Dér Adrienn: Hógömb
Most múlik pontosan… huszonkét óra huszonhat perc. Ötvenkét másodperc. Az ötvenharmadikon egy apró hópehely csúszik végig az idő kerekének másodpercmutatóján, hogy aztán a földön landoljon a társai között. Az ötvennegyedik másodpercet a fagyos északi szél simítja végig, ráfagyasztva a hópelyhekről leolvadt vizet, hogy a következő pehely is könnyedén lecsúszdázhasson rajta. Az ötvenötödik másodpercben a szél bekúszik egy vékony őszi kabát gallérja alá, hogy a kabát tulajdonosa fázósan összehúzza magán, kizárva onnan minden hideg érintést. Ötvenhat másodperc. A barna hajú férfi cipőtalpa recsegve simul a frissen hullott hópelyhek fölé, még inkább összebújásra kényszerítve őket, néhányukat pedig felkapja és magával viszi. Ötvenhetedik másodperc. Egy troli siklik végig a csúszós úton, megállásra késztetve a férfit, aki továbbra is a gallérját fogja össze. Csak áll némán az út szélén. Vár. Várakozik. Ötvennyolc. A túloldalon felvillanó lámpa zöldre festi a szállingózó pelyheket. Akár egy hógömb – gondolja a férfi, és elmosolyodik. Csak itt a lámpa az üvegburába zárt hóember, ő pedig a kis papírszán, amit felráznak a folyadékkal együtt, hogy aztán a fehér kis reszelékekkel zuhanjon vissza az aljára. Néha a talpára esik, olyankor jó. Ötvenkilenc. Egy teherautó közelít az út felé, amin éppen átkel. A jármű lámpái fehér fényárba vonják a kavargó hószemeket, amíg ő fázósan végiglépked a most nem csak sávokban fehér aszfalton.
Huszonkét óra huszonhét perc. A másodpercmutató függőlegesbe kattan, és az alján lelógó jégcsap végre a megszokott irányába állhat, de csupán egy másodpercig, éppen annyi időre, hogy a végéről lecsöppenő vízcsepp a teherautó tetejére érkezzen. Az apró tócsa próbálja eluralni a felszínt, de végül megadja magát, és opálosodva eggyé válik a többi ráfagyott cseppel. Majd a másodpercmutató folytatja az útját.
Egy. A teherautó végigsuhan az úton, de olyan óvatosan, ahogy csak egy hideg, téli éjszakán, a hóesésben suhanhat egy kocsi, ha épségben akar megérkezni oda, ahova tart. Kettő. Ahova tart, az talán nincs is annyira messze, ám ebben az ítéletidőben mégis annyi időbe telik, mintha a város másik végébe menne. Három. Az autó csúszik még egy picit, majd döccenve megáll. Végre véget ért az út. Legalábbis egyelőre. Négy másodperc. A sofőr kisméretű csomagot vesz ki a hátsó ajtón, elsétál vele a foltokban barna kapuhoz és csönget. Öt. Hat. Hét. Négy másodperc is eltelik, mire valaki válaszol a kaputelefonon át. Igen? Csomagot hoztam. Kilenc. Tíz, mire kattan a zár. A meleg kellemesen megcsapja a férfit, ahogy belép az ajtón. A sötét nem változik világossá, így kapcsoló után kutat. Tizenegy. Megtalálja. A kapcsoló nem működik, ezért sötétben ballag fel a lépcsőn az első emeletig. Tizenkettő. A szeme lassan hozzászokik, amikor a lakás ajtaja kinyílik, és enyhe fénybe vonja a lépcsőházat. Tizenhárom. Töpörödött, ráncos arcú nénike áll az ajtóban, kezében bögrét szorongat. Tizennégy. A felszálló gőz narancsos-fahéjas teát takar, illatával a karácsonyt idézi meg, bár az még messze van és mégis oly közel. Tizenöt. A férfi átadja a csomagot. Fogja ezt meg – nyújtja át a néni a bögrét, amíg alákanyarítja a nevét a papíron. – Igya csak meg, Magának töltöttem, biztos jólesik ebben a cidriben. Tizenhat. A csomagszállító hálásan néz rá, és elkortyolgatja a teát. Néha fújnia kell, de már ihatóan meleg.
