Esszé

szeptember 5th, 2018 |

0

Komáromi Gabriella: A Csillagmajor világa

avagy „hol kezdődik a valóság és hol ér véget”

Volt egyszer dunántúli puszta, Alsórácegresnek hívták. A régi térképeken még megtaláljuk. Sárszentlőrinctől 5 kilométernyire esett északra. A múlt század derekán jó, ha ötven ember lakta. 10-12 család. 100-an sose voltak. De ott voltak a térképen. Ma már hűlt helye van, de Rácpácegresként tovább él Lázár Ervin meséiben, novelláiban és elsősorban egy novellaciklusban, a Csillagmajorban.  De nem felejthetjük, hogy: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”[1]– írta a Száz év magány írója. Világhírű regényében arra is intett: nehéz tudni,”hol kezdődik a valóság és hol ér véget.” Éppen ezért a határátlépések a legérdekesebbek a legizgalmasabbak az irodalomban. Lázár olyan könnyedén lépte át a mindennapi és a spirituális határait, hogy úgyszólván észre sem vesszük. A csoda a novelláiban is természetes, nemcsak a meséiben.

 „…én Alsórácegresből vagyok.”[2] – írta Lázár. Erre csak bólinthat az ember. Azok közé az írók közé tartozik, akiknél az életmű jelentős részének nagyon erős az életrajzi vonatkozása, pedig kronologikus életrajz nem is olvasható ki belőle. Neki az volt Alsórácegres, ami Petőfinek a Kiskunság, Mikszáthnak a Palócföld, Tamási Áronnak, Sütő Andrásnak a Hargita, Illyésnek Felsőrácegres, Gion Nándornak Szenttamás, ami Eric Knightnak Yorkshire, Csingiz Ajtmatovnak az Iszik-köl vidéke, Gabriel Garcia Marqueznek Macondo. Még a neveket is megőrizte a maga világából. „Mégiscsak átmentem Rácegresre” – írta 2006. június 4-én.[3] „Találkoztam Hötölével, Keserű Lacival – a húga azt kérdezte: az a Szotyori, aki a Porcelánbabában szerepel, nem az ő apja? Szotyorinak csúfolták a Keserűket. De bizony, ez az ő apja.”[4] Nemcsak a pusztai emberekből lett irodalmi „hős” a novelláiban.  A Nagyszederfából is. Ott áll Lázár világának kellős közepén.  És beemelődött díszletként a táj valóságos térképe, a Kissarok, a Nagysarok, a lórédomb, az Erzsébet-domb és a Pap-hegy, a Vódli-tanya, a ráadási út, a Hamarászó. Azt is tudjuk, hol állt a Csillagmajor.

A kötet, mely címében a Csillagmajort őrzi, először 1996-ban jelent meg először. A tárcákkal, tárcanovellákkal, családi krónikával bővített második kiadás pedig 2005-ben. Az első kiadás 17 novelláját szinte egyhangú elismerés fogadta az Alföldtől a Tiszatájig. Olyan kritikusok írtak róla, mint Alföldy Jenő, Angyalosi Gergely, Fráter Zoltán – és csak belekezdtem a névsorolvasásba. Márkus Béla Fővárosa: Rácpácegres című írásban olvasható: „Kötetével igen messze jutott: a maradandóság közvetlen közelébe. Oda, ahol nem szülőföldje másik szülöttje, nem az „óriás” előd, Illyés Gyula várja, hanem ahol Tamási Áron a második mesemondó. Az első pedig Mikszáth Kálmán, akitől szintén biztatást kaphatott.” [5] A kötet első novellájának Az óriás a címe. Ha meggondoljuk, utalhat Illyésre is. A történet annyi, hogy kisfiú száguld haza a sárszentlőrinci iskolából a dűlőúton, és egyszer csak ott komorlik előtte Nagyszékely és Dunaföldvár között egy fekvő óriás. Posztózekéje, fehér inge, óralánca van, mint Gullivernek. Olyan, mint amikor a mesehős előtt az Üveghegyek vagy kásahegyek tornyosulnak. Át kell vágnia magát. „Ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj ér.” – mondogatja. Bizony lehet, hogy ez az óriás A puszták népét író Illyés. Az ő árnyékát kellett átlépnie. [6]  De Illyés és Lázár másképp tértek vissza a pusztájukra. Illyés históriai-szociográfiai tényekkel megrakodva, Lázár egészen másképp: a mágikusba, misztikusba, meseszerűbe való meneküléssel. De valahol egy másik szférában, ha a Jóisten megkérdezi, kik a rácegresiek, ketten jelentkeznek, pedig fájdalom, nem is voltak atyafiságos viszonyban, és ez nem Lázáron múlott.

