Dudás A. Alex: Bolsoj szicsasz
(regényrészlet)
Minden évben, szeptember végén, eljött a diakészítés ideje. Késő délután körülültük a hallban az ebédlőasztalt, és Róza mama kivételével mindannyian nekiveselkedtünk a munkának. Apám kapott az egyetemtől egy Praktica fényképezőgépet, amivel az utazásairól készített fényképes riportokat. A fotók 30 százalékát saját célra használhatta fel, a többit le kellett adnia az egyetem fotóarchívumába. Akkoriban a Praktica volt a KGST-ben a legjobb fényképezőgép. Mi, gyerekek, ámulattal néztük a csodás szerkezetet.
Apám szeletelte kockákra a filmet, és témák szerint csoportosította, nekünk pedig két üveglap közé kellett illeszteni úgy, hogy ne legyen ferde a homorú film. Már ez is nagy nehézséget okozott nekem, hát még, ami utána jött. Fekete papírcsíkokkal össze kellett ragasztani az üvegeket mind a négy oldalukon. Embert próbáló feladat volt. Olykor a félig elkészült darabot szét kellett szedni és újraragasztani. Nekem szinte mindig csáléra sikeredtek a ragasztások. De anyám ennek ellenére szinte minden elkészült diánál megdicsért. Az elkészült diákat apám egy műanyag dianézőben ellenőrizte, majd megfelelő sorrendben egy dobozban helyezte el. Óránként pihenőt tartottunk, amikor limonádét kortyoltunk. Évekkel később megjelentek a csontszínű műanyag keretek, amikkel sokkal könnyebb volt a dolgunk. Az üveglapok vékonyabbak lettek, s csak össze kellett pattintani rajtuk a keretet. Sokkal gyorsabban ment így a munka.
A késő estig tartó munkálkodás közben mesélte el apám olykor hajmeresztő úti élményeit. Egyik alkalommal közép-ázsiai történetét mesélte el, valamikor az ötvenes évek végéről. Fél évet töltött a Szovjetunióban, és engedély kapott egy tanulmányútra Üzbegisztánba. Apám repesett az örömtől. Kőrösi Csoma és Vámbéry Ármin nyomdokain tervezte útját, és méltó utóduknak érezte magát. Nagy izgalommal repült a fővárosba, Taskentbe. Ott már várták a repülőtéren, s attól kezdve egy egész delegáció kísérte minden lépését. Mindent tudtak apámról. A tudományos munkásságától a személyi adatokig mindent. Az első nap a szállását foglalta el, majd városnézés következett. Apám mohón tette magáévá a magyar ember számára ismeretlen kultúrát. Sűrűn kattogtatta fényképezőgépét.
Másnap szakmai programokra került sor. Mivel apám fő érdeklődési területe az agrárium volt, elkísérték egy kolhozba is. Ott esett meg vele a méltatlanság. Történt, hogy ahogy végigkísérték apámat az állattenyésztő részlegen, bemutatva a fejlett szovjet mezőgazdaság kiemelkedő eredményeit, az egyik karámban apám argali juhokat pillantott meg. Ez egy ázsiai juhfajta, amelyről apám előadott az egyetemen, de még soha nem látta élő egyedét. Gyorsan előkapta a fényképezőgépét, és lekapta e juhok egyik csoportját. Arra gondolt, milyen nagy dolog lesz a tanítványainak levetíteni a még soha nem látott példányokat. El volt telve magával.
Ekkor a kísérők közül előlépett egy köpcös elvtárs, s nyugodt mozdulatokkal kivette apám kezéből a Prakticát, majd kinyitotta a filmet elzáró fedelet, hogy a film fényt kapjon és megsemmisüljön. Mindezt egyetlen szó nélkül. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, amit művel. Az akció után visszaadta a gépet és a már értéktelenné vált filmet. Apám egy percre nem kapott levegőt. Utólag tiltakozni akart, de aztán eszébe jutottak a szovjet módszer furcsaságai és a kötelező „éberség” olykor elviselhetetlen torzulásai. Való igaz, a báránykák elég soványkák voltak, nem a legjobb reklámjai a kolhozrendszernek.
