Merza József: Hommage a Max Weber
1969 szeptemberében Albert Crumeyrolle toulousei matematikussal, a Paul Sabatier egyetem tanárával vacsoráztam az ONT brassói nagyszállójának elegáns éttermében. Az ő kutatási területe szintén a differenciálgeometria volt, de tudását a relativitáselméletben is kamatoztatta. Az étteremben kiváló zenekar kísérte egy jó hangú román énekesnő sodró dalát, miközben mi a szocializmus és kapitalizmus viszonyának időszerű kérdéseiről társalogtunk. Korábbi ismeretségünk folytán jól megértettük egymást, Crumeyrolle professzor haláláig baráti kapcsolatban volt velem, gyakran váltottunk leveleket is. Tisztában volt pacifista nézeteimmel és az ebből eredő konfliktusokkal. Jól ismerte Európa történetét, ezen belül a román-magyar feszültségeket is. Brassóban azért találkozhattunk, mert néhány, francia nyelven írt dolgozatom alapján kiküldtek a román Akadémia által a “latin nyelven” (d’expression latine) publikáló matematikusok részére rendezett bukaresti kongresszusra.
Ezen az estén tehát időszerű társadalmi kérdésekről beszélgettünk. Az alkalom adott volt, hiszen jó egy évvel voltunk túl a nemzetközi méretűvé nőtt 68 májusi francia diáklázadáson, valamint a prágai tavasz augusztus végi befagyasztásán. Ez utóbbi nem nyugtalan fiatalemberek megmozdulása volt, hanem súlyos világpolitikai konfliktust jelentett. 68 novemberében, két hónappal később, szinte frissiben volt módom erről eszmét cserélni egy párizsi kisvendéglőben Charles Ehresmann-nal, az Institut Henri Poincaré tanárával és egy frissen emigrált fiatal, prágai matematikussal. Igyekeztünk kellő tárgyilagossággal és valamelyes reménykedéssel megbeszélni a szocialista tábor emberi jogokat, állami szuverenitást figyelembe nem vevő lépéseit. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy ezek a sorok nem étkezési szokásaimról kívánnak beszámolni, hanem arról, hogy bizonyos történelmi események hogyan jelennek meg és mennyire ott vannak mindennapi életünkben.
69-ben tehát tapasztaltabbak voltunk a két 68-as esemény tanulságaival, ezért Crumeyrolle-lal árnyaltabban tudtuk elemezni a diákok és nemzetek szabadságtörekvéseit, valamint azok terrorizmusba is átcsapó leágazásait a helyi vagy nemzetközi hatalmak válaszlépéseivel együtt. Mivel szeretném megjelölni azt a fonalat, amely mentén eljutok a Kossuth-térre, azért elbeszélésemet arra korlátozom, hogy utaljak egy akkori témára. Crumeyrolle-tól hallottam ugyanis alkalmas helyen és időben, sőt, alkalmas példázatban azt a tényt, hogy miként járult hozzá a protestáns etika az európai kapitalizmus kialakulásához és – például – mi a protestáns tőke szerepe a XX. századi Franciaországban. Ezek a beszélgetések felértek számomra egy évnyi marxista politikai gazdaságtani tanfolyammal. Hiába, el kell találni azt a pillanatot, amikor a felgyűlt tényanyag önmagától teszi világossá bizonyos igazságok megértését. Negyven év távlatából már nem emlékszem, hogy kollégám említette-e annak a társadalomtudósnak a nevét, akitől gondolatait kölcsönözte. Az alapul szolgáló megállapítások ugyanis az 1864-ben született Max Webernek köszönhetők, akinek fő műveként tartjuk számon a Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus című könyvét. Jelen mondanivalóm szempontjából azonban fontosabb az a kis könyve, amely A politika, mint hivatás címet viseli. Miközben ugyanis Weber szaktudósi tevékenységét folytatta, Európa elérkezett az első világháború küszöbére. Mint a számok mutatják, Weber éppen ötven éves volt akkor. Máshol kellene elmondani, milyen elméleti és gyakorlati tapasztalatra tehetett szert, az viszont biztos, hogy a német fél tanácsadójaként ott találjuk Versailles-ban és később közreműködött a weimari alkotmány megszerkesztésénél is. 1919-es felfogását megismerhetjük az év elején elmondott két, müncheni előadásából, amelyeket később, bővebb terjedelemben, megjelentetett az év második felében, a már említett, Die Politik als Beruf, címmel.
