Hegyi Zoltán Imre: Györgyi Csaba debütáló kötetéről
Most számolom fel a lakásomat a városban. Igen, ez még mindig ugyanaz a város, én pedig úgy költözöm el innen is, hogy még a barátaim sem ismerik egymást. Végre valami, amiről érdemes írni.
Sokáig azt gondoltam, hogy akit nem angyalarcú, fiatal fájdalom késztet rá, az inkább ne írjon semmit. Megváltozott az álláspontom, írjon csak nyugodtan mindenki!
Ha valaki közel engedi magához a következő írásokat, és olvasás közben lelke fényérzékeny felületén a saját filmje pereg, akkor elértem a célomat, a zajt a világűrben. (Pre)
Györgyi Csaba első könyve a maga nemében zavarba ejtő – pont mivel szelíd határozottsággal azonnal el is különíti a “maga nemét”. A rövid, gyakran szürreális képekkel, szokatlan asszociációkkal tágabbra nyitott mini novellákat a szerzőjük “nollának” nevezi – a novella rövidülésével. A kötet bemutatóján Györgyi Csaba elmesélte: többen felvetették a nulla névbeemelését (finnül a nolla nullát jelent…) e meglehetősen filozofikus, gyakran szemlélődés- és ritkábban cselekvés-pozícióból születő “félpercesek”, észrevételek kapcsán – nos, szerintem a tévedés adott esetben sajátos igazságtartalmat hordoz: ezek a meglátások az alapállásukat tekintve valóban feltételeznek egy pillanattól, élethelyzettől független origót, egy “nullapontot”, ahonnan a szerző az elé kerülő látványok és élmények anyagából megszövi őket.
Ezer mindenből táplálkozva. Asszociációk szinte képszerűen megragadott teljeséből, hiszen minden fa öreg mesélők öreg keze (Vándorkönyv). Kapcsolatok mélyen végiggondolt lehetőségeinek lebegéséből – vagy nyers tapasztalatból, ami lepárlott belőle, hisz felfüggesztett létét mindenki kívülről szemléli, de ehhez sorszámot kell húzni, aztán sorba kell állni. Ahol a sorban úgyis csak az a pillanat számít, amikor mi ketten, te meg én, csak fogjuk boldogan egymás kezét. (Házasok). Az idő pillanat, olykor mintha ez a pillanat tartana örökétig, ki tudja? Majd az idő eldönti (Est Hajnal). Néha, egy-egy mondatra mintha Kassák Lajos szelleme húzna kegyetlenül ironikus, szürreális ruhát: Amíg zuhanunk, el akarom neked mondani, hogy asztalon felejtett, rozsdás pincekulcsok és semmitmondó habostorta-recept-reklámok sem állhattak a századok óriás, didergő szerelmeinek útjába (Zuhanás). S van, amikor a játékmenetesen egzakt módon feltett kérdésre játékos, szelíd, ironikus humor hangján felel a szerző: Nem tudom, Micimackó, a mesék világa már csak ilyen (Copyright).
Csörgyi Csaba Mint két idegenje valóban azzal a folyamatos, kérdőjelező rácsodálkozással szemléli léteink legszokottabbjait is, ahogy életünk összegét szemlélnék a ránk csodálkozó ufók. Valahol evidenciában tartva a tényt: a másik valójában csak a kérgét-ruháját tekintve olyan mint én – teljesében tőlem függetlenül, az idegen-lénységig más. Hogy ez a más valójában tényleg idegen – s neki a megtapasztalható (megtapogatható) én ugyanígy északfok, titok, idegenség: egyszóval ugyanúgy ufó. Nem is beszélve róla: a te meg én egymást kerülgető (amúgy test viszonyait rendre elejtő, azokról feledkező) viszonyait alapjában az én folyamatos kérdőjelezésére ülteti a világ: én és én is lehetünk (vagyunk) számos pillanatunkban: mint két idegen.
Varjút hozott az éj.
Vértelen tucat-magány rója köreit.
Hóna alatt rongyos zászló, más semmi.
Néha megáll, hogy a szemetet, amit a szél összehordott, csendben és dühösen szétrugdossa.
