augusztus 6th, 2018 |
0Jakab István: Egy mítosz újrázva
Csakis valami isten formázhatta a semmiből, azaz más civilizáció üszkéből, egész fölboltosult az égig, ahogy fölnyomta derekát a balkonján. Minek is hajolt le. Vagy csak a látószögemből nőtt ekkorára? De az is lehet, hogy földmélyi erők szobrászai dolgoztak vonásain, a gyűrődés, vetődés erőivel, kilométerekkel a talpunk alatt dermedt nehéz kőzetekből. Két csillámzárvány a szeme, amiben gyűlölet, elfogadás, áldozattudat kavarog, mintha mégse szilárdult volna meg a magma. Nekem az untig ismert kör: kenyérért és vissza, rovom mindhalálig.
Ilyennek képzelném Prométheuszt, aki ellopta a tüzet az ember számára az égtől. Soha nem aktuálisabb a léte. A zsarát már valahol a kezében, vagy egy fémdobozban, hamutálban, mit tudom én, hol lapul. Érezni savanyú szagát az ózonban. Míg előjött, hogy tiszta szén-arcát fölmutassa a látónak, őrizetlenül hagyta odabenn. Átnéz fölöttem, egyszerűen levegőnek. Próbált ő már mindent, hogy észhez térjek, s a tant éppoly tisztán fölmutassam létemmel, mint ő. Koporászva indul, ereszkedik közénk, közönséges halandók közé, akinek mindennapos futása még megakadályozza a fölismerést. Talán éppen megtévesztésből sántít, nehogy azt képzeljük, mindenhová hipp-hopp elér, mindent átitat, mint a szellemek, titánok. Már rég végigjárta az egész földet, mindenhová egyet-kettőt az isteni szikrából, mely hamarosan véget vet egy önmagát túlélt civilizációnak. Akik értenek a jelekből, tudják, házakban, otthonokban, fás, virágos, madaras erdőben már tőle lobban a láng, tőle, s az ő olajától szivárványló, iszamós óceánon. Nagy, süket vizek fölött ekhózik majd a ropogás, elnémult pusztákon, görgő fellegeken. Nincs is szükség rá, láthatatlan és hallhatatlan kúszik iszonyú emésztő rothadással, a tárgyakba kódolt avulással, mert új és új munkahelyekre volna szükség, egyetlen füstbodorulás nélkül. Annyit se lesz időnk mondani, nyekk.
Illusztráció: Szem (pixabay.com)