Az első világháború eseményei megrázták az emberiséget. Ilyen méretű harcok eddig még nem dúltak. A háború elmúltával az államok megpróbálták lefektetni egy tisztességes politika alapjait, szervezetileg létrehozták a Nemzetek Szövetségét, amit Népszövetségnek is szoktak mondani, a politikai gondolkodók pedig átfogó elemzéseket tettek közzé magáról a politikáról, a politikában kifejeződő törvényszerűségekről. Ebbe a gondolati munkába állt bele Weber is. Igen, a harcok elmúltával az emberek mindig elmondják, hogy elég volt, hogy “soha többé”. Feltételeket keresnek, garanciát ígérnek a borzalmak újbóli megismétlődése ellen. A nagy békevárásban azonban nem mindig veszik észre a már a jelenben, vagy hamarosan meglévő gyújtópontokat. Weber is rámutat az akkori helyzet kialakulatlan képződményeire, tisztázatlan etikai állásfoglalásaira és előadása végén azt javasolja, hogy a jelenlévők vitassák meg az időszerű kérdéseket tíz év múlva, az indulást követő események utólagos ismeretében.
Webernek szerencséje volt, mert nem láthatta, hogy bő évtized múlva mi lett abból a demokráciából, amelyért dolgozott. Nem tudom, hogyan viselte volna el, hogy 1933-ban, Hitler uralomra jutásával véget ért a rövid életű weimari alkotmány, mert a törékeny demokrácia csatát vesztett a gátlástalan pártvezér által tömegpárttá fejlesztett nemzetiszocialistákkal szemben. Vége lett a vezetők alulról történő kiválasztásának, úrrá lett a feltétlen engedelmesség a Führernek. Pedig Weber nem volt korlátlanul optimista. A jövőt jegesen sötét és szigorú sarki éjszakának látta. Elemzéséből – adott történelmi körülmények között – az is következik, ami történt.
Weber 1920-ban meghalt, s a diktatúrával szemben mindig tehetetlen demokrácia nemsokára elbukott. Ettől azonban még érvényesek maradnak azok a megállapítások, amelyeket a politikáról tett. Amelyeket olvasva csak keserűen tudjuk megállapítani, hogy miként csavarta el egy hatalomimádó vezér, Führer vagy leader, annak a népnek a fejét, amely nem a barbárságnak, hanem olyan szellemiségnek volt a hordozója, amely Beethovent, Gausst, Goethét vagy Kantot adta az emberiségnek. Egyebek között. Nagyon nyomatékosan mondom ki ezt a két szót: egyebek között.
Weber tehát kellő időben meghalt, politikaelméleti örökségét az új magyar demokrácia hajnalán, a harmadik Magyar Köztársaság megalakulása előtt egy évvel, ki is nyomtattuk a “Medvetánc füzetek”-ben. Lelkesen olvasták idősebbek és “szeplőtelen” fiatalok egyaránt és biztosan lennének olyanok, akik saját magukra ismernének a könyv utolsó lapjain adott kép alapján. Kicsit talányos vagyok, de csak azért, hogy aki most veszi kézbe ezt a könyvet, az maga vonja le az adódó következtetéseket. 90 táján ugyanis euforikus hangulatban beszéltünk a rabság elmúlásáról, a hosszú idő óta szabad, független Magyarországról, nagyszerű esélyeinkről, a magyar politikai gondolkodás örökségéről, kultúránk kincseiről, az európai szellemi áramlatokba bekapcsolódásról és folytathatnám nagyon sokáig a témák és remények felsorolását. Nem gondoltuk, hogy temetetlen holtak fognak feltámadni és keserves eszmék csontvázai fognak kiborulni a szekrényekből, csakhogy divatosan fejezzem ki magamat.