Amikor a róla szóló könyv írásába fogtam, elmentem a pusztájára a skót juhászkutyánkkal, amilyet Lázár Ervin mindig is szeretett volna, ahogy az Állattörténeteimben írta. A Tolna megye földrajzi nevei című vaskos nyelvészeti munka kimásolt térképeit vittem magammal bédekkerül. Csak a Nagyszederfát reméltem megtalálni. „Ha még egyszer látni akarod Alsórácegrest, azonnal gyere, mert lebontják.”[7] – üzentek Lázárnak 2003-ban. Tudhattam, hogy se intézőház, se Alsóház, se Fölső, se Középső, se csíraistálló, se Csillagmajor. De ez utóbbinak annyi költőiséget találtam a nevében, hogy valóságos voltában nem is nagyon hittem. Nem boldogultam a térképeimmel, de kisebb csodák segítettek. A hajdani pusztagazda fia, a Lázár-gyerekek barátja, Varga János jött velem szembe az úton. Elkísért a Nagyszederfához, aztán magamra hagyott. Ha ez a fa nem egy dunántúli major hűlt helyének kellős közepén áll, eperfának hívnák. Arany Jánosnál eperfa bólogat, Móricz Zsigmondnál eperfáról kémlelik az árvizet. De hát a Dunántúlon vagyunk. Szankónak mondják arrafelé a szánkót, ustornak az ostort, a gyurgyalagot gyurgyókának, és ballangkórót hömbölget a szél.

A Nagyszederfa árnyékában hirtelen az árokban találtam magamat az autómmal. Pörgött a kerék, az autó nem moccant. Telefonon hiába kértem segítséget, a sárszentlőrinci templom tornya igen távolinak látszott a hőségben. Ácsorogtunk a kutyával a Nagysaroknál, s egyszer csak a dűlőutat egyengetve felbukkant egy munkagép. Azóta is hiszem, hogy arrafelé az angyalok narancssárga overálban járnak „közúti építővállalat” felirattal. Kihúztak az árokból, én meg nekik ajándékoztam a Csillagmajor c. kötetet.  Kinyitották, nézegették, rájöttek, hogy bent vannak a könyvben. Megilletődtek, ámultak. „ Még a juharfánk is” – mondta Bíró Drinóczi János. A másik emberem Szabó Pál volt, ő is tősgyökeres rácpácegresi, a harmadikon (Lacza András) láttam, sajnálja, hogy paksi. Megmutatták, hogy ott állt a Nagyszederfa mögött az intézőház, amit Lázár a szülőházának tekintett, pedig nem is volt az. Megmutatták, hogy nem messze, nyugatra állt a Csillagmajor.  (A pusztán mesélem el)

