A hovatartozás köteléke (3.)
Életében milyen bevallott, megélt értéket jelentenek az örmény gyökerek?
Alexa Károly
Én, az örmény? Soha nem foglalkoztatott az, hogy a „ki vagyok én?” kérdésen belül üzen-e valamit nekem a „vérség”. Amikor értesültem arról, hogy van bennem rác is meg oláh is, cipszer is meg tót is, el-eljátszogattam a gondolattal, hogy Erdély 1918-as elcsatolása ügyében nem hajlok-e (a lelkem legmélyén) valamiféle kompromisszumra a megszállókkal, vagy hogy az 1848–49-es és a világháborús délvidéki borzalmakról hallva nincs-e bennem valami halvány megértés a különféle „felszabadítók” iránt, hogy a felföldi magyarellenes atrocitásokat hajlandó vagyok-e valamelyest tolerálni, hogy erősebben fáj-e a szívem, amikor a németsége vesztett szepességi városokat járom, mint amikor egyéb kihalásra ítélt pontjait Kelet-Közép-Európának. (Arról már nem is beszélek, hogy egyszer egy nagycsaládi kirándulás alkalmával Marosvásárhelyt egy kis órásboltra akadtunk, amelyen egy bizonyos Alexa Blau Elek volt feltüntetve tulajdonosként. A „Blau” egy újabb szálat sző ebbe a virtuális familiáris szőttesbe – ha minden tárgyi hitelt nélkülözve is…)
Hát nem. A tótok államalkotó buzgalmát azzal a megbocsátó derűvel figyelem, amellyel az ember a kamasz gyereket szokta, aki – pattanásait kapirgálva – hirtelenjében „meg akarja valósítani” önmagát; kicsit ugyan bosszant, úgy is mint kvietált történelemtanárt, ha az idegenvezetőtől „bratyiszlavai csatáról” hallok a XVII. században, meg ha szlovák nemzeti emléknek titulálják az Andrássyak betléri kastélyát, haladó szlovák művésznek Lacó Mednyánszkyt, és ha Alsósztregován, míg Madáchról előadást tartok, a falon csak tót fordításban látom Az ember tragédiája mondatait. Írtam is valamikor egy vidám tárcát Öregapám tót ember volt címmel, amelynek a lényege valami olyasmi volt, hogy nem is lehet jó magyar, aki egy kicsit nem tót. És ugyanezt a gondolatmenetet végigvihetném – ha jóval kevesebb kedélyességgel – a keleti és déli szomszédokról is. Ami a cipszereket illeti, ezt a kötődés, bár sejtelmeim voltak róla, bizony egy „ráfogás” ébresztette fel bennem. Atyai barátom, Kéri Kálmán minden találkozásunkkor rám rikácsolt a maga parancsnokláson edzett hangján, hogy ő mint iglói cipszer a vörös szakállam alapján bizonyítottnak látja családom gölnicbányai cipszer származását.
Hadd menjek tovább. Sok országban jártam, sokféle nép képviselőivel találkoztam, sok könyvet olvastam, és onnan is sok „népismei” tudást-hiedelmet szedtem magamba. Egyetlen népet sem utálok, de van, akikkel szívesebben élnék együtt (mondjuk Izraelben a zsidókkal inkább, mint a palesztinokkal), van, akikkel egyáltalán nem. Nagyon kedvelem pl. a perzsákat, a bolgárokat, a lengyeleket és a skótokat. Ki nem állhatom pl., noha az ő országukban születtem, az osztrákokat. Mindennek a világon semmi jelentősége nincs. Számomra a magyarságom adottság, amit megszoktam, ám amit mind fontosabbnak tartok – ahogy egyre többet tudok a múltjáról, ahogy egyre több „nemzeti kódunkkal” kezdek tisztába jönni, és egyre több évtizedem telik el olyan tevékenységekkel, amelyek így vagy úgy a nemzeti elkötelezettség vállalásával kapcsolatosak. Hogy visszafogottan fogalmazzak.
