Pólya Zoltán: Hírek kávé mellé
Az idős férfi olyan régóta ücsörgött a sarokban, az újságja fölött merengve, hogy az már Erikának, a pincérnőnek is feltűnt. A pult mögül, szeme sarkából leste a talán úgy hatvanas, őszes hajú – és borostájú férfit, ahogy ül ott, könyökénél az üres csészével, nagyjából tizenöt percenként lapozva egyet. Végül nem bírta tovább, és amikor Bea előjött a raktárból, csendesen, visszafojtott izgalommal suttogta a fülébe:
— Már megint itt ül.
— Kicsoda?
— Hát a vén fószer. A sarokasztalos.
Bea csak odapillantott, majd szórakozottan bólintott. Láthatóan jobban érdekelte most a rendelés előkészítése, mint a hallgatag vendég. Elővette a nagyker prospektusát, azt lapozgatta, időnként bejelölve tollával egy-egy árucikket. Beosztottja sem ácsoroghatott sokáig, mert újabb betérők érkeztek, fagytól piros orrú fiatalok, hónuk alatt mappákkal meg laptoptáskával. Ilyenkor, reggel, mindig volt nyüzsgés, a kávé mellett jól fogyott a péksütemény, a kis helyiségben ritkán fordult elő, hogy ne ült volna valaki a kovácsoltvas asztalkáknál. Aztán jön a kilenctől délig tartó pangás, hogy délután, a munka után beesők pörgessék megint a forgalmat.
Erika odalibbent a drága ruhát viselő fiatalokhoz, közben azért rá-rápillantva az öregemberre. Az egyetemisták helyet foglaltak nagy zajjal, de a férfit ez sem zavarta, föl sem nézett, pedig a srácok hangoskodtak, nevetgéltek, összetolták a székeket. Erika hátát megcsapta a hideg levegő, ahogy közben távozott egy párocska, és már ugorhatott is, hogy gyorsan leszedje az asztalt utánuk. Így ment ez még vagy negyed óráig, amikor végre megpihenhetett a pult mögött. Bea közben meg készítette az újabb meg újabb cappuccinót.
— Adóellenőr.
— Mi? – Bea rápislogott a nála jóval fiatalabb lányra. Az ő vonásait már kezdte maga alá gyűrni az idő, keskeny ajkai körül éles vonalak rögzültek, még jobban kiemelve a mellette álldogáló pincérnő kislányos báját.
— Adóellenőr. Az öreg. – biccentett a férfi felé, aki éppen akkor fordított egyet az újságon, oda sem nézve, mit csinál. – Azért ül ott, mert figyeli a forgalmunkat.
— Hagyd már azt a bácsit. Inkább menj oda a srácokhoz, kérnek-e még teát.
Erika duzzogva engedelmeskedett, néhány percre megint lefoglalták a fiatalok. Tett-vett körülöttük, látszólag rá sem hederítve, hogy egyikőjük, egy hosszúkás arcú, jóképű srác elég feltűnően bámulja az ő dekoltázsát. Máskor kapva kapott volna az alkalmon, de most esemény volt, addig sündörgött hát, míg végre egészen közel került az öreghez. Azzal az ürüggyel, hogy a kint szitáló hóesést nézi, az ablakhoz libbent, majd válla fölött átsandítva rápillantott az újságra. A napilap éppen a „Hírek kávé mellé” rovatnál volt nyitva, de az öreget nem kötötték le a pletykák, csak ült ott, állát bal kezére támasztva, elbámészkodva Erika mellett.
— Mindig ott ül. – mondta sokatmondóan Beának, amint visszament a helyére.
— Na és? – Bea homlokráncolva számolgatott éppen valamit. – Ő a vendég, miért ne üldögélhetne?
— Hát csak hogy meg sem szólal. Figyeld meg, pontosan tízkor veszi a kabátját, és megy tovább. Mindig előre fizet, és mindig csak egy eszpresszót kér, feketén. Megfigyeltem tegnapelőtt, annál az újságosnál vásárol mindig …
— Erika.
— Tessék.
— A múltkor is összekevertél két rendelést. A cappuccinót meg a dupla kávét. Mert közben valami más lekötötte a figyelmedet. Aztán meg én rohangálhattam miatta. Úgyhogy légy szíves, a dolgodra koncentrálj inkább.