Valamiért elfelejtkeztünk arról, hogy a társadalmi élet nem szellemi álomvilág, hanem minden rendszerben az egymással harcoló érdekek küzdőtere. A társadalom szerveződésében erők működnek, kráciák alakulnak ki. Válogathatunk, hogy mi tetszik: arisztokrácia, plutokrácia, demokrácia. Kevesek, kiválók, gazdagok, tömegek erőn alapuló államrendje. Lehet azt mondani, hogy a demokrácia nem jó, de hát – sokak szerint – nem találtak ki jobbat nála. Európában, jelenleg erre törekszünk.
Persze azt is lehet mondani, hogy a helyes államberendezés a teremtés rendjéből következik és vannak illetékes személyek, akik meg tudják mondani nekünk, hogy milyen rend van a teremtésben. Ahhoz kell igazodni és az igazodást bizonyos erők fogják megteremteni. Mindenesetre, állapodjunk meg abban, hogy az államok továbbra is léteznek, minden állam erőszakon alapszik, az állam a fizikai erőszak monopóliumára tart igényt. Más szavakkal, a mai állam, csakúgy, mint más, történetileg korábbi szervezetek, emberek uralma más emberek felett, amely az általa törvényesnek kinyilvánított erőszak eszközére támaszkodik.
A parlamentáris demokráciában a hatalom s így az erőszak gyakorlása is megosztottá válik. Ámde mindig megmarad a kísértés, és ebből adódóan a törekvés, a teljes hatalom megszerzésére. A hatalomért pártok versengenek, amelyek valamilyen ügyért harcolnak, meghatározott cél elérésére törekszenek. Az, hogy mi az ügy, mi a végső értelem, amiért dolgozni kell, az hit kérdése. Hinni lehet sokféle eszmében, a haladásban, külső célokban, de a hit nélkülözhetetlen a hatékony cselekvéshez. Bár a politikus számára a hatalomért folyó harc elkerülhetetlen, bár a hatalmi ösztön a politikus normális tulajdonságai közé tartozik, azonban bűnt követ el akkor, ha tevékenysége nem egy ügy melletti elkötelezettségből ered, hanem a hatalom csillogó látszatáért harcol valamilyen tényleges tartalom helyett. Az önimádat, a színészi alakítás mindig kísérti a politikust.
A politikai aktivitást pártokban fejtik ki az elkötelezett emberek. A politizáláshoz azonban érteni kell. A politika az idők folyamán szakmává, üzemmé fejlődött, amelyet a hatalmi harcokban és módszerekben jártas emberek működtetnek. Az erényes, becsületes hivatalnok nem alkalmas vezető politikusnak. A vezető politikusnak – ha kell – programot, módszert kell változtatni, hiszen a sikeres politikai harc a lehető legtöbb szavazat, mandátum megszerzésére irányul. A vezérszemélyiségtől azt várják el, hogy a választási harcban, megfelelő demagóg szöveg hangoztatásával, maximalizálja hívei esélyét a remélt győzelemre és az ebből eredő jutalomra. Hiszen a hatalom birtoklásának mámorán túl – vagy előtt – nagy jelentősége van annak, hogy az igyekezet mit hoz a konyhára. A pártvezérek a hű szolgálatokért a legkülönbözőbb hivatalokat osztogatják, a pártharcok kivétel nélkül elsősorban a hivatalokért, az ezzel járó pénzek megszerzéséért folynak. Azt mondják, hogy – elsősorban Amerikában – bizonyos pártok kizárólag állásvadászatra rendezkedtek be és programjukat rendszeresen változtatják a szavazatszerzés esélyei szerint. A vezér sikere attól függ, hogy képes-e a számára nélkülözhetetlen kíséret jutalmáról folyamatosan és tartósan gondoskodni. Persze, az igazi párthívek nemcsak a programért, hanem hívő, személyes odaadással egy konkrét, karizmatikus emberért is dolgoznak. Ez igen nagy mozgató erő, a vezérért dolgozni nagy belső megelégedést jelent. A hívek eszmei és anyagi érdekei szorosan kötődnek a vezértől remélt párthatalomhoz. A tábor azonban csak addig tartható össze, amíg a bajtársak meghatározó részét a vezér személyébe és az általa képviselt ügybe vetett őszinte hit inspirálja. A hit azonban, még akkor is, ha egyénileg őszinte, az esetek nagy többségében nem több, mint a hatalom, az abban részesedés jóérzésének, a zsákmány, a javadalmak iránti vágy etikai “legitimációjának”, esetenként a bosszúnak a megélése. Ezt a jelenséget mi is, ma is tapasztaljuk, mert ahogy múlik az idő a rendszerváltás után, ez az utóbbi motívum egyre gyakrabban és nyilvánvalóbban merül fel, igazságtételt követelve, legalább utólagosan, kérdésbe téve a bársonyos forradalom vértelen jellegének célszerűségét.
