augusztus 23rd, 2018 |
0Hegyi Zoltán Imre: Melankólia
Nehéz megtartanom azt a szelíd követelést, amit oly szeretettel hordozok olvasás közben, hogy a puszta szövegből nyíljon mindaz, amit észreveszek – Báthori Csaba esetében nagyon nehéz. Hatalmas életmű teljesedik a tollából, verseskötetek tucatjai; lassú lüktetésű, míves próza Egymásodpercesektől Sétagyakorlatokig; tiszteletre méltó bátorsággal született átültetések – most csak a fordított helyzetet emelném ki: hogy lefordította egységes, ízt és eszmét tartó szépséggel a teljes József Attila-életművet németre… s Rainer Maria Rilke eddig németül publikált levelezésének javát, ami általa férhető hozzá más nyelven – csak magyarul – ilyen terjedelemben: egységességben. Nehéz megtartanom a puszta szövegből kiindulást – hiszen a szerzője folyvást teljességre törekszik, s e teljességek egymásba nyúló, szakíthatatlan szálakkal szövik át az egész életművet. Egy folyton mozgásban imbolygó világ stabilitásfelelőse Báthori Csaba, nehéz a kezemben tartott egyetlen kötet arra provokáló szavait nem kutatni a többiben.
Mégis – most a kezembe vehető teljességet kell láttassam (miközben már most arra biztatok mindenkit, hogy ha megragadja e kötet, igenis keresse a hozzá foghatót a literátor többi művében is), ezt a teljességet kellene fejtsem, ezt az attitűdöt, amit a cím azonnal és pontosan jelez: a melankóliát. Mélabú, levertség, szomorkás hangulat, sőt: búskomorság – olvasom a szótárban. Annyiban valóban, hogy egy halkan lüktető szelíd szomorúság végigsuhog a kötet áradó szonettjein – ez egy szélfútta, szinte őszi áradás, olykor szinte hullt levelekként sodorja a verseket:
Hajnali tűzben vigaszt nem találtam
mást, mint elröppent madarat, tetőket, –
valamit megleltem az elmúlásban,
ami másutt zajlik, ami erősebb
mint lenge, lényegtelen anyagokkal
kipárnázott életem, lenti véglet, –
semmiből űrbe hullott szövedék lett
az idő, egyetlen perc sem vigasztal…
mondja a negyvenötödik Melankólia-vers, százhat verset jelöl ez a horgonyként saját verstengeranyagába kapaszkodó kötetcím. Ez a visszatérő, erős kényszer, hogy így kapjon újra és újra nyomatékot a címlapon is látható szó, egyfelől a rezignáció látszólagos nyugalma felett hullámverést és viharokat feltételez – másfelől mégsem teremt túlnyomást: tengerfenéki csendet. Holott tud erről a kísértésről, az Önvád kódájában így összegez: …önsúlyunkon fekszünk, mint a halottak. Tud a maga végességéről – a négy fejezetre osztott szonettgyűjtemény fejezetcímei kudarcba érkezések (Ikarosz leszáll, Orfeusz felszáll), az érkezések által keltett érzés (megint és helyénvalóan: Melankólia) s a kétely kitartott, nem múló pillanata (a messze leghosszabbra nyúló versív, a Megéri-e). Érzik az összegzés-jelleg – de mi mást érezhetnénk a kötetben, amiből süt az egyetemest el nem engedés elemi igénye? Hiszen a költő ezt diktálja magának:
Befelé s onnan minden irányba
kell menni hogy mindenkit megtaláljunk
körünkben s értelmes napjainkban,
mielőtt megdermedünk a szívünktől.