Miért? Mert kell olyan is, aki ezt átéli. (Fagyosszent)
Ahogy Györgyi Csaba a könyvbemutatón megfogalmazta, a nollák általáben egy kép, egy határozott kép kifejtései. A szerző szereti a csendet – ajándékozta már természetbe tett séta nollával -, bár valójában nincs szövegtermő magán-helye, vagy ideje (ahogy fogalmazott: nincs az időben ez a dolog, megérkezik és valahol rajtam keresztül lecsapódik…). Természetes megélése ez a “szólni akaró szó” észrevételének, ahogy a szerző kifejtette: ha nem érkezik a határozott, látomás-szerű provokáció, akkor nem fog írni. Írni amúgy is másodlagos – elsősorban megélni kell mindazt, amit az életeinken át csak lehet. Az élet nem arról kéne szóljon, hogy írjunk, hanem arról, hogy éljünk… és ezt nagyon sokszor elfelejtjük…
A nollák szerzője szerint nem tudunk felkészülni az élet kínálta helyzetekre – köztük az írás kényszerének felismerésére sem. Amit tehetünk, hogy reagálunk, legjobb tudásunk szerint. Mindazonáltal Györgyi Csaba meglehetősen tudatosan építi az így, programozhatatlanul érkező teljesség-élményeiből a maga megközelítéseit, Manna Percek néven gyöngéd szeretettel video-csatornát gondoz a megosztón, ahol a Mint két idegen nolláiban is megismert megközelítéseit rakja képbe, zenekísérettel. Ahogyan a nyelv a szájüreg pici sebénél, én is folyton a lét fogalma körül matatok – rögzíti a Pici című nollában; hát így rögzít egyfajta “lét-fogalmi” inventárt, vagy szótárt az összes általa elérhető médiafelületen.
Amikor a könyvbemutatón megkérdeztem, kire tekint figyelmes tisztelettel az irodalomból, Bodor Ádámot (s nem az általa is nagyra becsült Sinistra körzet, hanem elsősorban a Gázgyár miatt), és Békés Pált emelte ki – hozzátéve, valójában ami leginkább hathatott a világ általa is művelt megközelítésére, az a fantasztikus irodalom, alkotók felsorolhatatlan bőségével (megnövelte a szabadságomat… vagy mondjuk így: a belső teremet). Hogy milyen mélységeket nyílhat ez a sajátos, fantasztikum által szélesített kapu, azt legegyszerűbben egy nekem kedves szövegen át tudom megmutatni:
Másváros
A városban új vallás született. Más bolygókról, közeli és távoli dimenziókból, a képzelet magas hercegségeiből is érkeztek látogatók, hogy hozzáillesszenek egy-egy téglát, fa- és szövetdarabkát, színes kavicsot, régi könyvet és mindenféle egyéb kacatot az új vallás épületéhez.
A város őslakói, nagy madarak leszármazottai, egy darabig tűrték, majd évezredeken át tartó, aprólékosan szabályozott, szertartásos meditációik hosszú sorát megszakítva, higgadtan leállították ezeket a hozzáillesztéseket, amelyek azután a város alá rejtőzködő, rugalmas, befogadó és folyamatosan táguló civilizáció kiterjesztett szárnyainak oltalmában folytatódtak.
Századok teltek el, és ki tudja, miért, az évtizedek néha lassan, néha pedig egészen gyorsan követték egymást. Vágyból és sárból újabb és újabb rendszerek születtek, míg el nem elérkezett az idő a második város, Másváros megalapítására.
Nem sokkal később az első város egyik madárlénye a második várost minden érzelemtől mentesen egy matematikai pontba sűrítette. Másvárosban azóta energiátlan mindenségek szédítő mozdulatlansága fészkel. Alighanem ezt nevezik áramtalanításnak.
A meseelemekkel távolított keret gyönyörűen analóg az életünk egy immár elengedhetetlennek érzett elemével – ha ránézek az eszközre, amin épp ezeket a betűket hívom elő e pillanatban, amelyek az önök szemében egy másik (tetszőleges) pillanatban majd szavakká állnak össze, értelmet hordozó jelek összességévé, ennek az új vallásnak egy oltárát látom. Ahova számolhatatlan helyről érkezik akarat és kép, szöveg-szövetdarabka és régi könyv – amely valóban egy folyamatosan táguló civilizáció a valóság szárnyai alatti megbúvás virtuális terében. Vágyból és sárból születő rendszer – még ha jeleinek összessége színtiszta fantázia is: elképzelt dolgok valósága. A virtualitás valójában tényleg Másváros – amit ha egyszer a körülményeink (akár az összeomlás) áramtalanít, energiátlan mindenségek szédítő mozdulatlansága fészkel majd a szerverein. Az értelmezésemhez ez, a nevezésében a végén, hangsúlyosan kiemelt szó segített hozzá: az áramtalanítás. Györgyi Csaba nem egyszer él a lehetőséggel, hogy az utolsó, csattanó szavakkal mintegy rávegyen az olvasottak teljes, visszafelé történő átértelmezésére – s a szövegei mögött nagyon gyakran nem egy, nem két hasonló értelmezni való mélyebb tartalom, másváros lakik, hanem szinte annyi, ahány az olvasója.