A hit, vagy az érzelem azonban változhat. A hosszabb, sikeres küzdelemhez pártfegyelemre van szükség, amely keretek között tartja az egyes emberek cselekvését, megnyilatkozásait. A fegyelem elsődlegessé válik a lelkiismereti megfontoláshoz képest. Kötelesség, alapvető erény lesz a tévesnek látszó döntés, parancs engedelmes végrehajtása, a szemmelláthatóan valótlan állítás hangoztatása, képviselete. Az apparátus csak akkor lesz hatékony a vezető számára, ha megvalósul a kíséret szellemi proletarizálódása, a tábor “ lelki kiszikkadása”. Max Weber úgy látta, hogy ez a jelenség biztosan bekövetkezik, ha a pártok népszavazásra támaszkodó vezérek vezetése alá kerülnek. A vezetők versenyében pedig az nyer, akit leghatásosabban követ a pártgépezet, akár a parlament feje fölött is.
Ezzel pedig vége a demokráciának, kár volt megválasztani és fizetni a több száz képviselőt. Elvileg a képviselők tanácsában, a választottak “okos gyülekezetében” valósul meg a nép sokféle vélekedésének eredője, ha azonban egy embernek ereje van, akkor rá tudja erőltetni az akaratát a többiekre s az ő elképzelése lesz a törvény és a rend. Az egy ember uralma pedig még világosabbá teszi a politikai erőszak jelenlétét, meghatározó jellegét. Nincs önálló gondolat, különvélemény, szabad vita. Életveszélyes lesz a meggyőződés követése.
Az ember azt gondolhatná, hogy a gondolkodó eleresztette a fantáziáját, csakhogy a korábbi történelem és ami 1933 után következett, igazolta az erőszak örök törvényeit. Mert hát aki bármilyen cél érdekében erőszakos eszközökkel szerződik, annak számolni kell választása következményeivel. Ismételjük meg: aki a maga igazságát a földön erőszakkal akarja megvalósítani, annak emberi “apparátusra” van szüksége, az apparátus pedig csak akkor fog működni, ha megfelelő jutalmakat helyezünk kilátásba. S ha elővesszük napjaink sajtóját, láthatjuk, hogy a politikai harc feltételei között, e jutalmak között – az anyagi szempontokon túl – helyet talál a gyűlölet és bosszúvágy, az irigykedő neheztelés, az ellenség rágalmazásában és befeketítésében megnyilvánuló önigazolás és kielégülés. E lélektani jutalmak mellett, persze, megjelenik a kaland, a győzelem, a zsákmány, a hatalom birtoklásának élménye is.
A világos látást zavarni tudja a pártok igyekezete, amellyel alkalmilag, a rokonszenv megnyeréséért, reklámcélokból magukhoz csábítanak pártonkívüli tekintélyes embereket, értelmiségieket, hogy rájuk mutathassanak: valójában ezek is a mi embereink. Szándékosan nem törődve a jelennel, hadd utaljak a múltra, amikor a szovjet rendszer látogatásra hívta az európai gondolkodás és művészet nagyjait, hogy egy Patyomkin-utazás eredményeként megszerezze támogató nyilatkozatukat. Volt, akit sikerült meggyőzniük, és volt, akit nem. Sartre 1956-ig szovjetbarát volt, míg Gide Retour de l’U.R.S.S. című műve az utóbbira példa. A két háború között Nagy Lajos és Illyés Gyula kapott meghívást, a háború után Németh Lászlót szerették volna megnyerni. Fontos volt, hogy Kodály ott legyen bizonyos rendezvényeken. Az államvezetést elégtétellel töltötte el, ha egyes összejöveteleken megjelentek az egyházi vezetők és együtt ürítették poharaikat az őket felszámolni törekvő pártemberekkel.
