Hegyi Zoltán Imre: Nagyatádi Horváth Tamás debütáló kötetéről
Szürkület ’74-ben, talán velem egy napon született. Életünk során folyamatosan kerülgettük egymást, habár volt, amikor már majdnem beszélgetésbe elegyedtünk. Kicsit bánom, hogy másfelé fordultam, amikor olykor tétován felém nézve várta, hogy szóljak neki. Valamit…
Aztán vége lett. Immár több éve, hogy elment, szinte észrevétlenül. Nem gyötörte betegség, azt hiszem, csak a soha ki nem tört viharok és a soha fel nem ragyogó Nap hiánya. Távoztát igazán nem is lehet dátumhoz kötni. Mert nem hagyott űrt maga után, csak alig értelmezhető nyomokat. A havas, sáros erdőben körbe-körbe loholó vad nyomait.
Hagyatékát, ezeket a verseket néha előveszem, egyiket-másikat elolvasom. Egyszer a hősöm, másszor a szégyenem. Egyszer hitetlenkedek, hogy nagyszerű sorai hogyan merülhetnek feledésbe. Másszor meg épp azon csodálkozom, hogy miért nem semmisített meg mindent. Ha valaha beszélgettünk volna, ezt biztos szóba hoztam volna…
Tudom, hogy részvétlenségemmel, makacsságommal és gőgömmel együtt is én álltam hozzá legközelebb. Tudom, hogy jól megértettük volna egymást. Mégis, viselkedésemmel én voltam az, aki utóbb siettette a távozását. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ezért hálás volt nekem. Mégha ezt nem is mondta ki sosem…
Így távolítja e versek szerzőségét magától e figyelemre méltó verseskötet beharangozójában Nagyatádi Horváth Tamás – bizony első olvasatra nem volt szimpatikus gesztus a különítés: adja magát, hogy a felelősség áthárításának olvassa a felületesség, a kapkodva kézbe vétel információáradás ránk telepedő kényszere. Holott lakik a mondatokban pont elég szelíd gyász és szeretet; holott csak annyi kellene értelmeződjön: a verseket egykor világon innen s túli terekből kiharapó figyelem gőgjét, makacsságát és részvétlenségét a kötetet nevével jegyző szerzőben felülírta egy erősebb, tisztább viszonyulás – amely Szürkület produktumait a maguk minden szépséges hiábavalóság-érzetével együtt értelemszerűen idézőjelbe helyezte.
Pedig bizony mondom néktek, az utóbbi idők egyik legkiérleltebb szembenézése a Szürkületé – de tény: a kétely keserítő sarának, kitörni készülő viharok előérzeteinek emel szópalotát, szinte mindvégig a kétségbeesést is elejtő hideg reménytelenségben lát bennünket, még ha látja is az igazság eloldó, részegítő fényét is, amely szépségével átsüt millió romlott napon (Aiszthétisz). Ez a költészet a kiűzetés jelében/tudatában keresné az erre élt szentek csontmaradványait, amit mint rábízott gondolatokat szórt el egy harcos angyal (Renovatio). Ez a megközelítés felismerte a langyos hitek gesztusaiban a szokást, s ráébredt, hogy ennyi hiábavaló gesztus közt tényleg el kell döntse, mit is akar feledni végül… (Üresedik). Erős, gondolatritmussal formált, szuggesztív sorokban árad a meglehetősen keserű hang, olykor a vádak csatarendbe állításától sem riadva vissza: …Ki az a tébolyult, aki hiszi, hogy vezet valahova minden dolgok összetörése (Nigredo); olykor fanyar humort csillantva a legváratlanabb helyeken is: …arcán a mosoly mégis, mintha másképp állna, mint a próbababákén (Apatheia). Derűt, vagy akárcsak vigaszt nemigen enged magából, hiszen odakint fagy (Appendix).
