Merza József: A hely szelleme
Ahol a Kádár Kata utca a vár felé fordul, a templom melletti kis téren érdekes szobor áll. Különös megjelenésével szinte kihívja az arra járók ítélkezését, és meg is osztja őket. Vannak, akik idétlennek találják a kompozíciót, mások egyenesen találónak. Vannak, akik sértőnek gondolják az ábrázolt személyekre nézve, mások humorosnak és szeretetteljesnek. Én a második kategóriába tartozom, amikor több mint 50 kilométeres gyaloglás fáradtságával a lábamban azon gondolkodom, mennyire elcsigázott lehetett az a fiatalasszony hússzor akkora távolság végiglovaglása után, amikor férje, Lajos őrgróf, lesegítette lováról. Erzsébetről, II. Endre lányáról van szó, aki szüleit meglátogatandó szülőhelyére, Patakra érkezett. Sajátos korban élt, a történetek tanúsága szerint már hároméves korában el kellett hagynia apját, anyját, hogy jövendő férje udvarában megfelelő szellemben nevelkedjék. Ez volt a szokás. Az viszont nem a kor sajátossága, hogy a magára maradt özvegyet kisemmizzék, megalázzák; kortól függetlenül megteszik ezt a vagyonra vágyók. Erzsébet azonban irgalmas maradt jóban-rosszban egyaránt. Nagyjából ez minden, amit tudunk róla, a rózsacsodával feldíszítve. Kiszínezhetjük a részleteket, hozzáképzelhetünk a történethez megaláztatásokat, a lényeg mégis az, hogy Erzsébet az osztó szeretet példaképe a középkori magyar történelemben.
Jótékonyság, irgalom, osztozás. Szép, keresztény, olykor mozgalmi szavak. Ki mondja meg, hogyan érzett rá ezekre az erényekre az egykori fiatalasszony, aki a legenda szerint meg tudta győzni a férjét: jó megosztani a nincstelenekkel azt, ami Isten kegyelméből jutott nekünk. Kétségtelenül megragadóak a jótékony úrnőt ábrázoló festmények, a lényeg mégsem a rózsákban és a térden állva hálálkodó szegényekben rejlik, hanem abban a belső indíttatásban, amellyel valaki adni kezd, s ezt oly rokonszenvesen és meggyőző erővel tudja tenni, hogy másokat is magával ragad. A lényeg abban a mozdulatban van, amellyel beköti a sebeket, vagy végigsimít egy fáradt homlokot. Hányan szeretnénk ezt mi, keresztények megtenni, s úgy tenni, hogy természetes legyen, belülről jöjjön, a mi saját mozdulatunk legyen, ne pedig egy tisztelt etikának szellemében tanulói engedelmességgel végzett ügyetlenkedés. Ó, Istenem, próféták és papok jönnek és elmúlnak – egyházi vezetők hosszú listáját ismerem Patakon – mégis a szívemben igazán az a fiatal nő kapott helyet, aki oly furcsán-groteszkül kászálódik le lováról, hazaérkezvén atyjaura udvarába. Benne látom testet ölteni a nekem rokonszenves irgalmat.
A minap arról beszélgettünk, hogy a lenini-sztálini szocializmusból a jelenkori kapitalizmusba érve, minden valós emberi szabadságjog tisztelete mellett, vagy éppen amiatt, szót kellene emelni, sőt tenni kellene valamit az egyéni vagy állami szinten űzött harácsolás ellen. Egyszerűen és szépen kellene élni, barátságban egymással és a természettel. Modelleket keresünk itthon és másutt, egyéniségünk szerint kardoskodunk mellettük. Titokban azt szeretnénk, ha minél többen csatlakoznának a mi elképzelésünkhöz. Szeretnénk megtalálni a mai korhoz illő formákat, inkább közösségben, mint egyedekben gondolkodva. Szeretnénk biztos támpontot találni, amire ráépíthető evangéliumi testvérek dolgozó és karitatív közössége. Olyan gazdasági műhelyt, amely beéri a szerény többlettel, és ezt is elosztja a rászorulók között. A különféle megoldásokat latolgatva arra gondolok, hogy valójában minden tervezés alfája és ómegája, legyen az akár egyéni, akár közösségi, az, hogy nincs magántulajdon. Minden, ami kezünk ügyébe esik, ránk bízott dolog, amelyet a hűséges intéző vagy a huszonnegyedik órában észbe kapott hűtlen sáfár módjára kell kezelnünk. Ha jócselekedeteinken kívül semmit sem gondolunk magunkénak, akkor nem nagy gond, hogy ki, milyen formában adja oda a rászorulóknak azt, amije van. Kedves Erzsébetünk adta a magáét, és bájosan el tudta hitetni férjével, hogy amit ő adott, azt a férje is adta. A mai Teréz és Emmanuelle nővérek szintén el tudják hitetni velünk, hogy él és gyümölcstermő az irgalmasok alternatív világa a hatalmasok szövetségei ellenére is az embertelen világban. Cedric Prakash munkatársaivá tud minket tenni abban, hogy csökkenjen a nyomor a világ másik felén. Ha megkérditek tőlem, hogy miben hiszek a bizonytalanná vált világban, ezt válaszolom: hiszek az irgalomban, mely nem ismer tulajdont, sem vagyont sem földben, sem időben. Amely nem ismer magyar földet, csak Isten földjét, ahol most magyarok laknak, nem ismer magyar birtokot, csak javakat, amelyeket a magyaroknak kell hasznosítaniuk mindenki számára.
