Wolfgang Borchert: Radi
Ma éjjel nálam járt Radi. Szőke volt, mint mindig, és nevetett azzal a puha, széles arcával. A két szeme is olyan volt, mint mindig: kissé félénk és kissé bizonytalan. Az a pár szőke borosta is ott volt az állán.
Minden olyan volt rajta, mint mindig.
De hisz te meghaltál, Radi, mondtam.
Igen, felelte, kérlek, ne nevess.
Mért nevetnék?
Mindig nevetgéltetek rajtam, tudom én jól. Mivel olyan furcsán rakom a lábam járás közben, s mivel iskolába menet csupa olyan lányról beszéltem, akiket egyáltalán nem is ismertem. Ezen aztán mindig is nevettetek. Mint ahogy azon is, hogy kicsit mindig félénk voltam, ezt egész pontosan tudom.
Már régóta halott vagy? kérdeztem.
Nem, egyáltalán nem, mondta. De télen estem el. Nem tudtak rendesen elföldelni. Hiszen fagyott volt minden. Minden kőkeményre volt fagyva.
Hát persze, hisz Oroszországban estél el, ugye?
Igen, mindjárt az első télen. Ne nevess ki, kérlek, de nem valami kellemes dolog Oroszországban halottnak lenni. Nekem ott minden olyan idegen. A fák olyan idegenek. Olyan szomorúak, tudod? Többnyire égerfák. Ott, ahol fekszem, csupa szomorú égerfa áll. És néha a kövek is sóhajtoznak. Azért, mert csak kénytelenségből orosz kövek. Az erdők pedig jajonganak éjjelente. Mivel csak kénytelenségből orosz erdők. És a hó is jajong. Mert csak kénytelenségből orosz hó. Igen, minden idegen. Minden annyira idegen.
Radi ült az ágyam szélén és hallgatott.
Talán mindezt csak azért érzed így, mivel halottnak kell lenned, mondtam. Rám nézett: Gondolod? Ó, nem, hidd el, minden oly borzasztóan idegen. Minden. A térdére pillantott. Minden annyira idegen. Még az ember maga is.
Saját maga is?
Igen, kérlek, ne nevess. Ugyanis ez így van. Épp ez az, hogy az ember saját maga oly borzasztóan idegen. Ne nevess, hidd el, épp ezért jöttem el hozzád ma éjjel. Hogy megbeszéljem veled ezt a dolgot.
Velem?
Igen, kérlek, ne nevess, épp veled. Hisz te nagyon jól ismersz, nem?
Eddig legalábbis úgy gondoltam.
Csak nyugalom. Nagyon jól ismersz. Úgy értem, tudod, hogy milyen a kinézetem. S nem azt, hogy belül milyen vagyok. Úgy gondolom, azt, hogy milyen a kinézetem, igenis tudod, nem?
Igen, szőke vagy. Az arcod telt.
Nem, mondd csak nyugodtan, hogy puha arcom van. Jól tudom, hogy így van. Tehát –
Igen, puha arcod van, amely mindig nevet, s közben széles.
Igen, igen. Na és a szemem?
A szemed mindig kissé… kissé szomorú és sajátos volt –
Nem kell hazudnod. Igen, félénk és bizonytalan szemem volt, mert sohasem tudtam, elhiszitek-e nekem mindazt, amit a lányokról mesélek. S egyéb? Mindig sima volt az arcom?
Nem, nem volt az. Az álladon mindig volt néhány szőke borosta. Úgy gondoltad, hogy senki sem látja. De mi mindig láttuk.
És nevettetek.
És nevettünk.
Radi ült az ágyam szélén, és a tenyerével a térdét dörgölte. Igen, suttogta, ilyen voltam. Egészen ilyen.
S akkor hirtelen rám nézett azzal a félénk szemével. Megtennél nekem egy szívességet, igen? De kérlek, ne nevess – kérlek. Gyere velem.
Oroszországba?
