícióra! – imígyen szólalna az az angol humorbagázs, kórusban, berohanva (balról, rendezői bal) ostoba jelmezekben s még ostobább bajszokban (-kal?), ha ösmerné S.G. történetét, de nem mondják, nem azért, mert nem ösmerik, a történetét, hanem mert nem ösmerik őt, S.G.-t, akinek történetéről pedig annyit, hogy azt senki ember fia nem ösmeri, maga S.G.-sem, majd talán néhány állat sejt valamit pár sorral lejjebb, ugyanis azt mondhatni, neki nincs egy magához tartozó-tapadó története, mint hogy van A ember és annak A egy története, ő bizonyos esetekben csak ember, történet nélkül, máskor pedig csak történet ember nélkül, aki (ami) nem hagy hátra semmiféle olyan kézzelfogható vanást, amely segíthetne karakterének megrajzolásában, létjellemének definiálásában, tehát semmi definitio fiat per genus proximus et differentiam specificam, na nem is baj ez, amíg az ember nem akarja őt megösmerni, igen, a bajok akkor kezdődnek mikor valaki górcső alá venné őt, hogy mi A ő?, ki A ő?, mert érdekfeszítő a látványa, bárki megmondhatója, mindennemű skolasztikus humbug nélkül, gőzölgése pedig egyenesen bámulatba ejtő, lehengerlő, a többi nő gőzölgés tárgyában hozzá képest zacskóskakaótivó, vizeskiflitnájlonbanvivőmeglóbáló, titokbanfikaevő, ágyékbanromlotttúrószagú, elsőbajszos szakmunkás tanuló. Az ő, S.G. gőzölgése lökéshullámszerű, bumm, közelében megmaradni mintegy képtelenség, szóval nem lehet csak úgy, kény szerint ottan górcsövezgetni, olyannyira sűrű, eltaszít, közelről nem is vizsgálható, extrém kiterjedésű gőzölés, kell neki a hely, oxigént, azt rengeteget igényel, nem tudná elütni egy autó, totálkáron végezné a gőzölés dichtjében, ja, igen, strand és uszoda pedig ugyancsak bajos, mert ha netán bele tud is menni a vízbe valami csoda folytán, akkor felmérhetetlen nagy sugarú körben forrásnak indul körülötte a matéria, de ez még kismiska, mert beleszeretnek a halak! (és újfent: !, felki-felki!), hajdanán, egy tengeri (óceánmittoméni) nyaraláson beleszerelmesedett egy egész csapat bálna, egy teljes kolónia, akik aztán kivetették magukat a partra, hogy kövessék őt, S.G.-t, s azóta a bálnák egymásnak mesélnek róla, mindig akad újabb és újabb csapat, aki a felfedezésére indul, partra veti magát, és keresni próbálja őt, S.G.-t, de nem tudják, mert nincs lábuk, énekükkel kiabálnak utána, sohasem látták, de mindahányan szerelmesek belé, Lovasi innen tudta meg, miről is énekelt abban a bálnadalban, azóta ő is szerelmes belé, S.G.-be, művészeti értelemadó, lepelrántó titkos ihletettségről, így lehetne leírni, de ja, nem lehet, mert nem lehet, hisz nem lehet, így nem lehet, a bálnák ki a partra meg van magyarázva, tudományosan, nem, inkább anélkül, nem kell ehhez ész, szerelem ez, abban nincs ész, egy szó, mint száz, nagy a rajongótábor, a Föld összes bálnája, Lovasi András és Viktor is (ez már pillanatnyi állás szerint vitatható) halálosan szerelmes, ész nélkül S.G.-be, aki ha elmegy a pékség mellett, úgy gőzölög, akkor szebb és pirosabb, ropogósabb lesz minden kenyér, aki ha elmegy a fogorvosi rendelő mellett, úgy gőzölög, akkor lepattognak a fogkövek automatice, aki ha elmegy a repceföld mellett, úgy gőzölög, akkor olyan sárgába borul az, hogy a Nap onnantól irigyen és szégyenkezve tagadja meg tőle színét-fényét, aki ha elmegy a libafarm mellett, úgy gőzölög, hogy azon nyomban duplájára hízik minden máj, aki ha elmegy a … és még sorolhatnánk, de nem kell. A levelet meg elfelejtettük.