Ha irgalom lenne, nem lenne háború. Hiszen azért fegyverzi fel magát az ember, hogy megvédje vagyonát, ahelyett hogy odaadná annak, aki kéri, vagy követeli. Azért gyűjt hadsereget, hogy megtámadja a másik országot, elvegye kincseit, leigázza polgárait. Mindez pedig nem színjáték, hanem véres valóság, amelybe emberek, legnagyobb arányban ártatlan emberek halnak bele. Az ember öl, mert irgalmatlan. Adásra teremtett kezét ökölbe zárja, és üt. Nem simogat, nem vigasztal, nem emel föl, nem támogat, hanem lesújt. Lesújt igazságosan, és lesújt igazságtalanul. Halállal büntet akár hóhér, akár seregek által. Tanítja, és megköveteli a szakszerű ölés mesterségének ismeretét. E tájon megelevenedik a régmúlt idő, s a Bodrogköz árnyai közt száguldó ősi harcosok után tatárok, kurucok, császáriak vívják küzdelmeiket, építik és rombolják a várakat, ajándékozzák, vagy elrabolják a birtokokat. Ne ölj! – kiáltanám oda a múlt kísérteteinek, hiszen öltünk nemcsak a vagyonért, de öltünk Isten ügyének hitt eszmékért protestánst és katolikust egyaránt. Ó, Isten, akinek olyan kedves lánya volt, mint Erzsébet, tudsz-e irgalmazni majd nekünk az utolsó napon? Látod-e, Te, rejtőző Isten, hogy azért van Benned reményem, mert szereted az életet, és megtiltottad, hogy kezet emeljünk rá? Ha nem volnál, és azt akarnám, hogy légy, akkor oly szelídnek kívánnálak látni, amilyen egykori szolgálóleányod volt. Csak abban a hitben vágynék élni, amelynek nevében nem lehet embert ölni.
Még egy pillantást vetek az egykori érkezőkre, majd megfordulok, és elindulok a vár kapuja felé. Itt, a sarkon laktak néhány évig a szüleim, a polgáriba jártak idősebb testvéreim, s a várkapu előtt, jobbra, az udvarban élt keresztanyám. A Rákócziak földjén járok, Lorántffy Zsuzsanna emléke lebeg a fák, a falak között. A szabadság szelleme, ami nélkül elsorvad az ember, megcsonkul a jellem. Ősi, alapvető emberi igény, ami nélkül nincs barátság és szerelem, tisztelet, tudás, teremtő erő. Ó, jól tudom azt, hogy e tájon elsősorban politikai szabadságért küzdöttek elődeink, de munkálkodtak a gondolkodás, a szellem, a vallás és hit szabadságáért is. A küldetését felismerő nagyságos fejedelem e tájon állt élére szegény és elnyomott népének, itt lett a bécsi udvarnak tetszeni és engedelmeskedni kívánó fiatalemberből igazi szabadságharcos. Aki tudja, hogy küldetése van, és e küldetés a szabadság. Nem vagyok elfogult, tudom, hogy Rákóczi verekedett, és ölt a szabadságért, mi mást tudott volna tenni: szent és apostoli első királyunk minden későbbi magyar uralkodó példaképe lett. A szent szabadság kivívására ő nem ismert más módszert. Kollonich és jezsuita tanárainak imakönyveiben nem volt szó ellenségszeretetről és szelídségről. Az egykori tüzérből lett rendalapító elmélkedéseiben hadseregek összecsapása szemlélteti a jó és a rossz küzdelmét. Isten gyermeki dalosa, a poverello, az ártatlan Ferenc, nem a királyok és hercegek példaképe, és hol van még az öntudatos jenki Thoreau, az öregkori felismeréseit követő Tolsztoj vagy az ügyvédi pulpitusból rokka mellé ült Mahatma? Nem, csak azt kérhetem számon a fejedelemtől, amire képessége volt, s ő lelkiismerete szerint mindent feláldozott a szabadságért. A szabadság olyan érték, amelyért érdemes áldozatot hozni, mert a szabadság a megszülető és sarjadó élet biztosítéka, létfeltétele. Vedd el a szabadságot, és félig megölted az embert. Hány szabadságharcnak kellett fellángolni és hánynak elbukni, míg korunkban megszületett az emberi szabadságjogok chartája, míg beláttuk – nem is mindenki –, hogy csak az erőszakmentes cselekvés méltó az emberhez? Pedig még nem tudjuk, mit hoz a jövő! De ha azt kérditek, miben hiszek, azt válaszolom: hiszek abban, hogy az embernek szabadon kell élnie, szabadságban kell meghoznia döntéseit. Nem korlátozhatjuk egymás cselekvését fizikai erőszakkal, fegyveres testületekkel, mert Isten nem sújt le villámaival még a rosszat tevő emberre sem. Annyira tudjuk közelíteni a földi világot Isten Országához, amennyire ez megvalósul. Közelítéseket mondok, s az utóbbi évtizedek emberi jogi küzdelmeit ilyen közelítéseknek tekintem. Hiszen ezekből a fáradozásokból születtek meg a Föld sok országában a legelemibb emberi, női vagy gyermeki szabadságjogok, nálunk a halálbüntetés eltörlése vagy a polgári szolgálat. Közelítéseket mondok, mert jól látjuk, milyen kevés, amit elértünk. De ezt a keveset is óvnunk kell, mert a politika változásával könnyen háttérbe szorul a humánus szemlélet, a hatalmi blokkok erőpolitikája vagy a nacionalizmus teret nyerhet. Ki mer ma emberi jogokról beszélni Boszniában? Kevesek.