Ezt követően továbbvezették apámat a telepen, de apám már nem volt olyan lelkes, mint előtte. Nemcsak egy képet veszített el, hanem a kivett film teljes anyagát. Megszeppent kisdiákként hallgatta az ismertetéseket. De e történet igazi csattanója csak ezután következett. Harmadnap kellett továbbrepülnie Szamarkandba. Természetesen csak kísérettel mehetett ki a reptérre. És hogyhogy nem a kísérői – talán készakarva, vagy csak a szovjet bolsoj szicsasz miatt –, késve vitték ki a repülőhöz, amiről így lemaradt. Lehet, hogy ez volt a büntetés a túlzott kíváncsiskodás miatt. Több mint három órát kellett várakozniuk a következő járatra. Apám csak Szamarkandban tudta meg, hogy az a gép, amivel eredetileg utaznia kellett volna, lezuhant, s minden utasa szörnyethalt.
Vegyes érzelmeket ébresztett bennem e történet. A szovjet elvtársak felháborító korlátoltságának köszönhetően maradt az apám életben… Bő tíz évvel később személyes tapasztalatokat is szerezhettem a szovjet rendszerről.
1972 nyarán, a brezsnyevi pangás idején jutottam ki anyámmal és bátyámmal a nagy Szovjetunióba. Apám ugyanis egyéves ösztöndíjjal a moszkvai Lomonoszov Egyetemen képezte tovább magát, és a szabályok értelmében a családja egy hónapot nála tölthetett. Így kerültem életemben először és utoljára a nagy baráti országba. Az egészben az volt a legjobb, hogy szokatlan módon, teljesen szabadon mozoghattunk, senkitől sem kísérve.
De már a kezdet kezdetén baljós előjel mutatkozott. A Keleti pályaudvarról indult a vonatunk a mintegy kétnapos útra. Felszálltunk a couchette-be, ám meglepetésünkre a fülkénk foglalt volt. Egy orosz nő a két gyerekével terpeszkedett a három fekvőhelyes részen. Anyám elkérte a vonatjegyüket, és összevetette a miénkkel. A két jegy ugyanoda szólt. Kétszer adták ki ugyanazt a helyet a pénztárban. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy mi korábban váltottuk meg a jegyünket. De ez nem hatotta meg az orosz nőt. Makacsul ragaszkodott a helyükhöz. Rövid vita után anyám megkereste a vonatkísérő kalauzt, aki hosszasan vizsgálgatta a jegyeket. Talán arra várt, hogy ki ígér többet. Anyám azonban más taktikát választott. Tőle még soha nem hallott szenvedéllyel veszekedett. Kiváló orosz nyelvtudásával folyamatosan kárált, s végül bevetette a leghatékonyabbnak bizonyult tromfot: szégyen a nagy Szovjetunióra ez a méltatlan állapot! A kalauz ebből azt gyanította, hogy valami nagy fejes családja vagyunk, s jobb lesz vigyázni. Ezért aztán megígérte az orosz nőnek, hogy biztosít számukra másik elhelyezést, ha átadják nekünk a fülkét. Ez egyben utasítás is volt, ugyanis a szovjet rendszerben még a vonatkísérő is kvázi hatósági jogkörrel rendelkezett. Gyorsan elterpeszkedtünk a szabaddá vált fülkében. Anyám, aki percekkel előtte még fennhangon kiabált a kalauzzal, hirtelen lecsillapodott, mintha csak szerepet játszott volna az előbb. Nekivágtunk hosszú utazásunknak.
Apám a több órás késés ellenére nagy örömmel fogadott bennünket a moszkvai pályaudvaron. Elkísért minket a szállásunkra, ahol két szobát kaptunk. Mindkettő nagyon szegényesen volt berendezve. Nem volt gond, mert csak aludni jártunk ide. Egész nap a várost jártuk. Apám még bejárt az egyetemre a kollégáihoz, így aztán anyámmal vettük nyakunkba a fővárost. Anyám jól ismerte Moszkvát, mert ő mint orosz nyelvtanár már többször volt itt több hónapos továbbképzésen. Elsőnek a Vörös térre mentünk, ahol sok látnivaló volt, kezdve a hagymakupolás Blazsennij székesegyháztól a Kreml vörös tömbjéig. No meg persze a Lenin mauzóleum. De ide csak később mentünk be. Végigsétáltunk a Kalinyin sugárúton, amely csak a méretei miatt látványos. Építészetileg nagyon szegényes. De annál érdekesebb volt számomra a várost behálózó metró, ahol egy jeggyel az összes vonalat be lehetett járni. Nekem különösen a 30-as években készült állomások tetszettek, nem annyira a szépségük, mint inkább eklektikus stílusuk miatt. És minden metróbejáratnál ott álltak a kvasz-automaták. A kvasz orosz nemzeti ital, amit rozsból erjesztenek, s hűtött állapotban különösen nyáron nagyon üdítő. 5 kopejkába került egy pohár enyhén alkoholos nedű. Minden alkalommal vételeztünk belőle a bátyámmal.