Emlő
Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, s azt kívánta, bárcsak megtalálták volna a bálnák, és akkor már nem lenne rá gondja, S.G.-re, hirtelen rövid intermezzo tetszőlegesen elképzelt zenével:
♫
Ferde semmi két aranyos meselábbal
vagy
Ferde ajtófélfa két méretes mellel
(azért mégis képzeljük el, hogy mennyire szereti John Cage a Contrapunctus XIV (igen, A Bach, A befejezetlen) végét!), hogy a bálna vinne el!, halszerelem!, emlős, minden emlős a szeplőtelen emlőért epedez, első dolga ez, mikor születik, én is ilyen emlős vagyok, emlő nélkül nem tudok élni, mondta Viktor, ha az ember emlős, akkor az rosszabb, mint amikor himlős, és egyik sem akart már igazán lenni, azért is, mert himlős már volt, már felnőttként, és az bizony rettenetesen rossz volt, emlős meg azért nem akart már lenni, mert az is volt, eleget, s egyébiránt a vágyott emlőt már nem is vágyja annyira, semennyire, de ha vágyná sem lenne semmi, mert neki, S.G.-nek, látszatgallicizmussal élve (bocsánat), volt egy olyan általa odanövesztett kürassz a mellkakasán, elöl, melytől nem lehetett a szívéhez férni, a melléhez sem, ha úgy igazította, s mint később kiderült, valóban arra volt való, hogy a szívét védje Viktor szeretkedési (lásd fent) attakjaitól, attól, hogy a szeretés, mint olyan, eljusson S.G. központi lav-rendszerébe. Úgy kezdődött, hogy mellkasi tájékon mind kevésbé gőzölgött, aludt Viktor mellett, az meg halálra vált arccal, némán obszerválta, ahogy a pihegő mellek, melyekről később részletesen is értekezünk (vagy nem is tudom, lehet, nem), miért is, de egyre gyérebb gőzölgést produkálnak, először a színe kezdett veszni, keserv haloványára válni, majd napról-napra, éjről-éjre a mellgőz illata hagyott mind alább, és így tovább, amíg minden magyarázat nélkül, ami persze később kellően megmagyarázódott, S.G. mellkasának és melleinek gőzölése örökre megszűnt. Ő, S.G. mit sem vett észre az egészből, holott ő csinálta, miatta, tőle, felőle, belőle, akarva-akaratlan?, azt nem tudni, akkor végképp nem volt tudható, de ez megingathatatlan változást hozott, mert előtte nem fért hozzá kérdés, S.G. mindkettővel tradicionális értelemben rendelkezett, szóval, hogy maga volt a kézzelfogható jelenség annak szükségszerű, földi deklarálására, hogy mi a külcsín és mi a belbecs, s az egyik éjszakán, mikor már S.G. mellének teljes területe felhagyott gőzölni, s üresen, kopáran pihegett, duzzadt és süllyedt, apályodott és dagályodott Holdtól független, de egyik a másikra félhold árnyékot vetett, szabad szemmel alig látható piheszőröcskékkel takarta be a szabad szemmel alig látható dobogást, kiviláglott, hogy kifordult sarkaiból a világ, felfedte hamis lapjait a létezés rongyosra kevert paklija, magamagából megszülte magát a valódi nő: ott már minden más volt, ott, ahogy Viktor az alvó S.G.-t vizsgálta, tudod, mi lettél te, S.G., tudod?
Belcsín és külbecs. Belcsín és külbecs…
♫
Hej, rókamáj, varjúháj, túl sok itt a csuda már!