Nyolc másodperc múlva huszonkét óra huszonhét perc harminc másodperc. A néni visszabattyog a lakásába az üres bögrével és a csomaggal. Már régóta várta. A csomagot is, de azt, hogy valakit megkínálhasson teával, még inkább. Milyen jó dolog ez az éjjeli futárszolgálat. Hét másodperc van vissza. Régen eszébe sem jutott volna, hogy ilyen valaha lesz. Azt pedig, hogy ő is igénybe fogja venni, még kevésbé. Hat másodperc harmincig. Leül, leteszi a bögrét, és elkezdi kibogozni a spárgamasnit. Öt. A masni gyorsan lekerül. Négy másodperc. A barna csomagolás egy kicsit lassabban. Három. A néni szája mosolyra szalad, majdnem olyan vidámra, mint az imént, amikor gőzölgő teát nyújtott át egy embernek a hideg éjszakán. Kettő. Körbeforgatja a papírból előkerült dobozt, gyönyörködik benne. Egy. Megemeli a tetejét, beleszimatol, és élvezi a gyümölcsöktől roskadó illatágat, ami a dobozból nyújtózik felé.
Huszonkét óra huszonhét perc harminc másodperc. Elhatározza, hogy ma este még egy embert megkínál meleg teával, mégpedig az újból. Felemeli a telefont.
Harmincegy. A telefon kicseng, a harmadik búgás után valaki felveszi. Halló? Szükségem lenne egy liter tejre. Hogy nem jó szám? Tudom, hogy késő van, de egy idős ember nem tud lemenni a boltba. Megtenné? Igen, igen, most kell. Süteményt szeretnék sütni. Egy üveg méz is kellene. Azt hiszem, mézeskalács lesz. A tej? Kakaó a mézeskalács mellé. Karácsony utca 5., első emelet kettő. Igen, igen, köszönöm, fiatalember.
Negyvenegy. Különös hívás. De egy idős embernek nem mond az ember csak úgy nemet. Még ha késő éjszakán hívja is. Még ha rossz számot is – gondolja a fiatalember, és még szorosabban fogja össze a nyakán a gallért.
Negyvenöt. A hógömböt valaki megint megrázta és a szán, úgy tűnik, ismét a feje tetejére állt. Negyvenhat. Sebaj. Olykor kell az a rázás. Csak hogy valami változzon. Negyvenhét. Ott egy bolt. A fiatalember végre picit átmelegszik a hideg után. Negyvennyolc. A tej megvan, a méz már nehezebb eset. Negyvenkilenc. Nincs méz. Ez egy kis bolt, elfogyott. – Az eladó a fejét csóválja. – Reggel akartam kirakni – mondja sóhajtva, és hátulról előbogarászik egy üveggel. Ötven. Az eladó a férfi kezébe nyomja a mézet. Az megköszöni, fizet.
Ötvenegy. Szinte hihetetlen, hogy a néni ebben az utcában lakik. Pont itt, amerre ő jött. Pont a bolt mellett két házzal. Ötvenkét másodperc. Csönget. Ötvenhárom. Meghoztam a tejet. Ötvennégy. Szinte azonnal nyílik a kapu. Ötvenöt. A lépcsőházban nem ég a villany. De kellemes meleg van. A fiatalember lerázza barna hajáról a havat. Elengedi a gallérját, hagyja, hogy a meleg kiűzze a szél maradékát. Ötvenhat. Már a lépcső felénél tart, amikor fény kúszik a sötétbe. Valaki kinyitotta fenn az ajtót. Ötvenhét másodperc. Az ajtó előtt egy idős néni áll, kezében bögrével. Mosolyog. Ötvennyolc. Ezt önnek töltöttem. Jól esik a meleg ebben a cidriben. Köszönöm. – A férfi átveszi a bögrét, élvezi az édes, meleg illatot, közben nyújtaná a tejet. Nem tudná behozni? De, persze. Ötvenkilenc. Odabenn sütemény és tea illata kavarog. Akár a hópelyhek a gömbben. A férfi lerakja a tejet és a mézet az asztalra.
Huszonkét óra huszonnyolc perc. Kér süteményt? Köszönöm. – Olykor a papírszán mégis a talpára esik, még ha azt hisszük, fejre is állt.
Dér Adrienn a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Fordulat (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