Az egyik kora délután anyám elvitt bennünket a híres Tretyakov Képtárba, ahol Rubljov ikonjai és Repin realista festményei mellett több tucat nyírfaligetes tájképet csodálhattunk meg. A nyírfa az oroszok életfája, több népdal szól róla. De azért voltak negatív élményeink is bőven. Késő délutántól egyre több merev részeggel találkoztunk, akik az utcák járdáin, a szemetes kukák közt hevertek, s alig mutattak életjelet. A boltok kínálata rendkívül szegényes volt, olykor csak egy-két árucikket kínáltak. Zöldséges boltok alig voltak, s főleg uborkát árultak, amiről tudni kell, hogy a vodka fő kísérője az oroszoknál. Mi jogosultak voltunk a diplomata boltban vásárolni, de ebben sem leltük örömünket. Egyik alkalommal sikerült anyámnak paradicsomot és paprikát vennie. Mi vittük haza a bátyámmal a szállásunkra. A liftben két középkorú nő is tartózkodott, s egyikük, meghallván, hogy idegen nyelven beszélünk egymással, a társához fordult: „Azért nem jut nekünk zöldség, mert ezek mindent felvásárolnak”. Természetesen minden szavát értettük, és elképedtünk ezen a bornírtságon. Pedig kinézetre tanult embereknek látszottak. De a szovjet pártpropaganda sületlenségeit még az értelmesebb emberek is elhitték, önmaguk vigasztalására . De ez még hagyján, ennél torokszorítóbb tapasztalataink is voltak az idő múltával.
Egyik hétköznap egy Moszkva környéki cári rezidenciára kirándultunk. Apám orosz kolléganőjének Kosztya nevű fia vitt bennünket a kocsiján. Kosztya végzős matematika szakos egyetemista volt, s ennek megfelelően kellően intelligens. Jókat beszélgettünk útközben. Mikor megérkeztünk a településre, váratlan kellemetlenség ért minket. A kastély zárva volt. A bejáratra piros betűkkel volt kiírva: SZANITARNIJ GYENY. Ez magyarul annyit tesz, hogy „egészségügyi nap”. Ennek tényleges tartalmát soha nem sikerült megfejtenem. Talán féregirtást, fertőtlenítést takar. De egy áldott lélek sem volt az épületben. Apám már készülődött, hogy visszaforduljunk, de Kosztya nem tudta elviselni a kudarcot. Hiába próbálta apám lebeszélni róla, ő elkezdett telefonálgatni. Először az anyját hívta fel, aki aztán megadott bizonyos telefonszámokat, amiket Kosztya sorra felhívott. Eközben kissé félrevonult, hogy ne halljuk, mit intéz. Csak szófoszlányok jutottak el hozzánk. Ezek lényege az volt, hogy Budapestről érkezett magyar elvtársak akarják megnézni a kastélyt, nyissák hát ki nekünk. Körülbelül egy órán keresztül intézte a bejutást, s mit ad Isten, vagy inkább a párt szava, előkerült egy gondnok, aki kíváncsian végigmért bennünket, majd megadóan kitárta előttünk a kastély széles kovácsoltvas ajtaját. Mi szabadkozva fogadtuk el a váratlan gesztust. Sietve haladtunk át a barokk és rokokó bútorokkal és festményekkel berendezett szobákon. Nagy élmény volt ennyi kincset együtt látni. Mikor végeztünk, Kosztya megköszönte a gondnoknak a közbenjárást, de úgy, mintha ez járna neki. Én elhűlve tapasztaltam, hogy ebben az országban megfelelő kapcsolatokkal mindent el lehet intézni. Persze azért örültem, hogy nem utaztunk kétszer 30 kilométert feleslegesen.