Mélyen kilélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait leemelte a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltról, s látta jőni őt, S.G.-t, alsó hangon negyven percet késett, ezt mindig, Viktor rettenetesen utálta ezt benne, mert, mint mondja, egyetlen dolog van, amit az embernél magánál nagyobb tisztelettel kell megajándékozni, és az nem más, mint az adott ember ideje, de mint említettük volt, talán épp a sajátidő bemocskolása végett S.G. közönséges hazudozó, és lop, lopó és mindentlopó, alaptermészete szerint összelopja magát, wenn Sie so wollen: összelopja alaptermészetét, hisz enélkül ő semmi formában sem nem tételezhető, mert ő nem más, mint puszta belcsín és külbecs, de rájött: ha nem vagy, hát lopd össze magad, ha nincs léted, hát létezz másból, fejd annak léttőgyét, ha nincs időd, hát időzz másból, fejd annak időtőgyét, ez a tőgy-dolog azonban Viktor erre vonatkozó megfontolásait tekintve jócskán balul ütött ki, mert amíg bizakodóbb pillanatiban úgy gondolta, Viktor, hogy márpedig minden idő az ő saját találmánya, azaz az idő amolyan immanensö, addig őt lopta meg, S.G., aztán meg, mikor úgy volt, hogy általános kétségbeesésében biztonnak vélte, a Teremtő gazdálkodik okosan az óramértével, azaz említett idő amolyan transzcendensö, akkor meg magát a Teremtőt (először véletlen temetőt írtam, hullarabló!) lopja meg személyesen, S.G., és Viktor döbbenten állt a levezetések eredménye előtt, miszerint hát (elszaporodtak ezek a hátolások) milyen ember az, aki Istentől lop, na meg aztán milyen isten az, aki hagyja magát meglopni?, feltételezhetően egy olyan, gondolta, aki maga is bedőlt S.G. gőzölésének, na de aztán el is apasztotta neki, melltájékon, tehát megérkezett negyvenegy perccel később, szótlanul állt, Viktor szótlanul állt, az időtőgy fejetlenül (tehát nem fejve) állt, majd minden erejét összeszedve hozzávágta a kezében lévővolt vízforralót, mely elemzett S.G. elemzett mellkasát találta el, onnan pedig a földhöz csapódva miljom ripity darabra váltotta fel a Német Demokratikus Köztársaságban együvé sajtolt műanyag állapotát, S.G. nagyot nyögött belé, tántorodott egyet arra, amerről jött, de hamar stabilizálódott, kicsit meggörnyedve, kezeit ökölbe szorítva tartotta a mellkasán, s zaklatottan ziháló tekintete szemüvegébe, pontosabban nem is, akkor már nem hordott szemüveget, inkább hajában rejtőzve kerülte a felnézést, a darabokat bámulva, úgy sejlett, azon morfondírozik, hogy az a kicsi víz a töredelmek között, vajon a vízforralóból jött-e ki, vagy másból, de akkor miért nem száradt még fel, ha régi, esetleg már könnyet lát, vagy eső kezdett rá a városnak azon az egy pontján, azon a pár négyzetcentiméteren, nem, én köptem oda, mondta Viktor, odaköptem, elképzeltem, hogy ott vagy, nesze, nyál, hol, hogy, de most, de tényleg, hogy most is elkésel, le tudnálak okádni, legszívesebben, megtenném, nem tudtam hamarabb, mondta ő, S.G., de hogy értsd, kerülnöm kellett, óriásit kellett, kerülni, mondta, ahhoz, hogy aztán a szavakban ne kelljen kerülnöm azt, amit valójában tettem, mondta kis szüneteket tartva a mondatok nem tisztán elkülöníthető értelmi egységei között, még mindig az előző pózban, artikuláltan, de nehezen felfoghatóan, konverzációs implikatúrák nélkül, nehéz volt őt érteni, bármikor is, s ott volt a levegőben az, hogy úgy, hogy az úgy fog működni