Latzkó Andor: Der Dschinni
Ígéretünkhöz hűen folytatjuk a Latzkó Andor-pályázat nyertes műfordításainak közlését.
*
A dzsinn (Szalai Lajos fordítása)
– Te nevetsz?… Ne nevess, szahib! Könyörgök, ne nevess! Az ember sose tudhatja, lehet, hogy az a fél kókuszhéj ott a túloldalon egy bennünket kihallgató dzsinn hajcsomója. Mért akarod kiszolgáltatni hű szolgádat, Hasszánt egy dzsinn haragjának? Te még nagyon rövid ideje vagy az országunkban…
Az ifjú angol mérnök nagyhangú, csengő gyerekkacagása hirtelen félbeszakadt. – Nagyon rövid ideje vagyok az országban?… – Tulajdonképpen még igaza is van a vén gazfickónak, hisz ő, Harold Morton mindössze három szolgálati hónapot töltött még csak el abból a három évből, amelyre elkötelezte magát – vagyis, hogy szabadság kivétele nélkül addig kitart a gyarmatokon, míg a Thár-sivatagot átszelő új út el nem készül. Három hónap, mindössze száz nap, s hátra van még ezer további ugyanabból a fajtából, ezer súlyos batyuja az unalomnak és kedvtelenségnek! Vajon lehet egy emberben elegendő erő, hogy további ezer napon át cipelje ezt az életet? Napról-napra néhány yarddal beljebb jut a sivatagba, néhány yarddal távolodik a legközelebbi postahivataltól, bár a kábel legalább összeköti Európával, a saját életével.
Az persze mégiscsak nagy szerencse, s ezt ő, Morton nem győzi elégszer elismételni, hogy az út másik végéről sehogy se lehet idelátni hozzá, mint ahogy ő maga is egyre csak a falon lógó fényképet látja maga előtt, a kis skót parasztház képét, a babvirágos indákkal keretbe foglalt kertkaput és a kapuban álló lenszőke hajú menyasszonyát. Ha ő is láthatná a vőlegényét, számkivetve a pusztaságban, egy falkányi meztelen vadember társaságában, napközben az árnytalan sivatag sziszegő hevétől aszalódva, éjszaka pedig a rizsföldek rothadó leheletétől és a mérges rovarok fullánkjaitól még álmában is háborgatva – ha így láthatná őt, s mégis hagyná, hogy meghozza ezt az áldozatot, akkor tényleg szeretné az a lány?
– Ó, ne!…
Mint ahogy egy dühös birkózó vad vetődéssel magával rántja az ellenfelét, az ifjú angol ugyanúgy vágta magát hanyatt a sátorhajlék alatt álló nyugágyra, mialatt szürke szakállú munkafelügyelője mozdulatlan alázattal várta a jelet, hogy folytathassa az elbeszélését. Ám hosszú volt az út a távoli kedves gyengéd fehér bőrétől addig a csúf, sárga kéregig, amely az öreg muzulmán hatalmas állkapcsán fityegett. Anélkül, hogy látott is volna valamit, a mérnök tekintete szórakozottan tévelygett a fürkészőn előre tartott, fintorgó ábrázaton. – Mit – miről is halandzsázott az imént ez a csirkefogó? – Igen, hát persze! Természetesen arról a sajnálatos balesetről, amely nem csak a kormányzó öt ártatlan, életvidám mérnököt a sivatagba hajszoló lányának az életébe került. A régi utat a maga hirtelen kanyarjaival, amelyek hajóorra emlékeztető meredek falakat kerülgettek, évtizedeken keresztül csak tessék-lássék módon foltozták ki, valahányszor alámosta őket a téli monszun – most viszont lóhalálában el kellett készülnie az új útnak! A kormányzó saját lánya és a vőlegénye nem tért vissza többé egy kis autós kiruccanásról – három nappal az esküvőjük előtt –, gondoljunk csak bele!
Kellemetlenül keserű íz ömlött szét Harold Morton nyelvén, amikor felidézte magában azt az egészen másmilyen helyzetű jegyespárt. Te jó ég, micsoda különbség! Hároméves különlét helyett pár hétig tartó jegyesség, tele látogatásokkal, autós kirándulásokkal, meghitt beszélgetésekkel – minden egyes óra édessége bebiztosított emlék, tartalékútravaló a hétköznapok és a megszokás sovány éveire. Az a lány olyan előnyökben részesül, hogy minden nehézségét a csekkfüzetére háríthatja, s nem marad más gondja, mint a megfelelő tapéták és szőnyegek kiválasztása – pont ahogy a gerlicéknél szokás, akik turbékolva szedik össze fészkükhöz a szalmaszálakat! Ezzel szemben ő? Alighogy rátalált a menyasszonyára, máris kiszakítják a karjaiból, édes együttlét helyett szétválás jön és keserűség, a hároméves letétbe helyezett szenvedélyt megrágják a molyok, megsavanyodhat és „kötelesség”-gé silányulhat, mire eljön az idő, hogy újra elővegyék!
És mit nyer az ember a számkivetettség, a legszebb ifjonti évek elpazarlásának áldozatával?… Azt a pár nyomorúságos garast, amit majd összekapar! A két ágy, két szekrény, asztal, a gipszből készült Shakespeare-mellszoborral díszített kredenc, vagy a „luxus”-t jelentő két színes fémmetszet szegényes nagyszerűségét! De hát nem nevetséges az egész felhajtás ehhez a kolduszsákmányhoz mérten: a patetikus elhatározás, a drámai búcsú, az átkelés az óceánon; mintha legalábbis arról lenne szó, hogy mesés palotákat emel, vagy hogy hazahozza és kedvese lábai elé helyezi a Kelet kincseit?
Ostobaság, szánalmas ostobaság ennyire hasznavehetetlennek tekinteni a saját kilátásait, még további súlyokkal megterhelni azt, ami úgyis nehézkes. Akkor még mindig jobb, ha ezt a vén gazembert ugratja, ha még csak tovább szítja a szanaszét heverő üres kókuszhéjak alatt leskelődő dzsinnektől való babonás félelmét. Mért is ne forrósíthatná fel a talajt egy efféle ravaszdi alaknak a talpa alatt, aki a honfitársai hátán verekedte fel magát munkafelügyelővé? Hisz akkor majd úgy fog táncolni, mint egy balerina, s őrjítően mókás látványt fog nyújtani abbéli lelkiismereti aggodalmában, hogy vagy a nagyhatalmú elöljárójának, a fehér szahibnak kijáró tiszteletet sérti meg, vagy a gonosz szellemek bosszújának esik áldozatul, ha ellenvetés nélkül eltűri, hogy gúnyolódjanak mindenhatóságuk felett.
De Hasszán a hosszú beszédszünet alatt új taktikát ötölt ki, s nem hagyta, hogy a legelső odavetett gúnytirádával kihozzák a sodrából. A mérnök kilöttyentett whiskyjével egyfajta primitív tervrajzott vázolt fel az asztalra, majd annak segítségével kezdte bizonygatni kijelentése igazságát, miszerint a whiskyvonal két ellentétes végéről induló két jármű nem tűnhetett volna elő ugyanabban a másodpercben a hegyfal mögül az India szerte „Embercsapda” néven elhíresült kanyarban, ha nem egy dzsinn rendezte volna így el az egészet, aki a két autót precízen a megfelelő másodpercben indította útnak és pontosan kiszámított sebességgel ütköztette össze egymással. A szahibnak is el kell ismernie, hogy ez nem gyerekjáték! Ő, Hasszán már majdnem ötven év óta segít az angol mérnököknek az útjaik és a vasútjaik építésében, és a fehér urak kiapadhatatlan bölcsessége dacára mégiscsak alkalma volt megfigyelni számtalan esetben, hogy két vonat soha nem érkezik egyidőben a váltóhoz, az egyik vagy a másik mindig kénytelen várakozni néhány percig. Ha viszont a két autó egyike akár csak pár másodpercet késett volna, nem történt volna meg a baleset.
Morton mosolyogva hallgatta a buzgó előadást és csendes derűvel állapította meg magában, hogy egyáltalán nem is olyan könnyű megtalálni a helyes választ az öregember téves végkövetkeztetéseire. Amiről fecseg, az persze szamárság! Hisz a balesetet épp hogy azok a kiszámíthatatlan véletlenek idézték elő, amelyek megakadályozzák a vonatok precíz találkozását, csakhogy ilyen választ Hasszánnak nem adhat az ember. Ő azt mondaná, hogy az efféle véletlenek igenis a dzsinnek mesterkedésének köszönhetők.
Alapjában véve ugyanakkor – már ha persze minden előítélet nélkül közelítünk a kérdéshez – alkalmasint nem juthatunk-e arra a belátásra, hogy a különbség nem is olyan óriási? Amit ők, angolok „véletlen”-nek neveznek, gyakran nem kevésbé kegyetlen, nem kevésbé titokzatos és láthatatlan-e, mint Hasszán dzsinnjei? Talán, talán még természetesebb is a véletlen cselvetéseitől való szüntelen félelemben élni, amely cselvetések minden szorgalom, minden rátermettség, minden valószínűség dacára bármelyik pillanatban mindent felboríthatnak, amit emberi elme kitalált és fáradságosan megteremtett. De a pillanat átkozottul alkalmatlan, hogy pont most merüljön bele az ember efféle mély értelmű szemlélődésekbe! Mortonnak eszébe jutott a figyelmeztetés, amelyet mindjárt Indiába való megérkezésekor a kollégáktól kapott, nevezetesen, hogy véletlenül se engedjen magához túl közel egyetlen színesbőrűt se. Nem villant-e fel máris a pimasz öröm Hasszán máskor oly alázatosan lesütött szemében, hogy letromfolta a szahibot az érveivel? Na várj csak, te gazfickó!… Pipája kurta szárával átintve az út túlsó szélére, ahol az üres kókuszhéj hevert, szándékosan emelt hangon odakiáltotta a szerencsétlen muzulmánnak: – Mondd meg a te dzsinnednek, aki odaát bujkál kókuszrostos hajcsomójával, hogy szégyellje magát! A mi vonataink, bárhogy is nézzük, naponta találkoznak a kitérőhelyeken, még ha késéssel is. A te dzsinnjeid viszont egy teljes év alatt egyetlen egy összeütközést bírtak előidézni, méghozzá azon az úton, amely, mint épített „Embercsapda,” leveszi a vállukról a munka felének a terhét!
Hasszán bő, rongyos ingujjai úgy elkezdtek röpködni, mint valami denevérszárnyak, a férfi egyik lábáról a másikra szökkent, mintha izzó lemez lett volna a talpa alatt. – Szahib! – rimánkodott nyüszítve, homályos aggastyánszeme pedig kétségbeesett pillantásokat lövellt a kókuszhéj felé, s pont úgy festett, mint egy foglyul esett egér, amely halálos félelemmel pislog kifelé a csapda rácsain. De hát ő nem állított olyasmit, bizonygatta kínoktól görnyedezve, hogy épp az alatt a héj alatt kell lennie egy dzsinnek. Lehet, hogy egy egész tucatnyi gyűlt össze belőlük a sátorban, anélkül, hogy bármilyen látható tárgy árulkodna a jelenlétükről. Az a szerencsétlenül járt jegyespár sem észlelt egy csipetnyit se a kegyetlen ellenség mesterkedéseiből, jóllehet a dzsinn nem kevesebbszer, mint négyszer… négyszer volt kénytelen erőszakkal közbeavatkozni, hogy előidézze az összeütközést!
Egy bizonyos érzés alapján, amely Harold Mortonban munkálkodott, most már nem kellett volna hagynia, hogy munkafelügyelője folytassa az elbeszélését. Nem az ő ízlése szerint való dolog volt ugyan kutyaként kezelni ezeket az fickókat, csak mert sötétebb a bőrük, ám maga is megtapasztalta már több ízben, hogy nem tanácsos bizalmas viszonyba kerülni velük. Ugyanakkor viszont mindenképpen rá akart jönni, mit ért ez a szószátyár a dzsinnek „személyes beavatkozása” alatt. Hogy lehet ellenőrizni egy láthatatlan szellem ténykedését?…
Ügyet sem vetve a gunyoros hangsúlyra, az öregember úgy vetette rá magát az engedélyre, mint valami kövér csalira, hogy feltárja a szahib előtt az eset minden apró részletét. Eszerint a mátkapár tulajdonképpen már korán reggel ki szándékozott autózni a romokhoz, vagyis ugyanabban az időben, mint az utazási iroda nagy autóbusza, nevezetesen az, amellyel majd, mind ismeretes, összeütközik. Ekkor a dzsinn előbb felszakította a hátsó kerék gumiját, amikor pedig azt kicserélték, nyomban belehajított egy aprócska kavicsot a motorba, azt ott erre-arra tologatva, nem hagyta, hogy megtalálják, csak akkor, amikor már túl magasan állt a nap és túl meleg lett egy romlátogatáshoz. Így aztán késő délutánra halasztották a kiruccanást, arra az órára, amikor a nagy autóbusz elindult visszafelé a rommezőről, lehetőséget teremtve egy későbbi összeütközésre. Csakhogy a mátkapár még idejekorán útnak indult! Ekkor a dzsinn nagy erővel homokot fújt a tiszt szahib arcába, amire ő visszafordulást vezényelt, hogy a hölgye kabátot ölthessen a szél ellen. Hiábavalóan győzködte mind a kisasszony, mind pedig a később kikérdezett sofőr is, hogy se egy felhőfoszlány nem látszik, sem fuvallatnyi szél nem érződik, a dzsinn egyre kitartóbban fújt, így hát visszafordultak. De még ez a késlekedés se lett volna elegendő! A dzsinn azonban sebesen nekirepült az autóbusznak, átharapta egy fehér szahib vállszíját, akinek ily módon kirepült a fényképezőgépe a buszból. Meg kellett állni, ki kellett várni, míg a szahib visszamegy a masináért, s csak ekkor érkezett el a megfelelő pillanat: a két jármű ugyanabban a másodpercben vette be a kanyart és rohant egymásba.
– Ezt meg te honnan tudod ennyire pontosan? – kérdezte Morton csodálkozva, lélekben pedig súlyos rosszkedvre váltva a gondolattól, hogy a szerencse, két ember teljes ifjú élete ténylegesen és elvitathatatlanul olyan semmiségeken múlik, mint egy szétrepedt gumi vagy egy kavics a motorban! Szinte meg se hallotta a választ, hogy Hasszánhoz hasonlóan mindkét sofőr muzulmán, akik mindenről pontosan beszámoltak.
– Ezek szerint ők megúszták?
– Dzsinn színes bőrűek nem akarta, félredobott őket mint üres banánhéj, rizsföldre, ahol sok víz még volt… De fehérek mind összetört, és hogyan összetört, szahib! Kormányzó lánya lett sok kicsi darab!… Csők, rudak, deszkák, mindenhol rajtuk egy kevés kormányzólány. És a vőlegény ülte pálma alatt, és nevette. Nevette! Csak aki odamente hozzá, tudta látni, hogy nevető arc mögötte semmi fej nem volt, semennyi fej, szahib! Arc a nyakán fenn, szeme nélkül, belül üres, olyan, mint maszk!
Ez a fickó tényleg átkozottul jól ért a hullák naturalisztikus ecseteléséhez. Morton hideg fuvallatot érzett, mintha a bensőjét egy jeges kéz tapogatta volna végig a gyomrától a nyeldeklőjéig. Azok a vicsorgó fehér fogak Hasszán csontsovány sötét ábrázatában, ahogy a megskalpolt vőlegény nevető maszkját ecseteli – ez még, isten a tudója, álmában is kísértheti az embert. De az ég szerelmére, kifelé ne látszódjon semmi! Öt percen belül a táborban az a pletyka keringene, hogy a fehér szahib a dzsinnektől való félelmében megtért, s nyomban megszűnne minden tekintélye.