…beszéli az Önmagamnak. Amikor valaki ekkorát markol, a leggyakrabban nincs más választásunk, mint a magunk számára feltárni az alapállást, ahonnan igénye rugaszkodik. Értsd, kedves olvasó, nem vindikálom a jogot magamnak, hogy megállapítsam, Báthori Csaba milyen alapállásból vívja nap mint napi küzdelmeit a beengedhető szavakért – de szégyen nélkül veszem észre magamnak azt az olvasóba (belém mint termőföldjébe) akaszkodó magvat, ahonnan ez a hatalmas ívű összegzés kinőtt. Számomra e kötet alapállása Arlequiné, a szent bolondé, a Hamvas Béla által megfogalmazott értelemben. Ez a szent derű, de legfőképp: ami alatta van. Sem hatalomra, sem hírre nem törekvő, bátran néző és szóló, bárki tekintélyt helyén kezelő világosság, amely nem érvényesül – mert semmi szüksége nincs rá. A hagyomány profánabb szegletében, a Tarotban a bolond száma a nulla – nincs szüksége a számra, mert abban a viszonyban egyszerűen nem vesz részt: felette (avagy ami ez esetben ugyanazt jelenti: alatta) áll.
A valódi titka: a bolond valójában melankolikus. Ami a számolhatóság felett van és legtöbbször látszik: a derű. S ami a számolhatóság alatt húzódik alapnak: a melankólia. Derűjének bázisa és alapja a melankólia – azért nem fél, merészel a félelem helyén is szavakba ömleni, mert túl van rajta: még a miértünk való aggodalmon is. Báthori Csaba melankóliája egyszerűen nem viseli a derű arcát sem – ennyire kíméletlenül meztelen. Hallgassuk a legelső verset e címen:
…A csöpp fájdalom,
mely szeretet volt, most már poklokon
vezet át, s hiába adsz a világnak
súlyt, a terjengős láva könnyűség
szétmar, – mert túl későn vagy túl korán
vetetted meg a világot. Elég
a szégyentől, ki egyedül nevet,
s ki saját húsában, csak önmagán
fedezi fel a legnagyobb sebet.
(Melankólia I)
A pontosan a helyzethez mért szavak használata. A klasszikus, rend alapú, geometrikus, értelmes művészet, az orfikus felfogás kudarcának felismerése. A terjengős láva-könnyűség, amely terpeszkedik a művészet helyén – ami időszerűtlenné teszi ezt a tisztán és világosan sugárzott rendkeresést. Marad a megidézés – csakhogy aki megidéz, az óhatatlanul poklokat. Óhatatlanul hatalmi ösztönből, csakhogy ebben a sajátságosan idézhető világban immár magad felett sincsen hatalmad. A melankólia ezt a tehetetlenséget ízeli érzésbe. Nincs más, le kell mondani hatalmi ösztönökről, érvényesülésről ott, ahol a delírium, az őrület az egyetlen érvényes. A vágy ilyenkor a lehetetlenbe irányul – valahol nem véletlen, hogy Ikarosz és Orfeusz áll a kötet folyamatában kiemelt helyen, tér vissza számos szonettben különböző pozíciókban – és Prométheusz, a maga katasztrofális lázadásával. Őrült irányokba tett kísérletek: a napba szállni és a pokolra; túl a becsvágyon – ami a meztelen hatalmat akarná, itt és most, a trónust a Földön. Számomra ez az Arlequin: az örvény mámora le és fel (s a tűzben, ami mind a kettő: felfelé ömlő, hőtermő láng és hamvába roskadás…), és a hatalmi őrület legyőzése.
Vízcsepp, mely indul s önmagába vész el,
mely útján többször képes megszületni,
fentről ered és elmúl az eséssel,
magassal köti össze ami földi,
siet, akad, mint boldogság a vérben,
lappang, mint szép szándék az életünkben,
csillan a fényben, de emléke nincsen
és száraz surranása észrevétlen.
Vak vízcsepp, csak neki van többes útja, –
egy pillanatra boldogság a súly
s a zuhanó is örülni tanul.
Vízcsepp, könnyek testvére és tanúja,
ki feltámad, míg önmagát megissza
és megmaradhat elenyészve tiszta.