Ha valaki – velem együtt – követte Max Weber ezirányú gondolatait, annak egyáltalán nem lesz különös, hogy a társadalomtudós arról kezd beszélni, hogy aki a lelke üdvét és mások lelkének megmentését keresi, az ne a politika útján keresse azt, hiszen a politikának egészen más feladatai vannak, olyanok, amelyek csak erőszakkal oldhatók meg. A politikai géniusz belső feszültségben él a szeretet Istenével – mondja. Weber ismeri az evangélium tanítását, ismeri a Hegyi beszéd abszolút etikáját, tudja, hogy annak parancsaival nem lehet tréfálni. Tudja, hogy a “ne állj ellent erőszakkal a gonosznak” felszólításra a politikus éppen az ellentétes értelmű felhívással válaszol. A korai keresztények jól tudták, hogy aki politikára adja a fejét, diabolikus erőkkel szerződik. Weber tisztán látja a helyzetet, elemzése kiváló és használható, az evangélium szerint gondolkodónak nincs is más dolga, minthogy leszögezze a maga erőszakmentes álláspontját.
Weber ugyanis nem erőszakmentes, politikai felelősséget vállal, de tudja, mit tesz, amikor így dönt.
Negyven éve nyerte el végső formáját Bulányi könyve Isten országáról. Abban a könyvben egyedül az Újszövetség négy szerzőjére hivatkozott. Azt lehetne mondani, hogy az evilági országról és annak működési elveiről leírtak egy magányos gondolkodó nézetei. Ilyet, természetesen, csak az fog mondani, aki nem olvasta a világirodalom-világtörténelem idevágó megállapításait, amelyek az írásbeliség kezdeteitől leírják a hatalom, az erőszak, a politika tetteit. Mindent tudunk arról, hogy mit tehet – és meg is tesz – az erő birtokosa azokkal, akiket gyengébbeknek tart. Régen is és ma is csupán az a kérdés, hogy a hatalom és erő alkalmazásának kérdésében hol állunk. Most, az evangéliumokon túl szükséges referenciák beszerzése érdekében javaslatot teszek Weber könyvének polcunkra tevésére. Mert bár Machiavelli is kitűnő elemző, stílusa irodalmi és jól tudja, mit kell tenni a fejedelemnek a hatalom megszerzésére illetve megtartására, azért Weber jóval közelebb áll hozzánk mind időben, mind pedig a politikai helyzetet tekintve. Háború és elnyomás utáni állapotból nyílik lehetőség a szabad, demokratikus társadalmi rend felépítésére. A remény és jószándék érzelmeivel indulhatunk neki az új világnak, de 1920-ban – és most már látjuk, hogy 1990-ben is – nemhogy ott kísértett, hanem ott terpeszkedett a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvés. Mutato nomine de te fabula narratur. A történelem ugyanis – a kosztümök cseréjétől eltekintve – lényegében ismétli vagy ismételheti önmagát. Hazánk bizonyos értelmiségi körei – a felszabadulás mámorában – nem látták azt, amit Weber 1919-ben megfogalmazott: az új korszakban ismét kétesélyes az emberi élet alakulása. A kibontakozás nem egyértelmű. Nézeteit, amelyek számunkra is tanulságosak és cselekvési lehetőséget is adnak, igyekszem most pontosan idézni.
“Nem a nyár virágzása áll előttünk, hanem inkább jegesen sötét és szigorú sarki éjszaka. Ebből a szempontból mindegy, hogy külsőleg melyik csoport kerekedik felül. (…) Mikor ez az éjszaka lassan elvonul, ki lesz még életben azok közül, akiknek látszólag oly gazdagon virágzott a tavasz? Mi lesz bensőleg önökkel addigra? Megkeserednek? Vagy nyárspolgárokká válnak? Egyszerűen érzéketlenül fogadják el a világot és munkájukat? Vagy a harmadik, de semmi esetre sem a legvalószínűtlenebb eshetőség következik be mindazok számára, akiknek ehhez megvan a tehetségük, és – ami gyakori és rossz dolog – mindazok számára, akik e divat követésére kényszerítik magukat: misztikus menekülés a valóságtól? Minden ilyen esetben levonom majd a következtetést, hogy nem nőttek fel saját tetteikhez, a való világhoz és ennek mindennapjaihoz. (…) Jobban tették volna, ha egyszerűen az ember és ember közti testvériességet ápolják; egyébként pedig szakszerűen végezték volna napi munkájukat.”