Mintha a pipája megtömése kötné le teljes figyelmét, Morton közömbösen megvonta a vállát, majd vontatottan azt mondta: – Na igen! –, csak hogy bizonyos legyen a hangját illetően. Aztán leereszkedő modorban és gúnyosan biggyesztett ajakkal hozzáfűzte: – A teremtését! A te szegény dzsinned ugyancsak izzadhatott azon a napon! Hisz kopó módjára rohangált az úton fel és alá, a városból a rommezőre és vissza, mígnem végre elérte, amit akart. De most már aztán igyekezz vissza a munkásaidhoz, épp ideje…
Ám Hasszán éles érzékeit, amelyek a szutykos turbán kiálló dudora alól kandikáltak elő mint holmi ragadozó állat csápjai, nem kerülték el Morton hangjának enyhe bizonytalankodásai és alig észrevehető ingadozásai. Egészen a mérnök közvetlen közelébe merészkedett, s a szemében felvillanó kemény vibrálás meghazudtolta hangjának alázatos fuvolázását: – Te talán nem látsz mindent egészen közelinek a messzelátód dupla csövén keresztül, szahib, anélkül, hogy odamennél? Mért hiszed úgy, hogy a dzsinnek…
– Meddig akarsz még visszaélni a türelmemmel? – förmedt rá Morton, visszakergetve a csapatához a zajtalanul surranó öreget, s közben borzalmas fenyítéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha a következő hét elején esedékes ellenőrzés nem a megfelelő eredménnyel zárulna… A tanulság: jobb, ha az ember hallgat a tapasztaltabbak tanácsára! Kétségtelen, hogy igazuk van a kollégáknak: ezek az alakok roppantmód rafináltak, s nyomban bizalmaskodni kezdenek, ha a szahib holmi félisten gyanánt nem tartja őket távol magától. Hisz ez az ostobaság maszkja mögé bújt vén hízelgő is milyen közel járt már a pimaszkodáshoz! Az embernek ugyanúgy le kell vetkőznie magáról az Európából magával hozott összes eszmét és elképzelést, akár az európai ruházatot! Itt a trópusi sisak járja, s nem a szociális érzékenység… Miképpen az is hiú ábránd, hogy a színesbőrűek különleges lelkivilágáról és primitív nézeteiről folytatott beszélgetésekből bármilyen érdekes értesülésekhez jusson az ember! A szellemektől való ilyen mértékű rettegés egy jottányival sem különbözik egy öreg hampsteadi vagy whitechapeli mosónő mindennapos babonáitól! Ugyanaz az otromba önámítás, ugyanazok a közömbös véletlenek, amelyek naponta ismétlődnek, anélkül, hogy bárki odafigyelne rájuk, s ha olykor-olykor valamilyen szerencsétlenség folytán utólag fontosnak is látszanának, előjelként vagy a sors intő ujjaként értelmezik őket!… Valaki elveszti a Kodakját, vagy elhagyja valahol a felöltőjét, ám sose tudja meg, hogy alkalmasint milyen kínos találkozástól, mekkora életveszélytől menekült meg pont ennek a késlekedésnek köszönhetően. De ha ennek egyszer a fordítottja történik, akkor a dzsinn harapta át a vállszíjat. Határozottan méltánytalan dolog gőgösen gúnyolódni a nagy sötétségen, amely ezeknek a meztelen alakoknak a fejében uralkodik. Aki egyáltalán megpróbál belesni a véletlen kártyáiba, egyetlen lépést sem kockáztathat remegés nélkül, minden félredobott gyümölcshéj mögött egy csapdát, egy dzsinnt gyanít – akárcsak Hasszán! Hát nem váltak már emberek nyomorékká, mert pont ott mentek át az utca túloldalára, ahol egy gyümölcshéj hevert? …
Morton elgondolkodva kilépett a sátra elé a leáldozó nap lágy aranyába, s fellélegezve szembe fordította a homlokát az este első hűvös fuvallatával, amely épp akkor indult susogó cserkészútjára a száraz pálmakoronák között. Ebben az órában köszöntött be a jutalomidőszak: a csupasz, metszően fényes síkságon uralkodó trópusi forróság kegyetlenkedése és az éjszaka rezzenéstelen fülledtségében munkálkodó rovarok idegesítő erőszakoskodása közé boldogítóan ékelődött be a naplemente rövid ajándéka a sivatagi csillagok pompás aranyával. Az épp elmúlt nap bocsánatban részesült, kínjai feledésbe merültek, az ember úgy érezte, hogy ismét közelebb araszolt a megváltáshoz, és a pórusokon áthatoló hűvösség feltámasztotta a bizakodást is, az ernyedt végtagokba visszatért az elszánt akarat… Morton a zsebnaptárában kipipálta a napot, majd elbűvölten magába szívta a színek játékának a szépségét, a zuhanva leereszkedő vörös mögül előgomolygó ibolyaszín csillogást – a fény elkeseredett birkózását a feltörekvő szürke ellenében, amely keskeny foszlányokban egyelőre erőtlenül gőzölgött a rizsföld felett.
Szép!… Itt is… még ha számkivetve is… csak lélegezni!… Harcolni!… Fiatal maradni!…
A bensőjében feltoluló életöröm visszaterelte Morton gondolatait a szerencsétlenül járt mátkapár emlékére, sajnálat és tiltakozás érzése keveredett benne. Két fiatal, egészséges ember, akik gazdagok és szerelmesek, ott állnak boldogságuk küszöbén, a csillogó fehér atlaszruha és a mirtuszkoszorú már készenlétben… és akkor értelmetlenül… utolsó lépéseik akadályba ütköznek, s ők lezuhannak, darabokra szakadnak…
Elszégyellte magát, amikor eszébe ötlött az efféle kivételezett szerencsefiaival szemben táplált ellenszenve! Ki tudhatja, melyikük útja a rövidebb? Lehet, hogy három nap alatt több az esély a szerencsétlenségre mint három év alatt, ahogy ez az eset is igazolja? Legjobb, ha…
A háta mögött megszólaló Hasszán hangjára összerezzent, aztán gyorsan megfordult, készen rá, hogy egy kiadós adtateremtette keretében tisztázza vele: egy kivételesen engedélyezett beszélgetés még nem jogosítja fel arra, hogy unos-untalan… De az öregember nem volt egyedül, ott állt mellette egy pucér hindu, aki nedvesen csillogó sötét bőrével úgy festett, mint egy patinás kútfigura, amelyen gyöngyözve patakzik a víz. Ez a férfi a legközelebbi vasútállomástól tíz mérföldnyi utat tett meg gyalogszerrel, és a mérnök szahibnak hozott egy üzenetet, amely Hasszán tolmácsolása értelmében arról szólt, hogy az aznapi postagőzössel érkezett egy expresszlevél, s a városban levő postahivatalból áttelefonáltak az állomásra, hogy a szahib – mihelyt csak teheti – személyesen vegye azt át.
Morton keze automatikusan elintézte a szükséges teendőket: a zsebéből előhalászott néhány rézérmét, odadobta a küldöncnek, majd egy intéssel elhessegette. Egy expresszlevél? Annak csak valamilyen különleges indítéka lehet… de hát mért történt volna bármi is Kittyvel? Nem sokkal valószínűbb, hogy a beteg nagymama vagy éppenséggel az örökhagyó, az ősöreg londoni nagynéni?… Ez az… nyilván erről van szó! Mindig mondogatták is egymás között, hogy az öregasszonynak csak egy kicsit kellene felülkerekednie a zsugoriságán, hogy feleslegessé tegye ezt a hároméves különválást, ezt az indiai száműzetést. Hurrá! Most már odahajíthatja a szerződését azoknak az embereknek a lába elé, visszafizeti az útiköltségeket… aztán…
Van itt bármilyen kétely? Ugyan mi más állhatna abban a levélben, ha nem a nagynéni halálának örömhíre?… Hisz az embereknek megvan az a sajátos szokásuk, hogy épp a haláleseteket közlik különös sietséggel, mintha már nem lenne úgyis mindegy. Ám ezúttal? Meglehet, szégyenteljes dolog ekkora ujjongással fogadni egy nagynéni halálhírét… de erről maga a megboldogult tehet… az a vénséges, fösvény sárkány!… Bárcsak már korábban!… Hát nem kész megváltás lenne a halála?… A sátorhajlék, a kulik, Hasszán, mind semmivé válna, Európa!…
Kezéből szájához tartott tölcsért formálva, kiadta a legényének a parancsot, hogy tolja ki a sátor elé a motorbiciklijét, aztán berohant átöltözni. Hát nem épp az imént fordult meg az agyában, hogy három év gyakran rövidebb, mint három nap, közelebbi… Mialatt a bőrruházata összebogozódott hurkaival foglalatoskodott, eleinte még sikerült túltennie magát azon a kínos érzésen, amely hirtelen zavart keltve belefúrta magát az örömébe. Teljesen érthetetlenül elfogta egyfajta kétely! Hát persze, hogy azonnal útnak indul. Hisz odaát, a munkaterületen már pihenő van, s reggelig könnyedén vissza is érhet, még csak száguldoznia sem kell.
Még csak száguldozni se…? Hirtelen az éjszakai út nyugtalanító víziója tolakodott oda Morton szeme elé: a motor fényszórójának sárga karikája, amelyet mintha a trópusi éjszaka kompakt feketeségéből vágtak volna ki, az alattomosan tekergő és meredeken lejtő régi út, amely szinte láthatatlanul szövődik bele a sötétségbe, az alámosott szakaszok fekete kimaródásai, mintha mohó fogak rágták volna meg a keskeny útszalagot.
Elszántan kilépett a sátor elé, hogy türelmetlenül a motorozásba meneküljön a szorongó érzés elől, amelyet nem akart közelebbről megvizsgálni, sem pedig tudomásul venni. Ám bármilyen görcsösen is berzenkedett ellene, kénytelen volt észrevenni, hogy nehezére esik kinyújtani a kezét a motorbicikli felé, mert ott parázslott benne egy titkos vágy, amely egyre rángatta és cibálta, hogy inkább reggel, napvilágnál induljon útnak.
Micsoda badarság! Hát nem inkább éjjel utazott mindig, amikor csak úgy intézhette? Hisz akkor nyugodtan vehette a kanyarokat, mert nem kellett attól tartania, hogy találkozik valakivel. A buta véletlennek köszönhető, hogy a vén fecsegőnek épp ma kellett előhozakodnia azzal a történettel, s épp ma jött meg a levél is.
Mindenesetre ugyanilyen buta véletlenek érték azt a jegyespárt is…
Dühösen kitépte a legénye kezéből a motorkerékpárt. Ez már… A végén még neki is „előérzetei” támadnak? Naná, hogy csak azért is most indul! Na de mégis, az, hogy ő, Harold Morton, a főiskolai csapat híres kapuvédője, és a legnyalkább amatőrmotoros egyáltalán olyasmit érezzen, ami átkozottul hasonlít a „félelem”-re! S miért is tulajdonképpen? Mert ugyanazon az úton kell végighajtania? Mert az a bizonyos mátkapár is oly közel érezte magát a boldogsághoz? Épp azon a napon, amelyen utolérte őket a szerencsétlenség, biztos, hogy nem gondoltak semmi rosszra. Nincs nagyobb ostobaság, mint ha az ember számolni akar a véletlennel. Akkor már az is jobb, ha a dzsinnektől retteg, mint Hasszán. Az talán ostobább dolog, mint ha minden igyekezete arra irányul, hogy kikerülje a bárhol megbújni képes szerencsétlenséget?
Bár Morton már jó ideje ott állt szétterpesztett lábbal a motorkerékpár felett, készen rá, hogy berúgja, mégis annyira tanácstalan volt, mintha lekötözte volna a tagjait valamilyen tudat alatti várakozás. Öntudatlanul úgy meresztette a szemét az útra, mintha a tekintete fennakadt volna valamin, s akkor hirtelen átcikázott rajta a felismerés, hogy önkéntelenül a kókuszhéj után kutakodik, amely már nem volt ott, ahol korábban hevert… Azonnal berúgta a motort és elviharzott.
Az éles szél jóleső érzést keltve befurakodott a ruhái alá, ő pedig száguldott a motorral, hisz egyelőre a nyílegyenes új országúton haladt, amelyet maga épített, csak az alkonyatból fekete fátyol gyanánt fel-felsejlő hegységen át vezetett még mindig a régi út. Milyen kéjes öröm fogja eltölteni, ha a levél tényleg az örömhírt tartalmazza!… Morton máris lefestette magában a pillanatot, ahogyan majd odaáll a főnöke elé… aztán elindul hazafelé a legelső gőzössel, még ha a szénraktárban kell is aludnia!…
Miközben egyfolytában Kittyre gondolt, a viszontlátásra a kikötőben, s arra, hogyan keresnek egy takaros lakást, az esküvőre… aztán hirtelen azt vette észre csodálkozva, hogy már egy jó ideje azon az eszement kérdésen töri a fejét, vajon képes-e az ember épp a sátor bejáratával szemben félútig megmászni a töltést és felszedni valamit, anélkül, hogy… Nem! Még ha az ember teljesen el is lenne merülve a gondolataiban, akkor is…
Mégis, mi az ördög van vele? Mi köze van ahhoz a kókuszhéjhoz?… Nyilván elszállt valamerre, a dzsinn társaságában, akinek parókaként szolgált. Ha már ott tart az ember, hogy egy kókuszhéj hiánya miatt aggodalmaskodik, Indiában!… Ahol minden úton bőségesen hever…
Morton közben lassított a tempóján, s azzal az elhatározással kanyarodott rá a mélyútra, hogy mindaddig különösen óvatos lesz, amíg csak nem tudja maga mögött a hegyet. Bosszús volt. Nem amiatt az ostoba kókuszhéj miatt, hisz az esztelenség. Az a vén fecsegő borzolta fel az idegeit azzal, hogy felkeltette az együttérzését a szerencsétlenül járt pár iránt, márpedig az együttérzés, az együttérzés többnyire az ember saját bőre féltésének az előszobája. Ha viszont az ember félni kezd, az egyszersmind a veszte is. A félelmet lehetetlen mérsékelni. A sorsba vetett vak bizalom és a vak félelem között nincs különbség. Aki kinyitja a szemét, minden sarokban egy dzsinnt lát kuporogni, viszont azt nem képes eltalálni, melyik sarok mögött áll lesben a szerencsétlenség. Arról a hajóról, amellyel majd három év múlva hazautazna, talán az van megírva a sors könyvében, hogy szőröstől-bőröstől elsüllyed, s ily módon a nagynéni még az életét is megmenti? De az is lehet, hogy fordítva áll a dolog, s az a gőzös süllyed el, amelyiket most lesz kénytelen igénybe venni, Kitty pedig soha többe nem látja viszont, csak mert idő előtt visszahívta!… Következésképpen jobb, ha örökre Indiában marad, ahol meg belefulladhat fürdés közben a legelső pocsolyába…
A meredek falak dübörögve visszahangozták bele az éjszakába a motor súlyos berregését. A fényszóró suhanó fénykörében mély barázdák, omladékdarabok, elszáradt pálmalevélfoszlányok táncoltak tova. Morton hirtelen elhatározással lefékezett, majd leszállt a motorról. Már elérte a hágó legmagasabb pontját, s úgy vélte, jobb ha előbb elszív egy cigarettát és egy kicsit kinyújtóztatja a tagjait, hogy nyugodt idegekkel vághasson neki a lefelé, egészen a völgy aljáig tartó legkomiszabb útszakasznak.
Hangtalan csendben domborodott föléje az éjszaka, valahol a távolban víz csobogott, a Dél Keresztje, tengernyi idegen csillagtól beragyogva, éppen a feje felett állt. A menyasszonyára gondolt, aki most a fényes napsütést élvezi, mialatt ő itt a csillagokat bámulja. Micsoda távolság! Ezernyi és még több lehetőség! Gondoljunk csak bele, azért kellett két embernek meghalnia, csak mert délutánra halasztottak egy kikocsikázást?… És ugyanaz a két ember esetleg élhetett volna még nyolcvan évet, s gyerekeket nemzettek volna, akik azonban így örökre meg nem születettek maradnak?…
Tényleg nincs mit csodálkozni rajta, hogy egy öreg muzulmán sötét agyában nem fér meg ennyi felfoghatatlan dolog. Még a legpallérozottabb elme is lázong a teljes tehetetlenség érzése ellen – szemben egy kifürkészhetetlen hatalommal, amely minden értelem és cél nélkül bármelyik pillanatban mindent lerombolhat. Nem jobb akkor mégiscsak inkább egy dzsinnben hinni, aki legalább sértegethető vagy megnyerhető?…
Morton bosszúsan eldobta a cigarettát és fellendült a motorra. Egész határozottan érezte, hogy fél, életében először, egy olyan úton, amelyen már tucatnyi alkalommal leviharzott a sebes iram zavartalan örömével. Dacosan lazított a fékezésen, s teljesen átadva magát a pillanatnak, kidüllesztett homlokkal hátra szegte a fejét, szemét pedig belefúrta az ugrándozó fénykörbe, amely éhes vadállat gyanánt futott előtte és falta az utat. Alulról fahidak dübörögtek neki vissza, a motor ágaskodott mint egy ló, s átugorva a nyomorúságos út gödrei felett, a legcsekélyebb nyomásra is enyhe ívben kikerülte a köveket. Az „Embercsapda” már a messzeségbe veszett, a völgy felől egy aprócska vasúti őrház fényei villantak fel, két éles kanyar még, aztán vége!
A győzelem érzése, amely minden sportteljesítmény után újból lángra lobbantja a veszély iránti forró szerelmet, részegítően áramlott Morton halántékában, s mosolyogva Hasszánra gondolt, a rémült üvöltésre, ha a férfi ott ült volna a hátsó ülésen az egész őrült út alatt!… Nicsak!… Megálljunk! Ez meg mi volt?… A fénykör külső széle irányából feléje lövellt valami. Egy fej? Nem, egy sárga hajcsomó… ugyan már, egy kókuszhéj, amelyet a motorbicikli kereke felkapott és keményen az arcába vágott. Micsoda véletlen… És milyen nevetséges rémület!…
Nem hosszabb időre, mint amennyi egyetlen másodperc törtrésze, Morton mindkét keze védekező állásba lendült, hogy aztán újból a kormány után kapjon, ám közben már átcikázott rajta a gyanú, hogy le fog zuhanni. „Én most…” gondolta, felmérte a szakadék távolságát és félelmetes nyugalommal megállapította, hogy már késő. Nem segíthetett már semmi, sem egy fogás, sem egy ugrás, nem maradt más, mint várni és beletörődni az elkerülhetetlenbe.
