Szász István Tas: Az értelmiség felelőssége (Levélfa, 24.)
avagy a főbűnökről
2018. június 29.
Kedves Pali! Mint „nem-honából honába száműzött” próbálom a magam tapasztalata szerint rendezgetni a Leventének írott „Vasi” üzeneted olvasását követően szerteágazó gondolataimat. Hiszen, mint az idézett nagyszerű verssorokban írva vagyon, ki új otthonra lelve is szolgálna, így lehet talán fejjel nagyobb, mint saját hiánya. Fontos megállapítás!
Nyolcvan év! Akár Illyés Gyula bátyánk említett verse. Keserves, tanulságos, érdekes, szépséges. Ahogy éppen nézzük. S így van ez mindennel. Mégis ha jövőt remélve tisztáznánk a tisztázhatatlannak tűnő tisztátalant, a földhözragadt gondolkodásra bátor próbálkozik egy keveset megemelkedni s feljebbről is megtekinteni a tájat. Afféle szellemi drón, vagy a versnél maradva, fecske perspektívából. Már amennyire kellő szerénységgel illendő elrugaszkodni a sárból, mit a fecske éppen szájában hordva tesz élete részévé (sorstapasztóvá), s nem kell belegázolnia olykor a túlélésért.
A Bartis Feri története csupán egy kukucskáló ablakocska, mint egykor volt strandi kabinok deszkájából kipiszkált csomó nyomán keletkezett – kamaszokat boldogító – luk. De benne van ama klasszikus: látja, nem látja, na látja példázata is. Nagy félrevezetésekre alkalmatos. Ha róla beszélünk, mindenkiről és mindenről beszélünk, egy korról, sorsainkról, fel nem dolgozott múltunkról, magunkról, rólunk!
Mert mi volt a cél és mi az ma is? Az általunk óhajtottat megközelíteni próbálkozóval nemtelen (olykor akár nemesnek imponáló) küzdelmet folytató ellenerő próbálkozása az általad is emlegetett mikszáthi Társadalom, az ikszelő választópolgárok sokaságának befolyásolására. S ebben „a cél szentesíti az eszközt” elvét működteti máig. Minden lehetséges módszer felhasználható, nyolcvan évekkel ezelőtt és ma egyaránt. Akkor a korabeli viszonyok szerint harci célokkal, ma egyszerű szavazgatással, ha kell jól leplezett harci célok szolgálatában.
A nyolcvan év előtti viszonyokat tanulmányozva, a kolozsvári Hitel története kapcsán is ott van a besározott szavak és fogalmak billogként történt alkalmazása, a karaktergyilkosság, egész egyszerűen a hazugság, vagy minimum a csúsztatás, a fogalmak összezavarásának, a szövegkörnyezetből kiemelésnek módszere a kor baloldalinak nevezett és már akkor liberális színeket is magára öltő, elsősorban pedig internacionalista aktorainak fegyvertárában. Egyszerű példa erre, hogy egy népet vezetni hivatott elit, egy minden osztályt felölelő tehetségekből létrehozandó új nemesség gondolata a rendiség kukájába dobatott, vagy a rend puszta említése már kiérdemelte a korporatív majd a fasiszta jelzőt.
Tehát, mint láthatjuk igazad van, amikor megjegyzed, hogy a múlt vígan él tovább.
S máris ugorhatunk nyolcvan esztendőt, és ott vagyunk az általad is emlegetett gondnál, az értelmiség hallgatásánál. A ma találóan „megfelelési kényszernek” nevezett magatartásformánál.
Miért? Kérdezhetjük. Miért, amikor a nemzeti oldal (mert nem bal és jobb, hanem nemzeti és internacionalista ellentétpárról van itt már száz esztendeje szó) ma egyre inkább ott érezheti magát az erő pozíciójában. Sőt, már diktatúrával vádolják. Mitől félnek kiművelt fejeink? Hogyan lehet, hogy a most vesztesnek látszó erő, miközben siránkozik sanyarú sorsán, hatalmában tartja a magyar értelmiség jelentős részének merszét?
Nos, a megbélyegzéstől való félelem ez. Mert a gátlástalanságot igénylő régi módszer az ellenfél kezében működőképes. Az innenső partról is történnek leleplezések, de érdekes módon ezek nem válnak billoggá. Az amonnan jövő hazugság azonnal hússzagot árasztva ég bele a célszemély vállába. És a ma nemzetmentő feladatra felkent nevelő értelmiség ezzel jelentős veszteségeket szenvedve válik semlegessé, tétlenné. Mintha kivárnának, hiszen a világ szekerét még nem mi irányítjuk. Ki tudja, merre visz a végzet?
Vajon eleink, akik a magyar nemzeti sajátságok közül a Zrínyi által megfogalmazott vitézség hordozói is voltak, törődtek-e a világ várható folyásával? A honvédő Zrínyi, vagy Dobó mérlegelték-e saját törpe sorsuk hogyan továbbját?
Sorsfordító időkben igenis egyetlen irányító elv a merjünk nagyok lenni lehet. A pusztulást az óvatoskodó sem tudja megelőzni. Sőt! Előre viszi a folyamatot.
