Merza József: Leszáll a köd
Korán keltem, hogy idejében útnak indulhassak. Még sötétek voltak az utcák, amikor a rajt felé igyekeztem, és éppen csak világosodott, amikor az első lépéseket megtettem. Mire feljött a Nap, már sok kilométer volt a hátam mögött, s a magasból elégedetten szemléltem a hosszan elnyúló völgyet megülő ködöt. Igen, ott lenn most ébredező emberek hunyorognak a homályban, itt fenn azonban csendesen melegíteni kezd a Nap, sárgulnak a lombok, s a hajnali harmat füvön, sziklán csillog. Megszaporázom lépéseimet, és egy 67 éves őz kecsességével szökdelek lefelé a csúcsról az őrt álló bükkfák oszlopai közé. Hosszú az út, nem lesz eseménytelen, a tavaszi-nyári felhőszakadások talán évtizedekre tönkretették a táj egyes részeit. Latolgatom magamban, hol, mire számíthatok, s dicsérem a rendezőket, akik a kritikus pontokon hasznos jelekkel segítették a tájékozódást az új helyzetekben. Izzadok, fújtatok, örömmel veszem az enni- és innivalókat, amikkel gondos segítőtársak ajándékoznak meg. Ilyenkor még friss a vándor, könnyen legyőzi a magasságot, örül az ismerős arcoknak, a közös feladatot vállaló fiatalnak, öregnek, újnak és réginek egyaránt.
Az órámra nézek. Nagyon jó időben vagyok, még világosban túl tudok jutni néhány bonyolult elágazáson, nehezen követhető ösvényen. Így is van, napfényben és napnyugtakor átkelek hegyeken, völgyeken, erdőkön és réteken, egymást követő falvakon. A derült időben később alkonyodik, s örülök, hogy még a félhomályban helyre tudok hozni néhány kisebb eltévelyedést. “Innen három kilométer a csúcs” – mondja egy fiatalember, amikor utamra bocsájt. Ismeretlen ez az ösvény, sohasem jártam erre, s bár már sötétedik, nem gyújtok lámpát. Összehúzott szemmel figyelem a fákat, keresem az utat, amelyet betakarnak a lehullott falevelek. Kétszer is eltévedek, még mindig a homályban, de beválik az ősi tanács: vissza a legutolsó biztos ponthoz. Szeretnék lámpa nélkül feljutni a csúcsra, de egy hatalmas botlás után lemondok róla. Megállok, előszedem a lámpámat, amelyben egy előző vándorlás elemei szunnyadnak. Öt perc múlva használhatatlan. A sötétben nem cserélek elemeket – kockázatos lehet –, ezért másik lámpát veszek elő. Ezzel látok rövid távon, de messzire nem, amire pedig nagy szükség lehet akkor, ha avar takarja az utat, s valahol, jó elöl kellene tájékozódási pontot keresni. Lelassulok. Nem tudom megmondani, valójában mekkora utat tettem meg. Talán már a szakasz végén kellene lennem, de csak most jön az emelkedő. S itt ez a hármas elágazás. Megyek erre, megyek arra, semmi sem jó. Ismét vissza. Megállok. Csend van és sötét. Állok.
Pár perc múlva fény csillan alulról. Társak jönnek, akik közül az egyik ismeri az utat. Meglepődöm. Ha egy kicsit jobban elfordulok, észrevehettem volna a folytatást. Elméleti kérdés, hogy magamtól is rájöttem volna-e erre, és mikor. Hárman megyünk tovább, de egy óra múlva a többiek kiállnak, és hazamennek. Én továbbmegyek. Innen ismerem az utat, gond nem lehet. Oly fürgén indulok neki a következő emelkedőnek, amennyire esti erőm engedi. Tudom mikor minek kell következni, és így is történik. Aztán egy dombtetőre érve megtörténik, amire nem számítottam.
A sötétben is kivehetők a nagy, lomha tömegek, amelyek lassan közelítenek felém. Először nem is hiszem, hogy így van, de a tapasztalat igazolja a sejtést. Csendes konoksággal telepszik a tájra az október végi köd. A földön járó ember nem veszi észre, de aki feljebb emelkedett, az belemerül a néma, átláthatatlan közegbe. Megyek tovább, de egyre nehezebb haladnom, egyre lassabb a járásom, egyre jobban össze kell húzni a szemem, hogy észrevegyem a szükséges jeleket. Időről-időre meg is állok, megmarkolok egy fatörzset. Egészen közel viszem hozzá az arcomat, hogy az opálos közegben jól lássam a kérgét. Igen, elméletileg ismerem az utat, fényes nappal nem egyszer jártam rajta, de most sötét van, nagyon sötét, a Hold a Föld túlsó oldalán bandukol, a csillagok pedig láthatatlanul hunyorognak valahol magasan a ködpára felett. Elméletileg ismerhetem az utat, de most meg kellene találni. Ez más dolog, és most nagyon nehéznek látszik. Ismét előre megyek, eltévedek, pár perc múlva kiderül, hogy néhány méterre mentem el egy jól ismert szikla mellett, amit nem tudtam kivenni a ködben. Türelem – mondom –, türelem, ha lassan is, előrejutok. Nyugtalanságom enyhül, kicsit összeszedem magam. Megállok, hogy rendezzem gondolataimat.