„Bárcsak már túllennék rajta!” Tulajdonképpen ez a futólagosan az agyán átvillanó kívánság is mentes volt minden félelemtől, s pusztán abból a kíváncsiságból eredt, vajon hogy végződik majd a dolog, és abból a csodálkozásból, hogy lehet ennyire végtelen a hossza e parányi időszakasznak, s hogy biztosíthat ennyire elviselhetetlenül sok teret a várakozásnak!
És végre a zuhanás! Felette, majd szorosan a füle mellett – mint valamilyen özönvízelőtti madár – a motorkerékpár, amely egy üstökös lángcsóváját tolta maga előtt le a sötétségbe, le a szakadékba, amelynek mélyéről fehérvirágú bozót ezernyi polipcsápja kapdosott rúgkapáló teste után.
„Vajon meddig tart még?”… nem maradt ideje, hogy befejezze a gondolatot, mert máris jött az első becsapódás, amely tűzoszlopot emelt a szeme elé és úgy satuba fogta a karját, hogy a csontjai száraz rőzse gyanánt ropogtak a húsa alatt.
„Csők, rudak… mindenhol rajtuk egy kevés kormányzólány…” Ó! Hiszen már itt is van a Hasszán, itt ágaskodik óriás módjára, a tágra tátott hatalmas hegyszurdok pedig olyan, mint egy száj az óriás arcában. Arrafelé tart most az zuhanás, sűrített levegős postai küldemény gyanánt bele Hasszán nyeldeklőjébe, őrült iramban szállva el a torkát díszítő, fényesen megvilágított falfestmények mellett…
És lám, itt van a babvirágokkal körbefont kertkapu, mellette, a sövénynek támasztva egy postai kézbesítő biciklije, s kedves, lenszőke hajfürtök hajolnak egy darab papír fölé…
„Kitty?… Vajon mit mond majd?… Nem, nem… Kitty, én majd…”
De kitört egy vulkán, amely elnyelte az ordítást, elefántlábak gázoltak bele a kongó és ropogó testbe, a nagy, erős férfit nyüszítő csecsemővé taposták vissza, aki tehetetlenül, az anyaméhből épp hogy kilökődve, gurul a völgybe lefelé, s az utolsó, elhaló kiáltás az ajkán az anyjához intézett szemrehányás, hogy nem óvja meg a gyerekét.
*
A dzsinn (Szalai Virág fordítása)
– Nevetsz?… Ne nevess, szahib! Könyörgöm, ne nevess! Soha nem lehet tudni! Az ott talán nem is egy fél kókuszhéj, hanem egy dzsinn copfos feje búbja, és most minket hallgat! Miért vetnéd oda Hasszánt, hű szolgádat, a haragjának? Túl rövid ideje vagy még itt nálunk…
Ez nyomban a fiatal angol mérnök torkára forrasztotta a harsány nevetést. „Túl rövid ideje…?” Végül is igaza van a vén csirkefogónak: Harold Morton mindössze három hónapot dolgozott még csak le a szerződéséből, amelyben hároméves, egyhuzamban ledolgozandó gyarmati szolgálatra kötelezte magát a Thár-sivatagot átszelő új út megépítésének idejére. Három hónapot, csupán csak száz napot, miközben ezer ugyanolyan sorakozik még előtte, mint az unalom és a rosszkedv ezer nehéz bálája! Lehet-e egyáltalán egy emberben elegendő erő ahhoz, hogy még ezer napon keresztül tovább vonszolja ezt az életet? Minden nap néhány méternyit előrébb hatolni a sivatagban, még néhány méternyit eltávolodni a legutolsó postától… bár legalább a távírón keresztül megmarad az összeköttetés Európával, a saját életével.
Óriási szerencse – mondogatta magának Morton kényszeredetten –, hogy őhozzá nem lehet átlátni az összeköttetés túlsó végéről úgy, ahogy az ő szeme előtt szüntelen a kis skót kunyhó lebegett, a virágzó babbal befutott kapu, alatta menyasszonya lenszőke hajválasztéka. Ha így látná őt a vadonban, egy rakás meztelen félember közé kivetve, amint nap nap után a legapróbb árnyék nélkül aszalódik a sivatag perzselő hőségében, amint éjjel még álmában is kínozza a rizsföldek rothadó szaga, a mérges rovatok csípései! Ha látná így… és mégis hagyná mindezt elszenvedni… vajon valóban szereti még?
– Ah! – vetette magát vadul hátra nyugágyában az ifjú angol a sátortető alatt, mintha dühödt bokszoló módjára ellenfelét taszítaná odébb, miközben szürke szakállas munkafelügyelője mozdulatlan alázattal várt a jelzésre, hogy tovább mesélheti a történetét. A messzi kedves puha, hamvas bőre azonban végtelen távolságra esett az öreg tatár erős állkapcsa alatt fonnyadtan, borostásan lötyögő csúf, sárga lebernyegtől. A mérnök tekintete szórakozottan futott végig a figyelmesen előretolt fizimiskán. Mit… miről is fecsegett az előbb ez a csirkefogó? Hát persze, nyilván a kínos balesetről, ami nem csak a kormányzó lányának az életébe került, de még öt ártatlan, életvidám mérnököt is kikergetett a pusztába. A hajóorrszerűen ki-kiugró sziklafal körül kanyargó régi utat évtizedeken keresztül csak szükség szerint foltozgatták, ahol a téli monszun alámosta; most viszont új utat kell építeni, de ízibe’! A kormányzó édes leánya a vőlegényével együtt kikocsizott, ám vissza már nem tértek – három nappal az esküvő előtt! Elég csak belegondolni…
E másik, tőlük igencsak eltérő helyzetű jegyespár gondolatára undok, keserű íz áradt szét Harold Morton szájában. Jóságos ég, micsoda különbség! Hároméves elszakítottság helyett pár hetes, gyakori találkákkal, kocsikázással, gyengéd beszélgetésekkel tűzdelt jegyesség; minden édes óra szilárd emlék, amelyből majd meríteni lehet a mindennapok és a megszokás soványabb éveiben. Az egyik menyasszony kivételezett, minden fáradozást a csekkfüzetére háríthat, minden gondja csupán a megfelelő tapéták és szőnyegek kiválasztása; ahogy egy gerlepár turbékolva összehordja a szalmaszálakat a fészkéhez. A másik pár vőlegénye? Alig talált rá menyasszonyára, már ki is szakítják a karjából, édes együttlét helyett elválás és keserűség a sora, szenvedélyét naftalinba csomagolhatja, három évre félreteheti, ahol aztán besavanyodik, „kötelességgé” kocsonyásodik, amíg el nem jön az idő, hogy újra előhúzhassa.
És mivégre a számkivetettség áldozata, legszebb ifjú éveinek elvesztegetése? … Hogy összekuporgasson néhány nyomorult fillért! Két ágy, két szekrény, egy tálaló és egy asztal szerény pompájáért, hozzá „luxusként” egy gipsz Shakespeare mellszoborért vagy két színes rézmetszetért. Hát nem nevetséges ekkora hajcihő ilyen szánalmas eredményért, a fennkölt döntés, a drámai búcsú, az óceán átszelése, mintha mesebeli várat kellene építeni, a kelet kincsét hazavinni és a kedves lábai elé szórni!
Ostobaság, siralmas ostobaság így megkeseríteni a saját sorsát, újabb terhekkel súlyosbítani a már meglévőket! Akkor már inkább ugratja egy kicsit az öreg csibészt, tovább szítja babonás félelmét a körülöttük heverő üres kókuszhéjak alatt rejtőző dzsinnektől. Miért ne fűtene be egy kicsit ennek a nyerészkedőnek, aki honfitársai vállára tapodva verekedte fel magát munkafelügyelőnek? Kacagni kell komikus bokázásán, ahogy lelkiismerete innen is, onnan is szorongatja: vagy nagyhatalmú felettese, a fehér szahib iránti kötelező tiszteletet sérti meg, vagy a gonosz szellemek bosszújának veti oda magát, ha tiltakozás nélkül hagyja mindenhatóságukat gúnyolni.
Hasszán azonban nem hagyta magát eltéríteni az első odavetett gúnyos megjegyzéstől, és a beszélgetésben beállt hosszú szünet alatt újabb taktikát gondolt ki. A mérnök asztalán kiloccsant whiskyvel primitív rajzot készített főnöke ott nyugvó keze mellé, és győzködte, hogy a whiskycsík két végéből induló jármű nem kanyarodhatott be volna pontosan ugyanabban a pillanatban a sziklafalnál, az egész Indiában „embercsapda”-ként ismert, legveszélyesebb kanyarnál, hacsak nem egy dzsinn hatására! Mégpedig úgy, hogy a két autómobil pontosan a megfelelő pillanatban haladjon el ott, és pontosan kiszámított sebességgel szaladjon egymásba! A szahibnak mégiscsak be kell látnia, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű! Hasszán már jó ötven éve szolgálja az angol mérnököket az út- és vasútépítéseken, és számtalanszor megfigyelhette, hogy a fehér uraságok végtelen bölcsessége ellenére két vonat soha nem egyazon pillanatban ütközik egymáshoz, amikor a mellékvágányon összekapcsolják őket: vagy az egyiknek, vagy a másiknak mindig várnia kell néhány percet. Ha azonban a két autómobil közül bármelyik is csak néhány másodpercet késett volna, a szerencsétlenség nem következik be.
Morton mosolyogva hallgatta a szenvedélyes magyarázatot, magában azon derülve, hogy egyáltalán nem is olyan egyszerű meggyőzően cáfolni az öreg téves következtetéseit. Nyilván ostobaságot fecseg, hisz éppen olyan kiszámíthatatlan véletlenek okozták a balesetet, mint amilyenek a vonatok pontos összetalálkozását megakadályozzák, csakhogy ezzel mégsem lehet Hasszánnak érvelni. Annyit felelne, hogy hiszen ezek a véletlenek éppen a dzsinnek irányítására történnek!
Meg kell hagyni, hogy ha minden előítélet nélkül ítéljük meg a kérdést, akár arra a belátásra juthatunk, hogy nem is olyan nagy a különbség. Hogy amit az angol „véletlennek” nevez, gyakorta semmivel sem kevésbé kegyetlen, titokzatos és kiszámíthatatlan, mint Hasszán dzsinnje! Talán… talán még kézenfekvőbb is bevallottan tartani a véletlen csalárdságaitól, amelyek minden szorgalom, minden gondosság, minden valószínűség ellenére bármelyik pillanatban felboríthatják mindazt, amit az emberi értelem eltervezett, és fáradsággal véghezvitt. A pillanat viszont átkozottul alkalmatlan az effajta mély értelmű töprengésekre! Morton a kollégái figyelmeztetésére gondolt, amellyel Indiába érkezése után nyomban ellátták: nehogy bármelyik színes bőrűt is túl közel engedje magához! Hát nem csillog már most Hasszán máskor oly alázatosan lesütött szemében a pimasz öröm, hogy érveivel felülkerekedett a szahibon? Na, várj csak, csibész!… Pipája rövid szárával az út széle felé bökött, ahol az üres kókuszhéj hevert, és készakarva emelt hangon szólt oda szegény tatárnak:
– Mondd csak meg a dzsinnednek, akinek a haja kikandikál onnan a kókuszhéj rostjai közül, hogy szégyellje magát! A mi vonataink naponta ütköznek egymásnak a mellékvágányokon összekapcsoláskor, ha nem is ugyanabban a pillanatban. A te dzsinned viszont egy teljes évben csak egyetlen ütközést volt képes véghezvinni, ráadásul egy olyan úton, ahol az „embercsapda” a munka felét elvégezte helyette!
Hasszán úgy ugrált egyik lábáról a másikra, mintha talpa alatt parázslott volna a talaj, bő, kirojtosodott ingujja denevérszárnyként csapkodott körülötte.
– Szahib! – nyögte könyörögve, és fakószürke szeme ijedt pillantásokat lövellt a kókuszhéj felé, pontosan úgy, ahogy a csapdába került egér pillog a rácson keresztül halálfélelmében. Kínjában összegörnyedve bizonygatta: de hát ő nem is azt állította, hogy éppen a kókuszhéj alatt bújt meg egy dzsinn! Hiszen akár egy tucatnyi is összegyűlhetett a sátorban anélkül, hogy bármilyen látható tárgy utalna a jelenlétükre! A szerencsétlenül járt jegyespár sem vett észre az égvilágon semmit a kegyetlen szellemek beavatkozásából, márpedig a dzsinnek nem kevesebbszer, mint négyszer… négyszer kellett határozottan közbelépnie, hogy az ütközést előidézhesse!
Harold Morton határozottan érezte, hogy le kell állítania a munkafelügyelőt. Nem volt ínyére pusztán sötétebb bőrszínük okán kutya módjára bánni emberekkel, ám maga is többször megtapasztalta már, hogy nem tanácsos engedni a bizalmaskodást. Mégis izgatta a kérdés, mit ért a fecsegő a dzsinn „személyes közbelépésén”. Hogy lehet egy láthatatlan szellem beavatkozásáról meggyőződni?
Az öreg a gúnyos hangra tekintet nélkül mint mézesmadzagra vetette magát az engedélyre, hogy részletesen leírhatja a szahibnak a teljes esetet. Eszerint a jegyesek valójában kora reggel szándékoztak kikocsizni a romokhoz, mégpedig éppen az utazási iroda buszával, amellyel később összeütköztek. A dzsinn azonban letépte a hátsó kerékről az abroncsot, és a csere közben apró követ csempészett a motorba, majd ide-oda tologatta, hogy mindaddig meg se találják, amíg túl magasra nem hágott a nap, és a forróság meg nem hiúsította a romok megtekintését. A kirándulást ezért késő délutánra halasztották, amikor az autóbusz már visszafelé tartott a látványosság helyszínéről, így volt mivel összeütközni. A jegyespár azonban másodszor is túl korán indult útnak! A dzsinn ezért erősen a tiszt úr arcába fújt, mire ő parancsot adott, hogy forduljanak vissza kabátért a menyasszonyának a szél ellen. Hiába erősködött a kisasszony és maga a sofőr is, akit aztán kikérdeztek, hogy egyetlen felhőcskét sem látni, és szellő sem lebben, a dzsinn még erősebben fújt, így hát visszafordultak. De még ez a hátráltatás sem volt egészen elég! A dzsinn most sebesen odaröppent az autóbuszhoz, és elharapta egy fehér szahib fényképezőgépének a szíját, ami leesett az útra. Meg kellett állni, megvárni, hogy a szahib visszamenjen a gépéért, és csak így érhetett végül mindkét jármű ugyanabban a pillanatban a kanyarhoz, ahol egymásba rohantak.
– Honnan tudod mindezt ilyen pontosan? – tudakolta Morton döbbenten, magában mélységesen elkedvetlenedve a gondolattól, hogy hát valóban, tagadhatatlanul ilyen apróságokon múlik két ember élete, mint egy elszakadt szíj, vagy egy motorba került kavics! Majdnem el is szalasztotta a választ, hogy Hasszánhoz hasonlóan mindkét sofőr muzulmán volt, és mindent apróra elmeséltek.
– Szóval mindketten túlélték?
– A dzsinn nem akarta színes bőrűeket az elárasztott rizsföldre hajítani, mint üres banánhéjakat! Fehérek viszont mind összezúzódtak, de még hogy összezúzódtak, szahib! A kormányzó lánya ízekre szakadt…! A csövekre, a rudakra, a deszkákra, mindenre került valamennyi a kormányzó lányából. A vőlegény pedig egy pálma alatt ült, és nevetett. Nevetett! Csak az látta, aki egészen közel ment hozzá, hogy a nevető arc mögött nincsen fej, teljesen hiányzott mögüle az egész fej, szahib! Az arc ott ült a nyakán, szem nélkül, belül üresen, mint valami maszk!
Az öreg átkozottul szemléletesen tudta lefesteni a holttesteket. Morton hideg fuvallatot érzett, mintha a testében mélyen belül egy jeges kéz tapogatta volna végig lassan, a gyomrától felfelé egészen a torkáig. Ahogy a fonnyadt, sötét arcában fehéren villogó fogú Hasszán a lenyúzott arcú vőlegény nevető maszkját ecseteli – hát ez még álmában is kísérteni tudja az embert, Isten a megmondhatója. Csak, az ég szerelmére, nehogy bármit is észrevegyen rajta! Különben öt perc múlva már az egész tábor tudni fogja, hogy a fehér szahib megtért a dzsinntől való félelmében, és akkor oda minden tisztelet.
