Latzkó Andor: Der Doppelpatriot
Ígéretünkhöz hűen megkezdjük a Latzkó Andor-pályázat nyertes műfordításainak közlését.
A közlést az ajánlott művekkel kezdjük, mindig egyet-egyet sorra véve, de az összes díjazott magyarításának egyidejű megjelentetésével.
*
A kétszeres hazafi (Mohai Szilvia fordítása)
Theophil Banner egy határőr fiaként született. A szülőháza előtt egy sorompó állt, melynek egyik oldalát feketére, a másikat pedig vörösre festették. A határtól jobbra és balra húzódó két területet az egyszerűség kedvéért nevezzük fekete, illetve vörös birodalomnak.
Történt egyszer, hogy a két királyság között határvita robbant ki. Egy a két ország földmérőiből, politikusaiból, híres jogászaiból és magas méltóságaiból álló bizottság végigjárta a határ menti területeket, és egy rövid sétát követően azt a hihetetlen felfedezést tette, miszerint a határvonalat egykoron rossz helyen húzták meg. És ha ez még nem lett volna elég, azt is megállapították, hogy körülbelül százhuszonhét darab fahasáb véletlenül a vörös ország földjére hullva hever, a vörös őrkunyhó pedig teljes jobb felével átlóg a feketébe.
E felismerés történelmi jelentőségétől megrészegülve a bizottság épp abban a pillanatban hatolt be a határőrség épületébe, amikor Theophil Banner meglátta a napvilágot. Az illusztris társaságot a boldog édesanya utolsó fájdalmas feljajdulása és a legifjabb világpolgár első köszönése fogadta.
A fekete ország földmérője ocsúdott fel leghamarabb a meglepetésből.
— De hiszen az új határ épp a gyermek közepén húzódik! – kiáltotta.
A háromlábú szerkezetek tüstént felállításra kerültek, és amint a bizottság összes tagja szép sorjában belekukucskált a műszerekbe, a rövidlátó geodéta megállapítása bizony beigazolódott. A fekete ország igazságügyminisztere ünnepélyes arccal lépett elő a sorból – kivételesen kifinomult, rettegett jogász volt ő, aki égett a vágytól, hogy elnyerhesse a Sárga Sárkány Érdemrendet.
— Ez a gyermek a miénk! – jelentette ki ravaszul.
A bizottság vörös országbéli tagjai gúnyosan felkacagtak:
— Excellenciás uram, ön téved – kezdték. – A gyermek apja a vörös birodalom polgára, az újszülött tehát, születési helyétől függetlenül, szintúgy.
Ám a nagyravágyó igazságügy-miniszter nem hagyta magát eltántorítani.
— A gyermek édesapja ugyanebben a házban, ugyanebben az ágyban született, melynek jobb fele a mi földünkre nyúlik át. Mindössze a határvonal korábbi hibás meghúzása eredményeképp vált vörös állampolgárrá. Az ügy nem más, mint judicium sinum regundorum, mely esetekben bevett gyakorlat, hogy a kérdéses területet felosztjuk az érintettek között. Az apát önöknek adtunk, a gyermeket pedig most elvesszük…
Hatalmas felzúdulás fogadta e szavakat. Majd pro és kontrák végeláthatatlan sora, csodás szónoklatok és ellenérvek után a bizottság egyhangúlag úgy határozott, hogy mindkét félnek be kell számolnia e váratlan nehézségről országa legfelsőbb hivatalánál.
Évek teltek el.
A Theophil Banner állampolgársága körül kialakult vita továbbra sem csitult: különleges bizottságok értekeztek, az ügy a nemzetközi választottbíróság elé került, és a szivárvány összes színe sem lett volna már elegendő ahhoz, hogy az esetet taglaló diplomáciai irományok borítója különböző árnyalatokban pompázzon.
A kis Theophil többször is közel került ahhoz, hogy casus belli váljék belőle. Szerencsére neki magának kevés fogalma volt önnön fontosságáról. Nőtt, nődögélt; eleven, erős fiúvá cseperedett, a szülei háza előtt álló sorompót pedig tornamutatványok gyakorlására használta. Már hatéves korára eljutott a kelepforgás tökéletes kivitelezéséig.
Tiszta gyermeklelkétől mi sem állt távolabb, mint hogy szimbolikus jelentést tulajdonítson a két színben pompázó tornaszernek.