Elgondolkodhatunk azon, hogy kritikus helyzetben mikor volt könnyebb a rabságra szánt ember élete, milyen ideológiai, nevelési, vallási eszközökkel tartották féken, s hogyan lehetett szabadsághoz jutni a hatalmak mindenkori erőjátéka között. A magyar történelem – éppen hazánk ütközőponti helyzete miatt – bőséges példaanyaggal szolgál szabadságtörekvésekre, s e törekvések elárulására vagy meg nem hallgatására. Rákóczinak meg kellett értenie, meddig hasznosak törekvései a francia politika szempontjából, s mikor jön el az az idő, amikor egy emigránsnak mégiscsak kijáró kolostori lakáson túl mást nem kaphat. Meg kellett értenie, ahogy minden veterán szabadságharcosnak meg kell értenie, meddig hasznos a nagyok számára az ő hittel teli, önfeláldozó igyekezete. Az emigráns, a feleslegessé vált öreg harcos még agitálhat, bizonykodhat egy ideig, de később már az is szabadsági fok, hogy maga válassza meg végleges lakóhelyét. Franciaországot felcserélheti Törökországgal. Rábízhatja az utókorra, hogy igazságot szolgáltasson neki. Ő maga pedig nekiláthat, hogy Isten színe előtt átgondolja az életét.
Éppen nagyon magányos voltam, amikor egyszer kinyitottam a Vallomásokat. Vonatra szálltam, hogy hazautazzam, és olvasni kezdtem Rákóczi sorait. Magányom elszállt, s az első perctől kezdve éreztem: nem vagyok egyedül. Valaki, aki pedig igen magányos lehetett, beszélni kezdett hozzám, azazhogy nem is hozzám, hanem Istenéhez, őszintén, bizalmasan, és megengedte, hogy tanúja lehessek ennek a beszélgetésnek. Korábban is tudtam azt, hogy „ha minden elmarad, Isten el nem marad”, de most újra kellett éreznem. Beszűkült, fizikai, társadalmi vagy lélektani szabadságunkban egy út mindig nyitva áll. Senki sem korlátozhat minket abban, hogy elmondjuk Istennek életünk egyetlen regényét. Ahogy mi látjuk. Csak ne hazudjunk. Rákóczi nem hazudott, álmélkodom azon, hogy milyen nyíltan beszél cselekedeteiről, gondolkodásáról, erkölcsi felfogásáról. Néha megkérdem: illik-e a nagy fejedelemnek ilyen önfeltárulkozó módon nyíltnak lenni? Megérdemli-e az utókor embere azt a bizalmat, hogy betekinthessen egy lélek legbenső világába? Az ember talán nem érdemli meg, de ha a szerző azt akarta, hogy igazul helyezze életét Isten elé, ha beszélgetőtársnak Istent választotta, akkor nem tehetett mást. Példát mutatott minden eszme hívének, aki élete vezérlő csillagának fényében akarja értékelni az életét. Ha azt kérditek, hogy miben hiszek a jövőre nézve, akkor azt mondom, hogy hiszek a meg nem szűnő lelkiismeretvizsgálatban, életünk legőszintébb értékelésének szükségességében és hasznában. Hiszek az igaz önvallomások belső lelki harmóniát teremtő erejében, akár egy kamalduli kolostorban, akár egy tengerre néző cellában, akár mai panelházban születnek meg. A módszer megragadó. Miért mormoljunk sematikusan és kötelezően mások által készített imaformulákat, ha mindennapjainkat ezzel a ragaszkodással tudjuk odatenni Isten elé? Imádság az életbeszámolónk, ha a napok és évek történéseit felmutatjuk, és keressük a választ a törekvéseinkre. Az átlagember állandóan küszködik imaéletében, mert imamalmot hajtani örömtelen, s az átlagembernek senki sem mondja, hogy imádság helyett imádságként írja meg saját vallomásait. Ha nem tud írni, legalább mondja, vagy gondolja, vagy legalább nézze az életét, benne a mindennapi cselekedetekkel, örömmel, bánattal, bosszúsággal, becsapásokkal, sikerekkel. Rákóczi mindenről beszélt Istennek, mert úgy gondolta, hogy Istennek köze van mindenhez: barátsághoz, szerelemhez, harchoz, összeesküvésekhez, árulásokhoz, csatavesztésekhez, parasztokhoz, urakhoz, könyvekhez és várakhoz, uralkodáshoz és számkivetettséghez. Ha azt kérditek, hogy miben hiszek a jövőre nézve, akkor azt mondom, hogy hiszek az imádságban. Nem az átéletlen szövegek kötelességszerű ismétlésében, hanem abban a bizalmas szellemi közlésben, amely a személyt bensőleg összekapcsolja azzal a Valósággal, amelyet minden más valóság okának tekint. Rákóczi önéletrajza imádság, és Mikes Kelemen levelei is imádságok, akkor is, ha nénikéjének írta őket. A szépirodalom is lehet imádság, még ha más formájú is. Mikes! Miatta kerékpároztam majdnem kétezer kilométert, mert át akartam élni, hogyan láthatta meg a Havasalföldről észak felé utaztában a Kárpátok kéklő vonulatát, amely mögött ott volt Zágon, a szülőföld, ahová bemennie nem lehetett. Szabadság, imádság, emberi hűség a kiszolgáltatottakhoz. Ezeket nem hagyhatjuk el soha. Odaállni a sikertelenekhez, a magukra maradottakhoz érték, örök, rendszerek változásától független érték. Aki betölti a magányt, isteni dolgot tesz. A Genezis oly magas szintre emelte ezt a lélektani megfigyelést, hogy az asszonynak kellett megszületni belőle. De ahol nincs ott az emberi társ, még megmarad Isten. Ha szerencsénk van, még mások is.