Milyen fölöslegesek voltak Lázár félelmei. „ (…) egy kis félelem volt bennem, mert bizonyos embereknek a nevét nem tudtam megváltoztatni. Akármikor leírtam, hogy legyen a neve Kovács akkor meghalt az egész. Muszáj volt az eredeti nevét leírni az embernek, és imádkoztam, hogy Istenem, csak nehogy elolvassa.”[8]– mondta élete egyik utolsó interjújában. Bizony belekerültek a könyvbe az alsórácegresiek: Kobrák bácsi, a cigány kanász a lányaival Tűzugró Marissal, Barta Ignácné Kobrák Julival, a Szotyoriak, azaz a Keserűek, Jósvai Jancsi, Bűtösné, Baloghné, Péli Rozika. Naplójában felsorolta a gyerekkori barátait:

Keserű Pisti, aki egy rosszkor / szerencsétlenül robbant gyutacstól 1945 óta halott, az öccse, Laci, …/Priger Jancsi, aki vezéregyéniség volt, …/Priger Jóska, aki egyszerre hat osztályt végzett el kitűnően,/Hujber Gyuvi, akivel egyszer Pálfától Lőrincig leúsztunk a Sión, Kránitz Jancsi, aki mindannyiunk közül a legnagyobbat tudott dobni,/Barta Miska, aki futásban verhetetlen volt,/A két Szeip gyerek, Gyuri és Péter…/Hermann Pisti, …Borbély Laci, aki ha összeütközött a földdel, meg se pisszent, a föld mondta, hogy jaj, Mészáros Ferkó, a kis tűzgolyó…”[9]

Alsórácegresből Rácpácegres lett, a cigány kanászból, a gyerekkori barátokból, az Ügyes kutyából irodalmi hős, azzá magasztosult a Nagyszederfa, és a mitikus térben „égi major” lett a Csillagmajor.

A kötet nemcsak legendákat őrzött meg, megőrizte a legendaképzés mechanizmusát, a valóság és képzelet közötti határátlépéseket, a mágikus képzelet működését. Egy motívumot van módom s időm kiválasztani, a Nagyszederfát. Lázár életének és életművének egyaránt emblematikus eleme. A kulturális konvenció számon tart fákat, ilyen a mesék égig érő fája, a tudásé a Paradicsomban, a mitológiák világfái, Merlin tölgye vagy Csontváry magányos cédrusa. A Nagyszederfa Lázár Erviné.

Nagyon ritkán fordul elő, hogy ez a szederfa csak „díszlet” a tájban. Általában átlelkesített. Hol „gúnyosan nevet”, hol „bölcsen” hallgat. Az óriás, Az asszony, A cirkusz, A remete c. novellákban egyaránt feltűnik a Csillagmajorban.[10] Mitikus lény, pedig annyira valóságos, hogy az első világháborúban a katonai térképeken már tájékozódási pontnak számított. Nagyobb fát láttam, öregebbnek látszót soha. A gyökerei úgy indáznak, mintha lába volna. Odvas, göcsörtös törzsére vénséges vén arc rajzolódik. Áll magában, a dűlőút végén, mint akit mindenki elhagyott.  A Nagyszederfa mindent túlélt. A nevét is nagybetűvel írjuk. „(…) nem kétséges, minden a Nagyszederfával kezdődött.”[11] – írta Lázár Ervin.

A Csillagmajor egyik novellájában, A remetében Lázár Ervin elmondta a fa mitizálódásának történetét. Sokat mond – csak úgy általában is – a hihető és a hihetetlen világához való emberi viszonyról, az életmű hol tündéri, hol mágikus realizmusáról. A mágus varázsló. A mágia varázslat. Ami nálunk tündérmese, annak másutt általában varázsmese a neve. De a két szó más hangulatú. A tündériben ott a meseszerű, a játékos, esztétikai minőségként a bájos. A mágikusnak több köze van Sorshoz, Végzethez, a baljóshoz, a tragikushoz.  A ”tündéri realizmus” kifejezéssel Kosztolányi a huszonhét éves Gelléri novelláit illette. Az ilyen koszorút nem illik kölcsönkérni és más fejére tenni, de már megtörtént. Alföldy Jenő ajándékaként viseli Tamási Áron, és Lázárhoz is illik, talán a tárgykörükhöz még jobban is simul a szó. Lázár művészetével kapcsolatban többen is használták már a mágikus realista jelzőt.[12] Használom én is. De egy-egy mű esetében a tündérit is, ha az találóbb.

