Hassan Blasim: Egy teherautó Berlinbe
Ez a történet a sötétben játszódott, ha újra leírhatnám, csak a sikolyokat, és az egyéb zajokat vetném papírra.
Jó alapanyag lenne egy kísérleti hangjátékhoz. Az olvasók többsége ezt a történetet nem másnak, mint egy elbeszélő kitalációjának fogná fel. Pedig nem gondolom, hogy esküt kéne tennem ahhoz, hogy hihető legyen, hogy milyen furcsa ez a világ. Csak magát a történetet kell leírnom, egy szarfoltot a pizsamán, ami talán egy vadvirágot formázott.
2000 nyarán egy bárban dolgoztam, Isztambul központjában. Szerény angoltudásom sokat segített, mivel a legtöbb turista német volt, hozzám hasonlóan röhejes angoltudással. Akkor, a gazdasági blokád éveinek pokla elől menekültem, nem az éhezés vagy a diktatúra elől. Ez sokkal inkább saját magam és mások elől való menekülés volt. Az ismeretlentől való félelem, ezekben a kegyetlen években, kiszakított a megbízható valóságból.
Előtört egy szörny jelleg, amit eltakartak az egyszerű, mindennapi szükségletek. Ezekben az években elterjedt egy alacsony szintű bestialitás, amit az éhenhalástól való félelem szült. Én is úgy éreztem, hogy patkánnyá változhatok.
Összespóroltam a keresetemet, és azoknak a férfiaknak fizettem, akik a keleti embercsordát Nyugat felé terelték. Az odavezető utak különböztek az árban: a legdrágább a repülés volt, hamis útlevéllel, a legolcsóbb a gyaloglás, egy csempésszel a határ menti erdőségeken keresztül. Lehetőség volt még hajón, illetve teherautón is utazni. Ez utóbbin spekuláltam, annak ellenére, hogy ezzel kapcsolatban aggasztó történetek keringtek. Úgy hírlett ugyanis, hogy a rendőrök egy különleges műszerrel mérik a teherautók szén-dioxid kibocsájtását, hogy a benne rejtőzködők lélegzését megállapítsák. Végül azonban, nem ez a mérőműszer tántorított el attól, hogy teherautón jöjjek Európába, hanem az a történet, amit egy afgán férfi, Ali mesélt, egy Berlinbe tartó fuvar katasztrófájáról.
Ali egy kincsesládája volt a meneküléssel és csempészettel kapcsolatos történeteknek. Már tíz éve élt illegálisan Isztambulban, útleveleket hamisított, drogot árult, és minden pénzét orosz kurvákra és korrupt rendőrökre költötte. Néhányan kinevettek, hogy elhittem a berlini teherautóról szóló történetét. Tulajdonképpen több okom is volt rá, hogy elhiggyem az ilyen történeteket. Számomra a világ rendkívül törékeny, rémisztő és embertelen. Elég egy kis megrázkódtatás ahhoz, hogy a legcsúnyább arcát mutassa. Természetesen Ön is ismer a sajtóból tragikus végű, rémséges történetet, a menekülésnek erről a módjáról, minden rémületével együtt. A hangsúly általában a vízbe fúlt menekültekre esik. Úgy vélem, hogy ez a kollektív fulladozás kifejezetten szórakoztató filmes effektnek számít. A sajtó nem számol be a fekete humorú történetekről, arról sem hallani, hogy a demokratikus, európai hadseregek mit tesznek a riadt emberekkel, akikre éjjel egy hatalmas erdőben bukkannak, átázva, kiéhezve, átfagyva. Tanúja voltam, hogy miként vertek bolgár katonák egy lapáttal öntudatlanná egy fiatal pakisztánit. Mindannyiunktól megkövetelték, hogy belemerüljünk egy jéghideg folyóba, majd átadtak minket a török rendőrségnek.
35 fiatal iraki volt azon a buszon. – mesélte Ali. – Csupa fiatal férfi, tele reménnyel, akik megállapodtak egy csempésszel, hogy egy gyümölcsszállító teherautón Berlinbe viszi őket. A megegyezés szerint, a hét napig tartó útért, személyenként négyezer dollárt fizettek.