Közömbösen megvonta a vállát, mintha teljesen lekötötte volna a pipája megtöltése, majd lassan, vontatottan felelte, hogy megbizonyosodhasson róla, ura a hangjának:
– Hát igen. – Aztán gúnyosan csücsörítve, leereszkedően fűzte hozzá: – Azt a mindenit! Jól megizzadhatott aznap az a te dzsinned! Úgy loholt ide-oda az úton a városból a romokhoz, meg vissza, mint valami kutyuska, míg minden részlet a helyére nem került. Most viszont nézz a munkásaid után, legfőbb…
A koszos turbánjának pereme alól keselyűként leső Hasszán éles figyelmét azonban nem kerülte el az apró bizonytalanság, a hang szinte észrevehetetlen megremegése. Egészen közel merészkedett a mérnökhöz, szemének kemény csillogása meghazudtolta hangjának alázatos fuvolázását:
– Hát nem látsz innen távolról is mindent pontosan a távcsöveddel, szahib? Miért hiszed, hogy a dzsinn…
– Meddig akarsz még visszaélni a türelmemmel? – dörrent rá Morton, és a munkásoszlophoz zavarta a szó nélkül elsuhanó öreget, miközben borzalmas büntetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha a jövő hét elejére várható szemle nem jól alakulna… A tanulság: a tapasztaltak tanácsát mindig érdemes megfogadni! A kollégáknak kétségkívül igaza volt, ezek a csirkefogók végtelenül ravaszak, és ha a szahibok nem tartják magukat olyan távol tőlük, mint valami istenség, rögtön bizalmaskodni kezdenek. Ez a sunyi öreg a butaság álcája mögé bújva már kezdett elszemtelenedni! Minden Európából hozott nézetet, vélekedést le kell itt rakni, mint valami európai ruhatárba. Errefelé trópusi kalap járja, mindenféle társadalmi érzékenység nélkül… Arra is hiba volt számítania, hogy beszélgetésbe elegyedve érdekes ismeretekkel gazdagodhat a színes bőrűek sajátságos lelkületéről, primitív látásmódjáról! Ez a kísértetektől való rettegés egy hajszállal sem különbözik egy öreg hampsteadi vagy whitechapeli mosónő közönséges babonáitól! Ugyanaz az otromba önámítás: a naponta ismétlődő banális véletlenek, amelyekre senki fel sem figyel, míg egy nap valami balszerencse utólag ómenként jelentőséggel nem ruházza fel őket, mintha a sors kacsintott volna!… Az ember elveszíti a Kodak gépét, otthon felejti a köpenyét, és soha nem tudja meg, milyen kínos találkozást, milyen életveszélyt került el talán éppen e késlekedéseknek köszönhetően. Egyszer süljön el fordítva a dolog, és máris a dzsinn harapta át a szíjat. Határozottan hiba volt így kigúnyolni a Hasszán-féle meztelen fickók fejében uralkodó sötétséget. Csak egyszer próbáljon meg az ember belelesni a véletlen kártyáiba, onnantól egy lépést sem tehet reszketés nélkül, minden eldobott gyümölcshéj mögött csapdára, dzsinnre kell gyanakodnia, mint Hasszán! Nem nyomorodtak meg talán emberek egy úttesten heverő almahéj miatt, mert éppen ott keltek át a túloldalra?…
Morton elgondolkodva lépett ki a sátra elé, a lebukó nap lágy aranyába, homlokát fellélegezve tartotta a pálma ritkás koronáján átfújó első, hűsítő esti szellő felé. Ez a jutalom órája; a csupasz, vakító síkság kínzó trópusi hősége és az éjszaka mozdulatlan, fülledt melegében megélénkülő rovarnyüzsgés között lélekemelően érkezett el a naplemente a sivatagi csillag pompás aranyával. A nap eltelt, szenvedései feledésbe merültek. Az ember úgy érezte, egy arasznyival közelebb került a feloldozáshoz, és a minden pórusán beáradó hűvössel együtt a bizalom is felébredt, az akarat megfeszítette a lomha végtagokat… Morton áthúzta a napot a zsebnaptárában, és elragadtatva itta be a színek játékának szépségét, a lebukó vörös mögül előbuggyanó bíbor ragyogását, a fény elkeseredett tusakodását a terjedő szürkeséggel, amely most még erőtlenül, ritkás gomolyagokban szállt a rizsföld fölött.
Milyen szép!… Még itt is… még számkivetve is… Lélegezni kell!… Küzdeni kell!… Élvezni a fiatalságot!…
Feltörő életkedve felvillantotta Morton fejében a szerencsétlenül járt jegyespár emlékét, a részvét és a felháborodás vegyes érzését. Két fiatal, egészséges ember, gazdagok, szerelmesek, boldogságuk küszöbén, a suhogó fehér selyemruha és a mirtuszkoszorú már várja őket… és ilyen értelmetlenül… az utolsó kirándulás gáncsolja el, taszítja alá, szakítja széjjel őket…
Szégyenkezve emlékezett vissza rá, milyen keserűséget érzett a szerencse e kiváltságosai miatt. Ki tudhatja, kinek az útja rövidebb? Három nap kevesebb alkalmat kínál a boldogtalanságra, mint három év, ahogy az eset is mutatja. Legjobb, ha…
Hasszán háta mögül harsanó hangja riasztotta fel; megpördült, készen rá, hogy annak rendje és módja szerint lehordja, és világossá tegye, hogy amiért egyszer kivételesen belement egy beszélgetésbe, attól az még nem jelenti, hogy mindent lehet… Az öreg azonban nem egyedül érkezett, egy meztelen hindu állt mellette, nedvesen csillogó sötét bőrével patinás bronzszoborhoz hasonlított, amelyről gyöngyözve csorog le a víz. A férfi futva tette meg a tizenhat kilométert a legközelebbi vasútállomástól, hogy átadja a mérnök úr üzenetét, amelyet Hasszán tolmácsolt neki: expresszlevele érkezett a mai gőzössel, a városi postahivatalból áttelefonáltak a vasútállomásra, hogy a szahib szíveskedjen személyesen átvenni a levelét, amint lehetősége adódik rá.
Morton keze automatikusan elvégezte a szükséges tennivalót, kivett néhány rézpénzt a zsebéből, átadta a futárnak, és egyetlen szemmozdulattal jelezte, hogy eltűnhet. Expresszlevél? Valamilyen rendkívüli utasítás lesz… ugyan miért történt volna bármi is Kittyvel? Nem, sokkal valószínűbb, hogy a beteg nagymama, sőt még inkább a vén londoni nagynéni?… Ez az… róla lesz szó! Mennyit beszélgettek róla, hogy a vénasszonynak csak egy kicsit kellene gátat szabnia a fukarságának, és mindjárt fölöslegessé válna a három éves elválás, az indiai száműzetés. Hurrá! Ezzel most a lábuk elé dobhatja a szerződését, visszafizetheti az útiköltséget, aztán…
Miért kételkedne? Mi egyebet tartalmazhat a levél, ha nem a nagynéni halálának örömhírét?… A halálhírt gyakran közlik rendkívüli sürgősséggel, mintha csak nem lenne rá bőségesen idő; nagyon is gyakori ez a furcsa szokás. Vajon most is erről van szó? Talán szégyellnie kellene, hogy ennyire örül nagynénje halálhírének… de az elhunyt hibája, azé a vénséges, fukar sárkányé!… Korábban kellett volna!… Hát nem jelent most megoldást a halála? Végzett a sátortetővel, a kulikkal, Hasszánnal, jöhet Európa!…
Kezét tölcsérként a szájához emelve kiáltotta a parancsot a szolgálatára rendelt fiúnak, hogy hozza a motort a sátor elé, ő maga pedig besietett átöltözni. Hát nem ebben a pillanatban gondolt éppen arra, hogy három év gyakran rövidebb három napnál, hogy közelebb…
A motoros ruha bonyolult hurkaival bajlódva eleinte sikerült elhessegetnie magától az örömét hirtelen megzavaró, kínzó érzést. Érthetetlen kétség fogta el. Hát persze, hogy azonnal indul! A munkaterületen mára befejezték, másnap reggelre könnyedén visszaér, még csak gyorsan sem kell hajtania.
Még csak gyorsan sem kell…? Az éjszakai úttest képe hirtelen nyugtalanítóan vetült Morton szeme elé, a sűrű trópusi éj feketéjéből a fényszóró által kihasított sárga kör, a környező sötétséggel szinte egybeolvadó öreg út, alattomos kanyarulataival és meredek lejtőivel, az alámosott szakaszok sötét bemélyedéseivel, ahol mintha mohó fogak rágcsálták volna meg a keskeny sávot.
Eltökélten lépett ki a sátor elé; alig várta, hogy a motorozásba menekülhessen a szorongató érzés elől, amelyet nem akart közelebbről megvizsgálni, nem akart tudatába beengedni. Olyan görcsösen küzdött azonban ellene, hogy kénytelen volt észrevenni: nehezére esik a kormány után nyúlnia, valami titokzatos parancs izzik benne, húzza-vonja, hogy inkább másnap, nappali fénynél vezessen.
Az ilyen ostoba véletlenek okozták a másik jegyespárnak is a…
Dühösen rántotta ki a fiú kezéből a kormányt. Ez olyan lenne… Csak nem akarja, hogy a végén még neki is „előérzetei” legyenek? Hát persze, hogy most mindjárt indul! Na, de hogy egyáltalán előfordulhat, hogy Harold Morton, a főiskolai csapat híres kapusa, a legnyalkább amatőr motoros olyasmit érezzen, ami átkozottul hasonlít a „szorongáshoz”! És tulajdonképpen miért is? Mert ugyanazon az úttesten kell végigmotoroznia? Mert már az a másik jegyespár is olyan közel érezte magát a boldogsághoz? Biztosan semmi rosszra nem gondoltak éppen azon a balszerencsés napon. Nincs nagyobb ostobaság, mint amikor valaki a véletlent igyekszik kiszámítani. Akkor már jobb Hasszánhoz hasonlóan a dzsinnektől félni. Az talán nagyobb butaság, mint a mindenütt ólálkodó halált, balszerencsét kerülni?
Morton már egy ideje ott állt lába között a motorral, készen az indításra, mégis határozatlanul, valami öntudatlan várakozás gúzsában. Önkéntelenül az utat bámulta, mintha valami megakasztotta volna a pillantását. Ettől aztán felvillant benne a felismerés, hogy akaratlanul is a kókuszhéjat keresi, ami eltűnt korábbi helyéről… Nyomban berúgta a motort, és elviharzott.
Az éles szél száguldás közben jólesően bújt be ruhája alá, persze most még a vadonatúj szakaszon, amelyet ő maga épített. Csak a hegyeken keresztül húzódott még az alkonyatban fekete lepelként lebegő régi úttest. Micsoda boldogság, ha a levél valóban az örömhírt hozza!… Morton apróra elképzelte a pillanatot, amint főnöke elé lép… aztán vissza az első gőzössel, még ha a szénkupacon kell is aludnia!…
Folyvást Kittyre gondolt, ahogy viszontlátják egymást a kikötőben, aztán keresnek egy szép kis lakást, megesküsznek… mikor hirtelen elképedve döbbent rá, hogy már jó ideje azon töri a fejét, vajon fel lehet-e mászni a sátorbejárattal szemközti bozótosban félútig, és anélkül elvenni onnan valamit, hogy… Nem! Akármilyen mélyen merült is az ember a gondolataiba, egészen biztosan…
De hát mi ütött belé? Mit érdekli egyáltalán az a kókuszhéj?… Bizonyára odébb repült a dzsinnel együtt, aki parókának használta. Hogy idáig jusson az ember, hogy egy kókuszhéj hollétén aggódjon Indiában!… Ahol minden utcán szanaszét hevernek…
Morton lassított a tempón, és ráhajtott a kátyús útszakaszra, eltökélve, hogy óvatos lesz, amíg a hegyeket a háta mögött nem hagyta. Bosszús volt. Nem az ostoba kókuszhéj miatt, az nyilván őrültség. Az öreg teljesen összezilálta az idegeit a fecsegésével, sajnálatot keltett benne a szerencsétlenül jártak iránt, márpedig a sajnálat … az együttérzés többnyire csak egy lépésre van attól, hogy az ember a saját bőrét féltse. Ha pedig egyszer félni kezd, akkor vége. A félelemnek nem lehet határt szabni. Vagy a sorsba vetett vakhit, vagy a vak félelem, köztük semmi sincs! Aki éberen figyel, minden sarokban dzsinneket lát ólálkodni, mégsem találhatja el, melyikből les rá a baj. Lehet, hogy már most meg van írva, hogy a hajó, amellyel három év múlva hazautazna, utasokkal és egerekkel együtt elsüllyed, és a nagynéni most még az életét is megmentette? Vagy megfordítva, éppen az a gőzös merül alá, amelyet most választ majd, és Kitty soha nem látja őt viszont, amiért túl korán hazahívta!… Akkor viszont örökké Indiában kellene maradnia, ahol pedig fürdés közben talán az első pocsolyába belefullad…
A meredek sziklafalak mennydörögve verték vissza az éjben a motor hangos kalapálását. A fényszóró tovasuhanó fénykörében mély repedések, görgeteg szikladarabok, száraz pálmalevelek foszlányai táncoltak el mellette. Morton hirtelen elhatározással fékezett, és leugrott járművéről. Felért az átjáróhoz, a völgy mélyéig tartó legveszélyesebb szakaszt nyugodtabb idegzettel akarta megtenni, miután elszívott egy cigarettát, és kicsit kinyújtóztatta a tagjait.
Az éjszakai égbolt nyugodt némasággal borult fölé, a távolban víz zubogott, a Dél Keresztje éppen a feje fölött ragyogott az égen, tengernyi idegen csillag közepette. Menyasszonyára gondolt, akit most ragyogó napfény vesz körül, miközben ő itt a csillagokat bámulja. Mekkora távolság! Hány ezernyi lehetőség! Ha arra gondol, hogy két embernek meg kellett halnia, csak mert egy kirándulást délutánra halasztottak?… Miközben ez a két ember talán nyolcvan évet is megért volna, gyermekeket nemzettek volna, akik most már soha nem születnek meg?…
Semmi csodálkoznivaló nincs rajta, hogy ilyen felfoghatatlan gondolatok bele sem férnek egy öreg tatár sötét fejébe! Még a legiskolázottabb elme is visszahőköl a teljes tehetetlenség érzésétől egy ilyen kiszámíthatatlan erővel szemben, amely minden pillanatban, minden értelem és cél nélkül bármit felboríthat. Hát nem jobb még mindig a dzsinnekben hinni, akiket az ember legalább megsérthet vagy megnyerhet magának?…
Morton bosszúsan dobta el a cigarettát, és ugrott fel a motorra. Pontosan érezte, hogy életében először aggódik, mégpedig egy olyan úton, amelyen már tucatszor leszáguldott, zavartalanul élvezve a féktelen rohanást. A féket dacosan kiengedve elindult, behúzott fejét leszegte, szemét a bukdácsoló fénykörre szegezte, amely éhes állatként rohant és falta előtte az utat. Fahidak dübörögtek alatta, a motor paripaként ágaskodott, ugratott keresztül a nyomorult út kátyúin, a legkisebb nyomásra is finom ívben kerülte meg a köveket. Hamarosan messze maga mögött hagyta az „embercsapdát”, és már felpislogott hozzá a völgyből egy vasúti őrház fénye. Még két éles kanyar, és megérkezett!
Morton halántékában részegítően lüktetett a győzelem érzése, amely minden sportteljesítmény után újra szítja a veszély iránti forró vágyat, és vigyorogva gondolt Hasszánra, milyen ijedten vinnyogott volna, ha mögötte ül ez alatt a csodás száguldás alatt!… Ott!… Pillanat! Mi volt az? A fénykör külső pereméről nekiütődött valami. Egy fej? Nem, egy sárga hajtincs… nem is az, egy kókuszhéj, amit a motor kapott fel, és keményen az arcába csapott. Micsoda véletlen!… Micsoda nevetséges ijedelem!…
Kezét csak egy szemvillanásnyira kapta maga elé, rögtön nyúlt is a kormány után, miközben felvillant benne a felbukás eshetősége. „Muszáj…” – gondolta, felmérte a távolságot a meredélyig, és ijesztő nyugalommal állapította meg, hogy túl késő. Már semmit sem tehet, nincs mibe kapaszkodni, nincs hová ugrani, csak várnia kell, megadni magát a parancsnak.
„Bárcsak vége lenne már!” Még ebben az agyán átcikázó hirtelen vágyban sem volt semmi félelem, csak a kíváncsiság szülte, hogy is végződik majd ez az egész, és a csodálkozás, hogy milyen végtelenre nyúlik ez a pillanatnyi idő, milyen elviselhetetlenül sokáig váratja.
Végre elkezdődött a zuhanás! A füle mellett fent keményen zúgott el a motorja a sötétbe, mint egy özönvíz előtti ragadozó madár, üstökös csóvát húzott maga után le, a szakadékba, melynek mélyéből ezer polipkarú, fehéren izzó bozót sietett a kapálózó test fogadására.
„Meddig tart még…?” – nem maradt ideje befejezni a gondolatot, olyan gyorsan eltalálta a tűzoszlopként szemébe vágó első csapás, majd karon ragadta, hogy húsa alatt száraz gallyként roppantak a csontjai.