A lány fintorogva bólintott. Zsebrevágta az aktuális letolást, aztán már mehetett is a fiatalokhoz, akik teljesen felforgatták a kávézót, nevetgéltek meg idegen szavakat dobáltak a levegőbe társalgás közben, integetve neki, hogy kérik a számlát. Sóhajtva ment oda hozzájuk, ezúttal Beának címezve duzzogó pillantását. Noémi, a másik lány, akivel egymást váltva pincérkedtek Bea mellett, már úgy egy hónappal ezelőtt megjegyezte, hogy főnökük egészen távol jár mostanában. Azelőtt mindig, bármennyi dolga is volt, leültek, kávéztak meg pletykáltak egyet legalább hetente egyszer, átbeszélve a heti dolgokat, kik fordultak meg a kávézóban, amíg ő éppen nem volt bent – de ezek a nyugis kis pillanatok valahogy elmaradtak az utóbbi időben. Bea szemmel láthatóan fáradt volt, nem sokat aludhatott, éppen csak annyi időt szánt egy kis beszélgetésre néha zárás után, hogy kifogásait közölje a két lánnyal. Hogy nem hagytak váltópénzt a pénztárgépben, vagy hogy nem volt rendesen letörölve a pult – újabban Bea még mosolyogni is elfelejtett. Pedig a gyerekei nagyok voltak már, miattuk nyugodtan alhatott, és Noémi szerint a házassága is rendben lehetett, ő régebbről ismerte Erikát, tehát megbízható hírforrásnak számított.
A fiatalok távoztak, így Erika figyelmét teljesen lekötötte közben a poharak elhordása meg az asztal letörölgetése. Szórakozottan a nagy faliórára pillantott, amit Bea egy garázsvásárban guberált néhány éve. Még csak kilenc múlt. Zsebében csörgött az apró, ahogy szándékosan nagy zajt csapva visszasétált, tüntetően hajigálva a mosogatóba a poharakat. Főnöke fel sem nézett, inkább átment a raktárba.
Megint a sarokasztal felé tévedt a tekintete. Az újság még mindig ugyanott volt széthajtva, mint az előbb. Jóképű ember lehetett az öreg még fiatalon, állapította meg, csak azok a ráncok, azok a mély árkok valahogy elgyötörtté tették vonásait. Olyan volt, mintha mindig is ott ült volna, mint valami védjegy, mint a Bea által nagy gonddal elrendezett szobrocskák a sarokban lévő polcon. Beának ez a kávézó volt a mindene, ebben volt az egész vagyona, bármivel is foglalkozott korábban, és annak idején, amikor Noémi beajánlotta őt, Erikát ide, egész világosan a tudtára adta, hogy ezt a kávézót csakis a jó híre meg a kiszolgálás színvonala emelheti a többi fölé, és persze a családias légköre, mással nem is tud versenyezni a környékbeli kávézóláncokkal. Furcsa módon, az öreg mintha bevonzotta volna a vendégeket, az utóbbi időben egyre-másra fordultak meg náluk hírességek, főleg a közeli színházakból, de amikor ezt a múlt héten megemlítette Beának, az csak megmosolyogta, és jól kioktatta, hogy ők megdolgoztak ezért a sikerért, a közös sikerükért, ebben kell hinni.
Most, jobban megnézve, mintha hasonlított is volna valakire az öreg. Színész lett volna?
— Kér még esetleg valamit?
Erika maga sem tudta, mi vonzotta annyira a férfiban, aki a nagyapja is lehetett volna. Hirtelen ötlettel perdült oda elé, kihasználva az alkalmat, hogy éppen nem hívja senki, és Bea sincs az üzletben. Kedvesen mosolygott hát az idős férfira. Az mintha meg sem hallotta volna először, fekete szemöldöke alól véreres, barna szempár meredt rá, valami párás fátyol mögül pislogva rá úgy, mint nagyjából az egész világra körülötte.
— Parancsol?
A hangja. Olyan mély zengésű és kellemes, mint egy igazi színházi emberé.
— Csak azt kérdeztem, hozzak-e még valamit önnek.
— Nem kell. Köszönöm. – A férfi kipréselt magából egy kényszeredett kis mosolyfélét, majd elfordult tőle.
Erika bólintott, majd csalódottságában még szokott fenékriszálásáról is elfeledkezve sétált hátra.
Bea előkerült néhány perc múlva, a telefonját nyomogatva, ingerülten fésülve ki szeméből elszabadult, barna tincseit. Erika megvárta, amíg leteszi, és csak aztán fordult megint hozzá.
— Nem emlékeztet téged valakire az öreg?
A másik nő szemében vészjósló fény csillant, ám ezúttal Erika nem hagyta magát eltántorítani mondanivalójától. Még jobban visszavett a hangjából, úgy suttogta:
— Bea, még te mondtad, hogy a sikereinket mindig csakis magunknak köszönhetjük. Tegnap délután is volt bent két színész, itt osztogatták az autogrammokat, becs’ szó … És ha ez az öreg is az? Hiszen mindig ugyanannál a rovatnál hagyja nyitva az újságot, ahol a színházi hírek is vannak!