Igen, egész gyorsan oda lehet érni. Egyetlen pillantás az egész. Csak mert még mindig ilyen jól ismersz, kérlek.
Megragadta a kezemet. Úgy éreztem, mintha havat érintettem volna. Egészen hűvös volt. Egészen laza. Egészen könnyű.
Néhány égerfa között álltunk. Hevert ott valamilyen világos holmi. Gyere, mondta Radi, ott fekszem én. Én csak egy emberi csontvázat láttam, olyat, amilyet még az iskolából ismertem. Egy zöldesbarna fémdarab hevert mellette. Ez a páncélsisakom, mondta Radi, csupa rozsda, és a moha is benőtte. Aztán a csontváz felé intett. Ne nevess, kérlek, mondta, de ez én vagyok. Képes vagy ezt megérteni? Ismered a külsőmet, ez biztos. Akkor mondd meg magad: lehetek én ez itt? Vélnéd, hogy én vagyok? Nem találod rettenetesen idegennek? Hisz nincs rajtam semmi ismerős dolog. Már egyáltalán nem vagyok felismerhető. Mégis én vagyok az. Kizárt, hogy más legyen. De képtelen vagyok felfogni. Oly borzalmasan idegen. Ahhoz, ami régebben voltam, ennek nincs semmi köze. Ne, kérlek, ne nevess, de nekem itt minden oly borzalmasan idegen, annyira érthetetlen, annyira távoli. Leült a sötét földre, és szomorúan nézett maga elé.
A korábbi dolgokhoz ennek már nincs semmi köze, mondta, semmi, az égvilágon semmi.
Aztán az ujjhegyeivel felcsípett valamennyit a sötét földből, és megszagolta. Idegen, suttogta, egészen idegen. Felém nyújtotta a földet. Az olyan volt, mint a hó. Olyan volt, mint Radi keze, amellyel az imént megragadott: egészen hűvös. Egészen laza. Egészen könnyű.
Szagold meg, mondta.
Vettem egy mély lélegzetet.
Na?
Föld, mondtam.
És?
Kicsit savanykás. Kicsit keserű. Igazi föld.
De ugye idegen? Hát nem teljesen idegen? És nem undorító, nem?
Mélyen belélegeztem a földszagot. Hűvös volt, laza és könnyű. Kicsit savanyú. Kicsit keserű.
Jó szag, mondtam. Földszag.
Nem utálatos? Nem idegen?
Radi félénk szemmel nézett rám. De hát annyira utálatos szaga van.
Szagoltam.
Nem, minden földnek ilyen a szaga.
Úgy gondolod?
Mindenképpen.
És nem érzed undorítónak?
Nem, kimondottan jó szaga van, Radi. Szagold csak meg alaposabban.
Ujjhegyei közé csippentett egy keveset, majd megszagolta.
Minden földnek ilyen szaga van? kérdezte.
Igen, mindnek.
Mély lélegzetet vett. Beledugta az orrát a földdel teli tenyerébe, és mélyet lélegzett. Aztán rám nézett. Igazad van, mondta. Talán mégiscsak egészen jó szaga van. Viszont mégis idegen, ha arra gondolok, hogy ez itt én vagyok, mégis borzasztóan idegen, hidd el. Radi ült, és szagolt, megfeledkezett rólam, s csak szagolt, és szagolt, és szagolt. És egyre ritkábban mondta azt, hogy idegen. És egyre halkabban mondta. Csak szagolt, és szagolt, és szagolt. Én ekkor lábujjhegyen hazatértem. Reggel fél hat volt. Az előkertekben mindenütt kilátszott a hó alól a föld. Hűvös volt. És laza. És könnyű. És jószagú. Felkeltem és vettem egy mély lélegzetet. Jószagú, Radi, suttogtam. Tényleg jószagú. Olyan a szaga, mint az igazi földnek. Egészen nyugodt lehetsz.
Szalai Lajos fordítása
Illusztráció: Katonasír (pixabay.com)
Cimkék: műfordítás, próza