„A csövekre, a rudakra… mindenre került valamennyi a kormányzó lányából…” Hiszen ott áll az óriásira nőtt Hasszán, mint valami szélesen tátongó, hatalmas szakadék, mint száj az arcon. Ő pedig éppen arrafelé, Hasszán torkába röpül most, mintha csúzliból lőtték volna ki, száguldva robog el a garatját ékítő, fényesen megvilágított falfestmények mellett…
Ott van a virágzó babbal körbefutott kertkapu, mellette, a sövénynek támasztva, egy táviratot hozó postás biciklije, a kedves, lenszőke hajválaszték egy papír fölé hajol…
„Kitty?… Mit fog szólni?… Nem, nem, Kitty, inkább mégis…”
Ám a kiáltást vulkánkitörés nyelte el, az ordító, recsegő testbe elefántlábak tapostak, és vinnyogó csecsszopóvá zúzták össze a megtermett férfit, aki éppolyan tehetetlenül gurult lefelé a völgybe, ahogy anyja testéből előkerült, s ajkairól elhangzó utolsó, elhaló kiáltása is anyjához intézett szemrehányás volt, amiért nem védte meg a gyermekét.
*
A dzsinn (Fodorné Simon Veronika fordítása)
„Te nevetsz?…Ne nevess, sahib, könyörgöm, ne nevess! Sose lehet tudni, az a fél kókuszdióhéj amott talán egy dzsinn kontya, aki kihallgat minket. Miért akarod a te hű szolgádat, Hasszánt odavetni az ő haragjának? Túl kevés ideje vagy még a mi országunkban…”
A fiatal angol mérnök túlontúl is hangos, éles gyerekkacagása egyszeriben abbamaradt.”Túl kevés ideje?…” Alapjában véve igaza volt az öreg gazfickónak, Harold Morton még csak három hónapot szolgált le abból a három évből, amelyre szerződött, hogy megszakítás nélkül eltölt a gyarmatokon, amíg el nem készül a Thar-sivatagon át vezető új út. Csak három hónap, száz nap van mögötte, előtte pedig még ezer ebből a fajtából, az unalom és a kedvetlenség ezer nehéz kolonca! Van egy embernek annyi ereje, hogy ezt az életet további ezer napon át hurcolja? Napról napra néhány yarddal beljebb a sivatagba, néhány yarddal távolabb a legközelebbi postától, de legalább egy kábellel összekötve Európával, a saját életével.
De nagy szerencse volt – ezt gyakran elismételte magának Morton – , hogy az út másik végétől nem lehetett átnézni hozzá, hogy neki mindig csak a kis skót kunyhó, a virágzó babbal körbefuttatott kertkapu lebegett a szeme előtt menyasszonyának lenszőke hajkoronájával egyetemben. El tudná a lány nézni, ahogy ő egy falka meztelen emberállattal a vadonba számkivetve, nappal az árnyék nélküli sivatag perzselő hevétől aszalódik, éjjel pedig a rizsföldek rothadó leheletétől szenved, és a mérges rovarok fullánkja még álmában is üldözi? El tudná viselni ezt a látványt, és így is hagyná, hogy megfizesse ezt az árat, még így is szeretné?
„Óh!”
Mint egy dühös birkózó legyőzött ellenfelét, olyan vad mozdulattal vetette magát a fiatal angol a sátortető alatti nyugágyba, ahol az ősz szakállú felügyelő mozdulatlan alázatossággal várta, hogy folytathassa az elbeszélést. De hosszú volt az út a távoli kedves finom, fehér bőrétől az öreg tatár hatalmas állkapcsát borító csúnya, sárga, petyhüdt, borostás bőrig. A mérnök, mint aki néz, de nem lát, szórakozottan jártatta tekintetét a készenlétben várakozó arcon. Mi? Miről is locsogott ez a csibész éppen? Óh, igen! Természetesen arról a sajnálatos szerencsétlenségről, amelyben nemcsak a kormányzó lánya vesztette életét, de öt ártatlan, életvidám mérnök is a sivatagban hagyta a fogát. Évtizedeken keresztül csak végszükség esetén, ha a téli monszun alámosta, javították meg a régi utat, amely éles kanyarjaival úgy tekergett a meredek falakon, akár egy hajóorr körül. Most pedig hanyatt-homlok el kell készülnie az új útnak! A kormányzó lánya a vőlegényével három nappal az esküvő előtt nem tért vissza egy kis sétakocsikázásból! Gondolhatják!
Harold Morton szája utálatosan keserű lett, amikor erre az egészen másként szituált jegyespárra gondolt. Szent ég, micsoda különbség! Három egymástól távol töltött év helyett egy párhetes jegyesség, amelyet kitöltenek a látogatások, autókázások, gyöngéd beszélgetések – minden órának az édessége elraktározott élmény, útravaló a hétköznapok és a megszokás szűk esztendeire. Az egyik menyasszonyt minden fáradságtól megkíméli a csekkfüzet, és minden gondja kimerül a tapéta és a szőnyegek helyes megválasztásában – párjával épp olyanok, mint a gerlék, akik turbékolva hordják össze a szalmaszálakat a fészkükhöz. A másik vőlegény? Alighogy rátalált menyasszonyára, kiszakították a karjaiból, édes együttlét helyett elválás és keserűség az osztályrésze, a szenvedélyt pedig három évre mélyen eláshatja, ahol megkophat, kötelességgé töppedhet, mire újra ideje lenne életre kelteni!
És mire jó a száműzetés áldozata, a fiatalság legszebb éveinek elvesztése?…Arra a néhány nyomorult fillérre, amelyet össze kell kaparni! Arra a hitvány pompára, amit két ágy, két szekrény, egy asztal és egy tálaló, arra a luxusra, amit egy gipszből készült Shakespeare mellszobor, vagy két színes fémasztal jelent! Hát nem volt nevetséges a koldulást bevezető patetikus elhatározás, a drámai búcsú, az utazás az óceánon át, mintha a mesék kastélyait kellene kifosztani, a kelet kincseit hazavinni és a kedves lábai elé tenni?!
Ostoba dolog volt, szánalmas és ostoba, a saját kilátásait még tovább sötétíteni, a nehezet újabb súlyokkal megrakni. Akkor még mindig jobb a vén csibészt ugratni, táplálni a kókuszdióhéjak alatt körös-körül ólálkodó dzsinnektől való babonás félelmét. Miért ne lehetne egy ilyen ravasz fickónak, aki honfitársai vére és verítéke árán verekedte fel magát a felügyelőségig, egy kicsit felforrósítani a talajt a lába alatt? Ilyenkor aztán szánalmasan nevetséges, amint lelkiismeretének szorításában úgy egyensúlyoz, mint egy kötéltáncos, hogy se hatalmas felettese, a fehér sahib iránti köteles tisztelet ellen ne vétsen, se a gonosz szellemek bosszújának ne essen áldozatul, ha mindenhatóságukat ellentmondás nélkül hagyja gúnyolni.
De Hasszán a beszélgetés hosszú szünetében új taktikát gondolt ki, és nem hagyta, hogy az első odavetett gúnyos mondat felhúzza. A mérnök asztalán a kifolyt whiskyvel egyfajta primitív tervrajzot készített, és annak segítségével védte meg az álláspontját, miszerint a két jármű nem fordulhatott volna be a hegyoldalban ugyanabban a másodpercben a legrosszabb kanyarban, amelyet India szerte csak halálcsapdának neveznek, ha nem egy dzsinn rendezte volna meg, hogy mindkét autó pontosan a megfelelő másodpercben és precízen kiszámított sebességgel induljon el egymás felé a whiskycsík két ellenkező végéről. Sahibnak el kell ismernie, hogy ez nem lehetett olyan egyszerű! Hasszán már majdnem ötven éve segített az angol mérnököknek az utak és vasutak építésében, és a fehér urak kimeríthetetlen bölcsessége ellenére számtalan alkalommal megfigyelhette, hogy két vonat soha nem ért egyszerre a kitérőhöz, hanem egyiknek vagy másiknak mindig várnia kellett. De ha a két autó egyike csak néhány másodpercet késett volna, a tragédia nem történik meg.
Morton mosolyogva hallgatta a buzgó előadást, és csendben derülve mondta magának, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű az öreg okoskodására a megfelelő választ megtalálni. Hát persze hogy szamárságokat beszélt! Épp azok a kiszámíthatatlan véletlenek, amelyek a két vonat pontos találkozását megakadályozták, okozták a szerencsétlenséget, csak ezt nem lehetett Hasszánnak válaszolni. Azt felelné, épp ezek a véletlenek a dzsinnek művei.
Persze, ha az ember a kérdést mindenféle előítélet nélkül vizsgálná meg, talán belátná, hogy a különbség nem is oly hatalmas. Ami angolul a véletlen, az gyakran nem kevésbé szörnyű, nem kevésbé titokzatos és láthatatlan, mint Hasszán dzsinnje! Sőt talán természetesebb is a véletlen álnokságától való állandó félelemben élni, amely minden szorgalom, rátermettség, valószínűség ellenére minden pillanatban tönkreteheti, amit az emberi ész kigondolt és fáradságosan megvalósított. De ez a pillanat egyáltalán nem volt alkalmas, hogy az ember átadja magát az ilyesfajta mélyenszántó elmélkedésnek. Morton kollégáinak figyelmeztetésére gondolt, akik rögtön Indiába való érkezésekor óva intették attól, hogy egy színesbőrűt túl közel engedjen magához. Hát nem villant már meg Hasszán egyébként oly alázatosan lesütött szemében a szemtelen öröm, hogy érveivel lepipálta a sahibot? Na, megállj csak, gazfickó!…
Pipájának rövid szárával az út széle felé mutatva, ahol az üres kókuszdióhéj hevert, szándékoltan emelt hangon odakiáltotta a szerencsétlen tatárnak: „Mondd meg a dzsinnednek, aki ott fekszik a kókuszrostokból készült kontyával, hogy szégyellje magát! A mi vonataink, még ha késnek is, de mindennap találkoznak a kitérőpontoknál. A te dzsinned azonban egész évben csak egyetlenegy ütközést hozott össze, azt is azon az úton, ahol a halálcsapda van, ami a fele munkát elvégezte helyette!”
Hasszán rongyos, bő ruhaujjai úgy verdestek, mint a denevér szárnyai, egyik lábáról a másikra állt, mintha egy izzó lemez lenne a talpa alatt. „Sahib!” – könyörgött esedezve, és fénytelen aggastyánszemeiből kétségbeesett pillantásokat vetett a kókuszhéj felé, éppúgy, ahogy egy egérfogóban rekedt egér pislog át a csapda rácsain halálfélelmében. Ő nem azt állította, bizonygatta gyötrelmében összegörbedve, hogy épp az alatt a kókuszhéj alatt van egy dzsinn. Akár egy egész tucatnyi lehet a sátorban anélkül, hogy valamely látható tárgy elárulná a jelenlétüket. A szerencsétlen jegyespár sem vette észre a legcsekélyebb dolgot sem a szörnyű ellenség munkálkodásából, a dzsinnek mégis nem kevesebb, mint négyszer… négyszer kellett erővel beavatkoznia, hogy a két autó összeütközzön!
Harold Mortonnak az volt az érzése, nem kéne hagynia, hogy felügyelője tovább folytassa a beszédet. Nem volt az ő ízlése szerint való, hogy az emberekkel kutyaként bánjon, csak azért, mert sötétebb a bőrük, de azt már többször megtapasztalta, hogy tanácsos bizalmi kapcsolatot kiépíteni velük. Izgatta, hogy megtudja, mit nevezett a fecsegő felügyelő a dzsinn személyes beavatkozásának. Hogyan lehet ellenőrizni egy láthatatlan szellem munkálkodását?
Anélkül, hogy a gúnyos hangnemet figyelemre méltatta volna, az öreg olyan vehemenciával vetette magát az engedélyre, hogy az egész esetre részletes magyarázatot adjon, mint hal a kövér csalira. Eszerint a jegyespár tulajdonképpen már kora reggel ki akart autózni a romokhoz, tehát az utazási iroda nagy buszával, amellyel össze kellett ütköznie. Ekkor a dzsinn leszakította a gumiköpenyt a hátsó kerékről, aztán, amikorra ezt kicserélték, egy parányi csillagocskát hajított a motorba, ide-oda dobálta, és nem hagyta, hogy megtalálják, mire a végén a nap már túl magasan állt, és túl meleg lett a romok megtekintéséhez. Így a kirándulást késő délutánra halasztották, amikor a nagy autóbusz a romoktól visszajött, tehát az ütközés lehetséges volt. De a jegyespár másodszor is túl korán kelt útra! De a dzsinn ekkor a tiszt sahibnak az arcába fújt, így az megparancsolta, hogy forduljanak vissza, és hozzanak a szél ellen egy kabátot szíve hölgyének. Hiába bizonygatta a kisasszony és maga a sofőr is, akit megkérdeztek, hogy egy felhőcske sem látható az égen, és egy szellőt sem lehet érezni, a dzsinn még elszántabban fújt, így visszafordultak. De még ez a késedelem sem volt tejesen elég! A dzsinn ekkor gyorsan szemberepült az autóbusszal, egy fehér sahibnak elharapta a szíját, úgyhogy a fényképezőgépe kirepült a kocsiból. Meg kellett állni, és meg kellett várni, míg a sahib visszament, felszedte a fényképezőgépet, és csak ekkor sikerült végre, hogy mindkét autó ugyanabban a pillanatban forduljon be a sarkon és hajtson egymásba.
„Honnan tudod ezt olyan pontosan?” – kérdezte Morton csodálkozva, belül ugyancsak rosszkedvűen amiatt, hogy tényleg, tagadhatatlan, a szerencse, két ember egész fiatal élete olyan apróságokon múlik, mint egy elszakadt szíj vagy egy motorba került kavics. Alig hallotta a választ, miszerint mindkét sofőr muzulmán volt, mint Hasszán, és mindent pontosan elmesélt.
„Ők ketten megmenekültek?”
„A dzsinn nem akart színesbőrűeket, félredobta őket, mint az üres banánhéjakat, a vízzel elárasztott rizsföldre. De a fehérek mind összetörtek, darabokra törtek, sahib! A kormányzó lánya darabokban volt! Csövek, tengelyek, lemezek, és mindegyiken egy darabka a kormányzó lányából. És a vőlegény ott ült egy pálma alatt és nevetett. Nevetett! Csak aki egészen közelre ment, az látta, hogy a nevető arc mögött nem volt fej, egyáltalán semmilyen fej, sahib! Az arc a nyak fölött, szemek nélkül egészen üres volt, mint egy maszk !”
A fickó átkozottul naturalista módon festette le a hullákat. Morton hideg leheletet érzett, mintha mélyen belül egy jeges kéz lassan a gyomrától a gégéje felé emelkedne. A vicsorgó fehér fogak Hasszán aszott, sötét arcában, ahogy a megskalpolt vőlegény nevető maszkját ábrázolta – nos ez, tudj’ Isten, visszatérhet álmaiban. De az ég szerelmére, ebből semmit sem szabad kimutatni! Öt percen belül az egész táborban az a hír járna, hogy a fehér sahib hiszi és féli a dzsinneket, és minden iránta tanúsított tisztelet odalenne!
Mintha a pipája tömésébe mélyedt volna, Morton közönyösen megrántotta a vállát, aztán lassan, vontatottan ezt mondta: „Na, igen” – hogy megbizonyosodjon a hangjáról. Ezután gúnyosra húzott szájjal, leereszkedően fűzte hozzá: „A manóba! A te szegény dzsinnednek aztán meg kellett izzadnia aznap! Ide-oda futott az úton, mint egy kutya, a várostól a romokig és vissza, hogy a számítása végül beváljon. Te viszont most menj a munkásaidhoz, legfőbb ideje…”
De a jó szemű Hasszánnak, aki piszkos turbánjának előreugró dudora alól, nyakát behúzva úgy kémlelt ki, mint egy ragadozó állat, nem kerülte el a figyelmét a csendes bizonytalanság, Morton hangjának alig észrevehető ingadozása. Egész közel merészkedett a mérnökhöz, szemének kemény csillogása ellentmondott a hang alázatos fuvolázásának: „Hát nem látod mindezt egészen közelről a távcsöveddel, sahib, anélkül, hogy odafutnál? Miért gondolod, hogy a dzsinn…”
„Meddig akarsz még visszaélni a türelmemmel?” – dörögte Morton, és a hangtalanul eliszkoló öreget visszakergette az egységéhez, szörnyű büntetéseket kilátásba helyezve arra az esetre, ha a jövő hét elején esedékes ellenőrzésen valami nem volna rendben…A tanulság ez volt: mindig jó magunkat a tapasztaltak tanácsához tartani! A kollégáknak kétség kívül igazuk volt, ezek a fickók minden hájjal meg vannak kenve, és azon nyomban magabiztossá válnak, amint a sahib nem tart tőlük olyan távolságot, mint valami istenség. Ez az alattomos öreg ostobaságának álarca mögé bújva máris kész volt a szemtelenségre! Itt minden Európából hozott gondolatot és elképzelést le kellett vetni, akárcsak az európai öltözéket! Itt trópusi sisakot hord az ember, és nincs benne szociális érzékenység… Az a várakozás is hamis volt, hogy az ember érdekes tanulságokat vonhat le a színesbőrűek különleges lelki életéről, primitív nézőpontjairól folytatott beszélgetésekből. Hajszálnyira sem különbözött ez a fajta szellemektől való félelem egy hampsteadi vagy whitechapeli mosónő szokványos babonaságától! Ugyanarról az otromba önbecsapásról van szó, mint amikor az egyébként figyelmen kívül hagyott, naponta ismétlődő semleges véletleneket egy bekövetkező szerencsétlenség jelentőségteljessé teszi, és utána ezeket a véletleneket előérzetként vagy a sors jelzéseiként értelmezzük! Az ember elveszíti a megfelelő optikát, megfeledkezik a körítésről, és sosem tudhatja meg, milyen kínos találkozástól, milyen életveszélyes helyzettől menekült meg éppen ezen késedelmeknek köszönhetően. De ha egyszer fordítva történik, akkor a dzsinn harapta át a szíjat! Határozottan igazságtalan volt a meztelen bennszülöttek fejében uralkodó sötétségen fennsőbbségesen gúnyolódni. Ha valaki egyáltalán megpróbál a véletlen kártyáiba bepillantani, egy lépést sem tehet reszketés nélkül, minden továbbsodort gyümölcshéj mögött csapdát fog sejteni, mint Hasszán! Talán nem nyomorodtak meg emberek amiatt, mert épp ott mentek át az úton, ahol egy almahéj hevert…?
