Teffi: Kisváros
Ez a kisváros egész kicsi volt – ezernegyvenen éltek benne, volt egy temploma és nagyon sok kocsmája.
A városkát egy kis folyó szelte át. A folyót valamikor a régi időkben Szekvánának, majd Szajnának hívták, és amikor a városka megtelepült a partján, a lakosok „az ő Nyevkájuknak” kezdték nevezni. De hogy nem felejtették el a régi nevét sem, azt bizonyítja a mondás: „Úgy élünk, mint a kutyák a Szajnán – soványan.”
Zsúfoltan élt a lakosság a külvárosban, Passyban is, és a Rive-Gauche-on is. Foglalkoztak mindenfélével. A fiatalok többsége fuvarozással – sofőrként. A felnőtt férfiak kocsmákat vezettek vagy azokban szolgáltak: a barna bőrűek mint cigányok és kaukázusiak, a szőkék mint kisoroszok.
A nők ruhákat, sapkákat varrtak egymásnak. A férfiak adósságba verték magukat.
A férfiakon és a nőkön kívül a városka lakossága miniszterekből és tábornokokból állt. Közülük csak kevesen foglalkoztak fuvarozással – a többség főleg az adósságaival és emlékirataival foglalkozott.
Az emlékiratokat saját nevük még nagyobbá tétele és kortársaik megszégyenítése céljából írták. Az emlékiratok között csak annyi különbség volt, hogy az egyiket kézzel írták, a másikat géppel.
Az élet egyhangúan telt.
A városkában néha-néha megjelent valamilyen kis színház. Életre kelt tányérokat és táncoló órákat mutattak be. A lakosok ingyenjegyeket követeltek maguknak, viszont az előadásokhoz rosszindulatúan viszonyultak. Az igazgatóság ingyenjegyeket osztogatott, majd a színház csöndben kimúlt a publikum ujjongó szitkozódása közben.
Volt a városkának egy újságja is, amit szintén mindenki ingyen szeretett volna megkapni, az újság azonban keményen ellenállt, nem adta meg magát, és életben maradt.
A társasági élet keveseket érdekelt. Főleg az orosz borscs jelszavára gyűltek össze, akkor sem sokan, ugyanis annyira gyűlölték egymást, hogy képtelenség volt húsz olyan embert összegyűjteni, akik közül tíz ne lett volna a másik tíznek ellensége. Ha pedig nem volt, rögtön azzá vált.
A városka fekvése nagyon különös volt. Nem mezők vagy erdők vagy dombok, de a világ legfényesebb fővárosának utcái vették körül, csodálatos múzeumokkal, galériákkal, színházakkal. A városka lakói azonban nem keveredtek, és nem olvadtak össze a főváros lakóival, s nem érdekelték őket az idegen kultúra termékei. Még üzleteiket is maguk vezették. S a múzeumokat és a galériákat csak igen kevesen látogatták. Nem volt rá idejük, aztán meg minek is?! – „A mi szegénységünkben ilyen finomkodást!”
A főváros lakói kezdetben érdeklődéssel figyelték őket, tanulmányozták erkölcseiket, művészetüket, életmódjukat, úgy, ahogyan egykor a kulturált világ az aztékok iránt érdeklődött.
Kihalófélben lévő törzs… Utódai azoknak a nagy és dicső embereknek, akiket…, akik…, akikkel dicsekszik az emberiség!
Azután kihunyt az érdeklődés.
Tűrhető sofőrök és varrodáink számára varrónők kerültek ki közülük. Furcsák a táncaik, és érdekes a zenéjük…
A városka lakói különös argót beszéltek, melynek mélyén azonban a filológusok könnyen felfedezték a szláv gyökereket.
A városka lakói szerették, ha törzsükből valaki tolvajjá, szélhámossá vagy árulóvá vált. Szerették még a túrót és a hosszú telefonbeszélgetéseket.
Sohasem nevettek, és nagyon rosszak voltak.
Fordította: Kun Tibor
Тэффи: Городок. In: О. Р. Демидова (szerk.): Мы. Русский христианский гуманитарный институт, Санкт – Петербург, 2003. 624 oldal, pp. 122 – 123.
Teffi (igazi családneve: Lohvickaia), Nagyezsda Alekszandrovna. Szentpétervár, 1872. máj. 21. – Párizs, 1952. okt. 6. Orosz írónő, költő. Hazájában humoros írások szerzőjeként vált ismertté, stílusa azonban nem volt mentes az őt körülvevő világ sorsa felett érzett szomorúságtól. A humort később filozófiai elmélyültség hatotta át. 1920-ban Párizsba emigrált, ott is halt meg szegényen, betegen, magányosan. Bibliográfiájában több, mint 500 mű címe szerepel közel 200 kiadásban két nyelven.
Kun Tibor a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: K. Nagy Lajos fényképfelvétele
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