Ahogyan én felnyitottam a vonaton a Vallomásokat, úgy nyílhattak meg az egykori könyvek olvasó elődeink kezében. Nem a kiváltságosaknak fenntartott szent könyvekre gondolok, amelyek alapján egyesek hatalomra tettek szert a többi ember felett, hanem a tankönyvekre, amelyek mindenkihez elviszik a tudást. A tankönyv nem személyválogató, a tankönyv mindenkit hív. Az embernek nem kell sok könyv. Rákóczi pataki könyvtárában 169 kötet volt, a rodostóiban 112. Patakon élt, és tanított 1650-től 1654-ig az az ember, aki azzal a feltétellel jött Lengyelországból e városba, hogy nyomdát állítsanak fel neki. Mai kifejezéssel élve, reformtankönyveket akart írni, s ha nem is mind, de megírta őket. Az Orbis Pictus-t, a szemléltető oktatás kiemelkedő művét mindenki ismeri, aki pedagógiát tanult. Sorolhatnám az egymásra építő könyvek latin neveit, de most nem ez a célom. A jövőbe vezető hitem oszlopait akarom tovább lerakni. Abból az épületből, amely ma Comenius – ha úgy tetszik, akkor Jan Komensky – nevét viseli, tehát a tanítóképzőből, ahová Tamás sógorom is járt, rajzott és rajzik ki a mai Felső-Magyarország tanítói nemzedéke. Mindez annak is köszönhető, hogy egy morvaországi születésű pedagógus eljutott hazánkba, hogy Rákóczi dédanyja, a pataki iskolát támogató Lorántffy Zsuzsanna földjén tanítson. Mindig voltak a tanításnak megszállottai, akár mint iskolaalapítók, akár mint tanítók. Ezen a tájon, ahol népek és vallások találkozópontja volt, tudták, hogy az ember megállásához tudásra van szükség. Meg kell ismerni az érzékelhető világ képeit, összefüggéseit. Közel 350 évvel e kor után csak becsülni tudom azokat a mestereket, akik túlléptek a nemzeti vagy vallási különbségeken azért, hogy az egyetlen valóságot tárják tanítványaik elé. Nem akartam pedagógus lenni, csak ismerni akartam a tudomány egy darabját, és ez a cél pedagógussá tett. Aki ismer, az közölni akarja ismereteit. A tudás nem zárható az emberbe. Aki pedig szereti az embereket, az életet segítő ismereteket akar átadni. Maga az ismeretátadás folyamata több annál, mintha tölcsérrel töltenénk tételeket az emberek fejébe. A jó tanító kifejti az ismeretanyagot, fokozatosan halad előre, feltárja az igazságokat, és rámutat a lehetséges tévedésekre, elemez és összeilleszt, hasonlóságokat fedez fel, és ellentéteket szembesít. Örül az igazolt felfedezéseknek, de kideríti a tévedések okait. Elhiteti velünk, hogy megismerésünknek nincsenek határai, ugyanakkor meggyőz minket arról, mily keveset tudunk. Türelmes, hangyaszorgalmú munkára szoktat, ugyanakkor értékeli és bátorítja a szellemes ötleteket. Vezetése mellett becsülnünk kell mások munkáit, apró eredményeit. Figyelmessé tesz az eltérő vélemények átgondolására, okaik felfedésére, a hibák javítására. Tárgyilagos vitakultúrát alakít ki, amelyben az egymás tevékenységét tisztelő felek a közös célra, az igazságra összpontosítanak. Elismerik a tényeket, és megengedik egymásnak, hogy eltérő feltevéseket tegyenek olyan területeken, ahol még nincs biztos ismeret. Nem gazemberezik, eretnekezik egymást, nem likvidálnak tudóst ideológiai alapon. Nem gondolják, hogy a tudományos tévedés vagy másként gondolkodás etikai elégtelenség következménye. Folytassam-e tovább a tudomány és a pedagógia dicséretét? Ha azt kérditek, mi jövőbeli hitem tartalma, ezt válaszolom: hiszek a tudományban és a tanítóban, amely és aki elfogulatlanul tárja fel a megismerhető világot, módszert, és emberi erkölcsöt ad a helyes élethez, nem lép túl illetékességi körén, de szabad látást enged ahhoz, hogy felismerjük a világnak a transzcendenciára utaló jelenségeit, ha vannak ilyenek. Ha Isten bezárt minket e világba, nem kívánhatja meg a lehetetlent: érzékelni azt, amire nincs érzékünk. Ha viszont épített hidat a mi világunk és az övé közé, akkor ezt a hidat valahol és valamikor észre kell vennünk. Addig az marad meg, ami minden tisztességes ember álláspontja: becsülettel hihetek Istenben, mert ha nem is tudom őt igazolni e világ eszközeivel, létének feltételezése nem mond ellene sem a világnak, sem az e világból való józan észnek, sőt kiegészíti, magyarázza, reménnyel tölti el azt.