Bátorkodom megjegyezni, hogy ezt a szöveget nem én találtam ki, hanem Max Weber, 1919-ben. Nem én tettem a magyar fordítás borítójára, hanem valaki más. A tanulságot sem én akarom levonni, rábízom azokra, akiknek egyáltalán van kedvük tanulságokat levonni. Egy politikus, a demokratikus átalakulás hajnalán, ilyen jellegű, Bibó-kollégiumbeli hozzászólásomra elutasítólag válaszolt. A fordító, vagy a “Medvetánc-füzetek” kiadója, azért megérzett valamit – ma úgy mondanák: víziója volt –, hogy a felhőtlen lelkesedés korában éppen ezt a szöveget tette a hátsó fedőlapra.
Egy újnak látszó kor elején nem nagy boldogság ilyesmit hallani. A 19-es müncheni fiatalok is jobbat vártak, de – mint Max Horkheimer megjegyezte – “oly pontos volt mindaz, amit mondott, tudományosan oly szigorú, hogy az előadás után egészen szomorúan ballagtunk haza”. Ez a szomorúság nálunk 1990 után fokozatosan hatalmasodott el és ma már közhely traumatizált Magyarországról és gondolkodókról beszélni. A józan ember nem a kapitalizmusban és az ásatag eszmékben – azokról valamennyit mégis csak tudott – hanem önmagában csalódott. A csalódottság és a hiábavalóság érzése aztán másokat elvitt a Kossuth-térre, ott remélvén a megváltást, mivel az ostoba jelszavak és ugyanolyan cselekvések révén próbálták megoldani azokat a kérdéseket, amelyeket józan ésszel, a valós történelmi igazságokhoz igazodva, nem az utcán, hanem az erre a célra létrehozott intézményekben, egymást megbecsülve és megérteni akarva kellett volna tisztázni és megoldani. Ebben bízva nem alakítottuk át az Országház épületét múzeummá vagy nem adtuk el luxusszállóként egy gazdag külföldinek. Abban egyetértek Weberrel, hogy akinek nincs elég ereje a tárgyilagosságra, nincs elég türelme és kitartása, nem tudja elviselni a kudarcokat anélkül, hogy azokra durván válaszolna, az jobb, ha a mindennapi tisztességes munkavégzésben keresi emberi feladatának teljesítését. Ez nem jelent alacsony színvonalat, ez önismeretet és emberi tisztességet fejez ki.
A politika az erőszak világa, ezért tőlünk idegen. Ámde benn élünk a világban, ezért ismernünk kell a politikát, szándékait, módszereit éppen azért, hogy elkerüljük a kísértését, nehogy szolgáivá tegyen minket. Akinek értelme, jó idegrendszere és ideje van, az nyugodtan figyelje, mi zajlik a politika színpadán, hogy – lehetőség szerint – segítsen megóvni barátai becsületét, embertársai életét az erőszak káros hatásaitól. Nyitott szemmel élünk a világban, igyekszünk tájékozódni, de nem lépünk fel arra a forgószínpadra, amelynek közepe felé, semmit sem kímélve, igyekszenek az emberek, ott remélve a nyugalmat. Antipolitikusnak lenni nem műveletlenség és nem lustaság, hanem éppen a politika törvényeinek ismerete és a bázis népének a szolgálata. Ez elég komoly feladat ahhoz, hogy megfeleljen lelkiismeretünk szavának és megadja önbecsülésünket. Az antipolitikus nem nép- vagy nemzetellenes, nem haladásellenes e szavak mindennapi értelmében, útját nem szegélyezik torlaszok és felgyújtott autók, szétrombolt utcák, emberi életek.