Miközben persze megjelennek az írásaiban a szerző személyes elakadásai, élményei, konfliktusai, de életének naplószerű dokumentálása helyett végtelenül kristályosított, tárgyszerű formában. Hiszen valójában ez a közös – ehhez van nekünk, az olvasóknak közünk. S így lehet a részvétet hívó mese helyett a szavak ritmusába tömörített csiszolat igazán személyes az olvasója számára is – az író élménye nem telepszik az olvasói ráismerés élményére. Ahogy ő fogalmaz: nem minden haszon nélküliek az elakadások, fontos, hogy ritmust adnak, s fontos, hogy magasabb szintre lépünk, ha egy ilyen elakadáson túl tudunk lépni. Nos, a nollái nem egyszer az elakadás-jelzés közlekedési tábla-szerűen tömör, csiszolt felmutatásán túl térképek is lehetnek az olvasóikban. Szeretnék erre is példát mutatni:
Rítus (saját gyűjtés)
Az ember meg az asszony üljenek le egymással szemben. Az asszony adjon egy kenyérfalatot az embere szájába, és annak arcát két kezébe fogva szépen simogassa meg, és mosolyogva mondja neki:
– Szeretlek téged, emberem!
Az ember is adjon egy kenyérfalatot az asszonya szájába, és annak arcát két kezébe fogva szépen simogassa meg, és mosolyogva mondja neki:
– Szeretlek téged, asszonyom!
Háromszor ismételjétek, reggel meg este.
A Mint két idegen egyik különlegessége, hogy szinte minden nolla alatt a szerző rajzait láthatjuk. Kétféle rajz látható a szövegek alatt, nagyjából a kötet feléig szabálytalan, nonfiguratív rajzok, melyeket Csaba “ornának” nevez (én magamban egy-egy lelkiállapot tükreként tekintem őket); a kötet második felében szabályos, kerek alapból bomló rajzok láthatók, a “lélekablakok”. Az írások nem köthetők szorosan az alájuk került rajzokhoz – nem illusztrálják egymást. De gondoljuk meg: mint két idegen… elkerülhetetlen egyfajta sajátos, akár a félreértések által megvalósuló párbeszéd az adott lapon szereplő rajz és szöveg között – a fentebb fejtegetett kényszerek jegyében: az olvasó fantáziájára bízva, összeköti-e, s hogyan őket.
Erős, igen magvas megközelítés Györgyi Csabáé, amely nem adja könnyen magát, az olvasótól is munkát követel, de komolyan meghálálja a rá szánt időt s figyelmet. A fegyelmezettsége pedig csak annál teljesebb élménnyé teszi, amikor enged a maga szigorán, amikor a maga sajátos szintjén hajítja a lovak közé a gyeplőt – s többet enged látni a szavak rendjét képző élményből, mint általában. Amikor egyfelől nyersebbet csillan a nagyon fegyelmezetten kezelt személyesség (a szürrealitás, a szavak mélyen költői egymáshoz rendelése nélkül), másfelől amikor nyersen kiszól a példabeszéd alól a miértünk való (sajnos mindig jogos) aggodalom, például a Kiáltványban:
…és ti, sikátorok kocsma-üregeinek bútordarab-lényei, és ti, bóvli-kirakatokat hozzáértően vizsgálat tárgyává tevő, kiégett kultúr-senkik, és ti, akik már nem vártok haza senkit, és ti, akiket már senki sem vár haza, és ti, újévre hátrafésülködő, lázadó bányászköltők, és ti, kis levest szaporán kanalazó, vasalt bakancsos, koravén suhancok, és ti, térdig földbe ásott, nagycsaládos távfutók, és ti…
Amíg a szegények nem gazdagok, addig nemcsak a halottak hazátlanok. Hol vagy, anyám, Magyarország?
Tiszteletre méltó belépés Györgyi Csabáé az irodalmunkba; nagyon várom, az általa megismert alkotói hozzáállás mentén még mi mindennel ajándékoz meg bennünket. A nolláinak íze van – szerintem jó eséllyel felismerném Csaba mondatait idegen szövegkörnyezetben is, a kötete végiglapozása után. Persze, írói pálya elején, egyetlen megjelent kötet alapján nehéz bármilyen prognózissal előállni. Persze – hiszen ki tudja? A fentebb tisztán megfogalmazott igény: írjak, ha adódik mit, s hallgassak, ha nem jön a szó, nem jelenti például azt sem, hogy Györgyi Csaba kizárólag a nollákban lehet otthon… Apa lettem, mert enni adtam egy nagyon éhes gyereknek – fogalmaz az Ív nollájában; arra azért hadd hívjam fel a figyelmét, hogy ebben a relációban bizony “enni adott” nekünk, az olvasóinak – s szerintem ez bizonyos dolgokra azért kötelez.
Illusztráció: Györgyi Csaba a Prágai-díj átvételekor (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2018)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