Akinek szarnia kellett, az erre nappal keríthetett sort. Hugyozni viszont éjszaka is lehetett, a teherautóban, üres üvegekbe. Menet közben tilos volt a mobilozás. Mindenkinek nyugodtan kellett viselkednie. A határátmeneteknél, és a közlekedési ellenőrzések során történő megállásokkor pedig, nem volt szabad levegőt venni. A berlini teherautó utasait az a történet aggasztotta, amit a török újságok az előző napokban részletesen közöltek: egy iráni csempésznek hatalmas összeget fizetett egy afgán csoport, hogy Görögországba szállítsa őket, ahonnét azután Berlinbe mehetnek. A teherautó egész éjszaka úton volt. Pirkadatkor, a sofőr kiengedte az utasokat, mondván, hogy egy görög határvárosban vannak. Az afgánok vegyes érzelmekkel szálltak ki a teherautóból: öröm és félelem egyaránt tükröződött az arcokon. Cókmókjukat magukhoz szorították. Egy fa alá telepedtek. Ez egy görög erdő – közölte a csempész. – Már csak reggelig kell várni, és amint megjön a rendőrség, leadhatják a menekültstátuszra vonatkozó kérelmüket. A másnapi újságok egy csoportnyi afgánról adtak hírt, akik egy Isztambul központjában lévő parkban üldögéltek. A sofőr egész éjjel keresztül – kasul járta a várost, még a külvárosokig sem ment el. Természetesen, reggelre, a teherautó és a csempész is köddé vált, az afgánokra pedig őrizetbe vétel és kitoloncolás várt.
A berlini teherautó utasainak azonban nem volt más választása, mint belevágni a kalandba. A csalástól való félelem bénultságot, reménytelenséget és egy éhezéstől, és elnyomástól szenvedő országba való visszatérést jelentett volna. A csempész jó hírében bíztak. Úgy hírlett, hogy ő egész Törökország legjobbja. Az ő útjain még sosem fordult rosszra semmi, sosem vert át senkit. Szent hírében állt, háromszor is volt már zarándokúton. Ezért is hívják Hadzs Ibrahimnak.
Hadzs Ibrahim teherautója éjjel hagyta el Isztambult. Az utasok magukhoz vettek élelmiszert és vízkészletet. A teherautóban nyomasztóan forró és sötét volt. Csak kis, láthatatlan lyukakon keresztül jött be a levegő. Légszomjtól való félelmükben úgy vettek levegőt, mint akik alámerülésre készülnek. Már öt órányi út után is kibírhatatlanná vált a légtér: a testszag keveredett a rothadó, csípős ételek bűzével. Ennek ellenére, az első napon még minden olajozottan ment. Reggel, a teherautó megállt egy határfalu kis garázsában, ami korábban istálló volt. A szarkupacon két fiatal állt őrt. Kinyílt a hátsó ajtó, a férfiak fellélegezhettek és reménykedtek. Nem mehettek ki a garázsból és a falu nevét sem kérdezhették meg. Az egyik fiatal a migránsokat egyenként az egyik sarokba vitte, ami toalettként funkcionált, a másik pedig elment, hogy vizet és élelmiszert hozzon. Csak estére ért vissza.
A második éjjel, nagyobb követési távolsággal, egy Mercedes haladt előttük, hogy az útirányt megérdeklődje, és a teherautó sofőrjét ellássa az információkkal. Csupán háromszor álltak meg, rövid időre, semmilyen gond nem merült fel. Hajnaltájban egy nagy garázsba mentek, ahol már más teherautók is álltak. A háttérből egy nagyváros zajait hallhatták.
A harmadik éjszaka egy katonai terepjáró biztosította az utat. A berlini teherautó, ezúttal csak öt órán át haladt, majd megállt, megfordult, és hirtelen felgyorsulva visszafelé kezdett száguldani. A fiatal férfiaknak elszorult a szíve. Halkan imádkozni kezdtek. Korán – idézeteket mormogtak. Egy, még nagyon fiatal fiú a Trón – szúrát szavalta hangosan. Kellemes hangja volt, de gyakran elcsuklott, ami aggodalommal töltötte el a többieket. Csaknem egy órán keresztül száguldott a teherautó ilyen tempóban, majd megállt. Negyed órával később, lassan, újra elindult. A haladás irányával kapcsolatban azonban megoszlottak a vélemények. Egyesek szerint visszafordult, míg mások szerint a korábbi irányban haladt tovább. Abból indultak ki, hogy a csempészmaffia a sofőrt, a mobiltelefonon keresztül irányítja, s figyelmezteti a veszélyforrásokra, mint például a rendőrségi járőrözésre. Később azonban azt vették észre, hogy a jármű egy földúton halad. Hirtelen megállt, majd a sofőr leállította a motort. Az utasok sugdolózni kezdtek. Egyesek megpróbáltak a csöppnyi réseken keresztül leskelődni. A karórák reggel 7:10-et mutattak. Ez lenne a vízhordás ideje. Étel még volt bőven, a víz azonban már fogytán. Egyeseknek WC-re is kellett volna menniük. A helyzet fokozódott. Néhányan kopogtattak a teherautó oldalán és kiáltozni kezdtek. Három fiatal azonban ezt ellenezte és felszólította őket, hogy maradjanak nyugton. Vita készülődött, ugyanakkor nem látták egymást, mindig csak az éppen megszólaló hang irányába fordultak. A sötétben csak foltokban látták egymást. Déltájban már mindenki verte a teherautó odalát és segítségért kiáltozott. Egyesek az ételes zacskókba szartak. A szag iszonyatossá vált. A fiatal férfiak lélegzetvétele egyre inkább állati üvöltéshez hasonlított. Mindenkinek az idegeire ment a szag és a félelem. A sötétben verekedni kezdtek és csak egy órával később hagyták abba: a szomjúság nyugtatta le a kedélyeket. Suttogtak és fojtott hangon beszélgettek. A teherautó úgy zúgott, mint egy méhkaptár. Csak néha – néha kiáltott fel, vagy csapódott a jármű oldalához valaki. Az étel és vízkészletek már vészesen kezdtek fogyni.