A versek rendjét, ciklusba csoportosulását a négy elem: föld, víz, levegő, tűz – s ötödiknek az éter adja. A címadás terén a szerző nagyon sokszor használ metaértékű, ősnyelvi fogalmakat (Pandemonium, Katabolé… amelyeket csak körülírni tudunk, egyetlen szóval lefordítani nem). Süt a kötetből egyfajta sajátos, hagyományt felnyitó, szinte alkímiai szerkezet, mintha Szürkület pontosan azt kísérelné fogalmazni, mint az első igék idején a megszólalók. Nagyatádi Horváth Tamás a könyvbemutatón elmesélte: a megélt élet számít, ami által az ember valójában megszületik – hiszen onnantól fogalmaz. A magyar is ősnyelv – s a versek elsősorban ezen a nyelven megszületett reflexiók. Mégpedig nagyrészt a Hamvas-életműben forrásként, hivatkozásként feltűnő szerzők műveire. Ahogy Tamás fogalmazta: a 90-es évek környékén az olvasmányaiban Hamvas kottáját járta végig, kézbe véve az összes említett név magyarul vagy angolul elérhető munkáit, Stefan George-tól Eliadén át Guénon-ig. A versek, Hamvas kifejezésével élve, meditációs objektumok. Megjelenik bennük mindaz, amit a maga megélt helyzetein át képes volt (a tapasztalatai által is) hitelt érdemlően adaptálni és értelmezni, minden vers egy-egy tranzíció, átvitel, meditációs objektum kibontása, átértelmezése és leírása.
Egy költemény példáján keresztül mutatnám fel mindezeket – hogy értsék/értsétek, mire is gondolok. A szerző e versről elmondta, hogy annyira a Szürkület (jelenlegi énérzetétől) talán legtávolabbi hangján szól, hogy kis híján ki is maradt a kötetből, egyéb kimaradt versekkel együtt. Én szerencsének érzem, hogy végül vállalta ezt az előérzet-feltárást, a felfakadó eltávolodásokon túl is:
Mártírok hava
Most felhő keresztben a város
felett, mintha tépés volna,
és árnyék a szíveken,
mintha súlyos ütés nyoma volna.
Sírni látszanak a varjak,
mintha valami újdonság volna,
amiben épp csak élni lehetetlen,
ahogy igazából mi nem is…
Csak várjuk, hogy az égi tépés
mentén mikor kezdenek
a látomások újra a földre
szivárogni, mikor feszül
egymásnak újra üresség
és üresség, mikor fakad vér
a bomló rügyekből, hogy
felnyissa a kövek szemét.
Ez az egyik általam ismert legszebb kortárs apokaliptikus előérzet-vers. Az égi tépés mentén előszivárgó látomásokkal – az ölés látomásaival. Hiszen mi az, ami most felhő (ami mintha tépés volna) – ha nem ez a vérre éhes háború-előérzet, terror érzete, ami árnyékot vet a szívekre, a kihagyott szívverés után mellkast megütő újraindulással! Mi az, amiben sírni látszanak a majd temetetlen húson hízó varjak – helyszínünk maradék, szürke-fekete ruhás dögevői! Mi az, amiben mi igazából nem is élhetünk – ami nem csoda, hiszen lehetetlen benne… Apokaliptikus látomások teremte üresség a szívekben – ami alapjában kell az öléshez. S amit maga a gyilkolás teremt; amely megint elzabálja bokrosodó világunk ifjúságát, megint a hiábavaló mártíriumok által felnyitva a megkövesült tévhitek, megcsontosodott vélemények fanatikus hordozóinak szemét… Ezt a mélységet ennyire tömör, szószegény keretben nem gyakran olvasni – mint vers, a maga nemében kifogástalan (és kifogástalanul ül több általam ismert szerző idevágó apokaliptikus monológján…).
Hogy miért távolíthatta csaknem a kötetből kihagyásig Nagyatádi Horváth Tamás ezt a verset, Szürkület egyik jellemző attitűdjének e versét – hogy láthassuk, idézek néhány részletet Tamás egy máshol, más beszélgetésben kifejtett gondolatmenetéből: …nem gondolom, illetve számomra egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a világban manapság akárhol bármi is tudatosan folyna. Éppen talán inkább az figyelhető meg, hogy végtelenül esetlegessé vált minden. Egy szétforgácsolódás, feloldódás folyik, rendszerszinten, annak is a vége, és bármi, amit felismerni vélünk, leírhatónak gondolunk, az maga az illúzió. Minden narratíva illúzió, beleértve mítoszt, manipulációt és logoszt…
A kérdéseket akkor nem tudjuk helyesen megfogalmazni (magunknak, mert senki más helyett nem kell), ha nem akarjuk tudatosítani a választ. Ha erőt veszünk, és végül megszületik a pontos kérdés és kiválasztottuk a lehetséges válaszok közül a ránk vonatkozó egyetlen választ, akkor minden rendben lesz, akár egy haláltábor közepén is. Csak ránk tartozik, senki másra. Legelső sorban magunkért kell felelősséget vállalni, előbb senki másért. Csak magunknak tartozunk felelősséggel, senki másnak. Csak mi vagyunk, senki más nincs. És akkor a legmélyebb magányban Isten egyszer csak átölel minket és úgy érezzük, egyébként rendkívül tisztán és pontosan, hogy mi vagyunk a világ…
Addig, amíg ez nem történik meg az ember életében, minden csak illúzió, karneváli forgatag, úgymond. Azt a ragaszkodást kell magunkban legyőzni, hogy ez a én világom, én ide tartozom, nekem itt a helyem stb. A történelem, a modernitás története ruház fel minket az önálló identitás hamis látszatával (mezei: objektivitás, tény, valóság, törvény, ráció…), és egyúttal rabosít is. De ha azt akarjuk, választjuk, és képesek vagyunk kilépni belőle az ilyen-olyan nyavalygás helyett, akkor nagyon is tisztán látszik minden. Az ember például képes lesz különbséget tenni az illúziók között, azok származását illetően, tisztán meglátja a mozgatókat, a dolgok létrendben elfoglalt eredeti helyét.
Egy hívő ember mélyen átgondolt helyfoglalása ez – s mindebből végre teljes mélységében érthető, miért távolítja Szürkület nevesítésével magától az egykori attitűd jelentős látványait is Nagyatádi Horváth Tamás. Hiszen az Úr szóba áll velünk, ha odafordulunk hozzá, s a szavunkkal teremtünk. Az előérzet szóba helyezése szakrilégium – és a megfogalmazással megteremti a megidézett poklot. Érdemes felmutatni itt példa gyanánt egy másik költeményt is, amit Tamás a mai napig szívesen vesz Szürkület munkásságából, hogy felmérhető legyen a hozzáállások különbsége:
Katabolé
Mintha, mint néma kísértetek
a fekete ágakon, még a madarak
sem tanulták volna meg
a világot ébresztő énekeiket.
Mintha meg se hallotta volna még
senki a teremtett dolgok és lények
neveinek messzehangzó
himnuszát zengő angyali kart.
Mintha az áradó vizek sem
lettek volna még szétválasztva,
a jóslatok alatt fuldokló égen
meleg szürkeség boltozódott.
Egyre-másra akadtak el a siető
gondolatok és észrevétlenül
változni kezdett lassan,
lényegtelenné válva minden.
Aztán ahogy a jelekből már
kiolvasható volt, hullni kezdett
a hó, és a táj idővel űzött
emberpárhoz vált hasonlatossá.
A paradicsomból űzetés (amely lényegtelenít, mi gyönyörű kép ez!) állapotának felmérése ugyanis nem teremt, nem hív le (felhők tépése mellől égi sebből csorgót), nem idéz meg, hanem rámutat, tiszta, szépségesen átélt fájdalommal, de csak rámutat az alapállásra. Amit nem árt tisztázni, hiszen minden lépés, bármilyen tekintetbe vétel alappillére: hol állsz. Ez vállalható – sőt, ezt meg kell tenni; e nélkül minden moccanásod valóban időbe aprózódó felejtenivaló. Milyen gyönyörű a sor megtörése ott, hogy idővel űzött – az idő telésével űzött emberpárhoz hasonlatossá váló táj valójában az idővel, az időtől válik űzötté: a paradicsomi állandóság teljeséhez képest az örökös születésben és elfonnyadásban…
A magam részéről szívből örülök, hogy Szürkület munkássága nem lett az enyészeté – s bizony igen kíváncsian várom, a vállalt, megvallott hit vezérelte élet fogalmazódik-e majd, keres e formát a szóláshoz – Nagyatádi Horváth Tamás a megélt mellé helyez-e a jövőben megírtat, a lét mellé művet is. Ha igen, egy reménybeli olvasója már van.
Illusztráció: Nagyatádi Horváth Tamás
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