S.G. szerint, ahogyan Spiró mondta mit tudom én már melyik könyvét írogatva, de akkor még nyoma sem volt Hrehorowiczównának, hogy egyetlen titka van a csodának, egyetlenegy: nem szabad többé rosszat tudni az emberről … bármi történt is, el kell törülni egyetlen megbocsátó, emberi mozdulattal, hogy baszd meg az anyád, S.G., mondta Viktor, itten mostan cezúra lesz, mert innentől semmi nem lesz, mert kit érdekel, hogy meghalt az anyád, mert ezért én nem fogok megbocsátó emberi mozdulatokkal törülközni, mert meg téged is letörülni, mert nem, nem úgy van ez, mert csoda attól van, mert pontosabban lenne, mert szerinte (Viktor) azért nincs, mert ő, S.G. szándékosan hagyott fel a gőzöléssel, és ezért nincs bocsánat, és amúgy meg árulja már el ő, S.G. személyesen, hogy miért nem gőzölög, tényleg ő, S.G. nem akar?, mert ha így van, akkor meglátja a vak is, hogy ő, S.G. majd megéli még az ő kék csodáját, du wirst noch dein blaues Wunder erleben!, mondta ezt is Viktor S.G. nyelvén, s beszélni meg én fogok a kurva anyádat?, Nefogazz-parafrázis, nézz rám, ha már megszólalni nem tudsz, s ekkor S.G. mélyen belélegzett a száján át, és szenes-barna bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló, kilencóratizenegypercedikei égboltra emelte, s úgy szólt, hogy: nézd, nézd, hogyan játszik a szél azzal a lappal ott fent, vajon mi lehet az, s a papírt alacsonyabbra navigálta a szél, ez egy levél (a nővéremnek írom … nem, most nem ez van, de ugye mindenki emlékszik, Tamás!), látod, kézzel írott, látod milyen szép, s már csak egy karnyújtásnyira volt S.G. feje fölött, s az ezzel el is kapta a gyűrött lapot, milyen szép, egészen biztosan szerelmeslevél, tele van sírva, mosódott tinta, egereket itatós papír, S.G. maga is sírt, s kigombolta hosszú kabátját, mely alatt teljesen meztelen volt, ott, kitéve az októberi hidegbolt hidegkirakatába ludazott az a gyönyörű testbőr, a leggyönyörűbb, ami valaha, bár bálnák szeretik, nem bálnáé, hanem ezeréves alabástrom tejjel teli grálba ejtve, s hajlatai, a gyűrűző anya-tejfodrok, fagyos bimbókba ütközve törnek meg, és csendesülnek el csodás melleinek bércfoka alatt, melyekhez odaszorította a levelet, elhalottnak nyilvánult-nyilvánított teste egyetlen porcikája sem gőzölt már, az egyetlen nő a világon, aki nem gőzöl, így hal meg valaki idő előtt, a teste mozgatja, és kelleti magát, mint a vörösbegy, de kivész belőle minden, ellenben ahogy mellkasához szorította a levelet, az viszont leírhatatlan gőzölésre kapott, és úgy, mint egy nő sem, soha, pompás gőzölésben tört ki, hogy tárgyak gőzöljenek, azt Viktor még soha, de elképzelni sem, mert mi abban a nő? egy levélben? van annak húsa? majd S.G. feldobta a levelet a levegőbe, annak pedig mintha így rendeltetett volna, alákapott a szél, postaszél, galambszél, s vitte, amerről jött, arra, majd pedig S.G. is utána, felszállt, deus ex machina reciproco, kabátja, haja nyitottan lobogott, talpát, melle alját, s ott a vágást lehetett látni, míg a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló, kilencóratizenpárpercedikei égbolt teljesen el nem nyelte, onnan a magasból lesz a salto mortale, de az még nem most jön. Hát teljesen. Hát el. Nyelte.
(Részlet a szerző Gőzölgő nők c. regényéből.)
Vidovenyecz Mihály a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Vízforraló kanna (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