Ám így is elérte a végzete. Édesapja otthonába egyszer csak két küldönc toppant be, és közölték a meghökkent határőrrel, hogy a legfelsőbb hivatal határozata szerint Theophil fia hovatartozásának továbbra is függőben kell maradnia. Egyúttal az édesapát, Karl Bannert mindkét állam bírósága ellentmondást nem tűrő módon arra kötelezte, hogy gyermekét minden hétfőn, szerdán és pénteken a vörös ország legközelebbi elemi iskolájába, a hét további napjain pedig a fekete birodalom egyik tanodájába küldje. A fiú gimnáziumi éveire az ítélet alapján ugyanez a menetrend vonatkozott.
Huszonegy éves korában pedig Theophil Bannernek engedélyezni kell, hogy legmélyebb meggyőződése szerint maga döntsön arról, melyik országot választja hazájának. (Természetesen mindkét birodalom népe ugyanolyan biztos volt benne, hogy országának dicső múltja, illetve a szomszédos királyság kirívó és történelmileg kellőképpen alátámasztott alsóbbrendűsége folytán Theophilból lelkes vörös, illetve fekete állampolgár válik majd; valamint mindkét fél alig várta, hogy gyűlölt ellenségére ily pompás vereséget mérhessen.)
Maga Theophil Banner azonban minderről egyelőre mit sem tudott. Így közönyösen ballagott az iskolába szeretett sorompója mind innenső, mind túloldalán egészen addig a napig, amikor mindkét oldalon az i betű nem került sorra a tananyagban. Tudniillik a feketék országuk szent örökségének részeként az i-t áj-nak ejtették, és a vörösök idétlen és bárgyú kiejtését kifigurázandó, szerte a birodalomban számtalan gúnyos tréfa és dalocska keringett. Ha valaki egy kávéházban vagy fogadóban amúgy ejtette volna az i-t, udvariatlan kiszolgálás volt a jussa, illetve a hasonló „idegeneknek” a kereskedők is jelentős felárral kínálták a portékáikat.
Az őrkunyhó erdei magányába, amely ráadásul a vörös országban állt, e nyelvgyűlölet még nem hatolt be, így a gyanútlan Theophil az előző nap a vörös iskolában tanultak alapján úgy gondolta, az i-t helyesen i-nek kell ejteni. A fekete tanár kishíján elájult. A falon az egyik legmagasabb rangú elöljáró, az oktatásügyi miniszter képmása függött, aki rendkívül szenvedélyes hazafiként kiemelt hangsúlyt fektetett az általános iskolai tanárok megfelelő hozzáállására és az ifjúság szigorúan nemzeti érzelmű nevelésére. A nagyszerű ember csodálatától és az önnön kiválóságára való törekvéstől fűtve a pedagógus megragadta leghajlékonyabb nádpálcáját, és szegény Theophilt mindenekelőtt egy tisztességes adag verésben részesítette. Azután pedig ékesszólása özönét zúdította a fiatal gazemberre, amelynek során nagyon igyekezett, hogy az összes hazafias jelmondat elhangozzék, amelyet csak őexcellenciája, az oktatási miniszter a legutóbbi tanárok napja alkalmával beiktatott a gyakorlatba.
Theophil a szívére vette mind a szenvedélyes szavakat, mind azon csapásokat, amelyek – mint azt az éles elméjű olvasó már biztosan sejtette – a következő napon vártak rá egy nem kevésbé alapos ütlegelés és egy az ellenkező kiejtés mellett kardoskodó, nem kevésbé szenvedélyes szónoklat formájában.
Első tragikus élménye azon nyomban véget vetett Theophil Banner ítéletektől mentes édes életének és nemes naivitásának. Most már tudta, hogy a szülei háza előtt álló, két színben pompázó sorompó nem csupán egy tornaszer, hanem sokkal inkább az egyik első jelzés, amely a világot két részre osztja.
Itt ért véget az a föld, ahol az áj-ért jár verés, és itt kezdődött a másik, ahol az i-ért jár!
Okos fiúként ezentúl gondot fordított arra, hogy iskolába menetel előtt minden nap átállítsa az agyát az aktuális kiejtésre, így jó ideig sértetlenül megúszta. Legközelebb a gimnáziumban ütközött újabb nehézségekbe. Az egzakt tudományok oktatásában csupán elhanyagolható különbségeket tapasztalt; mindössze egyes híres feltalálók születési helyét és jelentőségét tekintve mutatkozott némi ellentét a két oldal között.