Csillagmajor novellái mirákulumok, létezés misztériumai. Arról szólnak, hogy az ember „nem ’ érthet’, nem ’ magyarázhat’ meg mindent.” [13] Ha a mágikus realizmus valamennyi attribútumát fel szeretnénk mutatni egy életműben, az ritkán sikerülhet. Nem Lázár művészetében, senkiében sem. Valahol, valaminek híja van, valahol, valamiben mindenki más. A mágikus realista írásmód például letagadhatatlanul kötődik a posztmodernhez. A magyar irodalomban is. (L. Darvasi László, Fehér Béla, Háy János, Láng Zsolt regényeit!) De „(…) hiba lenne összemosni a két kategóriát.” – írta Bényei Tamás [14] Lázár esetében nem is szabad, nem is lehet. Csak a posztmodern korban élt, stílusjegyeit tekintve semmi se idegenebb tőle. Életműve másokéval együtt megingat másféle, axiómaként kezelt tételeket is. Azt például, hogy ez a jelenség mindössze néhány nagyon távoli földrajzi-kulturális régióhoz köthető. Elég Günter Grass[15], Otfried Preussler[16] vagy Italo Calvino[17] mágikus, mitikus, meseszerű műveire gondolni, hogy közelebb is találjunk példát a jelenségre. De Kelet-Európa még meggyőzőbb példaanyaggal szolgál. (L. Mihail Bulgakov, Bulat Okudzsava, Csingiz Ajtmatov, Ljudmila Ulickaja vagy Jordan Radicskov regényeit vagy egy-egy regényét!)[18], a cseh és a magyar irodalom révén Kelet-Közép-Európa is szolgálhat bizonyítékokkal. (Mint Bohumil Hrabal, Milan Kundera, Gion Nándor és Lázár Ervin életműve.) Axiómaként kezelt tény az is, hogy a mágikus realizmus a nagyepikához kötődik. Lázár életművében az egyetlen regény (A fehér tigris) inkább abszurd, allegorikus, a mágikus nála kizárólag kisprózai formákban jelenik meg. Olyan novellákban, mint A bolond kútásó, az Isten választott embere. De elsősorban a Csillagmajor c kötet a mágikus realista mű. A két szó egymás mellett furcsa, de nem oximoron. Realizmus alatt csupán a mimézist, a valóság utánzást értjük. „A mimézis mágikussága az átváltozásban rejlik…”[19] Ez is csodák és a meseszerűség világa, de nem a mese dramaturgiája szerint pereg le. Egyszerre látás- és írásmód, a Nagyszederfa története önmagában is a reprezentációja ennek a látás- és írásmódnak, amelyben a valóság csak ugródeszka. A remete c. novellából kissé szabadon, kihagyásokkal idézem fel ezt a Nagyszederfa történetét.

„ (…) csak beszéljen Baloghné, amit akar, tudja mindenki, hogy hibás az esze járása. –olvassuk.  Még hogy eltörött az idő! Az esze tokja törött el. Meg hogy a Nagyszederfa ezeréves. Miért nem mindjárt millió.  Száz biztos megvan. De ezer?! Nincs ki annak az asszonynak a négy kereke.