De hát hogyan is állok az örményekkel? Családomban nyoma sem volt semmiféle örmény hagyománynak. Bennem se. Vezetéknevem alapján legfeljebb egy görög-román vérgyökér halvány rajzolata merült fel bennem. Amikor a MOB tagja voltam, főtitkárunk, Aján Tamás, ez a virtigli rafinált örmény el nem mulasztotta megjegyezni, hogy „családi kriptáink” egymás mellett állnak az örmény főváros, Szamosújvár temetőjében. Nagy meglepetésemre, 2002-ben felhívott az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület vezetője, s a nevem alapján megfellebbezhetetlen hangon közölte (a drága I. S.-ra jellemző ez a tónus), hogy tekintettel családom ősi múltjára, a nemzet elemi érdekeiről nem is beszélve, indulnom kell a kisebbségi önkormányzati választáson. Indultam, s alighanem nyertem is, mert a Belvárosban testületi tag lettem. Azonban. „Azonban” – mert nem „és”. Ebben a testületben öten voltunk: mi ketten L. Zs. valamikori hadügyi államtitkárral EÖGYKE-sek, s átellenben hárman mint „keleti örmény testvéreink”. No – ezeknél intoleránsabb társasággal még nem találkoztam. Egyfős többségük birtokában a leghalványabb engedményre, egyezkedésre sem voltak hajlandóak. Utóbb tájékozódva, sok mindent megtudtam róluk, hallok ma is bicskanyitogató dolgokat, s megértem azokat, akik a pimasz rafináltság csúcsragadozóinak tartják őket. Legalábbis, akik nálunk „hivatalból” képviselik az Ararát népét. Akiknek nem tudok egyéb érdemeikről, mint azt, hogy bírják az örmény nyelvet (ha igaz), és nem számít, honnan jöttek, és hogyan, mióta élnek a Kárpát-medencében. Cifra pályaíveket rajzol róluk az „ellenoldal”, ahova magamat is szeretem sorolni. Ha érhet is kétség „vérségi múltamat” (a név vallomása nem biztos, hogy elegendő a „kívülállók” szemében), a vállalásomat aligha. Azért érzem magam a magyarörmény közösség tagjának, mert vállalom a múltját (amely része az egyetemes magyar történetnek), és ami ezzel együtt jár: tanulom az örménységet. Hangsúlyozom: a magyarörménységet. Azt a népcsoportot, amelyről már a XIX–XX. század fordulóján bevégződött asszimiláció előtt is azt tartotta a közvélemény, hogy magyarabbak a magyaroknál. Miközben egy nagyon színes kultúrát őriznek: ha nyomokban, hát nyomokban, ha csak a lélekben, akkor ott. Ezek a magyarörmény barátaim nevükkel, küllemükkel, elkötelezettségükkel, bizonyítható ezredéves származásukkal, alighanem örményebbek azoknál, akik – mondjuk – a szovjet hadsereg kötelékeit vagy atyjuk balkáni szőnyegkereskedői hagyományát konvertálták magyar állampolgárságra. Tanulom a magyarörménységet, miközben gyűjtöm a vezetéknevemhez köthető történelmi adalékokat. Két meghatározó élményről hadd számoljak be. Az egyik egy közös kirándulás volt Örményországban, 2005-ben, az EÖGYKE szervezésében. Sok helyen voltunk, sok megrendítő élmény részesei, megismertem egy hozzánk, nemzeti mitológiáinkat tekintve, hallatlanul hasonlító nemzetet. Az örök bujdosás nációját. Egy állandó történelmi és földrajzi határhelyzetben élő népét. Egy olyan közösségét, amelynek az egyetemes civilizáció maga sem tudja, mennyi mindenért tartozik. A csöndes kisnemzeti résenlét napi gyakorlatát. Egy olyan világot, amelyről magunk sem tudjuk, hogy milyen erősen köt bennünket a Kelethez – és nem a sztyeppéhez, hanem egy olyan téridőhöz, amit a 3000 éves Urartu név jelöl. Az örménységben mi, magyarok a túlélést tisztelhetjük, a túlélés gyakorlatát, ami nem párosul felejtéssel. A túlélés türelmét, a megmaradás csöndességét. A másik élményem egy felkérés volt: gyűjteném össze egy kötetben, azokat a magyar írókat – életrajzukkal és némi szemelvénnyel – akiknek „örmény gyökereik” vannak. Az eredményt nem nekem kell szavatolnom, én csak a kutatómunka több hónapos élményéről adhatnék számot. A feltáruló ismeretlen vagy elfeledett, vagy nagyon is ismert életekről és életművekről. Az örök igazodásról a környezethez, és a makacsságról, ami megőrzi mindazt a múltból, ami a méltó túléléshez szükséges. Hogy miként lehetsz polgár és városlakó, olyan időkben, amikor a polgárságot nemigen igényli a történelem, és a városi rendet sem a falu, a kastély meg az udvarház. Hogy gazdagodhatsz, és nem kell gazemberré válnod hozzá. És a színek… A nemzeti mitológia búvópatakjai… És hogy miként lehetsz még mindig örmény, ott és amikor már magyar sem lehetsz. És ahol még magyar vagy, miért ne lehetnél egyben örmény is?