Az irodalomtörténet-órák azonban nehezebb feladat elé állították. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy a vörös ország költői iránt érzett lelkesedését, amely hétfőnként, szerdánként és péntekenként a hatalmába kerítette, keddenként, csütörtökönként és szombatonként hanyag vállrándítással elintézett elismeréssé szelídítse.
A „költőfejedelem”, aki hétfőn „elméjével napként ragyogta be az egész világot”, kedden legfeljebb egy „tehetséges fickó” volt, kinek két-három munkáját „említésre méltónak” nevezhetjük. És fordítva.
Szerencsére Theophil eszes gyerek volt, így nemsokára hozzászokott az efféle „kettős könyveléshez”. Csupán az ellentétes színezetű történelemórák okozta váratlan nehézségekre nem volt teljesen felkészülve. És ekkor érte a sors második csapása.
Az egyik hétfőn ragyogó tekintettel ült az iskolában, és elmélyülten hallgatta a történelemprofesszor előadását, aki szenvedélytől fűtött szavakkal mesélt I. Orbán, azaz „Orbán, a véreb” rémtetteiről. A felbőszült tanerő szörnyű vádakkal illette minden zsarnokok legkegyetlenebbikét:
„Orbán 1729-től 1791-ig suhogtatta ártatlan gyermekek vérétől csöpögő jogarát. A vörös és a fekete királyság mellett további huszonegy országot tartott uralma alatt, amelyeket kegyetlen zsoldosaival álnok módon lerohant, kizsákmányolt és leigázott. Minden keresztútnál akasztófák álltak; birodalmunk legnagyobbjainak a vérpadra kellett hajtaniuk a fejüket, és lépten-nyomon özvegyek és árvák szórták a mennyek átkát a zsarnokra!”
Theophil fiatal, szenvedéllyel teli, e kétarcú hazafiságtól egyre forróbban izzó szívében ezen előadások alatt hatalmas vihar dúlt. Alig tudta türtőztetni magát, amikor a professzor a tragikus sorsú vörös hősökről mesélt, akik végül erejüket egyesítve megkísérelték felszabadítani az országot a „véreb” uralma alól. Észrevétlenül beosontak a kastélyba, megvesztegették az őröket, és már a gyűlölt uralkodó hálószobája előtt álltak, amikor hirtelen egy áruló gazember lármát csapott, így rajtaütöttek a hősökön, és megbilincselték őket.
Ahogyan a tíz mártír „Éljen a szabadság, éljen a haza!” felkiáltással a vesztőhelyre lépett, elfojtott zokogás söpört végig az iskolapadokon…
Képzelhetjük, micsoda kellemes meglepetésben volt része Theophilnak másnap reggel, amikor a fekete iskola történelemprofesszora a következő szavakkal kezdte előadását:
„Azt, amiről ma beszélnem kell, talán nem is lenne szükséges elmondanom; hiszen remélhetőleg nincs közöttetek senki, aki rég ne tudná, ki ült drága hazánk trónján 1729 és 1791 között.”
A kezek mind a magasba lendültek. Theophil Banner vidáman felpattant és elharsogta:
„1729-től 1791-ig a fekete és a vörös királyságot, illetve további huszonegy országot a kegyetlen zsarnok, Orbán, a véreb tartotta uralma alatt…”
Szavait haragos felhördülés követte. A diákok mind felugráltak a padjukból, rávetették magukat Theophilra, a haját és a fülét tépték és cibálták, öklükkel ütlegelték, míg végül az a katedrához menekült, és segítségért könyörögve átkarolta a professzor térdét. Ám az sem tudott kegyelmet tanúsítani iránta: lábával odébb taszította.
Miután a szerencsétlen, megtépett, megtiport és jól elpáholt fiatalember csendesen zokogva a sarokban térdepelt, és a felháborodás alábbhagyott; a professzor csak ekkor kezdte meg előadását.