Valahol a város másik végén járok már, iskolaépületek, öreg fák, régmúlt idők nagyjainak szobrai között. Igen, a gótikus katolikus templomtól indultam el, amely gyermekfejemnek sokkal szebb volt a műemléki hivatal ténykedése előtt. A gyermek, persze, másként látja a dolgokat, s én, aki valamikor be nem léptem volna egy protestáns templomba, most tisztelettel adózom annak a szellemi és erkölcsi teljesítménynek, amit a múlt emlékei tanítanak. A nagylelkű és türelmes pásztorok előbb-utóbb megértették egymást. Rokonságomban soha nem hallottam elítélő vallási kijelentéseket. Amikor a 70-es években sógorom megkérdezte, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozunk a közösségeinkben, akkor válaszomat így kommentálta: Ja, akkor az olyasmi, mint amit Ablonczy is csinált. E református lelkipásztor a 20-as, 30-as években rendszeresen járt híveihez és Bibliát olvasott velük lakásaikon. Igen, protestáns testvéreink demokratizálták a Szentírás ismeretét, ajánlották az olvasását, és a szöveg kommentár nélküli közlésével teret adtak a lehetséges értelmezéseknek, ily módon magának a Léleknek is. Az Igére alapozott imádság és tanúságtétel minden hívő által történő gyakorlása visszanyúlt a régi zsinagógai hagyományokhoz, visszaadta az ember rangját, amikor Istenéhez fordul. Az asztalra tett könyvet körülülő egyháztagok megteremtik az egymás megbecsülésében rejlő egységet, és ha meggondoljuk, akkor ez természetes, egyszerű magatartás, aminek a megvalósításához csak jóakaratra van szükség. Ekkor kigyúlhat a résztvevők szíve, és érteni kezdhet az elméje, mert megismétlődhet az emmauszi találkozás, amelyre oly sokszor van szükségünk nekünk is, késői tanítványoknak.
Kétezer év során mennyit gondolkodtunk, írtunk és vitáztunk hitünk tartalmáról. Meghallgattuk, elemeztük a szentírási eseményeket, példabeszédeket, törvényeket. A gondolkodás legkorszerűbb eszközeivel igyekeztünk elméleti rendszerré építeni a vándorló zsidó rabbi, Jézus tanítását. Végtére is miben bízhatunk a második évezred végén? Abban, hogy a civilizációs és kulturális fejlődés hatalmas épülete között ebben a négy vékony füzetben jól-rosszul elbeszélt történet adja azt az alapot, amihez újból és újból visszatérünk, mivel jobbat nem tudunk. Számunkra ebben a keretben adott az Istennel folytatható párbeszéd és az emberekkel együttélés természetes útja. Ennek segítségével fordulunk a transzcendencia felé, és ennek törvényei szerint éljük mindennapi életünket. Tudom, hogy a Bibliát magukhoz szorító prédikátorok sok minden mást is tudtak, de életüket erre a könyvre alapozták. Sok okos hitszónokot, dinamikus szervezőt, mély lelki gondolkodót meghallgatva gyakorta úgy érzem, hogy az evangéliumok világa olyan, mint az otthoni táj, amely többet jelent, mint utazásaim sok más világa. Ha azt kérditek, miben van reményem a jövőre, akkor azt mondom: bízom abban a szeretetben és megbecsülésben, amely óvja és közkinccsé teszi a négy evangelista leírását Jézusról, a tolmácsról, aki hallotta Isten tanítását, mert odafigyelt rá, és élte a tanítását, nemcsak önmagáért, hanem azért is, hogy példát adjon nekünk.
