Wolfgang Borchert: Sápadtarcú fivérem
Még soha semmi nem volt ennyire fehér, mint ez a hó. Annyira fehér, hogy szinte már kék. Kékeszöld. Oly félelmetesen fehér. A nap szinte nem mert sárgának mutatkozni ettől a hótól. Még soha egyetlen vasárnap reggel nem volt ennyire tiszta, mint ez. Csak ott hátrébb állt egy sötétkék erdő. De a hó új volt és tiszta, mint egy vadállat szeme. Soha hó nem volt még ilyen fehér, mint ezen a vasárnap reggelen. Soha egyetlen vasárnap reggel nem volt ennyire tiszta. A világ, ez a havas vasárnapi világ nevetett. De valahol mégiscsak látszott egy folt. Egy férfi volt az, aki a hóban feküdt, kibicsaklottan, hasmánt és uniformisban. Egy köteg rongy.
Egy rongyos köteg bőr, csont, lábbeli- és ruhamaradék. Megszáradt vértől feketés-pirosan befröcskölődve. Nagyon halott haj, parókaszerűen halott. A hóba ordította, ugatta, imádkozta ki magából az utolsó kiáltást: egy katona. Egy folt a minden vasárnap reggelek legtisztábbikának soha nem látott hófehérségében. Hangulatos háborús festmény, részletgazdag, csábos kihívás egy akvarellre.
Vér és hó és nap. Hideg, hideg hó, benne meleg, gőzölgő vérrel. És mindennek felette a drága Nap. A mi drága Napunk. A világ összes gyereke azt mondja: a drága, drága Nap. És az most egy halottra süt le, aki az összes halott marionett soha meg nem hallott kiáltását ordítja: a néma, félelmetesen néma kiáltást. Ki az, aki közülünk…, kelj fel, sápadtarcú fivérem, ki az, aki képes közülünk elviselni a marionettek néma kiáltását, amikor azok a zsinórjaikról leszaggatva, idétlenül kibicsaklottan ott hevernek a színpadon? Ki, ohó ki képes elviselni közülünk a halottak néma kiáltását? Csak a hó képes erre, a jeges hó. És a Nap. A mi drága Napunk.
A leszakított marionett előtt ott állt egy másik, amelyik még ép volt. Még működőképes. A halott katona előtt ott állt egy élő. Ezen a tiszta vasárnap reggelen a soha nem látott fehér hóban az álló ezt a félelmetesen néma beszédet tartotta a fekvőnek:
Igen. Igen, igen. Igen, igen, igen. Most már vége a jókedvednek, öregem. Annak az örökös jókedvednek. Most már nem szólsz egy szót sem, mi? És ugye már nem is nevetsz, mi? Ha a nőcskéid tudnák, milyen szánalmasan festesz most, öregem. Egészen szánalmasan festesz a nélkül a jókedved nélkül. És ebben az idétlen testhelyzetben. Ugyan mért húzod olyan rémülten a térded a hasadhoz? Vagy úgy, a beleidbe kaptál egyet. Csurom egy vér vagy. Nagyon gusztustalanul festesz, öregem. Az egész uniformisodat összekented vele. Olyan, mintha fekete tintapacák lennének. Még jó, hogy a nőcskéid most nem látnak. Hisz mindig úgy odavoltál az uniformisodért, amit mintha rád öntötték volna. Attól fogva, hogy káplár lettél, már csak lakkos félcipőben jártál. Órákig suvickoltad az esti kimenők előtt. De most már nem mész a városba. A nőcskéid mások után futnak. Mert te már egyáltalán nem mész sehová, érted? Soha többé, öregem. Soha, soha többé. És nem is nevetsz többé azzal az örökös jókedveddel. Most úgy heversz itt, mint aki háromig se tud elszámolni. Ez soványka, öregem, felettébb soványka. De jól van ez így, nagyon is jól. Mert nem mondod nekem soha többé, hogy „Sápadtarcú fivérem, Fityegő Szemhéj”. Most már soha, öregem. Mostantól már nem. Soha többé, annyi bizonyos. És a többiek nem fognak ünnepelni ezért. A többiek soha többé nem fognak nevetni rajtam, ha te azt mondod, „Sápadtarcú fivérem, Fityegő Szemhéj”. Ez pedig haszonnal jár, tudod? Ez számomra nagy halom haszonnal jár, annyit mondhatok.