Baloghné azt állítja, hogy valamikor réges-régen eltörött az idő. Elszakadtak egymástól anyák, fiúk, házastársak s olyan szerelmesek, akik úgy összeillettek, mint egy törött cserépedény két darabja. Akik annyira összetartoztak, hogy nem tudtak egymás nélkül létezni. Most azért van annyi rossz házasság, mert az igazi párunk odaát maradt. A másik időben. Érted, Juliskám. Te is azért szenvedsz. Száz évekkel ezelőtt ide is eljött egy páncélba öltözött férfi, megállt a Nagyszederfa alatt, és várta a kedvesét. Valamikor megbeszélték, hogy itt találkoznak. Ki tudja, milyen hosszú ideig várt, de a lány nem jött, a páncélos vitéz meghalt. Itt feküdt évekig a fa alatt, mert nem tudták eltemetni. Egészen addig, amíg ide nem vetődött egy szent ember.” A lány sok száz év múlva érkezett a találkozóra. Évekig állt itt, aztán meghalt, és ott feküdt a Nagyszederfa alatt, de csak sötét, holdtalan éjszakákon lehetett látni. Egyszer valaki odamerészkedett hozzá és megérintette, de mintha „tó tükrébe nyúlt volna, fodrozódni kezdett a test, s mint egy ellibbenő tükörkép, eltűnt a hullámzásban.” Tisztává, szentté kellett válnia annak, aki eltemeti. Jósvai Jancsi remetének állt. Gyolcsinge lett a leány koporsója. Amikor temette, ásója alatt páncél koppant. Az ezüstpáncélos vitéz mellé fektette a lányt. Olyan volt a két test, mint a csillagszóró, amikor a ketté törött „cserép” eggyé illeszkedett. A Nagyszederfa meg úgy lobogott azon az éjszakán, mint a fáklya.[20]

Ugyanez a történet egy másik variációban is él a Napló lapjain. [21] Szinte látható a mitizálódás folyamata. Ebben a variációban már úgy adják tovább a történetet, hogy az ezüstpáncélos vitéz nem is látta a lányt közelről. „Nem mert közel menni hozzá.” Hujber Gyula később azt állította, hogy amikor a vitéz meg akarta fogni a lányt, az „eltűnt, mintha kavics csobbant volna a vízbe.” Ezen a pusztán egyszerűen nem volt határa a fantáziának. Az ezüstpáncélos élőbb volt az élőknél. „ A sisakrostélya mindig le volt eresztve – mondta merészen Baloghné, de Szotyoriné majdnem hogy ingerülten közbevágott. – Éppen hogy nem volt! Világított a szeme, mint a drágakő, és halvány fehér arca volt, mint egy halottnak.” Várt és várt a fa alatt, száz évig, ezer évig. Követhetjük a novellában, ahogy a mesét, mítoszt alakító képzelet és a józanság vetélkedik. „Miért nem várt a vitéz mostanáig?” – kérdezte naivan Péli Rozika. ”Ezer évig, te?! Mit gondolsz?”[22] –  mondják neki. A képzeletet a föld hirtelen röghöz köti. Ezek a határátlépések a legbájosabbak.

„Mindenből mesét csinálok, mint a pusztaiak. A valóság egy ponton áttűnik a mesébe, így jön létre egy új dimenzió. Nem választom külön a kettőt.”[23]  A természetfölötti és a hétköznapi között nincs rangsorbéli különbség, egyneműek. A mágikus rítusok lejátszódhatnak a mindennapokban, a hétköznapi megjelenhet a mitikusban. A mágikus látásmód közös gyökere az emlékezés, a felidézés, a mesélés aktusa.[24]   Természetes a túlzás, a nagyotmondás ezekben a történetekben, akár a mítoszokban. Addig recitálják a történetet, amíg kanonizálódik. Olyan, mintha örökség volna, újra és újra elmondják, mert életben kell tartani, végül elnyeri „liturgikus” formáját. A pusztáján élő félszáz embert Lázár gyakran hasonlította egy nagycsaládhoz. A történetek jelentősége olyan volt a számukra, mint ahogy azt Rushdie A szégyen című regényében leírja: „(…) az ilyen történetek tartották össze a nagycsaládot; elsuttogott titkok pókhálója fűzte össze a nemzedékeket. Bilkisz története szájról szájra járt, de végül letisztult, és attól fogva soha senki – sem mesélő, sem hallgatósága – nem tűrte a legkisebb eltérést a kanonizált, megszentelt szövegtől.” ”[25]