A sötétség ellenére, amelyben nem lehetett megkülönböztetni a fejet a lábtól, érdekes dolgok történtek. Volt, aki megkötötte a cipőfűzőjét, volt, aki levette az óráját és a táskájába tette, volt, aki átöltözött. Ilyen az emberi fantázia. Ilyen helyzetekben különösen aktívvá válik és úgy hat, mint egy riasztó csengése vagy egy hallucinogén tabletta.
A következő reggelre már tökéletessé vált a káosz. A csoport legfiatalabbjai rendelkeztek a legtöbb energiával és élni akarással. Szét akarták törni az ajtót. Mások tovább sikoltoztak és verték a teherautó oldalát. Volt, aki egy korty vízért könyörgött. Fingtak és káromkodtak. Korán-idézeteket és imákat mondtak. Egyesek kétségbe estek és végig gondolták életüket, mint a halálraítéltek. A bűz elviselhetetlenné vált, és több madárrajt is el tudott volna pusztítani, mint amennyi a fejük fölött körözött. Most nem azokról a hangokról és szagokról akarok beszélni, amik a migráció titkos nyomvonalát kísérik, hanem arról az állati sikolyról, ami hirtelen hallatszott. Egy ismeretlen hatalom a zajból s zsivajból kegyetlen jégréteget képezett. Majd ragadós csend szállt le, amitől mindenki szívverését hallani lehetett. A csöndből egy fel nem fedezett, titkokkal teli barlang sikolya tört elő.
Amikor az utasok ezt a sikolyt hallották, szívesen megismerték volna a hang forrását, amely nem tűnt sem emberinek, sem állatinak.
A teherautó rázkódni kezdett. A rémület hangjait lehetett hallani. Mintha óriási szájakból tűznyelvek csaptak volna ki. A segély és jajkiáltások most úgy tűntek, mintha vulkánkitörések lennének. Úgy tűnt, mintha minden emberi, állati és meseszörnyi brutalitás összesűrűsödött volna, és a pokol melódiáját játszaná.
Négy nappal később, a szerb rendőrség egy kicsi, erdővel teljesen körbevett határváros szélén bukkant a teherautóra, amely egy elhagyatott baromfitelepen állt. Hogy mi történt a csempészekkel, most már nem fontos. Nagyjából mindig ugyanaz történik. Talán észrevették, hogy a rendőrség figyeli a mozgásukat, és pár napra el akartak tűnni a látóterükből. Talán más, triviális ok állt a háttérben, például vita a pénz elosztásán.
Amikor a rendőrök kinyitották a hátsó ajtót, egy vérfoltos fiatalember ugrott ki a teherautóból és elrohant. Követték, de eltűnt a végtelen erdőben. A teherautóban harmincnégy holttest volt, nem kés vagy más fegyver, hanem keselyűkarmok és krokodilfogak által szétmarcangolva. Az egész teherautó tele volt szarral, húggyal, vérrel, kivájt szemekkel, belekkel, mintha éhes farkasok garázdálkodtak volna.. Harmincnégy fiatalemberből egy hús-vér-szar-masé lett.
Senki sem hitt Jankovićnak, az öreg, szerb rendőrnek. Kinevették. Még azok sem igazolták a jelentését, akik együtt voltak vele a helyszínen. Csak az erdőbe beszaladt, vérfoltos fiatalemberben voltak mindannyian biztosak. A szerb sajtó érdeklődött az eltűnéséről, de a rendőrség állítása szerint a határon át Magyarországra szökött.
Otthon Janković maga elé meredt: – „Nem őrültem meg, Drágám! – mondta a feleségének. – Ezredszer mondom: épphogy beért az erdőbe, négykézláb szaladt tovább. Mielőtt eltűnt, farkassá változott.”
Posta Ákos István fordítása
Hassan Blasim 1973-ban született, iraki író és filmrendező. Jelenleg Finnországban él. A magyar fordítás forrásszövege a német kiadás.
Illusztráció: Hassan Blasim (Bengt Oberger fényképfelvétele, 2015)
Cimkék: műfordítás, próza