Theophil Banner ezúttal azt hallgathatta végig, hogy Nagy Orbán, ahogy a vérszomjas zsarnokot itt nevezték, fekete hazájának igazi büszkesége volt. Meg azt, hogy uralkodása alatt a nap sosem nyugodott le a fekete honpolgárok birodalmában, és a fekete zászló háborús dicsősége töltötte be az egész világot! Nagy Orbán nemes és jó uralkodó volt; ellenségeivel kegyetlen, pártolóival bőkezű.
A fogékony természetű Theophil nem tudott többé ellenállni a hazafias lendület gerjesztette lehengerlő szavaknak. Orbán, a véreb képe elhalványult, és helyét Nagy Orbán alakja ragyogta be.
Megbotránkozva hallgatta a tanár szavait, amint az előadását zárva elmesélte a gyáva orgyilkosok történetét, akik megkísérelték álmában meggyilkolni a nagy királyt. Kivégzésük hírére örömujjongás söpört végig a tantermen; és a diákok egyöntetűen úgy határoztak, megkoszorúzzák a hűséges szolga emlékművét, aki éberségével meghiúsította a gonosztettet.
Theophil Banner szintúgy lelkesen feláldozta megtakarított pénzét, és a szobor előtt állva teli torokból harsogta a feketék nemzeti himnuszát.
De mindhiába!
Mivel egy egész népet sikerült arcon ütnie, ezt nem tehette egykönnyen jóvá.
Személy szerint a lelkész volt az, aki keresztbe tett a fiúnak – valószínűleg azon tekintélyes összegek lebegtek a szeme előtt, amelyeket Nagy Orbán adományozott az egyháznak. Nyomozást indított, információk után tudakozódott vörös kollégáinál, majd nem sokkal később előadta szenzációs felfedezését a tanári kar előtt: Theophil Banner jogtalanul viseli apja nevét, ugyanis valójában törvénytelen gyermek!
A történet így folytatódott: a vörös birodalomban a polgári házasságot már évtizedekkel azelőtt bevezették, a fekete polgárok azonban, az egyház gondoskodásának hála, megkíméltettek ettől az istentelen intézménytől. Így, bár Theophil apja, mint azt már tudjuk, a vörös ország állampolgára volt, nem annyira meggyőződésből, mint inkább a felesleges költségeket elkerülendő, megelégedett a polgári esküvővel. Azaz a fekete törvények szerint a fiú szülei nem voltak házasok.
Theophilt azzal a szigorú ítélettel sújtották, miszerint a fekete ország határain belül többé nem használhatja a Banner nevet, és ezentúl két hazájában más-más vezetéknevet kell viselnie.
Repertoárjának ezen gyarapodásával a fiú még talán könnyedén meg is békélt volna, azonban az egyoldalú névváltoztatás következményei kiváltképp kellemetlenül érintették.
Tudniillik, míg a vörös-fekete sorompó innenső oldalán továbbra is tiszteletreméltó fiúnak tartották, és kedvesen fogadták, a másik oldalon barátságtalan arcok meredtek rá, és még a legkisebb kölykök sem riadtak vissza attól, hogy a nyílt utcán „fattyúnak” vagy „zabigyereknek” csúfolják.
E méltatlan bánásmódnak a fiatal Theophil lelkét és főként védekezőképességét minden bizonnyal elkerülhetetlenül a vörös ország felé kellett volna terelnie, már ha az újra és újra lelkesedéssel bélelt fiatalember, aki mára nem volt más, mint a sok „Éljen!” meg „Vesszen!” elegye, képes lett volna még önálló véleményt alkotni bármiről is. Mostanra egyedül a mindkét oldalon kiemelt figyelemmel kezelt nemzeti oktatás tehetett bármit az ügy érdekében.
A hősök és árulók neve és célja már nem volt hatással Theophil szenvedélyes érzelmi életére. Mindig azokkal a tanokkal rokonszenvezett, amelyeket bemagoltattak vele, és hazafisága napról napra automatikusan át- meg átkapcsolódott.
A fenti körülmények ismeretében érthető, hogy Theophil Banner – azaz Sobel – rettegett a döntéshozatal egyre közelgő napjától. Melyik szeretett hazájától váljon meg? Bárhogyan határoz is, heti három szerencsétlen nap vár rá!
Döntésétől és annak következményeitől végül az isteni gondviselés mentette meg.
Illusztráció: A Der Doppelpatriot c. kötet címlapja (részlet)
Cimkék: műfordítás, próza