Később Kosztya még sok meglepetést okozott nekünk. De egyelőre elhagytuk Moszkvát, hogy Szentpétervárra utazzunk. Apám engedélyt és kvártélyt kapott öt teljes napra.
A Krasznaja Sztrelka nevű expressz vonat repített bennünket észak-nyugati irányba. Meghökkenésemre apám közölte velünk, hogy az egész út alatt a fülkében kell tartózkodnunk. Tilos a folyosón bámészkodni az ablaknál. Ez az előírás. Lassan kezdtem hozzászokni a furcsaságokhoz. Hajnali öt óra tájban, amikor felébredtem, mégiscsak kilopóztam a folyosóra, és néztem a tájat az ablakból. A vonatkísérő egyszer előjött, és végignézett a vagonon. Én megdermedtem, hogy lebuktam, de ő nem szólt rám. Egyszerre a szabadság lágy fuvallatát éreztem az arcomon.
Szentpétervár lenyűgözött a teljesen európai kinézetével és a Néva folyó felett feszülő sok hídjával. Nem véletlenül nevezik észak Velencéjének. Itt is az egyetemen kaptunk szállást. Sokat kóvályogtunk a városban, s persze az Ermitázsba is eljutottunk. Elámultam a képtár gazdagságán. Az olasz reneszánsz, a németalföldi zsánerképek és a francia impresszionizmus korszakos alkotásaival voltak tele a kiállítótermek. Csak jóval később, a rendszerváltás után tudtam meg, hogy ezek nagy része a Nagy Honvédő Háború – ahogy az oroszok mondják – alatt került a gyűjteménybe. Egyik este, vacsora után, szüleim azzal álltak elő, hogy meg kell néznünk a „fehér éjszakát”. Így aztán újra kimentünk az utcára, és hajnali négyig korzóztunk a városban. A nap ugyan lebukott a horizont alá, de valami sejtelmes fény továbbra is mindvégig pislákolt a város felett. Különösen a Néva folyó tetszett nekem nagyon, ami higanyszínt öltve hömpölygött a medrében. A Péter-Pál erőd most még látványosabb volt. Csak hajnalban feküdtünk le, anyám mégis hétkor ébresztett bennünket. „Aki este legény, az reggel is legény legyen!” – folyamodott kedvenc szólásához. Szerencsére a bátyámmal jól tűrtük a gyűrődést, s szinte azonnal magunkhoz tértünk. Aznap indultunk Novgorodba, a templomok városába. Az egyetem egy Volga gépkocsit bocsátott rendelkezésünkre, sofőrrel együtt. Alig tettünk meg pár kilométert, az orosz sofőr dicsérni kezdte az autóját. Egyszer belezökkentünk egy nagy kátyúba, amin áthaladva a sofőr nagyot ütött a kormányra, s felkiáltott: „Ez a kocsi mindent kibír!” Mi persze buzgón helyeseltünk. Novgorod elkápráztatott ódon, fából készült templomaival. Találtunk egy egészen tűrhető éttermet is. És bár üres volt, a pincérnő csak hosszas várakozás után ajándékozott meg a figyelmével. Unott arccal vette fel a rendelést. „Scsi” céklalevest és rántott húst rendeltünk. A választék itt is nagyon szegényes volt. Aztán tettünk még egy kört a városban, majd visszatértünk Szentpétervárra. Már csak egy napunk volt a moszkvai út előtt.