Doboss Gyula
Merza nagyapa. Hányódott a régi házban egy töredezett szélű, barnás tizenkilencedik századi fotó: vad sörényű, őszes szakállú, villogó szemű, nagy orrú bácsit ábrázolt, nekem kisfiúként nagyon tetszett, különösen a szakálla. Ez az örmény ükapád – mondta Böske néni egyszer, csak úgy mellesleg. Nagyapám húga a munkán kívül amúgy is mindent mellesleg csinált és mondott, mindig sietett a jó lélek, úgy vágtatott át a forgalmas Bartók Béla úton, mintha még mindig otthon, a drága, falusias Tasnádján élne. Hazámban! – sóhajtott könnyes szemmel. Negyven(!) évig, haláláig nem pakolt ki teljesen se Budapesten, se Jászberényben az óriási faládából, mondván: úgyse marad itt sokáig. A viharvert Partiumból származott, jött át, ragadt itt bátyja, anyai nagyapám, Merza István is, és hogy milyen patinás perzsa-örmény vezetéknevet viselt, az csak évtizedek múlva tudatosult bennem. Mint ahogy semmiféle származási, családi, múltbéli dologgal nem foglalkoztunk akkoriban (aki ma hetvenes, mint én, érti): nem volt ajánlatos. Az a gyökértelen és hazátlan emberfajta, amelyik Magyarországon is uralkodott ötven esztendeig, gyűlölt és üldözött minden hagyományt. Helyette: proletár internacionalizmus! Marxista etika! Tudományos szocializmus! Bozse moj! Kis híján sikerült nekik kiirtani, gyanússá tenni, vagy legalábbis haszontalanná azokat az értékkategóriákat, amelyeket a keresztény örmények is életükkel hitelesítettek. Köszönöm a körkérdés adta lehetőséget, hogy sorolhatok ezekből: szemérmes, konok ragaszkodás a szülőföldhöz, megbízhatóság, leleményesség, szívós életrevalóság, (ha kell, önfeláldozó) családszeretet; szépérzék, derű, a műveltség nagyrabecsülése, józan előrelátás, gyors alkalmazkodás, mértékletesség az élvezetekben. Mennyire untuk – izgága kamaszok – öcsémmel, ha a szigorú Papa nevelgetett, dorgált bennünket, prédikált: Várd meg, míg mások dicsérnek! Kontármunkát ne adj ki a kezedből! Azt nézd, hogy tudod megfaggyúzni a dolgot, ne azt, hogy miért nem lehetséges! Száz baj nem baj, egy baj nagy baj! Ha tartozol, te tartsd fejben, ne az, akinek! Ne szórd a pénzt, lesznek még nehezebb napok is. Segíts a gyengébbnek! – Hát igen. Érvényesülésről, önmegvalósításról, kihívásról, mifenéről nem esett szó. Csak láttuk, hallottuk a foltos ingben, madzaggal kötött kabátban is tiszteletre méltó „örmény” nagyapát: tizenkilenc évesen hat évre szibériai hadifogság. Éhezve, nyomorogva, megalázva, a hazai hírektől elzárva – megtanult ott három nyelvet. Könyvekből, fogolytársaktól elsajátította a bankszakma alapjait. Azután körbehajózva Eurázsiát hazajött a háborús Magyarországra. Összespórolt kis pénzéből japán metszetet, indiai rézdomborítást vásárolt a kikötőkben. Olcsó emléktárgyak – nekem kincsek. Megnősült, bankigazgató lett. Negyvenötben a felszabadítóktól emberek életét mentette meg orosz nyelvtudásával. 1948 után kirúgták állásából, elvették a házát. Papa elővette dugdosott aranyóráját, egyebet az ínséges időkben… Ő volt számunkra a jelen lévő apafigura, ő tartotta össze a széteső családot. Édesapánkat már ritkán láttuk akkoriban…
A kisvárosban, ahol ifjúkorom telt, mindenki tisztelte. Jó érzés volt Merza unokának lenni. Ma már kevesen élnek, akik ismerték, és az az otthon sincs meg, csak egy-két tárgy, és…
Horváth Kornél
A gyerekkori családi elbeszéléseken, a számomra érdekesen csengő neveken túl, a legelevenebben élő emlékem egy portré, melyről egy nagy bajuszú, őszes szakállú, tekintélyt parancsoló férfi nézett le rám.
Ő volt anyai dédapám, Vertán Lukács, akit sajnos már édesanyám sem ismerhetett korán, 59 éves korában bekövetkezett halála miatt. Úgy tudom, az 1700-as évekig visszavezethető családfán korábban tisztán örmény felmenőink voltak, akik mind a gyergyószentmiklósi kolóniához tartoztak.
Dédapám az 1800-as évek második felétől Magyarbánhegyesen telepedett le, ott született nyolc gyermekének egyike volt anyai nagyanyám, Vertán Kornélia.
A családi otthont a történelem vihara elsodorta, az ottani életről így csak elbeszélésekből hallottam.
Mindig is nagy tisztelettel gondoltam örmény felmenőimre, ezért is örülök, hogy munkám során egyszer eljutottam Örményországba, és a Kaukázusban láthattam az örmény történelem kultikus helyeit.
Ütőhangszeres művészként úgy érzem, hogy a játékomban, ha nem is tudatosan, de valahol az örmény gyökerek is munkálkodnak.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2015/3-as számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