Na, de drónunkon óvatosan egyensúlyozva (a szárnyaló fecske már oly kevés) lássuk akkor a Bartis példa konkrétumait, a vádakat, azok történelmi szituációba helyezését, a vádak régebbi és mai céljait, hatásait, egyes esetekben mondhatni termését.
Számtalan oldalról várnák el, vagy használják fegyverként a listák közzétételének engedélyezését. Vagy a kevés még élő sértett s főleg azok leszármazottai teszik ezt az elégtétel jogos igényét érezve, de azon túllátni képtelenül, vagy mások egyszerűen csak politikai fegyverként alkalmaznák pártküzdelmek során, nem egyszer az előbbiekben már megbeszélt megbélyegzés, karaktergyilkosság céljából. Igen alkalmas akár zászlókra is felírni, hiszen igen látványos és kevesen gondolnak a kollektív következményekre.
Ezerszer elhangzott, hogy mindenki a besúgókról beszél és majdnem senki sem a beszervezőkről, s különösen nem a beszervezőket is alkalmazó intézményesült erőkről. Hiába.
Az ominózus listákon szereplő nevek skálája igen széles. Mert van ott olyan, aki nem is tud róla, ugyanis éppen későbbi célokat szolgálva hamisították meg aláírását, van, akit a mai ítélkezők által sem elviselhető kényszerítőeszközök segítségével szerveztek be, van, akit emberi gyengeségeit jól ismerve (kinek nincs ilyen oldala?), van, aki semmitmondó jelentésekkel úszta meg (esetleg „le is szerelték” ezért) és természetesen van, akit „ingyen és dalolva” tudhattak kollaboránsaik között. Sőt! Van olyan is, aki tudatosan vállalta ezt a szerepet, és megpróbálta félrevezetni a hatalmat, esetleg még embereket menteni is.
Mennyire lenne igazságos és hasznos egy ilyen lista kifüggesztése a várkapukra? Lehetetlen volna egyenként feltárni a múlt titkait.
De mindezt felülírja egy másik, soha nem említett tény: Érdekes, hogy ezzel a feltáró munkán sürgölődő jó vagy hátsó szándékú kutatók nem foglalkoznak.
Most átlépjük a határt és Romániára koncentrálok, de aki jól átgondolja, más módon és értelmezésben, nem kisebbségi szempontok szerint, sőt itt a többség kárára, az anyaországban is érvényes.
A Securitate annak idején létrehozott hatalmas besúgó hálózata csak kis részben szolgálta az elnyomó rezsim szorongásainak oldását. A maga korában jórészt felesleges volt, mert ha valakit „ki akartak nyírni”, arra minden eszközük és erejük rendelkezésre állt. De lássuk csak a dolgot magát nagyobb perspektívában. Innen nézvést a hasznot a mai utódok élvezik, a termést most takarítják be, hiszen maga az erdélyi magyarság „leplezi le” sorra nagyjait, egyedüli kapaszkodóit, deheroizál nagy igyekezettel és anakronisztikus mércékkel ítélkezik felettük. Észre sem veszi, hogy maga alatt vágja a fát. A többség tudatos erői pedig csak dörzsölik a kezüket. Az akkor elvetett sárkányfog vetemény hetvenhétszer hetvenhét kalászfeje ott hajladozik a Balkán xenofób politikai szelében.
A kutatást el kell végezni, a kibeszélés szükséges, de a következtetések levonásánál sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Nem lehet a Mihály király vadászfegyverét kondukátori ajándékként elfogadó Sütő András életművét szellemi alapköveink közül kirobbantani. Ki meri állítani, hogy az alkotó, aki el akarta juttatni hangját a kisebbségi magyarsághoz, a helyzetéből kifolyólag éppen engedélyezett írás honoráriumában gondolkodott volna? Minden bizonnyal nem. Hiszen akkor nem ezeket a mondandókat csomagolta volna zseniális parabolákba. Írhatott volna a hatalomnak tetsző műveket számolatlanul és nagy honoráriumok reményében. Arról nem beszélve, hogy őt is sújtotta szilencium.
Utolsó prózai soraidra még valamit meg kell jegyeznem. Akkor és ott mást jelentett a ne szólj szám, nem fáj fejem túlélési stratégiája, mert fejvesztésről lehetett szó. Ma és itt egészen másról beszélünk. Fejünket vesztve adjuk át magunkat a balliberális, módszeresen generált szorongáskeltés hatásának, s máris oda az a civil kurázsi.
Egyszóval, lassabban a testtel! A XX. század Trianonnal kezdődően tele van csapdákkal, s ezek éppen azáltal képesek máig működni, hogy magunk lépegetünk beléjük nagy igyekezettel.
A levélfa első hajtása még sok egyéb gondolatra is sarkallhatna, de érjük most be ennyivel.
Ismétlem: sorsfordító időket élünk és az értelmiség felelőssége soha nem látott fontosságot kapott.
Merjünk bátornak lenni!
Illusztráció: Szász István Tas
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