Kinn vagyok a város szélén, és feltűnnek előttem az újhelyi hegyek. Ha most végigmennék az úton, be egészen az első házakig, akkor balra, az enyhe emelkedőn, kavicsos-köves terület fogadna: a nem régen megtisztított zsidó temető. Nem ismerem azokat az embereket, akiknek nyugvóhelyét jelölik a még megmaradt kövek, de tudom, hogy ennek a tájnak a társadalmához történelmi módon hozzátartozott a zsidóság. Majd jött egy gonosz korszak, és megtépázta ezt a világot: azóta elnémultak a hegyek alatt sorakozó zsinagógák. Igen, Újhelytől Tokajig sorjáztak a szent imahelyek, amelyekben sajátos módon tisztelte az egyetlen Istent egy sajátos népcsoport. Nézem Jancsó Miklós képeit a romlott falú, ablaktalan templomokról, és bennük a valahonnan ideérkezett, ősi gyökereket kereső magányos zsidó embereket. A homályban imakendő fehérlik, s megindítóan hullámzik egy ősi dallam Izrael rejtőző, késlekedő, annyira várt Istenéhez. Tudom, autóbuszok érkeznek messze földről Újhely, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr temetőihez. Ezen a tájon csodarabbik éltek, egy barátom szerint az olaszliszkai volt a leghíresebb. A hívő zsidó – még ha messzire vetette is a sors – hallatlan bizalommal dugja be kis papírtekercsét az öreg kövek közé. Vajon mit írnak ma, 1994-ben ezekre a papírokra? Mit remél, milyen kívánságot terjeszt rabbija révén Jahve elé az embertelen népirtást és szétszóratást megélt ember? Hisz-e még a Szövetségben, amikor összesodorja kis papírját ősei vagy a maga szülőföldjén? Hisz-e a dalban és a dal ígéretében, hisz-e a gyászban és a gyászt követő megszabadulásban? Hisz-e abban, hogy e tájon ismét felfénylenek a templomok úgy, mint régen, hiszen Isten nekik is adta a Föld e darabját, s a táj, mintha nem is változott volna azóta.
Hűség és ragaszkodás az ősi gyökerekhez, ha nem máshoz, akkor a templom romjaihoz, a temető sírköveihez, az eldugott falvakban egykor élt rabbik emlékéhez. Itt együtt futnak a hegyek, az út, a vasút és a folyó. Az utazó egyfajta stációként járhatja végig a helyeket. Amíg jár, addig emlékezik, és erőt gyűjt. Fogadkozni nem mer, hogy „soha többé”, mert a történelem újból és újból arcul csapja, megalázza, bűnössé teszi. Nem meri magát különbnek gondolni elődeinél, bár egy tapasztalattal többje van. Már testvérének érez minden embert, akkor is, ha azok mások, mint ő. Már testvérgyilkosságnak érezne minden gonosztettet, amit e más testvérek ellen követnének el. Már köze lenne hozzájuk, már nem tudná közömbösen vagy ellenségesen nézni az utcákon az állomások felé hajtott menetüket. Már összeszorulna a szíve, már tétován megmozdulna a lába, hogy feléjük induljon.
Istenkísértések ezek a mondatok, félbeszakítom őket. Erre nem szabad gondolni. Arra fogok gondolni, hogy halálomig hűséges leszek ahhoz az Istenhez, aki – őseim hagyománya szerint – él és szövetséget kötött velünk, talán velem is, de elrejtette magát. Kiáltok hozzá, hogy nem látom, mutassa meg magát, adjon bizonyosságot, tegye sikeressé az életemet. Újra és újra elmondom a 151. zsoltáromat: Istenem, miért hagytál el engem… Nem vagyok ügyeletes vészbagoly vagy hivatásos siratóasszony. Természetem szerint könnyelmű, vidám csavargónak érzem magam. Miért kell Istennek belépni Ábrahámtól kezdve Jónáson át máig az emberek életébe úgy, hogy Sánta Ferencnek fel kelljen jajdulnia: megismertem Istent, bár ne találkoztam volna vele! Boldogok, akik egyszerűen rábízták magukat, de mi, akiknek élete meg nem szűnő harc és újrakezdés lett, nem tehetünk mást, mint vállalni ezt, akkor is, ha sokan nem szeretik a tépelődő keresztényeket. Meghajlok a sorsát fürkésző zsidó előtt, akinek az ég felé fordított arcába krematóriumok pernyéjét mosták a könnyező felhők. Ki vagyok én, hasonlíthatók-e fájdalmaim az övéhez, aki talán egyedül maradt életben tucatnál is több testvére, rokona közül, és naponta küzdött meg azért, hogy ne lásson gyilkost minden emberben, aki szembejön vele az utcán? Ha azt kérditek, miben hiszek, akkor azt mondom, hiszek az emberben, aki bocsánatot kér, és hiszek a másikban, aki megbocsátani tud, és hiszek Istenben, aki végképpen megbocsátja egyedül létünkből eredő gyengeségünket, szökni akarásunkat, mulasztásunkat. Úgy, amint mi is megbocsátunk másoknak.