Morton elgondolkodva lépett ki a sátra elé, a lebukó nap szelíden aranyló fényébe, homlokát fellélegezve tartotta oda az első hűvös esti szellőnek, amely épp susogva borzolta a pálmafák száraz koronáját. Ez az óra volt a nap jutalma; a csupasz, metszően világos síkság trópusi kínjai és a mozdulatlan, fülledt éjszakában bosszantóan tolakodó rovarok közé belopta magát az enyhet hozó naplemente rövid ajándéka a sivatagi csillagok csodás aranyával. A napnak megbocsátott, elfeledte gyötrelmeit, az ember úgy érezte, egy kicsivel közelebb van a megváltáshoz, és a pórusokba hatoló hűvössel föléledt a bizalom, az akarat megfeszítette az elernyedt tagokat… Morton áthúzta a napot a zsebnaptárában, és elbűvölve szippantotta magába a színek játékának szépségét, a lila ragyogást, amely az alábukó vörös mögül előbuggyant, a fények keserű birkózását az előretörő szürkeséggel, amely vékony csíkokban még erőtlenül gőzölgött a rizsföldek felett.
Még itt is szép… még ha kitaszítva is… csak lélegezni! … Küzdeni!….Fiatalnak lenni!…
A feltörő életöröm a szerencsétlenül járt jegyespárra emlékeztette Mortont, a sajnálat és lázongás érzése kavarodott össze benne. Két fiatal, egészséges, gazdag szerelmest megállít a boldogság küszöbén a sors, a ragyogó, fehér atlaszruha és a mirtuszkoszorú már előkészítve, ők pedig értelmetlenül, az utolsó kiruccanáskor lezuhannak, összetörnek…
Szégyenkezve gondolt a két gazdag, elkényeztetett fiatal miatti keserűségére! Ki tudhatta, melyik út a rövidebb? Három nap kevesebb teret enged a boldogtalanságnak, mint három év, amint ez az eset is bizonyítja. A legjobb, ha…
Hasszán hangja riasztotta fel a háta mögül, gyorsan megfordult, készen arra, hogy egy kiadós szidalommal világossá tegye, hogy egy kivételesen megengedett beszélgetés még nem jelenti azt, hogy szabadon… De az öreg nem volt egyedül, egy meztelen hindu állt mellette, sötét bőre nedvesen csillogott, úgy nézett ki, mint egy patinával borított szökőkútfigura, amelyről gyöngyözve pereg a víz. A férfi futólépésben tette meg a tíz mérföldet a legközelebbi vasútállomástól, hogy átadjon a mérnök sahibnak egy üzenetet, amelyet Hasszán úgy tolmácsolt, hogy a mai postai gőzössel egy expresszlevél érkezett, a városi postahivatalból telefonáltak az állomásra, hogy a sahib, amint tud, személyesen menjen el érte.
Morton keze egész automatikusan elintézte a legszükségesebbet, elővett néhány rézpénzt a táskájából, odadobta a futárnak, és egy intéssel értésére adta, hogy távozhat. Egy expresszlevél? Mindenesetre különleges dolognak kellett lennie… de miért történt volna bármi is Kittyvel? Nem volt messze nagyobb a valószínűsége annak, hogy a beteg nagymama, vagy akár az ősöreg nagynéni Londonban, akitől örökölni fog…? Ez…ez volt az bizonyára! Mindig arról beszélgettek, hogy az öregasszonynak csak meg kellene kicsit erőszakolnia a saját fösvénységét, hogy a hároméves szétszakítottságot, az indiai száműzetést feleslegessé tegye. Hurrá! Most odadobhatja a szerződését az emberek lába elé, visszafizetheti az útiköltséget… és…
Minek kételkedne? Ugyan mit tartalmazna a levél, ha nem a nagynéni örömteli halálhírét …? Az embereknek általában az a sajátos szokása, hogy pont a halálhírt különleges sietséggel közlik, mintha nem érne rá. De most? Talán szégyenletes, hogy a nagynéni elvesztését ilyen ujjongással fogadja… de ebben a halott a hibás… a vén, fösvény sárkány…! Bárcsak korábban elpatkolt volna…! Ne lenne most megváltás a halála? … Sátor, kulik, Hasszán nélkül… Európa!
A kezéből tölcsért formálva odakiáltott az inasának, hogy vezesse a motort a sátor elé, ő pedig berobogott átöltözni. Mintha nem az előző pillanatban gondolt volna arra, hogy három év gyakran rövidebb, mint három nap…
Bőrruházatának összegabalyodott kantárait bogozva eleinte sikerült neki nem tudomást venni arról a kellemetlen érzésről, amely egész hirtelen és zavaróan befurakodott az örömébe. Egészen érthetetlen, de egyfajta kétely volt! Természetesen azonnal indul! A munkahelyén vége a munkának, reggelig könnyedén visszaérhet, anélkül, hogy sietősen hajtana.
Anélkül, hogy sietősen…? Az éjszakai út képe hirtelen nyugtalanítóan lebegett Morton szeme előtt, a trópusi éj teljes feketeségéből a fényszórók által kivágott kerek sárga folt, a sötétségbe szinte láthatatlanul beleszőtt régi út a maga alattomos kanyarulataival, a meredek hegyoldallal, az alámosott helyek fekete gödreivel, mintha sóvár fogak megrágtak volna egy keskeny szíjat.
Határozottan kilépett a sátor elé, türelmetlenül az utazásba akart menekülni az elől a szorongó érzés elől, amelyet nem akart közelebbről megvizsgálni, amelyről nem akart tudomást venni. De bármennyire is görcsösen hadakozott ellene, észre kellett vennie, hogy nehezére esik a motor után nyúlnia, mert egy titkos sugallat izzik benne, húzza-vonja, hogy inkább holnap, nappal utazzon.
Micsoda szamárság! Hát nem mindig éjjel utazott, ha csak tehette, mert olyankor nyugodtan bevehette a kanyarokat, anélkül, hogy bárkivel találkozna! Ostoba véletlen volt, hogy a fecsegő öregnek épp ma kellett feltálalnia a történetét, és éppen ma érkezett a levél is.
Egyébként épp ilyen ostoba véletlenek okozták a másik jegyespárnál is …
Dühösen rántotta ki a motort az inas kezéből. Ez azt jelentené… A végén elkezd ő is előérzetekben hinni? Természetesen jól teszi, hogy most megy! De hogyan lehetséges egyáltalán, hogy Harold Morton, a főiskolai csapat híres kapusa, a legjobb képű amatőr autóvezető valami olyasmit érezzen, ami a félelemhez átkozottul hasonlít? És tulajdonképpen miért? Mert ugyanazon az úton kell mennie? Mert az a másik pár olyan közel hitte magát a boldogsághoz? Azon a napon, amikor a szerencsétlenség bekövetkezett, biztos nem gondolt egyikünk sem semmi rosszra. Nincs annál semmi ostobább, mintha valaki számolni akar a véletlennel. Akkor már akár a dzsinnekben is hihetünk, mint Hasszán. Van butább dolog a halálnál, ha megpróbálunk kitérni a szerencsétlenség elől, amely mindenhol ott ólálkodhat?
Morton tétovázva állt, mintha valamilyen öntudatlan várakozás kötné gúzsba, a motor a lábai között, ő maga készen arra, hogy beindítsa. Mintha valami rabul ejtette volna a pillantását, öntudatlanul az utat fürkészte, és hirtelen átvillant rajta a felismerés, hogy öntudatlanul is a kókuszhéjat keresi, amely már nem volt ott, ahol azelőtt hevert. … Azonnal indult és elsietett.
A metsző szél jólesően fújt be a ruhája alá, Morton hagyta száguldani a motort, hisz még csak a nyílegyenes új műúton haladt, amelyet ő maga épített, de át a hegységen, amely mint egy fekete lepel derengett át a homályon, még a régi út vezetett. Micsoda boldogság, ha a levél tényleg az örömhírt tartalmazza…! Morton élénken kiszínezte magának azt a pillanatot, amikor odalép a főnöke elé… aztán az első gőzössel visszatér Európába, még ha a szénhalom tetején kell is aludnia!
Folyamatosan csak Kittyre gondolt, a viszontlátásra a kikötőben, arra, ahogy egy csinos lakást keresnek, az esküvőre… hirtelen csodálkozva vette észre, hogy már egy ideje azon a bolond kérdésen töri a fejét, hogy lehetséges-e a sátrának bejáratával szemben lévő töltést fele
magasságig megmászni és valamit is felemelni anélkül, hogy … Nem! Ha valaki teljesen belemélyed a gondolataiba, annak…
Mi a csuda ütött belé? Mit érdekli őt a kókuszdióhéj…?A szél már rég elrepítette onnan azzal a dzsinnel együtt, amelynek parókaként szolgált. Ha már odajut valaki, hogy gondot csinál magának egy kókuszhéjból Indiában, ahol minden út teleszórva szeméttel…
Morton lassított, és azzal az elhatározással kanyarodott be a szurdokba, hogy különösen óvatos lesz, míg a hegységet maga mögött nem tudja. Bosszús volt. Nem a buta kókuszhéj miatt, hisz az szamárság. A szószátyár öregember szétzilálta az idegeit, együttérzést ébresztett benne a szerencsétlenül jártak iránt, és a részvét, a részvét többnyire annak az előszobája, hogy a magunk bőrét féltjük. És ha az ember elkezd félni, akkor már el is veszett. A félelmet nem lehet mérsékelni. Vak bizalom a sorsban vagy vak félelem, középút nincs.
Ha valaki nagyon kinyitja a szemét, minden sarokban egy dzsinnt lát gubbasztani, és ő nem volt képes rá, hogy azt találgassa, melyik sarokban leskelődik a romlás. Talán az is meg van írva, hogy az a hajó, amellyel ő három év múlva hazamenne, mindenestül elsüllyed majd, és a nagynéni talán épp az életét mentette meg. De talán épp fordítva van, és az a gőzös fog elsüllyedni, amelyiket így most választania kell, és Kitty nem fogja őt soha viszontlátni, mert túl korán visszahívta… Tehát logikus lenne örökre Indiában maradni, akkor viszont fürdés közben belefulladhat az első pocsolyába…
A meredek falak dörögve verték vissza a motor ütemes hangját az éjszakában. A reflektor ide-oda suhanó fénykörében barázdák, kőomlások törmeléke, elszáradt pálmalevelek darabjai táncoltak tova. Morton gyors elhatározással behúzta a féket, és leugrott a motorról. Elérte a hágót, a völgy aljáig tartó nehéz szakaszt nyugodt idegekkel akarta megtenni, előtte elszívni egy cigarettát, kinyújtóztatni a tagjait.
Az éjszaka hangtalan némasággal borult föléje, valahol a távolban víz csobogott, Dél keresztje világított az égen idegen csillagok ragyogó tengerében, épp a feje fölött. A menyasszonyára gondolt, hogy nála most világos van, és a napsütésben áll, mialatt ő itt a csillagokat bámulja. Micsoda távolság! Hány ezer lehetőség! Ha az ember belegondol, hogy két embernek csak azért kellett meghalnia, mert egy utazást délutánra halasztottak…! Ugyanez a két ember talán nyolcvanéves koráig is élhetett volna, gyerekeket nemzhettek volna, akik most már sosem jönnek a világra…
Tényleg nem szabad csodálkozni azon, hogy egy öreg tatár sötét elméjében annyi felfoghatatlan dolognak van hely. Még a legiskolázottabb értelem is berzenkedik az abszolút tehetetlenség ellen, melyet egy kiszámíthatatlan hatalommal szemben érez, amely értelem és cél nélkül képes mindent felborítani. Nem jobb akkor már egy dzsinnben hinni, akit legalább meg lehet sérteni vagy meg lehet nyerni?
Morton bosszúsan pöckölte el a cigarettát, és a motorra vetette magát. Pontosan érezte, hogy fél, először életében, egy olyan úton, amelyen már tucatszor végigrobogott a száguldás zavartalan örömével. Dacosan engedett a fékeken, fejét előretolt homlokával a tarkójának feszítette, szeme az ugráló fénykörre tapadt, amely mint egy éhes állat szaladt előtte, és bekebelezte az utat. Fahidak dübörögtek alatta, a motor úgy emelkedett, akár egy ló, átugrotta a siralmas állapotban lévő út kátyúit, és a legenyhébb nyomásra könnyed ívben kikerülte a köveket. Már rég elhagyta a „halálcsapdát”, egy vasút menti őrházikó fénye pislogott elő a völgyből, még két meredek forduló, és sikerült!
A győzelem érzete, amely minden sportteljesítmény után feltüzeli a veszély iránti vonzalmat, mámorítóan öntötte el Morton halántékát, mosolyogva gondolt Hasszánra, hogyan kiabált volna félelmében, ha a hátsó ülésen ült volna!… Ott! …Állj! Mi volt az? … A fénykör külső széle felől valami felé repült. Egy fej? Nem, egy sárga konty…ó, ugyan már, egy kókuszdióhéj a keréktől felpörgetve keményen az arcába csapódott. Micsoda véletlen! És micsoda nevetséges rémület!
A két kezét egy másodperc tört részénél nem hosszabb időre emelte fel védekezésül, hogy aztán újra azonnal a kormányhoz kapjon, de már a zuhanás sejtelmétől átjárva. Felmérte a szakadék távolságát, és ijesztő nyugalommal vette tudomásul, hogy késő. Nincs kapaszkodó, nem lehet ugrani, nem maradt más hátra, minthogy várjon, és átadja magát annak, ami történni fog.
„Bárcsak már vége lenne!” – még ez az agyán felületesen átcikázó kívánság is tulajdonképpen egészen ment volt a félelemtől, a kíváncsiság szülte, hogy vajon hogyan fog végződni, és a csodálkozásból fakadt, hogy e parányi időintervallum milyen végtelen hosszú, s mily elviselhetetlenül sok teret enged a várakozásnak!
Végre megkezdődött a repülés! Fölötte, szorosan a füle mellett, mint egy özönvíz előtti ragadozó madár, zúgott el a motorja, egy üstökös lángcsóváját maga elé fújva, bele a sötétségbe, a szakadékba, melynek mélyéről egy fehéren izzó bokor sietett ezer polipkarjával a kapálódzó test elé.
„Meddig tart még?”- de nem volt ideje végiggondolni, ekkor érte az első lökés, tűzoszlop csapott föl a szeme mellett, és úgy átfogta a karját, hogy a csontok a hús alatt úgy ropogtak, mint a száraz rőzse.
„Tengelyek, dugattyúk… mindenütt egy kevés a kormányzó lányából…” Ó, ott állt Hasszán óriásira nőve, egy hatalmas, tágas szakadék, mint egy nagyra nyitott száj az arcon. Ide visz most az út, úgy repül bele Hasszán torkába, mint egy pneumatikus postai küldemény, sietősen száguldva az erősen megvilágított falfestmények előtt, amelyek a torkát díszítik…
Látta a babbal körbefuttatott kertajtót, mellette a sürgönyfutárnak a sövényhez támasztott biciklijét, a kedves, lenszőke fejet, amint egy papír fölé hajol…
„Kitty?… Mit fog majd mondani?…Nem, nem…Kitty, én már…”
De feltört egy vulkán, elnyelte a kiáltást, elefántok tapostak bele a rázkódó, ropogó testbe, a nagy, erős embert újra egy nyöszörgő csecsemővé döngölték, aki oly tehetetlenül, ahogy az anyaméhből jött ki, a völgy felé gurult, ajkainak utolsó, elhaló kiáltásával anyjának tett szemrehányást, amiért nem védte meg gyermekét.