Állok a sötétben, körülöttem köd. Mit keresel itt, vénember, egyedül, éjszaka a sötét erdőben? Józan ember otthon ül a biztonságos, a fényes lakásban. Válaszolni kellene, de nem tudok, talán nem is akarok. Újabban nincs kedvem magyarázni sem az írásaimat, sem a viselkedésemet. A lélektani önboncolás tudománytalan, a magyarázkodás komplikált, kényszeredett. Itt vagyok, mert ide hajtott a belső kényszer. Megpróbálok még egyszer végigmenni egy fárasztó úton, hogy igazoljam magamnak: képes vagyok tájékozódni egyedül, vagy megbízható útitársak segítségével. A fának támaszkodom, leveszem a szemüvegemet, amit elhomályosított a kimelegedett arcomról ömlő pára. Hunyorogva nézek a fehérségbe, s egy pillanatra látomások tűnnek fel.
Az ismeretlen doni katona temetése nem szomorú rekviem egy végzetes történelmi tévedésért, hanem jogos követelésünk meghiúsulása miatti kosztümös, zenés bánkódás. Gomolyog a köd. Mesterkedés az 56-os forradalmárok és a pesti srácok alakjával, a csillapodni látszó gyűlölet újraszítása hatalmi célokért. Köd. Vallási egyezkedések az úgynevezett lényeg fel nem adása nélkül. Köd. Emberekkel beszélve látom, miként változtatja haragos, indulatos személyekké barátaimat a jól szervezett információterjesztés. Köd. Nincs értelme bármit is tenni egy új atomháború ellen, mert ennek az országnak a parlamentje bármikor csatlósává lesz az erősebbnek. Fúj a sűrű köd. Jaj, fúj a köd.
Belekapaszkodom az utolsó ismert fába, és körüljártatom a lámpámat. Nincs más, csak köd. A lábam elé látok – már vagy még: az is valami -, de mi jelzi a következő szakaszt? Köd van és éjszaka. Úgy látszik, időnként hallucinálok, nem vagyok magamnál. Pedig nincs más, csak a köd.
Miben reménykedtem, amikor frissen szaporáztam lépéseimet a reggeli napfényben, megelégedéssel nézve a völgyet borító fehér takaróra? Azt hittem, hogy a magasban nem gomolyognak ködfelhők, amik miatt szakadékba vagy prózaian csupán gödörbe potyoghat az eltévedt vándor? Valószínűleg nem gondoltam semmire, csupán hajtott a fény, az ősbizalom, amely nem méricskél és nem szereti a bagolyhuhogást. Az éjszakában időnként meglátott csillagok azt súgták: egyszer eljön az idő, amikor végleg felül jutok minden ködön. Így van ez? Áll-e mindenfajta ködre?
Nekidőlök a fának. Aki nyavalyog vagy fél, maradjon otthon. Újból felemelem a lámpámat. A vékony sugár, amellyel máskor akár száz méterre is pontosan felismertem az út jeleit, most fehér falba fúródik, az átláthatatlanság burkát vonva körém. Valójában el kellene keserednem, s most mégis új felismerés kerít hatalmába. Ezzel a köddel és ezzel az éjszakával együtt teljes a világ. A köd és az éjszaka a valóság része. Összetartoznak. Mint a nyár és a tél, a langyos eső és a hóvihar, a siker és a kudarc. Kicsit többet kell élnünk, hogy ne váljunk gyermetegen egy évszak rabjává. Hogy teljességében lássuk a világot vagy az életet, amelynek annyi arca van, és mind összefügg egymással. Kicsit többet kell élnünk, vagy tüzes kemencébe kell jutnunk, hogy egyszerre tudjuk dicsérni a hőséget és a hideget, a zúzmarát és a napsütést, a szélcsendet és a villámokkal tarkított szélvihart.
Ez a világ. Ebben élek, és ebben járom az utamat napszakról-napszakra, évszakról-évszakra. Mással nem kell törődni. Ha elég jól meglátom a lényeget, talán megszépül a köd is, a sötétség is, és vállalom, hogy benne éljek, mozogjak, erőm szerint törekedjek az utam folytatására. Itt, ezen az éjszakán, biztos vagyok abban, hogy van cél, és tudom, hogy valakik jártak már előttem. Jólesik ez a földhöztapadt embernek. Az egyik csúcsról kis ideig láttam a csillagokat is. Milyen kristálytiszta ott fenn az ég! Aztán lejjebb ereszkedtem, és már csak remélni tudtam, hogy vannak még csúcsok, és az égen továbbra is ott ragyognak a csillagok.
Még néhány óra, és a síkföldre jutva véget ér a vándorút. Fáradt, de jókedvű emberek ülik körül az asztalt, hogy együtt egyenek, és feledve minden nehézséget, meséljék egymásnak útjuk történetét. Egyek voltak az indulásban, egyek az erőfeszítésekben, és egyek a célba jutás örömében. Akarták, és teljesült.
Minden ilyen egyszerű?
(1999. november)
Illusztráció: R. Tamás fényképfelvétele (2015)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