A demokrácia számunkra nem csúcsérték, de van értéke a korlátozatlan erőszakhoz viszonyítva. Aki a demokráciát támadja, az visszalép a társadalmi fejlődés útján. Aki tehát védi a demokráciát, az nem megy az elszabadult szenvedélyektől forrongó Kossuth-térre. Mi még kevésbé. Ahogy az eltelt idő mutatta, a hatalmi monopóliumra törekvő is megtalálja az utat a parlamenti többség meggyengítésére. Megfelelő ígéretekkel a népet nyerheti meg – erről tanúskodik az elég különös népszerűségi lista – más ígéretekkel pedig azokat a pénzembereket, akik nélkül sem választási kampányt sem a milliárdos adósság felszámolását nem lehetne véghezvinni. Ezek egyszerű tények, az újságokból tudhatjuk még a neveket is, egyébként pedig sejthetjük, hogy az, ami a média tengeréből kilátszik, csak a jéghegy csúcsa, sok háttéralku lehet és nincs minden titkos tanácskozásról kilopott magnófelvétel. Talán az egyházi tanácskozásnak sikerült eddig a legnagyobb diszkréciót megvalósítani, ehhez a résztvevőknek több tehetsége volt.
Valamit valamiért. Nem kívánom ismételni a korábban leírtakat. A politikai nyereség egyként fizet a nyertes politikusnak és a támogatást nyújtó tőkésnek. Suum cuique. A tőkés a dolgozók jótevőjének, a politikus szelíd báránynak fog mutatkozni. Segít ebben az is, ha a politikus vallásosnak mutatkozik. Ezt már Machiavelli is tanácsolta a fejedelemnek. Úgy tűnik, a gyakorlati politikusok és szellemi emberek maguktól is, újból is, felismerik a tömegek irányításának eme hatásos eszközét. Elég erő birtokában módosulhat az alkotmány, új szerepek születhetnek a rendteremtők számára, hazánk keresztény államnak is kimondható, hiszen sok frissen felállított kereszt és szobor igyekszik ezt elhitetni. Kivel is? Ha újból a politikai és hazafias legendák és álmok világában élünk, könnyű lesz rendet teremteni. Az nem látszik azonban, hogy a mitológia mennyiben teszi lehetővé a jelen, globális világban éléshez szükséges termelést és politizálást. Az elégedetlenség újabb Kossuth-teret is szülhet, esetleg más előjellel. Ismét megjelenhet az erőszak, összecsaphatnak az emberek. Mi azonban nem leszünk ott, ahol a harc szüli a rendet.
A létező szocializmus végéhez érve elmondhatjuk, hogy elég jó áttekintésünk van egy olyan társadalmi rendszer működéséről, amely a munkásság felszabadításának szép gondolatából embertelen, gyilkos folyamatot indított el. Hegy méretű dokumentumanyag áll rendelkezésünkre a tiszta, pontos, még pontosabb látásig. Azt szeretném, hogy ma is nyissuk ki a szemünket, mert a történelem laboratóriumában, régi laboratóriumi kézikönyvek és jegyzőkönyvek alapján hajszálpontosan zajlik az emberiség nagy színjátéka, a Comédie humaine, amelyet oly jól látott a huszonéves Balzac: a feltörekvő vidéki fiatalember és a korrupt, cinikus városlakó harcát, a pénz, az irgalmatlanság, a gyengék legázolásának társadalmi rendszerré szerveződését, amelyben csak azok a becsületesek, akik szerény életükben találják meg a boldogságot. Illusions perdues? Elvesztett illúziók? Össztársadalmi elkeseredettség? Értelmiségi bánat? Tetszettek volna több realista regényt, Shakespeare drámát olvasni, s akkor tudhatnák, milyen a világ és hol a helye benne a becsületes embernek. 90-ben lehetett érezni, hogy nem fognak simán menni a dolgok, még ha nem is a mai jelenségekre, leszerepelt eszményképeinkre gondoltunk. Az kevéssé vigasztal, hogy sejteni lehetett ezt is. Sőt, egyáltalán nem vigasztal, mivelhogy újból igazolódik, hogy nincs remény. Az ember a legveszedelmesebb teremtmény a földön. Reménytelenül reménykedtünk abban, amiben nem lehet reménykedni, az erőszakon nyugvó boldogságban, és ma valóban megkérdezhetjük: újra kezdődik a múlt?
Ideje lesz másfelé fordítani a tekintetünket.
(2008. június)
Illusztráció: Max Weber
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