Engem ugyanis már az iskolában elkezdtek szekírozni. Úgy másztak rám, mint a tetvek. Mivel a szememnek van ez a kis hibája, s mert a szemhéjam lelóg. És mert a bőröm olyan fehér. Olyan tésztás. A mi fakónk már megint nagyon fáradtnak látszik, mondogatták mindig. A lányok pedig mindig azt kérdezték, hogy máris alszom-e már. Hisz az egyik szemem már csukva van. Álmos, mondták, képzeld, azt mondták, álmos vagyok. Szeretném tudni, kettőnk közül most ki az álmos. Te vagy én, mi? Te vagy én? Most ki a „Sápadtarcú fivérem, Fityegő Szemhéj”? Mi? Ugyan ki, öregem, te vagy én? Netán én?
Mikor becsukta maga mögött a bunker ajtaját, egy tucat szürke arc bújt elő, s fordult feléje a vackokból. Az egyik arc az őrmesteré volt. Megtalálta, hadnagy úr? – kérdezte a szürke arc, és borzalmasan szürkének látszott. Igen. A fenyvesben. Haslövés. Behozzuk?
Igen. A fenyvesben. Igen, persze. Be kell hozni. A fenyvesben van. A tucat szürke arc eltűnt. A hadnagy a vaskályha mellett ült, és tetvészkedett. Éppúgy, ahogy az előző este. Az előző este is tetvészkedett. Jött a parancs, valaki menjen át a zászlóaljhoz. Legjobb, ha a hadnagy, ő maga. Miközben kibújt az ingéből, hallgatózott. Lőttek. Még sose lőttek ennyire. És amikor a küldönc távozóban ismét feltépte az ajtót, meglátta az éjszakát. Éjszaka ennyire sötét még sose volt, gondolta. Heller altiszt megint csak a száját jártatta. Egyvégtében a nőcskéiről mesélt. És akkor ez a Heller azt mondta azzal az örökös jókedvével: Hadnagy úr, én nem mennék át a zászlóaljhoz. Én előbb dupla adag ellátmányt kérnék. Hisz xilofonozni lehet az ön bordáin. Siralmas, ahogy ön kinéz. Ezt mondta Heller. A többiek pedig alighanem mind vigyorogtak a sötétben. Valakinek azonban mennie kellett a zászlóaljhoz. Ekkor megszólalt ő maga: Na, Heller, akkor hűtse le kicsit a jókedvét. Heller pedig azt mondta: Igenis. Ez volt minden. Ennél többet sose mondtak. Egyszerűen csak: Igenis. És akkor Heller elment. És aztán Heller nem jött vissza.
A hadnagy kibújt az ingéből. Hallotta, amint odakint visszatérnek. A többiek. Hellerrel. Soha többé nem mondja már nekem, hogy „Sápadtarcú fivérem, Fityegő Szemhéj”, suttogta a hadnagy. Mostantól ezt nekem soha többé nem mondja. Egy tetű került a hüvelyujj körmei közé. Pattintás. A tetű kimúlt. A hadnagy homlokán ottmaradt egy kicsi vérfröccsenet.
Szalai Lajos fordítása
Wolfgang Borchert 1921. május 20-án született Hamburgban. Előbb könyvkereskedő volt, és színészként is dolgozott. 1941-ben behívták katonának, és kikerült a keleti frontra, ahol „bomlasztás” miatt kétszer is börtönbüntetésre ítélték. Amikor 1945-ben hazatért Hamburgba, már súlyos beteg volt. 1947. november 11-én halt meg Bázelban. Melankóliától terhes verseiben és történeteiben senkihez sem hasonlítható nyelven és formában egy „elárult nemzedék” keserűségét és gyászát szólaltatja meg.
„A pitypang” c. története tette egy csapásra ismertté. Ebben a műben a fogság traumatikus élménye ugyanannak a szituációnak, a foglyok nap mint nap ismétlődő udvari sétájának a variációira redukálódik. Legnagyobb sikerét „Az ajtón kívül” című, roppant intenzitású drámájával érte el, amelynek ősbemutatójára egy nappal a halála után került sor Hamburgban.
A háborút közvetlenül követő korszak német társadalmának állapotát, a szétroncsolt életek vergődését ábrázoló irodalmat gyakran a „romirodalom” megjelöléssel illetik. Wolfgang Borchert ennek a „romirodalom”-nak a reprezentánsa, s egyben előfutárja a háború utáni évek német irodalmának. A sajnálatosan karcsún maradt életmű elfér egy vékonyka kötetben, amelyből magyarul a drámája és egy sor rövid elbeszélése jelent meg nyomtatásban. A fentebbi rövid történet legjobb tudomásunk szerint eddig még nem szólalt meg magyar nyelven. (A fordító)
Illusztráció: Wolfgang Borchert
Cimkék: műfordítás, próza