*
A dzsinn (Lukács Laura fordítása)
– Nevetsz? Ne nevess, szahib! … Könyörgök, ne nevess! Sosem tudhatja az ember, talán egy dzsinn üstöke ott az a fél kókuszdióhéj, egy dzsinné, aki figyel minket. Miért akarod hű szolgádat, Hasszánt odadobni a haragjának? Nagyon új vagy te még mifelénk!
Mintha elvágták volna, úgy hagyta abba a fiatal angol mérnök a harsány, gyermeki kacagást. „Nagyon új…?” Annyiban igaza volt az öreg csirkefogónak, hogy Harold Morton mindössze három hónapja szolgált a gyarmaton, ám a szerződése három megszakítatlan évre szólt, szabadság nélkül, míg meg nem épül a Thár-sivatagot átszelő, új országút. Három hónap, száz nap telt el csupán, és még ezer ugyanolyan nap áll előtte, ezer – unalomból és kedvetlenségből kötött – súlyos bála! Lehet-e annyi erő egy emberben, hogy még ezer napon át vonszolja magával ezt az életet? Minden nap néhány méterrel beljebb a sivatagba, néhány méterrel messzebb a legközelebbi postahivataltól, ahol legalább a távírókábel összeköti Európával, a saját életével.
Hanem nagy szerencse – és Morton gyakran emlékeztette is magát erre –, hogy a vezeték túlsó végéről nem látni idáig, ahogy neki is mindig csak a kis skót ház képe lebeg a szeme előtt, és menyasszonyának középen elválasztott, lenszőke haja a burjánzó, virágos babbal befuttatott kertkapu alatt. Látná csak őt itt a lány, egy falka meztelen vademberrel a pusztaságba vetve, ahogy nappal az árnyéktalan sivatag dühödt, perzselő melegében aszalódik, éjszaka pedig álmában is üldözi a rizsföldek poshadt lehelete és a rovarok mérgező fullánkja – ha látná őt így, mégis hagyná, hogy ilyen nagy árat fizessen a jövőért, vajon akkor is szeretné-e őt a lány?
– Ó, jaj…!
Mint dühös birkózó legyőzött ellenfelét, az angol fiatalember heves rántással zökkentette vissza magát az összecsukható székre, a sátor alá, ahol ősz szakállú felügyelője moccanatlan alázattal várt a jelre, hogy folytathassa elbeszélését. Ám hosszú út vezetett a távoli kedves üde, fehér orcájától a rút, sárgára cserzett bőrig, mely petyhüdten, borostásan csüngött az öreg bennszülött erős állkapcsáról. A mérnök üres tekintete tévelygőn időzött a mohó várakozással előretolt ábrázaton. Miről is volt szó…? Miről locsogott a vén kópé? Hát persze! Arról az ostoba balesetről, mely a kormányzó lányának életét követelte, s mintha ez nem lenne elég, öt vétlen, életvidám mérnököt is kikergetett a sivatagba. A hirtelen kanyarokban bővelkedő régi utat, mely mint hajóorr hasított a meredek sziklafalak között, évtizedeken át csak szükségből foltozták-javítgatták – a téli monszunesők ugyanis rendre alámosták –, most azonban hanyatt-homlok kellett új utat építeni! A kormányzó lánya sétakocsikázni ment a vőlegényével, de sosem tértek vissza – három nappal az esküvő előtt – elgondolni is rémes!
Harold Mortonnak utálatos, keserű szájíze lett, valahányszor erre a nagyon más jegyespárra gondolt. Szent ég, micsoda különbség! Három éves elválás helyett néhány hét eljegyzés, az is csupa vendégeskedés, autókázás, gyöngéd csevely – az így töltött édes órák emléke garantált lelki táplálék lesz majd a mindennapok és a megszokás szűk esztendeiben. Az egyik pár a sors kegyeltje: fáradozásaik terhét a csekkfüzet viseli, s nincs nagyobb gondjuk, mint kiválasztani a megfelelő tapétákat és szőnyegeket – épp, mint a gerlék, ahogy turbékolva összehordják szálanként a fészküket! No és a másik? Ő, Morton épp csak rátalált a menyasszonyára, máris kitépték a karjaiból; édes együttlét helyett elválás és keserűség az osztályrésze, szerelmük három évre benaftalinozva, kamrába téve, ahol akár meg is romolhat, s mire eljön az idő, hogy ismét elővegyék, ki tudja, nem valami megsavanyodott „kötelességet” találnak-e a helyén!
És miért kell meghoznia ezt az áldozatot, vállalnia a száműzetést, elvesztegetnie ifjúkora leszebb éveit? Azért, hogy összekaparjon néhány nyomorúságos garast! A kopottas nagyságért, amit két ágy, két szekrény, egy asztal és tálaló képvisel, „fényűző” tárgyként pedig megteszi Shakespeare mellszobra gipszből, vagy két kiszínezett acélmetszet! Ó, milyen nevetnivaló volt e koldusélet bevezetéseként a patetikus elhatározás, a drámai búcsú, az utazás az óceánon át – mintha legalábbis mesebeli kastélyt érdemelne jutalmul, s azt, hogy hazatérve a szeretett nő lába elé teríthesse a Kelet kincseit!
Persze ostoba, szánalmas és ostoba, hogy ilyen borúlátón latolgatja a tulajdon esélyeit, súlyokat aggatva arra, ami már eleve nehéz. Ennél az is jobb, ha ugratja az öreg kópét, csúfolva babonás félelmét, hogy mi lesz, ha fölingerli az üres kókuszhéjak alatt leselkedő dzsinneket. Miért ne pörkölne oda egy kicsit ennek a ravasz fickónak, aki a földijei hátán verekedte föl magát a felügyelőségig? Hogy balerinaként ropja, kacagtatón háborgó lelkiismerettel – vagy azért, mert vétett nagyhatalmú felettesét, a fehér szahibot megillető tisztelet ellen, vagy mert magára szabadította a gonosz szellemek bosszúját, amikor tiltakozás nélkül tűrte, hogy Morton gúnyt űzzön mindenhatóságukból.
Ám Hasszán a beszélgetés hosszú szünetében új taktikát eszelt ki és nem bosszantotta föl magát az első odavetett, csúfondáros megjegyzésen. A kilöttyent whiskybe mártva ujját kezdetleges útvonalvázlatot rajzolt az asztallapra, mellyel korábbi állítását kívánta megvédeni, mondván, hogy a whiskycsíkokkal jelzett, ellentétes irányból közeledő két jármű nem érkezett volna ugyanabban a másodpercben a hegyfal szűk ívét kerülő, hírhedten veszélyes kanyarhoz – melyet India-szerte az „Embercsapda” néven ismernek –, ha nem egy dzsinn rendezi úgy a dolgokat, hogy a két automobil pontosan a megfelelő pillanatban induljon útnak és pontosan az előre kiszámított sebességgel haladva egymásba rohanjon. A szahibnak el kell ismernie, ez nem lehetett valami egyszerű! Hasszán csaknem tizenöt éve segíti angol út- és vasútépítők munkáját, és bár kiapadhatatlan tudásúnak tartja a fehér mérnök urakat, számtalanszor megfigyelte, hogy sosem érkezik két vonat egyszerre a váltóhoz, hanem az egyiknek mindig várnia kell néhány percet. Ha bármelyik autó csak néhány másodpercet késett volna, nem következik be a szerencsétlenség.
Morton mosolyogva hallgatta az tulajdon előadásától fölhevült öreget, és magában mulatva arra gondolt, hogy bizony nem lesz egyszerű hatékonyan cáfolni felügyelője téves következtetéseit. Mert hogy badarságot beszél, az biztos! Szerinte ugyanis ugyanazok a kiszámíthatatlan véletlenszerűségek felelnének a balesetért, amelyek megakadályozzák, hogy összeütközzenek a vonatok – csakhogy ezt nem válaszolhatja Hasszánnak. Azt felelné rá, hogy épp a dzsinn művét kell látni mindezen véletlenekben.
Persze meglehet, hogy ha minden előítélettől mentesen vizsgáljuk meg a kérdést, arra a fölismerésre jutunk, hogy a két szemlélet közt nem is olyan óriási a különbség. Amit egy angol számára a „véletlen” szó jelent, gyakran nem kevésbé szörnyű, nem kevésbé titokzatos és láthatatlan, mint Hasszán dzsinnje! Meglehet – még az is meglehet, hogy természetesebb az alattomos véletlentől való folytonos rettegésben élni, amely, szembeszegülve szorgalommal, iparkodással és valószínűséggel, bármelyik pillanatban felboríthat mindent, beleértve azt, amit az emberi értelem elgondol és fáradságos munkával megvalósít. De rosszabb pillanatot nem is választhatott volna az efféle mélyértelmű elmélkedéshez! Morton a kollégáira gondolt, akik már Indiába érkezésekor figyelmeztették, hogy soha ne engedjen színesbőrűt túl közel magához. Nem villan-e máris Hasszán egyébként alázatosan lesütött szemében a pimasz öröm, hogy érveivel lekörözte a szahibot? No, várj csak, fickó…! Pipájának rövid szárával Morton az út széle felé mutatott, oda, ahol az üres kókuszhéj hevert, és szándékosan emelt hangon így szólt a szerencsétlen bennszülötthöz: – Mondd meg a kókuszkóchajú dzsinnednek, aki ott heverészik, hogy szégyellje magát! A mi vonataink igenis naponta találkoznak a kitérőknél, ha némi késéssel is. A te dzsinnjeid viszont egy teljes év alatt csak egyetlen ütközést tudtak összehozni, azt is az „embercsapdás” úton, mely a fele munkát elvégezte helyettük!
Hasszán elrongyolódott, bő ingujja denevérszerűen verdesett, ő maga pedig egyik lábáról a másikra ugrált, mintha izzó főzőlap lenne a talpa alatt. – Szahib! – esedezett szűkölve, s tompa fényű, agg szeméből kétségbeesett pillantásokat lövellt a kókuszhéj felé, ahogy csapdába ejtett egér pislog szörnyű félelmében a rácson át. Nem azt állította, esküdözött kínjában meggörnyedve, hogy minden kókuszhéj alatt dzsinn rejtőzik. Másfelől, akár egy tucat is összegyűlhetett belőlük itt a sátorban úgy, hogy egyetlen látható tárgy sem árulkodik a jelenlétéről. A szerencsétlenül járt jegyespár sem vett észre semmit a rettenetes ellenség munkálkodásából, pedig a dzsinn nem kevesebb, mint négyszer… azaz, négyszer avatkozott be erőszakkal, hogy előidézze az összeütközést!
Harold Morton határozottan úgy érezte, itt meg kellene vonnia a szót a munkafelügyelőtől. Sértette volna az ízlését, hogy – csak mert sötétebb a bőrük – kutyaként bánjon az embereivel, de maga is többször megtapasztalta: nem tanácsos engedni bizalmaskodó közeledésüknek. Másfelől, szerfelett izgatta, mit érthet az öreg a dzsinn „személyes beavatkozásán”. Hogy lehet egy láthatatlan szellem ténykedését tetten érni?
Engedélyezte hát az öregnek, hogy részletesen beszámoljon az esetről, ő pedig, rá se hederítve a szahib gúnyos hangnemére, mint kövér csalira vetette rá magát a lehetőségre. Elbeszélése szerint a jegyesek már korán reggel útra keltek a romokhoz, egy időben az utazási iroda nagy autóbuszával, mely később a vesztüket okozta. Ekkor a dzsinn először is szétrepesztette az egyik hátsó gumiabroncsot, majd, miután megtörtént a kerékcsere, parányi kövecskét ejtett a motorba és ide-oda pöccintgette, hogy jó ideig meg ne találják, míg a nap már olyan magasan állt, és olyan nagy volt a hőség, hogy a romok megtekintése szóba sem jöhetett. Ezért késő délutánra halasztották az utat, amikor a nagy busz már visszafelé tartott a romoktól, vagyis lehetségessé vált az ütközés. De a jegyespár másodszor is túl korán indult volna! Ekkor a dzsinn úgy belefújt a tiszt szahib arcába, hogy az megparancsolta, forduljanak vissza a hölgy kabátjáért, mivel igen erős a szél. Hasztalan bizonygatta a kisasszony, de még a sofőr is, hogy pamatnyi felhő sincs az égen, fuvallatnyi szellő sem érzékelhető, mert a dzsinn erre még erősebben fújt, így végül visszamentek a kabátért. De még ennyi késleltetés sem volt egészen elég! Úgyhogy a dzsinn gyorsan elébe repült a busznak, átharapta egy fehér szahib fényképezőgépének bőrszíját, így a gép kirepült a buszból. Meg kellett állniuk, hogy megvárják, míg a szahib visszamegy a gépéért, és csak ekkor egyezett végre minden, hogy mindkét jármű ugyanabban a másodpercben kerülje meg a sziklafalat és a szűk kanyarban egymásnak rohanjon.
– Honnan tudod mindezt ilyen pontosan? – kérdezte Morton döbbenten, magában igencsak elkedvetlenedve a gondolattól, hogy két fiatal boldogsága és élete valóban, tagadhatatlanul olyan semmiségen múlhat, mint egy szakadt szíj vagy egy kövecske a motorban! Majdnem elengedte a füle mellett a választ: a két sofőr, aki Hasszánhoz hasonlóan muszlim volt, mindent apróra elmesélt.
– Ők tehát mindketten ép bőrrel megúszták?
– A dzsinnek nem kellettek a színesbőrűek, félredobta őket, mint a banánhéjat, így a még vízzel lepett rizsföldre estek. De a fehéreket szétzúzta, de még hogy szétzúzta, szahib!
A kormányzó lánya felaprítva…! Csöveken, rudakon, deszkákon, a kormányzó lányából mindenhol volt egy darabka. A vőlegény meg egy pálmafa alatt ült és nevetett. Nevetett! Csak aki egészen közel ment hozzá, az látta, hogy a nevető arc mögött nem volt fej, egyáltalán nem volt fej, szahib! Az arc a nyakon pihent, de szem nem volt benne, s belül üres volt, akár egy álarc!
Ez a fickó átkozottul naturálisan írja le a hullákat. Mortont hideg lehelet csapta meg, mintha mélyen a testében jeges kéz tapogatózna, gyomrából lassan föl, a torka felé kúszva. Hasszán a vicsorgó, fehér fogával és nyúzott, sötét arcával úgy hatott, mintha a megskalpolt vőlegény nevető maszkját játszaná – ez talán még álmában is kísérteni fogja. De Isten ments, hogy bármit észrevegyenek rajta! Öt perc alatt az egész táborban híre menne, hogy a fehér szahib megtért a dzsinnfélők hitére, s akkor oda minden tekintélye.
Mintha teljesen elmerülne pipája tömésében, Morton higgadtan vállat vont és először lassan, vontatottan csak annyit mondott: – Hát, igen! –, hogy meggyőződjék róla, nem remeg a hangja. Aztán gúnyos ajakbiggyesztéssel hozzátette: – A mindenit! Jól megizzadhatott ez a te szegény dzsinned! Egész nap loholt föl-alá, mint egy kiskutya, a várostól a rommezőig és vissza, míg sikerült számítása szerint alakítania az eseményeket. No, de most menj vissza a munkásaidhoz, épp ideje…
De Hasszán résen volt, éles szeme mint ragadozó állat lesett ki előredudorodó, piszkos turbánja alól, és a szahib hangjának halk bizonytalansága, alig észrevehető megingása sem kerülte el a figyelmét. Merészen közel hajolt a mérnökhöz; szemében a kemény csillogás meghazudtolta hangjának alázatosan fuvolázó tónusát: – Ha belenézel a messzelátódba, szahib, nem látsz-e mindent közel anélkül is, hogy odamennél? Miért gondolod, hogy a dzsinn…
– Meddig akarsz visszaélni a türelmemmel? – dörögte Morton, haladéktalanul csapatához utasítva a nesztelen léptű öreget, és rettenetes büntetéssel fenyegetőzve arra az esetre, ha a jövő héten kezdődő ellenőrzés kedvezőtlen eredménnyel zárulna. A tanulság: Jól teszi az ember, ha mindig megfogadja a tapasztaltak tanácsát! Kétségkívül igazuk van a kollégáknak, ezek a dörzsölt fickók nyomban bizalmaskodni kezdenek, ha a szahib nem egy istenség távolságtartásával tekint rájuk. Lám, ez a sunyi öreg is, saját ostobaságának álarca mögé bújva pimaszkodni mer! Minden Európából hozott ötletet, elképzelést félre kell itt tenni, akárcsak az európai ruhatárat! Itt trópusi sisakot hord az ember, és nem táplál a helybéliek iránt semmiféle szociális együttérzést… Ugyancsak hamis az a várakozás, hogy beszélgetésekből érdekes betekintést lehet nyerni a színesbőrűek különleges lelki életébe vagy primitív világszemléletébe! Ez a szellemektől való rettegés egy hajszálnyit sem különbözik azoktól a kutya közönséges babonáktól, melyekben egy öreg hampsteadi vagy whitechapeli mosónő hisz! Ugyanaz az az otromba önámítás, hisz a naponta ismétlődő, érdektelen véletlenek csak akkor kapnak figyelmet, ha egy szerencsétlenség utólag sokatmondónak tetszik, például mert balsejtelmek előzték meg, vagy mert a sors intését lehet fölfedezni benne…! Az ember elhagyja a Kodakját, otthon felejti a kabátot, és sosem tudhatja meg, miféle kínos találkozástól, miféle életveszélytől menekült meg talán épp az így keletkező késedelem jóvoltából. Ám ha egyszer fordított előjellel történik meg ugyanez – nos, akkor van az, hogy a dzsinn átharapta a szíjat. Igazságtalan, önhitt dolog e félmeztelen legények fejében uralkodó sötétségen gúnyolódni. Hisz aki arra adja a fejét, hogy kifürkészi, mit tartogat számára a véletlen, az többé egyetlen lépést sem tehet remegés nélkül, annak minden elhajított gyümölcshéjban véletlent, dzsinnt kell föltételeznie – mint Hasszánnak! Hát nem rokkantak-e bele emberek, hogy épp ott keltek át az úton, ahol egy almahéj feküdt…?