Alsórácegresen is így volt ez. A történetben ott van a szerelmi mágia. Mágikus aktus a lány eltemetése, mágikus tárgy a fiú halotti gyolcsinge. A mágikus nem ezoterikus, világértelmezés. Pusztai gyerekkorának köszönhetően Lázár Ervin magától értetődő természetességgel kötődött a mitologikus világképhez. Világában a történetmesélő ember gyakran szól nála a kezdetekről. Ez a történet is genealogikus jellegű: Kezdetben volt a Nagyszederfa.

A Csillagmajor novellái  kötetbe zárva többek, mint amilyenek az egyes darabok külön-külön. Így együtt a 17 novellát Lázár fiktív univerzumának is nevezhetjük. A ciklusnak vannak világteremtő igéi a narrációban, és vannak motivisztikus összefüggései a történetekben.  A novellák sorrendje sem mindegy. (Egyvégtében olvasnám el mind a tizenhetet. S ha a második kiadás kerül a kezembe, a függelékből a Zárványokkal, a családi krónikával kezdeném.) A tolvaj után nem véletlenül A kovács következik. Az egyikben éjszakánként a konyhába beröpül az angyal, a másikban a kovácsműhelyben megjelenik az ördög. Ha becsuktuk a könyvet, majd kiragyognak belőle a remekművek: A grófnő, A tolvaj, Az asszony, A bajnok, A porcelánbaba, A keserűfű. És bevallhatjuk, hogy akad halványabb novella is: A csillagmajori, A cirkusz, A nagyságos.

Polifonikus mű a Csillagmajor, sokszólamú. A finoman bujkáló jelképek ( a fehér gyolcsing, a víz, a vér, a kút, a csend és a többi) olyanok, mint a vezérmotívumok. Mindennek több síkja, rétege van ezekben a novellákban. Az időnek, térnek, a figuráknak. A „száz éve, ezer éve” varázslatos időtlenség. A valóságos idő Lázár gyerekkorát, a 30-as évek végét jelenti, a háborús éveket, s ami utána jött, amikor a tíz hold földjéért a kútba ölte magát valaki. Az éppen csak felvillanó kronológia átfogja a kötet egészét. Az óriás hőse kisiskolás, a záró novella,  A kút  a pusztára visszatérő, de már máshova tartozó felnőtt férfi.

Biblikus naptára is van ennek a kötetnek. Az asszony gyermekével karácsonykor menekül. Lehet, hogy egy zsidó nőt ment meg a puszta 1944-ben, kézről kézre, azaz házról házra adják. De az is lehet, hogy ő Mária a gyermekkel, aki Egyiptomba tart. Amikor a pusztát körülveszik a katonák, a cselédházak és az emberek láthatatlanná válnak a párában. Mintha a mese láthatatlan köpenyét borítaná valaki rájuk. De közben egymás kezét fogják, csak a gonoszok számára tűnik el a valóság. A kujtorgó c. novellában a csavargónak, aki szállást kér az istállóban, nagypénteken veszik a vérét. Bederik Duri figurája az egész kötetben Judásé. Egyébként ő az egyetlen gonosz a történetekben, amelyek csaknem egytől egyik a jóság mutatványai. De Bederik Duri (mintha egy gyermek pöszén ejtené a nevét) nem rácpácegresi. A katonák is idegenek és arctalanok. Mint a mesében, úgy polarizálódik jókra, rosszakra a világ. Aki a jók közül fehér gyolcs inget visel, az kiválasztott. Néha csak olyan, mint egy jelenés (A csillagmajori). Nem véletlenül Jósvai Jancsi megy el remetének (A remete), és a tolvaj kisangyal karját is ő szorítja meg. (A tolvaj) Neki kéne a virággá vált Pámer Konrádot és Hoffmann Lizit a györkönyi temetőbe vinni. (A keserűfű) De nem ő viszi, valaki más járt be lélekben nagy utat ahhoz, hogy ezt megtehesse.