A Bodrog lustán betorkollik a Tiszába, futása véget ért. A híd következik, amely Tokaj és Rakamaz között átível a folyón. Hetvenöt évvel ezelőtt a hídon volt a pillanatnyi határ Románia és Magyarország között. Apámnak talán már zsebében volt a hivatalos papír arról, hogy Merza Pál alsórónai tanító megtagadta a hűségeskü letételét a román állam kormányára, s ezért el kellett hagynia szülőföldjét. Az adminisztrációs ügyek rendezetlensége miatt azonban először az öt gyereknek kellett megtenni ezt a lépést. Szüleim a hídig hozták őket. A legnagyobb hat éves, a legkisebb jó egy éves volt. A román finánc átvette a gyerekeket, a legkisebbet a karjára emelte, a többit úgy vezette. A gyerekek ordítottak, s így haladt a menet a híd közepéig. Ott várt rájuk a magyar határőr s anyai nagyapám, aki akkor Tokajban lakott. Nagyapa kézen fogta unokáit, s további bőgések közepette vezette őket abba az otthonba, amelynek elmosódó képét hosszú évtizedek emlékeiből néhány évvel ezelőtt újra felidézhettem. Nagyapa sírját már elsimította az idő, ha jelet akarok látni, akkor sógora, Karniss kanonok úr emlékkövét keresem meg.
A dombról jól látszik az összefutó két folyó, s odébb a híd. A híd alatt a román álomhatár, a Tisza. Egy nép álmodói jelölték ki ezt a határt, és ültették milliók eszébe, szívébe. Ez az álom és sok más korábbi mítosz és álom keserítette meg szomszédok életét századokon át. A Nimród legendával az anyafarkas mítoszát szembesítették, amire mi a sumér rokonsággal válaszoltunk. Ezer, kétezer, háromezer és Isten tudja, hány ezer évvel megyünk vissza a múlt homályába csak azért, hogy érveket találjunk arra, amire nem lehet érveket találni, hogy tudniillik kié is ez a föld. A föld ugyanis Istené, s a mai helyzet az, hogy szülőföldje magyarnak, románnak, ukránnak, huculnak, a bányavidékre települt németnek és olasznak, az újkor elején erre menekült örménynek. Az álmokat rajzolók nem törődnek ezzel, álmaik miatt nem egyszer fejszével támadt egymásra e táj népe. Menj el a máramarosszigeti piacra, s ha józan vagy, belátod, hogy egy népnek sem kizárólagos otthona e hely, amely némán tanúskodik azokról is, akiket kiirtottak innen, a zsidókról. Több nyelven beszélő temesvári rokonaim büszkén emlegetik magyar-román-német-szerb-tót nemzetköziségüket. Ők tudják, hogy lehet együtt élni békében és sokféleségben.
A hömpölygő Tisza a megosztás jelképévé válik. Nem érdemli meg, mi tettük azzá. Őt is, meg más folyótársait, hegyeket, dombokat, ligeteket. Egymás megvetésének és megkülönböztetésének jegyében először megrontjuk, később tönkretesszük a természetet. Nézem a folyót, és Svájcba emigrált cseh barátomra gondolok, akivel egyetértünk abban, hogy nincsenek felsőbbrendű és alsóbbrendű népek, csak emberek vannak a maguk sorsával együtt. Ha megkérditek tőlem, hogy miben van reményem a jövőre, akkor azt mondom, hogy bízom azokban az emberekben, akik csak embertársakat ismernek, s akik annyi történelmi vétek után sem hajlandók felcserélni az erkölcsöt a nemzeti hovatartozással. Akik számára a jó és a rossz nem helyettesíthető be népek neveivel. Akik nem akarnak elégtételt venni más népeken, és elég nagylelkűek ahhoz, hogy a jelenben gondolkozzanak, bezárva – bár ismerve – a múlt könyvét. Akik számára az egykor volt szenvedések nem a bosszúállás, hanem a megértés, a kiengesztelődni akarás, a jobb közös élet akarásának forrásai.
