Döme Barbara: Árnyéktánc
(Prágai Tamásnak)
Ismerős muzsikaszóra táncol a falon a kalapos árnyék. Int, menjek, járjam vele. Megdörzsölöm a szememet, nem tűnik el, látom, ahogy kacag, újra nógat, keljek fel, ne lustálkodjam, ha ő itt van. Nincs időm megijedni. Felkelek, az órára nézek, hajnali négy van. Nincs kétségem, ő az.
Amikor hívtalak, akkor miért nem jöttél, kiáltok rá dühösen, aztán a falhoz lépek, megérintem. Csak a forró téglát érzem. Látom, ahogy felemeli a kezét, valamit előhúz a zsebéből. Borosüvegnek tűnik. Elmosolyodom, hozom a poharakat, mondom. Az ajtóból visszafordulok, ha eltűnsz, megöllek, s látom, ismét kacag. Nem hallom. A hangját egyre nehezebben tudom felidézni.
Kánikula volt azon a napon. A spaletták leengedve, mindenki sziesztázott, aki csak tehette. A félhomályos szobában egy könyvet kerestem, amikor megszólítottál. Búcsúzni jöttem, mondtad. Tisztán hallottalak! Körülnéztem, sehol nem láttalak. Másnap reggel jött a hír, meghaltál. Felmásztam a hegy tetején lévő kápolnához, azt gondoltam, ott majd újra látlak. Hívtalak, egyre hangosabban, de nem jöttél. Dühös voltam.
Most itt vagy, a falon táncolsz, borral kínálsz, nevetsz. Boldognak tűnsz. Miközben a kis dohányzóasztalt a fal mellé tolom és ráteszem a poharakat, arról faggatlak, hogy vagy. Miért nem jöttél az elmúlt három évben? Látom, ahogy mozog a szád, s bár nem hallom, amit mondasz, mégis értem. Apád küldött, hogy ne aggódj, már jól van és nem haragszik. Én sem haragszom senkire, teszi hozzá. Jól vagyok, írok, készül az új regényem, meg gyerekkönyveken is dolgozom. Annyi mindent terveztem még, sóhajt. Ha akarod, megmutatom majd mindegyiket. Hát persze, hogy akarom, bólogatok. Tényleg találkoztál apámmal, kérdezem, de hát nem is ismeritek egymást! Ismét mosolyog, azt válaszolja, ott mindenki ismer mindenkit, majd megtapasztalom, ha eljön az idő. Igyál, mondja, aztán gyere, táncoljunk! Ahogy félrebillenti a fejét, a kalapja majdnem leesik, ösztönösen utána kapok, de ismét csak a falat érintem. A poharamra nézek, tele van borral. Belekortyolok. Ez a te borod, mosolygok. Az, amivel utoljára kínáltál. Szabadkoztál, van benne egy kis buborék, pedig nem is pezsgőnek szántad. Kacagunk, épp úgy, mint akkor, amikor még nem sejtettük, hogy három hónap múlva itt hagysz bennünket.
Miközben kortyoljuk a bort, folytatod: másokkal is találkoztál ám, rokonokkal, barátokkal, írótársakkal. Mindenki jól van. Mi van itt, faggatsz, hogy ilyen sokan követnek mostanában? Öregszünk, felelem, csak a te kamaszos bájad nem kopik már. Veled már nem tud elbánni ez a földi lét. Kertészkedsz ott is, érdeklődöm? Naná, feleled, van egy szép nagy kertem, mindig zöld, nyílik benne az orgona, terem a diófa, még az a különleges teacserje is szárba szökkent, amit olyan szeretettel óvtam az utolsó időkben. Emlékszel, kérdi, és újra tölt. Van kecske, meg kakas és Veller is velem van.
Iszunk, bámulom a falat, azt a fekete árnyékot kalapban és próbálom felidézni az utolsó szavait, a búcsút, amit akkor nem tudtam és nem akartam elfogadni, de most már értem.
Mielőtt újra elmegyek, tudnod kell még valamit, mondja és közelebb hajol, mintha súgni szeretne valamit. Nem kell félnetek, én vigyázok mindenkire, akit valaha szerettem, akkor is, ha nem láttok. Most pedig gyere, és táncolj! Kiegyenesedik, fekete alakja egyre jobban betölti a falat, megfogja a kezem, táncolunk, amíg fel nem jön a Nap.
Illusztráció: Prágai Tamás (Szilágyi-Nagy Ildikó fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