Nemcsak a héber mítoszok hatása jelentkezik. Hötölében, a bajnokban jel van, mint Achilleuszban. Nem Thétisz istennő mártotta vízbe, csak a nagyanyja akarta egy teknő vízbe ölni a hetedik kenyérpusztítót. De „jel van a gyermekben, jósképesség az anyákban”(Janus Pannonius), a kút hideg vízébe mártva ugyanez a nagyanya majd a halálból is visszahozza s fiút, aki úgy köpi ki a mellébe fúródott puskagolyókat, mint a cseresznyemagokat.  A keserűfű emberpárja olyan, mint Philemon és Baucis. Györkönyi svábok, akiket a kitelepítés elől menekít a puszta. Kézről kézre adják őket. Hiába az áruló Bederik Duri, hiába jönnek a katonák. A föld tudja, hogy idetartoznak. Pámer Konrádot és Hoffmann Lizit elnyeli a gizgaz, amelyben úgy fekszenek, mint a koporsóban. Virág lesz belőlük, mint a Kádár Kata balladában. „Na, Lizi néném, itthun vannak, Isten nyugtassa magukat” – mondja Hujber Gyuvi a falu temetőjében. Tudja, hogy kikből lett a virág. Nincs benne habozás, nincs kételkedés, az ilyesmi a fantasztikum világára tartozik.

Lázár Fruzsina és Lázár Zsigmond a szüleik emléktáblájánál

Pedig nagyon merészek ebben a kötetben a valóság/nem valóság mágikus határátlépései. Ide nem illő szóval: fantasztikusak. Még a holtak is feltámadnak. (L. Porcelánbaba) Néha talán túlságosan is talányosak a fordulatok, mint A kujtorgóban. (A holtnak ömlik a vére, elárasztja a világot. Mágikus pillanat a javából.) A leginkább olyankor tündéri ez a realizmus, amikor a mese vágyálmai jelennek meg a fikcióban. A grófnő c. novellában Gróf Zagyvafalvi Sándorné sz. Heybart Isztiméria a nagy szívével és vallási buzgalmában kiöltözteti a pusztát, mint a tündér keresztanya Hamupipőkét, Tűzre kerülnek a kopott réklik, a trágyalészagú bakancsok. Ott állnak abroncsos szoknyában, selyemben, bársonyban, frakkban, díszmagyarban. Csoda esett, hát meghatódnak. Aztán kijózanodnak. Kitör a nevetés, amikor Kránicz Lajos megjelenik díszmagyarban a tehénistállóban. „Egy hét múlva a rácpácegresi viselet már majdnem olyan, mint a régi.”[26] Visszatérnek a valóságba. Bugyborékol bennük a nevetés, az olvasóban is, mégis torokszorító az egész. Csoda esett, de csak egy napra. (Egyébként a holtak feltámadása is ilyen csoda.)

Lázár Ervin a Csillagmajor Függelékének tárcáiban, a Naplóban jó néhány esetben elmesélte, avagy Zsuzsanna húga emlékezete őrzi, mit is jelentett a valóság ugródeszkája ezekben a novellákban. Nem a kisangyal volt a tolvaj, hanem a pusztaiak. Amíg a Lázár család elmenekült a front elől, nem maradt mozdítható a házban. De amikor hazatértek, mindennap visszaloptak valamit a cselédek kiskonyha előtti malomkő asztalra. A keserűfű valóságmagja, hogy egy györkönyi sváb családot valóban bújtattak Lázárék. Csodával határosan megmenekültek. Megtörtént az is, hogy egy kujtorgó szállást kért az istállóban. Lázár Ervin  apja megfeledkezett róla, bement az istállóba, hogy egy villa szénát dobjon a jószágoknak, és csaknem leszúrta. Néhány év múlva a novella írásakor megkérdezte tőle: „Emlékszel, egyszer majdnem leszúrtál egy embert (…) Nem emlékszem. Talán álmodtad az egészet.”[27] Tényleg nehéz tudni:” (…) hol kezdődik a valóság és hol ér véget.” Még az emlékeinkben is.