Nemsokára lemegy a Nap. A hegy túlsó oldalán, az abaúji dombok között, Emerencia néni vállára veszi csörgős gereblyéjét, és hazafelé indul. Útközben unokáira gondol a hetvenen jóval túl járó idős asszony. A baktai cigány csordás már felhúzta a gémeskútból a második hatvan veder vizet, s három kutyájával ballag a tehenek után. Czap Ferenc kéki parasztember, aki egyként csalódott az új államban és az egyházban, vödreivel a faluvégi kúthoz megy. Napját zárja egy szegény világ sok-sok embere, legfeljebb a kocsmák hangosak mindaddig, míg a munkanélkülieknek futja a segélyből. A bokros domboldalon szatyorral kóborol egy magányos alak. Gombát keres, hogy kisegítse az otthoni éléskamrát. Másutt néhány rossz ruházatú ember sietős léptekkel viszi haza az erdőben gyűjtött vagy az erdőből lopott fát. Teológiailag kiművelt apostolként nézem ezt a mindennapi létéért küzdő világot. Elgondolkodom hitem alapjain, elgondolkodom azon, hogy mi tart meg engem ebben a világban Isten és az emberek mellett, ahol nincs nagyváros, ahol olyan sok a templom, olyan sokféle a lelkiség, olyan jól válogathatok a prédikációk között. A felsővadászi papnak 15 filiája van, már elgondolni is nehéz. Azt mondják, hogy a kereszténység városi jelenség volt a kezdetben és később is. Emberek, közösség kell hozzá, akik és ami megtartja az egyes embert. Mi tart meg engem ott, ahol nincsenek teológiai professzorok, színvonalas vallási társaságok, amelyekben olyan jól el lehet felejteni, hogy körülöttünk szenved egy ország: ki fizikailag, ki lelkileg. Mit mondjak az okos szövegekben nem bízó embereknek, s mit mondjak magamnak, aki szintén elvesztette bizalmát a nagyon biztosan hangoztatott, kizárólagos szövegekben? Ma még nem tudok többet annál, mint amit eddig elmondtam. Egy táj megelevenedett történetét és jelenkori alakjait lámpám fénykörébe idézve azt hiszem, hogy hitemet most az emberek oldaláról kell felépítenem. Meg kell kérdenem jelen bizalmam tárgyairól a hegy minden oldalán élő ismerőseimet: jó lenne-e neked, ha szeretnének téged, ha irgalommal lennének irántad, nem bántanának, hanem megosztanák veled javaikat? Szeretnél-e szabad lenni, helyesnek látni az életedet, jó lenne-e, ha mindennap gondolkodni tudnál egy keveset dolgaidról? Ha nem néznének le azért, mert a földet túrod, mert proli vagy, mert cigány vagy, mert zsidó vagy, mert beteg vagy, mert buta maradtál, mert már csak az italban bízol, hogy egy kis időre megvigasztalja elnyúzott idegeidet? Ha lenne egy-egy percre erőd, hogy felsóhajts Istenhez, aki a tied, vagy akit elvettek tőled, vagy akiről azt tudod, hogy mások beszélnek róla? Ilyeneket kérdezek tőlük és magamtól, jól tudván, hogy vannak elvek és van tudomány és van filozófia és van e szolgálóleánynak kenyéradó gazdája: a teológia. Mindezekkel megrakodva és a mai nap élményét hordva járok az utakon, és arról álmodom, hátha feltűnik egy kútnál az ismeretlen, aki úgy értette a kútra járó ember gondját, és oly csodálatosan tudta a magasba emelni a bűnösök szívét. Keresem és lelkemben forgatom igazságaimat, abban bízva, hogy igazságaim e csokra ér ugyanannyit, mint mézajkú papok és széles látókörű elmék tanítása. Ha azt kérditek, miben bízom a jövőt illetően, ezt mondom: bízom abban, hogy a becsületes ember meg fogja érezni, mi az, amit úgy kívánhat magának, hogy az jó legyen más embertársának is. Végül bízom a helytállókban, akik becsületesek tudnak maradni akkor is, amikor vesztésre áll az ügyük, amikor megkicsinyítettként kell élniük.
A hejcei otthonban élt egyfajta házi őrizetben a kommunisták által odakényszerített Badalik püspök. Feljebb, a gönci várszerű plébánián, majd a kékedi kis házban lakott egy várúr méretű ember, Balogh István, aki a kassai egyházmegye papjaként vágta oda, hogy neki nem parancsol az egri érsek. Az újhelyi temetőben már megnyugodott Bocsor Pista barátom: induló tanárként nem tudta összeegyeztetni lelkiismeretével az ötvenes évek hivatalos elvárásait, és ez a zárt osztályra sodorta. Későbbi élete is szüntelen küzdelem volt a becsületéért, amíg bírta a szíve. Ha a múltba nézek, Kazinczyt látom. A sátorhegyek vonulata mögött, a jótékony teremtő magányban dolgozott, háta mögött a várbörtönben eltöltött évekkel. A hűséges feleségét megörökítő szobor mintha hópelyhekből állna össze. Mellette és több mint fél tucat gyermeke mellett, elismerést nem várva és nem kérve dolgozott úgy, hogy munkája túlnőtt remetelakának határain. Igen, el kell fogadni a sorsunkat a maga valóságában, és dolgoznunk kell. Azt, amit tudunk, annyit, amennyire képesek vagyunk. Őszintén. Megszülethet belőle sok köteg levél, vagy – mint a Hernád partján – egy magyar biblia. Áldottak a csendes falvak, és áldottak azok, akik megalacsonyítva is naggyá lettek a kicsiségben.
Lement a Nap. Apám megtanított arra, hogy kedvemet leljem elmerülni a naplementék világában. Régi sétáinkon megbeszéltük a különös felhőalakzatokat, a színek, fények ezerféle változatát. Találgattuk, miféle tájak, várak, különös élőlények népesítik be az alkonyi eget. Ősszel a folyékony vas narancsos, rőt fényében izzik a fekete hegyek feletti boltozat, télen a korai alkony lilás-kékes-szürkés ködjei ereszkednek le csendesen a földre. Állok a föld fiaként, a fekete föld sötétje előtt, s nézem az ég lobogó színjátékát. Igen, ott, a sötétség mögött lángol e világ éltető Napja. Láttam délben, s tudom, hogy holnap reggel visszatér.
Egy nappal idősebb lettem, s várom, hogy újra felkeljen a Nap.
(1994)
Illusztráció: Szent Erzsébet és Lajos őrgróf (Sárospatak, Varga Imre szobra)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
