Kádár Sára Hajnalka: Róza mama
Róza mama a tornácon üldögélt, hátát régi, kopott hárászkendője melengette. Elkélt már az a késő őszi délután. Hiába erősködött a nap, bágyadt sugarai nem tudták felmelegíteni törődött testét. Az udvarra színes avarszőnyeg terült, a gyümölcsfákon megérett a körte, szilva, a léckerítésen átsejlett a barnára aszott törökbúzás és a takarmányrépa.
Ilyen volt akkor is 1940-ben, suhant át az emlékezés Róza mama ráncos kis arcán. Istenem, de szép volt! Nyugtalanul, kis csoportokban gyűlve súgtak-búgtak az emberek az utcákon, készülődött a történelem. Volt rádiójuk, így hozzájuk jártak a rokonok, szomszédok, hallgatták a híreket titokban, rettegve, reménykedve. Egyik délután a rádióban bejelentették a második bécsi döntést Észak-Erdély sorsáról. Lélegzetüket visszafojtva figyeltek, jaj, a mi falunk visszakerül-e az elveszített magyar hazához? A hosszú felsorolás végén elhangzott Illyefalva neve.
Egy pillanatra megállt az idő, s lelkükből harsány örömmel tört ki a visszafojtott indulat. A jó hír gyorsan bejárta a falut, pillanatok alatt örömmámorban úsztak a falusiak. Előkerültek a padlásokon, csűrökben rejtegetett zászlók, a komódokból az ünneplőruhák. Lázasan készülődtek, várták a bevonuló honvédeket, a tanító verseket, dalokat tanított, virágba borult diadalkaput építettek a községháza elé. Gyerekek, felnőttek sorfalat álltak virágokkal, ünneplőbe öltözve, boldogan. Elől délceg honvédek táncoltatták lovaikat, majd nyitott kocsikon érkezett a tisztikar. Csókolták, ölelték egymást honvédek és falusiak, mint a testvérek, az ünnepi műsoron együtt szállt a daluk: Erdély szent bércére zúgva száll, visszaszáll, a magyar turulmadár…
A határvonalat a faluvégén húzták meg. Fertály órányira tőlük a szomszéd falu, Aldoboly, a határ túl oldalán rekedt Romániában, a rokonság nagy része, a földjeik is átnyúltak oda, de ki gondolt arra akkor?
Róza mama lehunyta a szemét. Pihentette őket, talán bóbiskolt is.
– Mama, nem fázik? – riadt fel a fia hangjára.
– Nem, fiam, nem fázom – s összébb húzta magán a hárászkendőt.
– Ne, hogy kacag ez a szőlőgerezd – mondta Imre fia -, s anyja kezébe adta a szőlőt.
Ilyenkor szokott uzsonnázni tejeskávét vagy szőlőt. Méz-sárgán illatozott a Csabagyöngye tömött gerezdekben a tornácon, még az urával ültették annak idején, de már ő is magára hagyta egy ideje. Még jó, hogy odalát a temető dombjára, ahol nyugszik. Szemelgetni kezdte a szőlőt, s tekintete a kukoricásra tévedt.
Éppen ilyen volt akkor is hetvenöt esztendeje! Jöttek a dolgos hétköznapok, a hivatalokban még nagy volt a zűrzavar, de a határon átnyúló földeken be kellett gyűjteniük a terményt. A falusiak átjártak dolgozni a földekre, volt, ki a Malomdomb alatti földeken settenkedett át a sajátjára, hogy ne kelljen kerülnie az úton. Kockázatos volt, de az idő nem várt. A termést csak a határon lehetett hazaszállítani. Az őrök szuronnyal beledöftek a rakomány közé, megnézték az átlépőt. Az emberek meg pálinkával, szalonnával, friss házi kenyérrel kínálták őket. Hadd melegedjék köztük a kapcsolat.
Akkor jött a levél, emlékszik Róza mama, s könny csillant a szemében. A tanítói kinevezése volt innen Háromszékről a távolabbi Kalotaszegre! De boldog is volt! Vinnie kellett a szüleiről szóló igazolásokat, és a lelkipásztor ajánlását is. Igen ám, de az anyja a szomszédos Aldobolyban született, s az éppen akkor Romániához került! Hogy hozza el onnan? Még csak a mezőkre lehetett átmenni, a faluba külön engedély kellett, de a fejetlenségben sok időbe került volna beszerezni azt. Mi legyen, állt beléjük a döbbenet!
Anyja takarmányrépát szedni ment a határon túli mezőre, Imre bátyja is éppen ott dolgozott a szomszéd faluból. Nem volt ebben semmi különös. Közös volt a föld, csak ők tartoztak más-más országhoz. Hányták csomóba a takarmányrépát, közben megbeszélték Róza dolgát is.
Beszélek a pappal este. Ő majd megmondja, mit tegyünk – mormogta a bátyja.
Másnap folytatták a munkát. Imre bácsi is jött, buzgón szedte a répát.
– Azt üzeni a pap, hogy jöjjön ide Róza répaszedőnek öltözve, átmegyünk ketten a faluba, mert személyesen kell aláírnia a papírokat – suttogta.
Mennyire félt akkor a kukoricásban! Anyja sötét ruhája és a kendője volt rajta, úgy remegett előre le-letörve néhány ott felejtett csövet. Fél szemmel a dombot leste, az őröket, anyja mögötte serénykedett. Végre odaértek Imre bácsi közelébe, már együtt dobálták csomókba a répát a kertek aljáig, ott pedig Róza átlépett a kerten Imre bácsi után. A tiszteletes úr várta őket, kedvesen átadta a szükséges iratokat. Majd kiugrott a szíve a helyéből! Aztán visszalopóztak a mezőre, anyja vigyázta érkezésüket. Az izgalomtól annyira remegett Róza, hogy le kellett ülnie a földre. Aztán még dolgoztak egy ideig, nehogy gyanút keltsenek. Amint a domb mögé bújt a nap, indultak haza felé az anyjával, csomókba dobálva a répát egyre közelebb kerültek a törökbúzáshoz, abba besirülve tovább. Fent a Malomdombon a határőrök a hazatartó szekereket vizsgálták, húztak a pálinkás butykosokból, haraptak a jó házi szalonnából, senki nem figyelt másfelé. Így sikerült átlopniuk magukat s az igazolványokat a földeken.
Róza mama arca kipirult az emlékezésbe. Hűvösebb lett, a szőlőgerezdet is lecsupaszította.
– Jöjjön, mama, menjünk be – mosolygott rá a fia.
Felrezzent a hangra. A szobában duruzsolt a tűz. Róza mama kedvenc karosszékébe ült, kendőjét a térdére terítette. Jól esően szunyókált, ahogyan szokott.
Kádár Sára Hajnalka a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Domján Edit, hárászkendőben
Cimkék: cédrus, próza, voltjelen