Köszönöm figyelmüket.

Jegyzetek:

[1] Marquez, Gabriel Garcia: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. (Ford. Székács Vera.) Budapest, 2003,  Magvető,  5. p.

[2] Lázár Ervin: Hazafelé. In uő: Csillagmajor.2., bőv. kiad. Budapest,2005, Osiris,181. p.

[3] Megjegyzés: Életében utoljára ment át, már halálos betegen, műtét előtt.

[4] Lázár Ervin: Napló. Szerk., jegyz. Ács Margit. Budapest, 2007, Osiris, 366. p.

[5] Márkus Béla: Fővárosa: Rácpácegres. Tiszatáj, 1998. 6. sz. 96. p.

[6] Uo. 97. p.

[7] Lázár Ervin: Mit üzen az ács .In uő:  Csillagmajor. 2., bőv. kiad 177. p.

[8] Kiss József: Irodalom, film és valóság. Beszélgetés Lázár Ervinnel. (2006. febr.11.) Kováts Flórián, Nagy Franciska (szerk.) : A Magyar Művészeti Akadémia emlékkönyve 2002-2007. Budapest, 2008, MMA – Holnap, 99.p.

[9] Lázár Ervin: Napló .Szerk. jegyz. Ács Margit. Budapest, 2007, Osiris, 42 – 43. p.

[10] Lázár Ervin: Csillagmajor. 2., bőv. kiad. Budapest, 9., 39., 41., 103 – 104. p.

[11] uo. 209. p.

[12] Alföldy Jenő, Bényei Tamás, Cs. Nagy Ibolya, Pompor Zoltán, Németh Luca, Papp Ágnes Klára stb.

[13] Pécsi Györgyi: A mese folytatódik. Lázár Ervin: Csillagmajor. Forrás, 2006. 1.sz. 105. p.

[14] Bényei Tamás: Apokríf iratok. ( Mágikus realista regényekről.) Debrecen, 1997, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 15.p. /Orbis litterarum./

[15] Grass, Günter: Bádogdob.

[16] Preussler, Otfried: Krabat és a Fekete Malom.

[17] Calvino, Italo: Eleink

[18] Megjegyzés: Van akit csupán néhány vagy egyetlen művében jellemez ez a látás- és írásmód. L. Ulickaja, Ljudmila: Kupeckij esetei.

[19] Bényei Tamás  i.m. 74. p.

[20] Lázár Ervin: A remete.  In  uő: Csillagmajor… 102- 104. p.

[21] Lázár Ervin: Napló… 205. p.

[22] Lázár Ervin: Napló…266-267. p.

[23] Borbély László: A kő gurul tovább. Beszélgetés Lázár Ervinnel. Könyvhét, 2002. 10. sz.7. p.

[24] Papp Ágnes Klára: A mágikus realista anekdota. L. http://www.btk.pte.hu/irodalom/kutatasok/perif3/pappagneklara3/pappagnesklara.htm (2009. szeptember11-i állapot)

[25] Rushdie, Salman: A szégyen. Ford. Falvay Mihály. Bp. 1989, Európa, 106. p.

[26] Lázár Ervin: A grófnő. In uő: Csillagmajor. 2., bőv.kiad. …21.p.

[27] Lázár Ervin: Árnyék. In uő: Csillagmajor. 2., bőv. kiad. …140. p.

Illusztráció: Lázár Ervin (Czimbal Gyula fényképfelvétele)

Cimkék: esszé, tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →