Georges-Olivier Chateaureynaud: Töröld meg a homlokom, Csodálatos Lily!
Lomont a májára tette a kezét:
– Jaj! Egy újabb rák!
Macassar sandán mosolygott:
– Ha szúr, akkor májzsugor, ha csíp, akkor rák… Nagyon csíp?
Lomond ismét megtapogatta a máját:
– Nem nagyon, csak csipked.
– Akkor ez még egészen kicsi… De meg fog nő-ni! Meg fog nő-ni…
Macassar, magasra emelve söröskorsóját, rázendített Offenbach híres áriájára. Lomond és Bavier követték:
– Meg fog nő-ni! Meg fog nő-ni!
– Nagyon vidámak az urak – mondta a felszolgálónő, miközben újabb söröskorsókat tett az asztalra.
– Nono! – tiltakozott Lomond a neki szánt korsó Stout and bitter mixed miatt. – Hajnali két óra van…
Bavier cinikusan felnevetett:
– Én mondom, holnap délelőtt tényleg a dossziékon fogok horkolni! Courteline-nak a leghalványabb fogalma se volt semmiről!
A kis minisztériumi alkalmazott szinte vallásos tisztelettel viseltetett a Messieurs les ronds-de-cuir szerzője iránt. De a lustaságát illetően valójában csak lódított, és nagyon bántotta volna, ha a barátai megtudják, mekkora becsben tartják a felettesei.
Ezzel szemben Macassar igazi kárhozatra ítélt figura volt, aki egy magánbankban betöltött hivatalnoki pozícióját csakis csinos profiljának és bizonyos részvénytulajdonos hölgyek támogatásának köszönhette.
Ami Lomond-t illeti, használt könyvek adás-vételével foglalkozott, amit apja hagyott rá örökül. Szűkösen élt az üzletből, mert nem sokat törődött vele. Utálta a vidéket járni és hagyatékok után kutatni. Üzleti forgalma gyér volt, a haszna sovány. De kétségkívül beletörődött a helyzetbe, és még mindig maradt neki annyi, amiből egy héten kétszer berúghatott Bavier és Macassar társaságában.
– Ideje hazamenni lefeküdni – mondta. – Holnap reggel egy igen jelentős ügyet kell elintéznem.
– Egy teli bőrönd zsebkönyvet?
– Jelentős ügyet mondtam.
– Akkor két teli bőrönd zsebkönyvet?
– Szánalmas alak vagy te, Bavier! Holnap megveszem egy nyugdíjas színikritikus könyvtárát, és ha lesznek is benne Courteline által dedikált művek, a színét se fogod látni egy darabnak sem!
Macassar tweed zakójának belső zsebéből kivett egy pompás golyóstollat, és összeadta az asztalt beborító számlákat.
A három férfi hangos széktologatás közepette felállt.
– Befejezték, uraim?
A felszolgálónőt Ginette-nek hívták; azokon az estéken, amelyeket a három jóbarát ott töltött, kifejezetten a szép Macassar miatt parfümözte magát.
– Be, szépségem. Jó éjszakát!
És legszebb mosolyát villantotta a nőre. Ginette arca rózsaszínűvé vált.
– Láttad ezt? Majd’ elájult a nő! – mondta Lomond, amikor már kint voltak.
– A vak is látja, hogy csak egy szót kellene szólnod – mondta Bavier.
Macassar összeszorította az ajkát.
– Nem, uraim, nem! Ez a lány heti két este bámul, és a valóság elől elmenekülve, hevesen dobogó szívvel álmodozik. Ne higgyék, hogy kipukkasztom ezt a szép, szivárványszínű buborékot!
– Mondd inkább, hogy túl vastag a lába a te ízlésednek!
– Ebben talán van valami, de a lényeg az: én tiszteletben tartom az álmát. Erről van szó!
– Vastag a lába vagy sem – szólt Bavier -, én szívesen váltanék vele pár szót!
– Mi gátol meg benne?
Bavier tett néhány támolygó lépést. Az egész este során megivott sör megtette hatását.
– Nagyon jól tudjátok – felelte saját magán szánakozva -, hogy én sajnos nem tetszem a nőknek.
S olyan tágra nyílt szemmel, mintha most először döbbent volna rá szerencsétlenségére, megkérdezte:
– Te hogy csinálod, Macassar? Van valami trükköd? Mondd el nekem, megfizetem!
Elővette a csekkfüzetét, és egy utcai lámpa fényénél aláírt egyet.
– Mennyit kérsz a titkodért?
– Egymilliót… Vagyis tízezer új frankot. Szinte ingyen van.
– Rendben.
Bavier, nyelvét kidugva kitöltötte a csekket. Macassar kivette a kezéből.
– Akkor hallgatlak… Nem, várj! Lomond nem fizetett. Semmi szükség rá, hogy ő is hallja. Súgd a fülembe.
Lomond cigarettára gyújtott, miközben Macassar és Bavier kissé távolabb beszélgettek. Lomond látta, amint a magas Macassar lehajol az alacsony Bavier-hoz és néhány szót súg a fülébe. Amikor befejezte, Bavier gondolkodott, majd megrázta a fejét.
– De hát pont ez az, amit…
– Azt mondtam, hogy felfedem neked a trükköt. Azt nem mondtam, hogy te is tudod alkalmazni.
– Add vissza a csekkemet!
– Ha adunk valamit, akkor odaadtuk, ha visszavesszük, akkor elloptuk. Nézzük, mit is vegyek rajta? Nos, néhány ruhadarabot. Mert, tudod jól, ha tetszeni akarunk a nőknek, sokat számít az elegancia!
– Add vissza… És menj a francba! Egyébként ez egy fedezetlen csekk!
Lomond és Bavier egymás mellett mentek.
– Mit mondott neked?
– Piszkálódott – morogta Bavier.
– Szóval nincs semmi trükk?
Bavier hallgatott.
Megérkeztek Macassar kocsijához.
– Akkor szombaton?
– Persze – válaszolta Lomond.
Macassar, mielőtt indított volna, papírmadár alakúra hajtogatta a csekket és Bavier-nak nyújtotta:
– Tessék, legalább egy tyúkod lesz!
Lomond elkísérte Bavier-t, majd hazatért a kihalt utcákon át. Egy egészen kicsi lakásban lakott a könyvkereskedés fölött. Járás közben időnként megtapogatta a máját. Egyedül lévén az éjszakában keserű, gúnyos vigyor ült ki az arcára. Évente három-négy alkalommal talált magán rákos daganatot. Állandó félelemben élt, minden pillanatban rettegett. Istenem! Talán ez volt az ár, amit azért kellett fizetnie, hogy soha ne legyen rákja, meneküljön meg tőle, és valami másban haljon meg?
Lomond nem tudta volna megmondani, mi keltette fel álmából. Gépies mozdulattal nyúlt a májához. De a fájdalom, vagy inkább az a meghatározhatatlan kellemetlen érzés, amit észlelni vélt az este, nem volt csupán a képzelet játéka? Évek óta ez volt a tragédiája: már nem tudta megkülönböztetni, hogy a betegség és az egészség közül melyik a fantázia szüleménye.
Szomjas volt. Felkelt, de nem gyújtott villanyt. A szoba kicsi volt. Az ágytól a folyosón keresztül a konyháig és a mosogatóig legfeljebb öt métert kellett menni. Ennek akadálytalanul megtette a felét, majd megállt. Sötét volt, vaksötét, akár egy pince mélyén. Pedig soha nem zárta be az ablaktáblákat, és az éjszakái gyerekkora óta mindig a szemközti gyógyszerész cégtáblájának zöld fényében fürödtek. Az ablak felé fordult, és egy meglepett kiáltás tört ki belőle, melyet nem tudott visszatartani. A sötétség olyan teljes volt, mintha nem lett volna ablak, vagy be lett volna falazva! Talán áramszünet volt? De az utca nem volt túl keskeny, legalább a háztetők sora fölött látnia kellett volna az éjszakai égbolt egy világosabb darabját. A fal felé közeledve minden lépésnél azt várta, hogy a régi, ütött-kopott, színes karton huzatú fotelba ütközik, amire a ruhadarabjait dobta lefekvés előtt. Ismét megállt, két karját előrenyújtotta. Még ha arrébb is tette azt a fotelt, már el kellett volna érnie a falat. Felsóhajtott. Sokkal, de sokkal részegebb volt, mintsem hitte volna. Cerebrális diszfunkció, a térfelfogás zavarai… Megszólalt benne a vészcsengő. Sohasem tartotta magát alkoholistának; kétségkívül tévedett. Nos, abbahagyja az ivást! Sportolni fog, és az egészség istenéhez imádkozik vasárnap reggelenként az erdei sétányokon. Ezeknek az elhatározásoknak a kellős közepén hirtelen egy gondolat hasított belé. Hogy az alkoholtól ideiglenesen elvesztette a tájékozódási képességét vagy térérzékét, hagyján. De ez a síri sötétség? És ha egész egyszerűen megvakult? Félelmében csuklani kezdett, megfordult, vaktában az ágy felé, az ágy fejénél levő lámpa felé kezdett rohanni.
Öt-hat métert tett meg anélkül, hogy bármibe is beleütközött volna. Megállt. Kinyújtott karral, nyitott tenyérrel, széttárt, nevetséges antennaként előremeredő ujjakkal, elkeseredetten tapogatózott a sötétben. Újra menni, majd futni kezdett, minden erejével vágyakozva az akadályra, ami úgy a földhöz vágja, hogy megfájdul a sípcsontja vagy elered az orra vére, de derűs lesz, szánni való és boldog, végre nevetni fog a butaságán és rémületén. De nem volt ott semmi. Se bútor, se fal. Semmi más, csak hatalmas, fekete üresség.
Leült törökülésben, arcát két kezébe temette. Bizonyára álmodik. Nem ébredt fel, nem kelt fel, rosszat álmodott a patika máltai keresztjének zöld fényében. Most, hogy ezt egyik pillanatról a másikra megértette, mindjárt kinyitja a szemét és felkel az ágyból. Nem emlékszik olyan esetre, hogy bármely rémálma még sokáig tartott volna azután, hogy kimondta a varázsigét: Ez csak egy álom. Az álmok szövete sérülékeny; elég csak megnevezni ahhoz, hogy szétszakadjon. Levette a kezét az arcáról és hangosan kimondta: Ez csak egy álom. Aztán várt. Mindjárt felébred. Homloka és nyaka izzadságban úszott, torka száraz volt, szájában szörnyű ízt érzett. Hányni fog. Ó, mennyit görnyedt véget nem érően a lefolyó fölött… De vágyott erre a megszokott gyötrelemre; könnyű szívvel fogja elviselni. Két csuklás között a tükör előtt rákacsint újra megtalált tükörképére.
A rémálom folytatódott. Lomond megcsípte, majd pofonvágta magát, őrültségeket ordított, sőt még imádkozni is megpróbált. Most, a sötétség katedrálisában végleg megsemmisülve, sírt.
Lomond letette az utolsó láda könyvet a bolt hátsó részében, majd megtörölte homlokát. Elégedett volt magával. Úgy tűnt, az idős urat, aki eladta neki ezt a halom könyvet, sokkal inkább érdekelte az, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljon tőlük, mint az, hogy jó pénzt kapjon értük.
Lomond jobban szerette a könyveket válogatni, mint megvenni vagy eladni, sőt talán még az olvasásnál is jobban. Amikor kiürítette a ládákat, ugyanazt az örömöt érezte, mint amit az ember a vízparton érez, amikor kiborítja a merítőhálót. Ahogy vette ki a könyveket a dobozokból, egymástól jól elkülönített halmokba rakta őket. Ott volt a vegyes csoport, a szürke garnélarákok csoportja, amellyel a tízfrankos állványokat fogja megtölteni a bolt előtt. Azután ott voltak a polcokra szánt fűrészes garnélarák-könyvek, és a tengeri csillagok, melyek abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy a kirakatban kapnak helyet. És olykor került egy-egy csikóhal-könyv, mely méltó volt rá, hogy Lomond személyes könyvtárában szerepeljen.
A férfi nem volt ostoba; a délelőtti forgalom miatt megengedhette volna magának, hogy ne nyisson ki reggel. De mindig akadt néhány lődörgő, aki benyitott az ajtaján, és egy időre kiragadta többnyire komor tűnődéséből. Néha azon töprengett, mire gondolnak általában az emberek. Nehezen hitte, hogy el lehet tölteni egy teljes napot anélkül, hogy az ember a legrosszabbra gondolna. Ő kora hajnaltól késő estig a betegségre, a halálra gondolt. Kétségkívül túlzott kissé; időnként voltak szorongásmentes időszakai, de ezek, úgy tűnt, egyre ritkábbak és egyre rövidebbek voltak.
Valójában minden Lily távozásával kezdődött. Vagy nem, egy kicsivel később, akkor, amikor sztár lett. Mert Lomond a Csodálatos Lily, a színésznő, a híresség férje volt. A nő abban az időben debütált. És Benji, Benjamin, a sugárzóan szép gyermek, akit néha látni lehetett a nővel a magazinok fotóin, az ő, Lomond fia volt. A saint-tropez-i és acapulcói uszodák kis szőke istene hajdan a városnegyed bölcsődéjébe járt. Első lépéseit itt, a könyvesboltban tette meg. Abban az időben Csodálatos Lilyt még Liliane Lomond-nak hívták. Erwin Balmino, az impresszáriója felkarolta, és szó szerint átalakította. Meggyőzte, hogy változtassa meg a nevét, meghosszabbíttatta a ruháit és megrövidíttette az orrát. Bevezette a társaságba, bemutatta producereknek, színészeknek, újságíróknak. Megmondta neki, kivel feküdjön le és kivel mutatkozzon. Megmondta, kit kerüljön, kit felejtsen el, először is azt a szánalmas kis könyvárust, azt az ágrólszakadt férjet poros könyvekkel teli éviani dobozaival és teherautó- roncsával együtt. Szökj meg, Csodálatos Lily, repülj el, hiszen vannak szárnyaid! És Lily elrepült. Minden filmjében új és új csúcsokat döntött. Lett egy Oscar-díja és híres szeretői, egy Porschéja és testőrei. Gyakran szerepelt a televízióban, gyakran találkozott miniszterekkel és teniszjátékosokkal. Minden illatos és drága volt körülötte, és az utcabeli nők igyekeztek rá hasonlítani.
Lomond Lomond maradt. De még csak nem is Lomond. Egy Lilytől és Benjitől megfosztott Lomond: jelentéktelen ember. Amikor Lily elhagyta, először enyhe depresszióba esett: ez volt részéről a legcsekélyebb udvariasság. Elég gyorsan kimászott a gödörből. Volt néhány kalandja. Szinte elégedett volt. A lánc széttört. Ő szabad ember. És aztán jött a cikk, az egyik első, képekkel illusztrált nagy cikk a francia mozi feltörekvő csillagáról. És megértette, hogy ez már nem Liliane Lomond, a felesége, a részmunkaidőben dolgozó kis titkárnő, aki arról álmodozik, hogy színésznő lesz, és aki elhagyta őt, hanem Csodálatos Lily, a Nő, a modern Éva. Többször is elolvasta a cikket, és megnézte a fényképeket. Ó, hogy ő milyen ostoba volt! Milyen vak! A világ legszebb asszonyát tartotta a karjaiban, és észre se vette! Langyosan, ímmel-ámmal, önző módon szerette. Amikor a nő arról ábrándozott mellette, hogy átszabatja az orrát, ő azt mondta, hogy épp így szereti, és ostoba módon, a nő számára gyötrelmet jelentő orra egy nagy csókot cuppantott. Erwin Balmino nem úgy szerette a nőt, amilyen volt, hanem úgy, amilyen az akart és tudott is lenni. Legjobb önmagaként szerette. Elvitte egy sebészhez, aki korrigálta az egyetlen tévedést, amit a természet elkövetett, amikor Liliane-t megalkotta. Száz másik után megnyitotta számára ezt az utolsó ajtót. Visszaadta neki az igazi sorsát, világra hozta másodszor.
Később a nő elhagyta, ahogy az embernek el kell hagynia az apját, hogy szembenézzen az élettel. A férfi ezt elfogadta. Ezek az emberek rendszerint nagyon tudják élvezni az életet. Továbbra is törődött a nő karrierjével, és Benji Erwin nagybácsinak hívta.
Nyolc éves korában Benjinek már több jókedvű, napbarnított nagybátyja volt, akik két forgatás között az égből pottyantak, hogy megtanítsák síelni vagy szörfözni, és akik egyszerre voltak nagybácsik, hősök és haverok. Ami az apját illeti, úgy áradt belőle a középszerűség és a szürkeség, hogy még nyáron is kialudni látszott a közelében a nap.
Igen, minden akkor kezdődött; a cikk megjelenése után néhány héttel Lomond bizonytalan fájdalmat érzett a jobb térdében, és mivel épp akkor olvasott egy Rimbaud-életrajzot, a fejébe vette, hogy oszteoszarkómája van. Mivel nem mert orvoshoz fordulni, hónapokig nyomasztotta az állítólagos szarkóma. Aztán a fájdalom elmúlt, de Lomond köhögni kezdett. Január volt. Az első szép napok legyőzték a hörgőrákot. Ekkor felfedezett egy kis kiütést az ajkán. Epithelium lenne? Csak magától a szótól szakadni kezdett róla a veríték. Amikor az epithelium szépen elszáradt, Lomond kapott néhány hét haladékot. De mivel – kétségkívül a túlzott sörivás miatt – rendkívül aggályoskodó volt, rögtön valami másra kezdett gyanakodni… És a rákok keringője többé nem ért véget. Macassar egyszer azt mondta neki: – Szegény Lomond-om, ha lenne a képzelt mártíroknak névsora, a te neved előkelő helyen szerepelne benne! – Lomond kényszeredetten nevetett. Egyébként egy ideje határozottan sárgának találta magát.
Lomond-nak minden este, fogmosáskor az volt az érzése, hogy csak néhány másodperc telt el azóta, hogy előző este visszatette a fogkeféjét a pohárba. Volt egy elmélete az időről. Az ember körülbelül hetven évig él. De a legelsők mindegyike valójában három-négy évig tart. A következők már csak két-három évig, majd még rövidebb ideig tartanak, addig a végzetes másodpercig, amikor eljön a fordulat, s minden év csökkenni kezd, egyre veszítve időtartamából, ahogy közeledik a visszavonhatatlan pillanat, őrjítően és megállíthatatlanul gyorsulva, s a mélység felé rohanva, a mindössze hatlábnyi mélység felé. Az utolsó előttit megelőző, az utolsó előtti és az utolsó év egy szempillantás alatt eltelik, úgy, mint a villám… Amikor ezt kifejtette nekik, Macassar és Bavier egy darabig eljátszott a gondolattal. De számukra a gondolat gondolat maradt, anyagtalan játékszer, amivel egy ideig szórakozhat az ember anélkül, hogy sérülne. Ezzel szemben Lomond-nál mindig a képzelet világa kerekedett felül. Ez volt a jutalma és büntetése, és ő napról napra egyre keservesebb utat tört magának a megcsontosodott gondolatok és a masszív félelmek káoszán át.
Éjjel, amikor felébredt, vagy amikor azt hitte, hogy felébredt, azonnal megértette, miről van szó, amint az elmúlt éjszakai kalandja teljes egészében eszébe jutott. Minden újra kezdődött. Mint előző éjjel, mérhetetlen sötétség volt. Mint előző éjjel, egyik pillanatról a másikra föleszmélt, minden látszólagos ok nélkül. Tudta, hogy mint előző éjjel, vég nélkül fog bolyongani egy falak nélküli, visszhang nélküli, minden nélküli barlangban. Ez volt a legostobább álom, amit valaha is látott. Vak bolyongás váratlan fordulatok nélkül, hajnalig. Aznap reggel a hidegtől megdermedve, az ágyától néhány lépésnyire, összegömbölyödve ébredt, félúton a folyosóra nyíló ajtó és az ablakot eltorlaszoló fotel között. Nyilván leesett álmában az ágyról.
A foga között szitkozódva kihámozta magát az ágyneműk közül. Most mindjárt… Ostobaság! Nincs mit tenni, csak várni és unatkozni, azt kívánva, hogy tényleg ne történjen semmi. Mert az a puszta rémálom nagyon könnyen megelevenedhet. Lomond régi motoros volt a rémálmok terén. Jól ismerte a Nagy Tömegsírt és a csatornalabirintust, tudta, hogyan süllyed el ezer év és hogy tűnnek el a csörömpölő járművek, ismerte a szarkofág-liftet és a Szétmállott Házat…
Felkelt. Lehet, hogy nem kellett volna? De hirtelen unatkozni kezdett. Meg aztán kipihentnek, elevennek érezte magát, szinte vágyott a kalandokra. Előbb apró, óvatos léptekkel, majd merészebben eltávolodott az ágytól. Természetesen a könyvekkel és magazinokkal telezsúfolt asztal, melynek tőle balra kellett volna lennie, nem volt ott, sem a folyosóra nyíló ajtó egy méterrel arrébb. Az asztal elillant, az ajtó eltűnt, az ajtókeret, maga a fal, a folyosó, a másik fal is szertefoszlott… A valóságban már a szomszéd nappaliját is bejárta volna. Félig-meddig kényszeredett, gúnyos kis nevetés hagyta el ajkát. Mindez mégiscsak mámorító volt. Sietősre fogta lépteit, és egy idő elteltével elszántan, két könyöke lazán a teste mellett, futni kezdett. Erőfeszítés nélkül, könnyedén, fáradhatatlanul futott.
– Tudjátok, mi van velem? Alvajáró lettem!
Bavier felemelte orrát a söröspoharáról.
– Szóval most már éjszaka is?
– Néhány napja nem az ágyamban, hanem a földön összegörnyedve ébredek reggel. És semmi emlékem nincs arról, hogy kerültem oda.
– Ez egyszer régen velem is megtörtént – mondta Bavier. – Olyan részeg voltam!
– Én meg beszélek álmomban – mondta Macassar. – El tudod képzelni, mennyi bonyodalmat okoz ez a nőknél?
– De nálam mindennapos – folytatta Lomond. – Szerintetek ez súlyos?
– Olvastam erről egy cikket egy tudományos folyóiratban – mondta Macassar.
Lomond, szemöldökét összevonva, odahajolt hozzá:
– És?
– Nyúltvelői gennyes daganat. Egy héttel a vég előtt kezdődik. A hét elteltével az agyvelőd kijön a füleden, és szörnyű szenvedések közepette meghalsz!
Macassar és Bavier eget rengető nevetésben tört ki. Lomond grimaszt vágott.
– Veletek öt percet nem lehet beszélgetni…
– Rendben – felelte Macassar -, legyünk komolyak. Van a felsőbbrendű emlősök agyában – feltéve, hogy ebbe a kategóriába tartozol – egy retesz, ami megakadályozza, hogy mozdulatokkal kifejezzék álmaikat. Bizonyított tény, hogy sikerült ezt laboratóriumban blokkolni macskáknál. Feltételezem, hogy nálad ez a mechanizmus hibásodott meg.
– Szóval nem súlyos?
– Nagyon súlyos! Szerencsére van rá biztos orvosság.
Lomond gyanakvó szemmel fürkészte Macassart. Bavier, kókadtan ülve székén, vaskos vállakkal, sanda tekintetében enyhén ironikus fénnyel, maga is valami tréfára várt. Lomond a gyufás tasakját egy dühös kézmozdulattal Macassar söröskorsójához vágta:
– Láncoljam magam az ágyamhoz minden este, erről van szó? Milyen szép is a barátság!
Kis idővel később Lomond megtalálta az ajtót. Egy félig nyitott ajtót a sötétség mélyén. Erősen dobogott a szíve. Tudta, hogy megérkezett, mintha a titkos éjszakai távolságok összeadódtak volna.
Az ajtó mögött volt egy gázégő, egy igazi vas gázégő, mint gyermekkorában. A férfi nem érezte magát idegenül. Úgy tűnt neki, mindig is ismerte ezt a durva, egyenetlen útburkolatot, ezt a hepehupás úttestet, melyet mintha végtelen lassú és hatalmas, mélyből jövő remegések gyötörtek volna, és a járdát szegélyező ferde épületeket a keskeny kertek mögött, melyeket lepattogzott rácsok, ócska deszkák, gépkocsiajtók, feketébe hajló vagy kivörösödött bádoglemezek kerítettek körbe.
Megfordult. Az ajtó, amin átment, egy hosszú vakfalra nyílt, mely épp oly roskatag volt, mint amilyennek minden más tűnt. Repedések futottak a cement bevonaton, melyek egy téglavörös, szemcsés burkolatú és érdes felületet engedtek látni. Vadon nőtt, sűrű fű borította a földet a kipukkadt gumiabroncsok között, és meredeken felkúszott az elhagyott kocsik vázára. Ócska fémkannák, kocsikerekek, üvegcserepek borították a talajt. Lomond-tól néhány méterre egy hitvány, felhasadt huzatú kanapé állt a fal mellett. Kissé távolabb, az utca végén két, meghatározhatatlan törmelékekkel és roncsokkal teli üres telek között egy fényárban úszó mulató vagy színház emelkedett. Lomond arrafelé vette útját.
Az épület oromzatán ezek a szavak álltak tűzvörös betűkkel: Ma este színpadon a Csodálatos Lily! Lomond keresztülment az üres előcsarnokon, és félénken benyitott a kékes színben játszó üvegbetétes kétszárnyú ajtón. Leült az első üres felhajtható székre. Nem jól látott, mert egy széles vállak között magasló fej eltakarta előle a színpadot. Helyet akart változtatni, de próbálkozása heves tiltakozást keltett. Visszavonult hát korábbi székére, ahonnan nem látott, mivel csak ott tűrték meg az emberek.
Az előadás énekes és táncos részekből állt, valamint alig hallható, hosszú monológokból és nagy tömegjelenetekből, melyek olyan szertelenül váltakoztak, hogy szinte elviselhetetlen volt. Lomond a darabot zavarosnak, erőltetettnek és hamisnak ítélte. Lilyt és Benjit kivéve, aki manót vagy apródot alakított, a színészek mesterkélten játszottak. Főleg az egyikük. Elég hosszú idő kellett Lomond-nak, hogy rájöjjön, az az ellenszenves ripacs minden bizonnyal őt alakítja. Világos, hisz a megtévesztésig hasonlít rá! Mogorva szószátyár, aki állandóan tapogatja a hasát, a máját vagy a nyakát, kitapintja a pulzusát, reszkető kezét a homlokára teszi… A darab végén a közönség megéljenezte Lilyt és Benjit.
Lomond felállt a székéről és a páholyok felé sietett. Egy férfi megelőzte: az, akinek magas termete az egész előadás alatt eltakarta előle a színpadot. A folyosói lámpák fényében Lomond felismerte Erwin Balmino testalkatát, egyenletes járását, bikanyakát. Lomond megpróbálta megelőzni, de Balmino nem az az ember volt, aki hagyja magát. Kölcsönösen sértegetni, ütlegelni, pofozni kezdték egymást. Lomond maga se tudta hogyan, hamarosan az utcán találta magát vívóállásban Balminóval szemben, izgatott bámészkodók gyűrűjében. Abban a pillanatban, amikor egy ismeretlen jelt adott a viadalra, még mindig nyugtalan pillantásokat vetett az előcsarnok irányába, azt remélve, hogy megjelenik Lily és Benji. De ők, a páholyukban, a villanyégőkkel szegélyezett tükör előtt, tudtak-e egyáltalán a verekedésről? Balmino első balegyenesétől felhasadt a bőr Lomond arccsontján, a másodiktól elállt a lélegzete.
Újabb éjszakák jöttek, új előadások, új kihívások, új küzdelmek. Mindig Erwin Balmino volt az erősebb. Lomond-t minden éjjel rettenetesen elverték, de néha, nagyon ritkán, sikerült egy-egy ütést mérnie ellenfelére. És minden éjjel, amikor a tömeg szétoszlott, két árnykép jött ki a színházból és térdelt mellé. Benji levette szép blézerét, négyrét hajtotta és a nyaka alá tette. Lily hosszú ujjaival kinyitotta beauty-caseét, nagyon üde, nagyon lágy, illatos vattakorongokat vett ki belőle, és megtörölte vele a férfi homlokát és halántékát.
Lomond napról napra gyengébb lett. Áprilisban be kellett feküdnie a kórházba. Júniusban egy mexikói forgatásról hazatérve Lily és Benji elmentek meglátogatni. Nem maradtak sokáig; minden nagyon hamar kimerítette. Egyszer, mivel izzadt, megkérte Lilyt, hogy törölje meg a homlokát. A nő tökéletes körmű, hosszú, hosszú ujjaival nagyon gyengéden tette ezt meg. A férfi mosolygott, és a nő egy pillanatra ráismert a hajdani Lomond-ra, arra az elbűvölő Lomomd-ra, aki házasságuk kezdetén volt. A férfi az ablak felé fordította arcát. Kék volt az ég. Megrázta a fejét, ekkor Lily és Benji elhagyta a kórházat. Erwin bácsi lent várta őket a kocsiban.
Lozère,
1985 július-1986 február
Károly Judit fordítása
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele (2016)
Cimkék: műfordítás, próza