— Erika! Jaj, drágám. – Bea színpadias gesztussal a mennyezet felé emelte a tekintetét. – Miért érdekel téged annyira az a pasas? Mi olyan érdekes egy lepukkant öregemberben, akinek talán már csak ez a reggeli kávé az egyetlen öröme a világon?
A lány megbántva nézett vissza rá, duzzadt, piros ajkai megfeszültek.
— Csak azért, mert ott ül minden áldott nap, kér egy kávét, és úgy elvan magában nyolctól tízig. Órát lehetne hozzá igazítani. Meg Noémi is mondta, hogy mostanában egy csomó híres ember járt itt. Talán éppen miatta – és biccentett a sarokasztal irányába.
— Erika! Hányszor mondjam még, hogy ezt magunknak, és csakis magunknak köszönhetjük – vette elő a tanárnénis hangsúlyát Bea. – Ez az, amit a gyerekeim sem képesek nekem elhinni. Az, hogy ennyi ember jár ide a kezdeti bukdácsolások után… A te meg a Noémi kemény munkájának köszönhető. És ezért nem is tudok eléggé hálás lenni nektek.
— Köszönöm. – A lány elpirult. – De akkor is, szerintem színész lehetett valamikor.
Bea eltűnődve nézett az idős férfira, majd, mintha ítéletet hirdetne, vállára dobta a konyharuhát.
— Tudod, azt mondta nekem egyszer egy nálam okosabb ember, hogy olyan dologba kellene inkább belefognom, amihez valóban van érzékem, és ne csak neki akarjak megfelelni. Hogy a lelkesedés semmire sem elég ebben a világban. Na, azóta nem vagyok én kíváncsi mások múltbeli dolgaira. Elszaladok szalvétáért, mert látom, hogy fogyóban van.
Fél tíz múlt. Erika egyedül maradt a pult mögött, figyelmét lekötötték az újonnan érkezők, most szép csendben beáll ez a két-három vendég óránként, lehet lazítani a déli őrület előtt. El is feledkezett az öregről, mert közben megjött az italszállító is, és Erika, kihasználva, hogy nincs bent Bea, készített neki egy kávét, és átvitte neki, hozzáérve a vigyorgó fiú kezéhez közben.
A kismutató a tízesre vándorolt.
Valami nincs rendben.
Homlokráncolva nézett fel. Éppen fizetett az egyik vendég, nem túl udvariasan telefonálva közben. Pittyegett a terminál, és Erika a kijelzőre pillantva döbbent csak rá, hogy már elmúlt tíz óra. És az öreg még mindig ott ül a sarokasztalnál, és még mindig nem lapozott az újságjában. Elhűlten nézte a férfit, nem is érezte hátán a huzatot, ahogy Bea bejött hátulról. A másik nő láthatóan észre sem vette a változást, csak mostanában egyre megszokottabbá váló türelmetlen mozdulataival pakolászta odébb a holmikat.
— Az a vendég ott mintha intett volna.
— Még mindig ott ül.
— Miket beszélsz?
— Elmúlt tíz óra. És az öreg még mindig itt van.
Bea olyan hangosan vett nagy levegőt, hogy arra már Erika is felkapta a fejét.
— Erika. Menj oda a hármas asztalhoz. Fizetni szeretnének, nem látod?
A lány oda sem figyelt főnöke furcsa hangsúlyára, fél szemmel még mindig a sarokasztalt fixírozva sétált oda a hármashoz. A magában motyogó naftalinszagú nénike valahogy elővarázsolta tárcáját, ízületes ujjai nehezen forgatták már a pénzt. Erika látta, hogy Bea hirtelen ott hagyja fedezékét, de aztán az öreglányra kellett koncentrálnia, ahogy magában nevezte az idősebb hölgyeket, mert alig tudta fölváltani a tízezrest, és még csak borravalót sem kapott. Aztán egyszer csak úgy maradt a keze, és dermedten figyelte, mit csinál Bea.
— Aranyom, jól van?
Az idős nő arca vicces ráncokba futott össze, ahogy kissé bandzsítva felnézett a lányra. Erika végül tétován bólintott.
— Igen.
— Akkor jó. Felsegítené rám a kabátomat, kérem?
Erika természetesen segített a hölgynek, de a figyelme egészen máshol járt akkor. Beát nézte szájtátva, ahogy odasétál az idős férfihoz, és megáll az asztala mellett. Az öreg oda sem pillantott, csak akkor fordult a nő felé a feje, mintha valami óramű vezérelné, amikor az idős hölgy egy dunai uszály esetlenségével kivitorlázott a hidegbe. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, úgy maradtak csupán hárman a helyiségben.