Moszkvába való visszatérésünk után néhány nappal apám közölte, hogy meghívást kaptunk a kolléganőjétől, Belcseva asszonytól, aki Kosztya édesanyja volt. Kettesben éltek egy külvárosi panelházban, az ötödik emeleten. Külön kiemelte, hogy „pilmenyi” lesz a vacsora, ami az oroszoknál olyan nagy becsben van, mint nálunk mondjuk a brassói aprópecsenye. Metróval utaztunk ki hozzájuk. Egy kétszobás szerény lakásban laktak. Alighogy megérkeztünk, különböző színű vodkával kínáltak. Kikérdeztek bennünket a szentpétervári élményekről, aztán a piros abrosszal terített asztalhoz ültettek. Hamarosan előkerült a pilmenyi is, ami tésztába göngyölt húskészítmény. Belcseva asszony úgy tálalta nekünk az étket, mintha ilyen finomat még soha nem kóstoltunk volna. Anyámék persze dicsérték is a menüt meg a szakácsot. Közben tovább beszélgettünk, de többnyire csak a szüleim és a bátyám. Az én orosz tudásom ugyanis meglehetősen passzív. Mindent értettem, de beszélni csak korlátozottan tudtam. Különösen nem helyesen ragozva. Egyszer aztán Kosztya hozzám fordult, s megkérdezte, hogy tetszett a fehér éjszaka-jelenség. Én annyit tudtam csak kinyögni, hogy sajnos nem jól beszélem az oroszt. S ekkor történt valami, amitől megnyílt a föld alattunk, s elállt a lélegzetünk. Kosztya ugyanis tágra nyílt szemmel megkérdezte: „Hát nem hivatalos nyelv Magyarországon az orosz?” Döbbent csend telepedett a társaságra. Egymás szemébe nézve találgattuk, hogy ki válaszolhatna. Végül Belcseva asszony sietett a segítségünkre, felvilágosítva fiát, hogy az orosz nem hivatalos nyelv nálunk, csak kötelező tantárgy az iskolákban és az egyetemeken. De ezt úgy adta elő, mintha bocsánatos bűn lett volna Kosztya tájékozatlansága.
Én teljesen magam alatt voltam. Milyen lehet az orosz történelemoktatás és egyáltalán a tájékoztatás a Szovjetunióban, ha egy érettségizett és egyetemre járó értelmiségi ilyen hitben él? Egész este egy szót sem szóltam. Sem hozzájuk, sem a családomhoz. Hazafelé aztán szóba hoztam apámnak e bakit. Apám kitérő választ adott, mondván, a Szovjetunió irtózatos terjedelmű, nehéz észben tartani a sok népet és nyelvet, amit a megszállt népek beszélnek. Ennek ellenére én napokra nem tértem magamhoz. Apám még hozzátette, hogy éppen azért hívta meg Kosztyát Magyarországra, hogy személyesen győződhessék meg a valós helyzetről. Egyébként is sokkal tartozik Belcseva asszonynak. Kosztya látogatására egy évvel később, szintén nyáron került sor. Két hetet töltött el nálunk, a vendégünkként, s én voltam az idegenvezetője. Egész jól ment az orosz nekem. Szerencsére Kosztya jól beszélt angolul, így ami nem ment oroszul, azt angolul közöltem. Ez alatt a két hét alatt is sok szánalmas dolog történt kettőnkkel. E két hét meggyőzött arról, hogy mégiscsak van szovjet ember típus, csak éppen negatív előjellel.
Kosztya 1973 nyarán jött hozzánk vendégségbe, apám meghívólevelének köszönhetően. Tisztában voltam vele, hogy Kosztya számára Budapestre jönni olyan, mint nekünk, magyaroknak nyugatra utazni. Mint állandó kísérője, mindent meg is tettem, hogy ne érje csalódás. Könnyű dolgom volt, hiszen Kosztyát már egy presszó kávé is levette a lábáról. Ahogy végigsétáltunk a Népköztársaság útján, szinte minden kávézóba betért, hogy kiélvezhesse a feketekávék elfogyasztásának ceremóniáját. Én két kávé után leálltam, de ő négyet-ötöt is megivott. A szeme kidülledt, és véreres lett a sok koffeintől. Megelőzendő a gutaütést, javasoltam, hogy térjünk haza elfogyasztani estebédünket.
Szerencsére Kosztyát nemcsak a kulináris örömök érdekelték. Arra kért, hogy nézzük meg a moziban Bob Fosse Kabaré-ját Liza Minellivel. Örömmel teljesítettem kívánságát, különösen, amikor megtudtam tőle, hogy a Szovjetunióban be van tiltva e film. Gyorsan végigpörgettem fejben a film eseményeit, s nem tudtam rájönni, hogy miért kellett betiltani. Nyilván nem voltam elég képzett hozzá. A nagy meglepetést a moziban okozta nekem Kosztya, mivel szinte minden snittet fejből ismert. Én először próbáltam fordítani a film szövegét, de aztán ő volt az, aki előre elmondta, hogy mi következik a cselekményben. Bevallom, ettől aztán nagyot nőtt a szememben. Hát még, amikor a moziból kijövet megkérdeztem, hogy honnan ismeri a történetet, s ő elmondta, hogy Moszkvában, szamizdatban olvasta. Később, amikor 79-ben Rómában megnéztem bátyámmal a nálunk is betiltott Szarvasvadászt, Cimino filmjét a vietnámi háborúról, visszaemlékeztem Kosztya esetére, közös nyomorúságunkra.