Morton tűnődve lépett ki a sátrából a lebukó nap szelíd aranyfényébe, és fellélegezve odatartotta homlokát az első hűvös, esti fuvallatnak, mely halk susogással bele-beletúrt a pálmafák száraz koronájába. Ilyentájt kezdődik az a hálás napszak, az a nyugalmas idő, mely boldogítón ékelődik a vakítón világos, puszta síkság gyötrelmes trópusi heve és a fülledt, éjszakai mozdulatlanságban megélénkülő, szemtelen rovarok támadása közé – a naplementék rövid ajándéka ez, a sivatagi csillagok pompás, aranyfényű ragyogásával. Morton ilyenkor megbocsátott a napjának, s kínjait feledve úgy érezte, kicsivel közelebb került a szabaduláshoz; a pórusain behatoló hűs enyhülettől a bizakodás is föléledt benne, s kedvetlenül ernyedt tagjait feszesebbre hangolta az akarás. Áthúzta a napot a zsebnaptárában és elragadtatva szívta magába a színek gyönyörű játékát, a lebukó vörös mögül feltörő ibolyaszín tündöklést, a fény elkeseredett birkózását a növekvő szürkével, mely most még ritkásan, erőtlenül gomolygott a rizsföldek fölé.
De szép! Itt is, még ha számkivetve is… Lélegezz! Küzdj! Légy fiatal!
Feltámadó életöröme ismét a szerencsétlenül járt jegyespárra terelte a gondolatait; emlékük vegyes – sajnálatból és lázadásból kevert – érzelmeket keltett benne. Két fiatal, egészséges, gazdag szerelmes a boldogság küszöbén, és kész már csillogó fehér atlaszruha, a mirtuszkoszorú is… aztán egy utolsó kiruccanás… és ilyen értelmetlenül… feltartóztatva, letaszítva, egymástól örökre elszakítva…
Szégyellte már, hogy mert a sors kegyeltjének tartotta őket, irigyelte a jegyespárt! Ki tudhatja, kinek az útja a rövidebb? Három nap több teret kínálhat a balszerencsének, mint három év, miként ez az eset is bizonyítja. Az benne a legjobb, hogy…
Amikor a háta mögött megszólalt Hasszán, gondolataiból fölriadva megpördült, hogy tisztességes dörgedelmek kíséretében világossá tegye: egy kivételesen engedélyezett beszélgetés nem szabadságlevél, és csak mert a kisujját nyújtotta, Hasszán nem akarhatja mindjárt a… De az öreg nem volt egyedül, félmeztelen hindú állt mellette; patakzott róla a víz, csillogó barna bőrével olyan volt, mint szökőkút gyöngyöző testű szoboralakja. Futva tette meg a tíz mérföldet a legközelebbi vasútállomásról, hogy a mérnök szahibnak elhozza az üzenetet, mely szerint – Hasszán tolmácsolásában – a mai gőzössel expresszlevele érkezett, a városi postahivatalból telefonáltak az állomásra, s kérik, hogy a szahib, amint teheti, személyesen menjen el érte.
Morton keze gépiesen elintézte, ami ilyenkor szükséges, rézpénzt vett ki a zsebéből, a hírnöknek vetette, és intett neki, hogy tűnjön el. Expresszlevél? Bizonyára különleges oka van… de mi baja eshetett Kittynek? Nem valószínűbb-e, hogy a beteg nagymamáról van szó benne, vagy az ősöreg londoni nagynéniről, akitől örökölhetnének? Igen… igen, ez lesz az! Hányszor beszéltek róla, hogy ha csak egy kicsit is erőt venne fukarságán az öregasszony, szükségtelenné tehetné a hároméves elválást és az indiai száműzetést. Hurrá! Immár megbízói lába elé vetheti a szerződését, visszafizetheti az útiköltséget, és…
Miért kételkedjék? Mi más lehetne a levélben, mint a nagynéni halálának örömhíre…? Az embereknek amúgy is megvan az a furcsa szokásuk, hogy nagy sietve közlik a halálhírt, holott már semmi sem sürgeti őket. De ezúttal…?
Talán gyalázatos ilyen ujjongva üdvözölni egy nagynéni halálát… de erről maga a megboldogult – vén, zsugori sárkány! – tehet. Cselekedett volna korábban! Akkor nem lenne most valóságos megváltás a halála! Nincs többé sátor, nincsenek kulik, nincs Hasszán, irány Európa…!
Kezéből tölcsért formálva szólította inasát és megparancsolta neki, hogy tolja a sátor elé a motorkerékpárt, majd besietett, hogy átöltözzék. Hát nem épp az imént gondolt rá, hogy három év gyakran rövidebb lehet, mint három nap, közelebb a… ?
Míg bonyolult bőrruhája övével bajlódott, sikerült, legalábbis eleinte, elhessegetnie a hirtelen és zavarón örömébe szüremkedő, kellemetlen érzést. Egyfajta teljességgel érthetetlen kételyt! Hát persze, hogy nyomban indul. A sátrával szemközt, az építési területen már abbahagyták a munkát, másnap reggelig könnyűszerrel visszaér, még rohannia sem kell.
Rohannia…? Váratlanul, nyugtalanítón sejlett föl előtte az éjszakai út képe, a fényszóró kerek, sárga foltja, ahogy kiválik a trópusi éjszaka sűrű feketeségéből, és – szinte láthatatlanul a sötétbe szőve – a régi út, az alattomos kanyarulatok, a meredek hegyoldalak, az alámosott részek züllött feketesége, mintha mohó fogak rágták volna meg a keskeny szalagot.
Eltökélten lépett ki a sátorból, türelmetlenül menekülve a rossz előérzet elől, melyet közelebbről szemügyre venni, sőt tudomásul venni sem akart. De mert olyan görcsösen tiltakozott ellene, nem tudta nem észrevenni, hogy vonakodva ül motorra, s hogy titkos kívánság izzik benne, az húzza-vonja, ráncigálja, hogy inkább holnap – napvilágnál – keljen útra.
Badarság! Hát nem mindig inkább éjjel utazik, ha csak teheti, mert éjjel az ember nyugodtan, szembejövők veszélye nélkül veheti a kanyarokat? Ostoba véletlen, hogy a szószátyár öreg épp ma jött a históriájával, és épp ma érkezett a levél is.
Bár ilyen ostoba véletlenekben a jegyespárnak is része volt.
Dühösen kirántotta a kormányt az inas kezéből. Vagyis… A végén még neki is „előérzetei” lesznek? Nagyon is jókor indul! De az, hogy Harold Morton, a főiskolai csapat híres kapusa, a legjóvágásúbb amatőr sofőr valami olyat érezhessen, ami átkozottul hasonlít a félelemhez…! És tulajdonképpen miért is? Mert ezen az úton kell utaznia? Mert az a másik pár is olyan közelinek érezte a boldogságot? Aznap, amikor utolérte őket a végzet, aligha sejtettek bármi rosszat. Nincs nagyobb képtelenség, mint megpróbálni számítani a véletlenre. Aztán mindjárt félni a dzsinntől, mint Hasszán. Nem ostobább-e még a halálnál is, folyton kitérni a balszerencse útjából, amely bárhol leskelődhet ránk?
A nyeregben, indulásra készen, berúgott motorral, mégis tétován, egy helyben állt Morton, mintha valami öntudatlan várakozás béklyózná. Mintha megakadt volna valamin a szeme, öntudatlanul bámulta az utat, s ekkor hirtelen átcikázott rajta a felismerés, hogy a kókuszhéjat keresi a tekintetével, de hiába, mert az már nincs ott, ahol volt… Rátaposott a gázra és gyorsan elhajtott.
Jóleső érzés volt, ahogy száguldás közben a csípős szél bebújik a ruhája alá – szabadjára engedte a motort, egyelőre még a nyílegyenes új országúton haladt, azon, amit ő maga épített; a régi út csak a szürkületben fekete lepelként lebegő hegyháton kezdődött és vezetett tovább. Micsoda öröm lesz, ha valóban ezt a jó hírt tartalmazza a levél…! Morton elképzelte a pillanatot, ahogy a főnöke elé áll… aztán az első gőzössel hazamegy, még ha a szénkupac tetején kell is aludnia…!
Egyre csak Kittyre gondolt – a viszontlátásra a kikötőben, a barátságos otthonra, melyet majd együtt találnak meg, az esküvőre… aztán csodálkozva állapította meg, hogy már jó ideje egy bárgyú kérdésen töri a fejét, azon, hogy vajon lehetséges-e a sátrával pontosan szemben félmagasságig fölmászni a töltésre és észrevétlenül elvenni onnan valamit… Nem! Még aki teljesen a gondolataiba merül, az is…
De hát mi ütött belé? Mi köze neki a kókuszhéjhoz? Valószínűleg elröppent, a dzsinnel együtt, aki paróka gyanánt használta. Baj van, ha odáig jut az ember, hogy egy kókuszhéj holléte miatt aggodalmaskodik…! Indiában, ahol mindenfelé kókuszpálmák nőnek…
Morton lassított, és azzal az elhatározással hajtott be a szorosba, hogy különösen óvatos lesz, míg a hegységet maga mögött nem tudja. Bosszankodott. Nem az ostoba kókuszhéj miatt, micsoda képtelenség. Az öreg fecsegőre haragudott, aki idegborzoló meséjével fölébresztette benne a szánalmat a szerencsétlenül járt pár iránt, márpedig a szánalom többnyire az önféltés előszobája. És ha egyszer félni kezd az ember, akkor el van veszve. A félelem nem hagyja magát mérsékelni. Vagy vakon bízunk a sorsban vagy vakon rettegünk tőle – nincs középút. Aki tágra nyitott szemmel is csak dzsinnt lát gubbasztani minden sarkon, az sosem fogja eltalálni, melyik sarok mögül les rá a veszedelem. Ki tudja, nincs-e előre megírva, hogy a hajót, amellyel három év múlva hazamenne, mindenestül elnyeli a tenger, így tehát még az életét is a nagynéninek köszönhetné? És miért ne történhetne fordítva: talán az a gőzös süllyed majd el, amelyikre most kell majd fölszállnia, és Kitty, aki idő előtt hazahívta, sosem fogja viszontlátni őt! Logikus lenne hát örökre Indiában maradni, ahol, ki tudja, talán belefulladna az első kis tavacskába, amelyben megmártózik…
A meredek sziklafalak dübörögve verték vissza a kopogó motorzajt. A fényszóró tovasuhanó fénykörében mély esőbarázdák, görgetegdarabok, elszáradt pálmalevélfoszlányok táncoltak. Morton hirtelen elhatározással fékezett, megállt, leugrott a nyeregből. Átkelt már a hágón, s hogy nyugodtabb idegekkel vágjon neki a völgy aljába vezető nehéz szakasznak, úgy gondolta, előbb elszív egy cigarettát és kicsit kinyújtóztatja a tagjait.
Nesztelen csöndben borult fölé az éjszaka; valahol a távolban víz zubogott, és a Dél Keresztje éppen a feje fölött szikrázott az idegen csillagok fénytengerében. Morton a menyasszonyára gondolt, arra, hogy ragyog rá a nap, míg ő itt a csillagokat bámulja. Micsoda távolság! Hány ezer lehetőség! Elgondolni, hogy két embernek csak azért kellett meghalnia, mert autós kirándulásukat délutánra halasztották…? S hogy ugyanez a két ember talán nyolcvan évet is megért volna, gyerekeket nemzett volna, akik most már sosem születnek meg.
Igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy nem sok felfoghatatlan történés fér egy öreg bennszülött sötét fejébe. Még a tanult elme is ágaskodik a teljes tehetetlenség ellen, mely akkor keríti hatalmába, ha egy öntörvényű, értelmetlen, céltalan és bármely pillanatban mindent fenekestül felforgatni képes erő a színre lép. Nem jobb-e hát egy dzsinnben hinni, akit legalább megsérthet vagy megnyerhet magának az ember?
Morton bosszúsan eldobta a csikket és fölpattant a motorjára. Tudatában volt annak, hogy fél – életében először egy olyan úttól, amelyen tucatszor végigszáguldott már, a sebes utazás felhőtlen örömével. Mégis kiengedte a féket és nekilendült, behúzott nyakkal, homlokát előre szegezve, tekintetével az ugráló fénykörön, mely mint éhes állat nyargalt előtte és nyelte magába az utat. Fahidak dübörögtek alatta, járműve lóként ágaskodott, ugrándozott a siralmas út kátyúi fölött, és könnyed ívben, alig érintve a talajt kerülgette a köveket. Rég maga mögött hagyta az „Embercsapdát”, a völgyben már látszottak a bakterházak hunyorgó fényei a vasút mellett – még két hajtűkanyar, és megcsinálta!
Mortonnak a halántékában lüktetett a győzelmi mámor, mely minden sportteljesítmény után újra felszította benne a veszély iránti forró szenvedélyt; mosolyogva képzelte el, mint nyüszítene félelmében Hasszán, ha elkísérte volna erre a pompás száguldásra és ott ülne mögötte a motoron…! Mi ez? Állj! Mi volt ez…? A fénykörön kívülről vágódott neki valami. Egy fej? Nem, inkább sárgás üstök… kókuszhéj, igen, mely a motor kerekéről fölpattanva az arcába vágódott. Micsoda véletlen…! És milyen nevetséges ijedség!
Csupán a másodperc tört részéig kapta föl védekezőn a kezét, hogy azonnal ismét megragadja a kormányt, de már eközben átcikázott az agyán gyanú, hogy lezuhan. „Nem szabad erre…”, gondolta, miközben fölmérte a hegyoldaltól való távolságát és félelmetes nyugalommal állapította meg, hogy már késő. Nincs mit tenni, nincs kapaszkodó, leugrani sem tud, itt már csak várni lehet, megadva magát az eljövendőnek.
„Bárcsak túllennék rajta!”, gondolta, és ez a tünékeny kívánság is minden félelemtől mentesen futott át az elméjén, mint amit pusztán a kíváncsiság szült – vajon milyen lesz a vég? – és a csodálkozás, hogy micsoda végtelen időtartam fér ebbe a parányi pillanatba, mely oly elviselhetetlenül tág teret ad a várakozásnak!
Végre megkezdődött a repülés! Feje fölött, füle mellett – mint özönvíz előtti ragadozó madár – hangosan elsüvített a motor, egy üstökös lángcsóváját tolva maga előtt a sötétségbe, a szakadékba, melynek mélyéből fehéren izzó, ezer-polipkarú bozót sietett a kalimpáló embertest elé.
„Meddig tart még ez a…?”, gondolta, de nem tudta befejezni, mert ekkor érte az első ütés, fölcsapó tűzoszlopot látott, mely átkulcsolta a karját, a hús alatt száraz rőzseként ropogtatva a csontokat.
„Rudak, dugattyúk… mindenhová jutott egy kicsi a kormányzó lányából…” Ó, jaj! Hasszán állt előtte, ő magasodott óriásként, kihúzott derékkal fölébe, és a hatalmas hasadék, mint arcán a száj, szélesre tátva. Oda, befelé vezetett az útja, a felügyelő garatába, s mint csőposta-küldemény, rohant tova a fényben úszó falfestmények mellett, melyek Hasszán torkát díszítették…
És ott volt a virágzó kúszóbabbal befuttatott kertajtó, mellette, a sövénynek támasztva, a kézbesítő biciklije, és a drága, lenszőke fej a választékkal, ahogy a sürgöny fölé hajol…
„És Kitty? Mi mond majd…? Nem, nem, Kitty, én mindjárt…”
De ekkor tűzhányó tört ki, elnyelve a sikolyt, és elefántlábak tapostak döngve, recsegve a testbe, hogy nyöszörgő csecsemővé tiporják össze az erős férfit, aki tehetetlenül gurult lefelé, éppoly tehetetlenül, mint mikor gyámoltalan gyermekként kibújt az anyaméhből, ajkán egy utolsó, elhaló kiáltással anyja szemére hányva, hogy lám, nem védte meg őt.
Illusztráció: Kókuszdió (pixabay.com)
Cimkék: műfordítás, próza