— Finom volt a kávé? – Bea hangjában megint ott rezgett az a furcsa, ingerült hangsúly, ami az utóbbi időkben költözött a szavai mögé.
— Igen. – az öreg bólintott. – Köszönöm.
— És kér még valamit a kedves vendég?
Amaz nem válaszolt, csak nézett fel rá. Erika közben moccanni sem mert, már-már ijedten nézett főnöknőjére, sosem hallotta még így beszélni, ilyen gunyorosan, ilyen vészjóslóan.
— Nem kérek. – szólalt meg végre az öreg, láthatóan megtörve Bea hangsúlyától.
— Akkor jó. Mert már elmúlt tíz óra.
Az öreg szemeibe visszatérni látszott az a köd, a fátyol, ahogy elfordította a fejét.
— Tudom.
— Akkor legyen szíves, és távozzon.
A férfi láthatóan tétovázott egy kicsit, mintha ellent akart volna mondani neki, de végül felkelt nehézkesen. Megigazította kardigánját, elszöszmötölt a tárcájával, Bea meg közben végig ott állt mellette, melle előtt összefont karokkal. Aztán az öreg hirtelen megint megszólalt, és Erika majdnem elejtette meglepetésében a kiürült kávéscsészét.
— Nem lehetne, hogy legalább …
— Elég érthetően a tudomásodra hoztam, apa, hogy ennyit vagyok hajlandó engedni. Egy jottányival sem többet. Elmúlt tíz óra, megittad a kávédat, megmelegedtél, akkor menj, légy szíves, a dolgodra.
— A dolgomra. – visszhangozta az öreg a nő szavait. Nehézkesen az utca felé fordította a fejét, a hideg szélbe forduló kipirult arcok, a járdán maradt jégfoltokat kerülgető emberek felé. – Nincsen nekem már dolgom.
— Az már a te problémád. Magadnak köszönheted, hogy nincsen.
–Nem tehetsz ki egy vendéget csak úgy. – nézett most rá inkább könyörögve, mint tiltakozóan az idős férfi, és Erika úgy fogta vissza magát, hogy ne kezdjen el buzgón helyeselni. Hiszen semmit sem tett ez a különös, hallgatag öregember eddig, csak üldögélt csöndben.
— Ez itt az én kávézóm. – mondta erre kíméletlenül Bea. – És majd én eldöntöm, hogy ki jöhet be, és kinek kell távoznia. Volt kitől tanulnom, hogy mikor nem lehet szívbajos az ember, hogy kinek és mikor kell a szemébe mondani, hogy alkalmas-e arra, amire szerinte ő hivatott. Én megdolgoztam ezért a helyért meg a sikerért, és itt legalább nem kell könyökölni meg alakoskodni, hogy megfeleljek a művész uraknak… De ezt te úgysem értheted. Menj vissza a saját világodba.
Az öreg hosszan, nagyon hosszan ránézett, egy pillanatra görcsösen megrándult a jobb keze, aztán nagyot sóhajtott, és az ajtó felé indult csoszogva. Erika figyelte, hogyan lép át a küszöbön, és hogyan hőköl meg egy pillanatra az arcába csapó jeges szél elől. Végül összeszedte magát, és lassú léptekkel, kabátját magán szorosan összehúzva átlépdelt az utcán.
Összerezzent, amikor Bea nagy edénycsörgések közepette összeszedte az idős vendég után hátrahagyott csészét. El is indult vele a pult irányába, aztán hirtelen megtorpant, és ránézett Erikára, mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott áll.
— Era. – mondta lassan. – Ha ez az öreg holnap is bejönne ide …
— Igen? – Erika ijedten pislogott vissza rá.
Bea hatalmasat sóhajtott. Egy pillanatra megtörni látszott az a szálfaegyenes tartása, de aztán kihúzta magát, elsimítva mellén a ruha láthatatlan ráncait.
— Akkor maradhat fél tizenegyig. De tovább egy percig sem. Megmondhatod neki, hogy ez az én utasításom. Ha nem lennék bent, és akadékoskodna, akkor hívj fel nyugodtan. És … és kaphat egy croissont-t is. Azt majd én kifizetem.
Ezzel fogta magát, lerakta a csészét a pult szélére, és átment a hátsó helyiségbe. Erika hallotta, hogy szipog. Megint nyílt az ajtó, két férfi jött be, körbenézve, hová üljenek le. A lány rájuk mosolygott, majd gyorsan az elárvult sarokasztalhoz ugrott törlőkendőjét lengetve. Igen, ott van, a kinyitott újság mellett, és Bea nem is nyúlt hozzá.
A százforintos.
Mint minden reggel.
Pólya Zoltán a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Fülöp Péter Ballagó idő c. fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