Este anyám, mint minden nap, kikérdezte orosz barátunkat az aznapi élményeiről. Kosztya olyan átéléssel mesélt a Kabaré-ról, hogy anyám felvetette, miért is nem megyünk el a magyar Moulin Rouge-ba. A következő nap utánanéztem a Varietének. A belépőjegy ára egész elviselhető volt. A program is kecsegtetőnek ígérkezett. Cserháti Zsuzsa is fellépett. Harmadnap el is jutottunk a bárba. Anyám sok pénzt adott nekem, hogy jusson taxira is az éjszakában. Elegánsan felöltöztünk, öltöny, nyakkendő, ahogy illik. Jó korán megérkeztünk, még alig voltak a szeparékban. Mi egy kétszemélyes asztalhoz ültünk. Kosztya rögtön pezsgőt rendelt, ami nemsokára el is fogyott. A nemzetközi műsort jól értette, nem kellett tolmácsolnom. Én életemben először voltam éjszakai lokálban, mindössze 17 évesen. Mindent jó alaposan megfigyeltem. A tánckar csinos lányokból állt, a konferanszié pedig humoros volt. Bűvész is fellépett. Jóval éjfél után fejeződött be a műsor, s elkezdődött a szalonzene, amire a vendégek is táncolhattak. Mi, Kosztyával, rögtön felkértünk két szabad lányt, akik örömmel jöttek velünk a parkettre. Én csak a Kosztya kedvéért táncoltam, nem akartam felszedni a partneremet. Inkább aggódva figyeltem, hogyan boldogul ő csinos partnerével. Hozzá kell tennem, hogy Kosztya jó kiállású fiatalember volt, széles vállal, magas termettel. És az ábrázata is nagyon intelligens volt. Jól alakultak a dolgok. Lassú számoknál a lány odaadóan simult Kosztyához, aki láthatóan nagyon elégedett volt ettől. Így telt az idő, legalább egy fél órán át. Aztán váratlan dolog történt. Kosztya partnere egy szám kellős közepén eltolta magától a fiút, és visszaült az asztalához. Kosztya egy darabig tanácstalanul álldogált a terem közepén, aztán bánatosan visszacammogott a helyünkre. Gyorsan megköszöntem a táncot az én partneremnek, s odamentem Kosztyához. „Mi történt?” – kérdeztem elképedve. Ő csak legyintett bosszúsan, s kihörpintette az italát. Kérte, hogy menjünk haza. Fizettem, és kimentünk taxit fogni. A kocsiban ülve újra nekiszegeztem a kérdést: „Miért lépett le a lány?” „Bemutatkoztam!” – válaszolta Kosztya röviden. Rögtön megértettem a helyzetet, de nem szóltam semmit. Szótlanok voltunk egészen hazáig. Csöndben bevonultunk a szobánkba, levetettük az enyhén átizzadt ruháinkat, és az ágyra vetettük magunkat. Én kurtán jó éjszakát kívántam, majd elgondolkodtam a történteken. Kosztya sem aludt el. Kisvártatva , megszólalt, s mintha mély veremből hallatszott volna a hangja: „Miért hívnak engem Kosztya Morozovnak?” Én nem reagáltam, de éberen figyeltem e bizarr lelki tusát. Kosztya még legalább hússzor elmondta rövid monológját, majd végre elnyomta az álom. Én meg sem szólaltam, de minduntalan az járt a fejemben, hogy így bosszulta meg magát az orosz nyelv hivatalos voltával kapcsolatos tájékozatlansága.
Néhány nappal később még lementünk a Balatonra, de nem bűvölte el őt a magyar tenger. Egy hétre rá hazautazott. Megköszönte a szívélyes vendéglátást, és én tudtam, hogy egy életre szóló élményanyagot gyűjtött Magyarországon. Számomra is sok meglepetést okozott a vele töltött idő.
Illusztráció: A Péter-Pál-erőd látképe Leningrádban (mai Szentpétervár)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