Van ebben a melankóliában egy erős megindulásvágy – hogyne lenne. A versek sorjázzák a bejárt s még bejárható utakat. Az antik analógiával megnevezett eszményeken innen és túl a folyam sodorja a hétköznapot – hogyne sodorná. Az attitűd kiteljesedéséhez kell az apropó. De ez a (számomra legalábbis) tisztán kitapintható szemlélet soha nem válik aktualitások szolgájává. Az aktuális a hullámok verte hab: ebben a távlatban egyszerűen nincs és nem is lehet érvénye. De például teljes erővel érvényes a veszteség – ami súlyával süllyed a mederbe. Még élek de holtakkal beszélek – pontozza a költő a Csoda és bánatban.
A szépség semmi, és a szomorúság.
Az öröm semmi, és ha azt megéred,
anyád halálát. Kínod télutóját
egyszer megérni, az a teljes élet.
…mondja a Kontrasztokban (e címen az ötödikben). A teljességre törekvés, a látvány-egész, amit fentebb olyan örömmel mutogattam mélységet kap a közelség személyességétől. Fentebb sodró versfolyónak neveztem (s fogom is még), de látkép ez, költői körpanoráma, ahol a távlat s a közeli egyformán éles. Értitek már, hogy a magam számára miért tartottam annyira lényegesnek feltárni azt az alapállást, ahonnan mindez látszik?
Az ismerkedés folyamán, amikor először szembesültem vele, milyen messzire vihet ez a versekből épülés, az összefüggések kifinomult, hívószavakkal jelölt benyomástömege, komolyan kételkedtem benne, elbír-e ennyit ez a számomra másképp, könnyedebb mezők illatával bemutatkozó forma: a szonett. Anno sokat hadakoztam például Bertók László tollpihére rakott kőhalmaival – ott olykor bizony feszített, az adott versképző élmény miért vált szonetté, miért bővült-szűkült a tizennégy soros, jobbára jambikus rövid dalba. Persze hogy eszembe jut Faludy, amint a Pokolbeli víg napjaimban felsorolja a szonett rímképleteit, maga is bőszen használta mind… s hogy mennyire (a maga módján helyénvalóan) másként. Valahogy amikor feltárult előttem, szép sorjában olvasva a verseket, hova tartunk (s hova nem), elfogott a kétely, elbír-e ekkora súlyt a költő, megtartja-e azt a szigort, ami a mondanivalójához kell – nem lassul-e az olvasót zátonyaira lerakó, széles deltává ez a kísérlet a ragaszkodástól e formához.
Nagyon jólesett az utolsó verset behajtva konstatálni, hogy ettől nem kellett volna tartanom… S lám, megint versfolyamnak neveztem – pedig valójában olyan, mint a címe: a világa áramlik körülötte. A Melankólia nem tud lerakni, amikor maga is a megindulás lehetőségében lebeg áramló, egyre keserűbb vizeket sodró világa alatt. …lélegzeted hossza nem elegendő végtelen terekre.
Ráadásul Báthori Csaba számára a forma alapjában nem börtön, hanem játéktér. Jólesett az egyre beljebb zuhanni hajlandó versek áramában rácsodálkozni a Játék-szonettekre, ahol Arlequin végre megcsillantja a humort – a költő jókedve-repedése után és közben, legalább a forma játékosságában. A forma játéktér, nem börtön – ha úgy kívánja a szó, a költő nem becsüli sokra az addig nemegyszer imponáló biztonsággal használt rímet. Formai játékosság és egymásból folyó gondolatok kényszerei finoman feszegetik a szonett általunk untig ismert határait.
Végezetül a végét – elköszönésül az elköszönést (ha merem is remélni: csak e kötettől, s nem e hangtól). Köszönetül, hogy olvashattam, a Gyimes szonettfüzéréből megidézem a kódát:
Állat, ember megválthatatlan boldog
erre, nem lopják meg egymást a dolgok,
szájban soha nem fut össze fagyos nyál.
Hosszan gyűjti a csöndet a szelíd táj
s ahogy a halál is egy nagy legenda,
oly semmi itt elilleni a porba.
Illusztráció: Báthori Csaba