Czeslaw Milosz: Három vers
Óda II. János Pál 80. születésnapjára
Hitünkben ingadozók, ím, hozzád járulunk,
hogy életed példájával ma és a jövő időkben
erősíts bennünket és szabadíts meg a félelemtől.
A Te időd a XX. század, amelyet tirannusok neve
s kegyetlen államaik semmibe bukása jelzett.
Te előre láttad, hogy ez utóbbi elkövetkezik.
Remélni tanítottál bennünket, mondván:
a történelemnek Krisztus az egyetlen ura.
Az idegenek csak találgatták, honnan a wadowicei
klerikusban e rejtett erő. A felemelkedés és pénz által
el nem ismert költők s imáik, próféciáik –
mind semmi volt, de hatalmuk lett volna bár királyé,
akkor is Rád vártak volna, hogy helyettük elmondd,
urbi et orbi: a történelem nem káosz, hanem egyensúly.
Pásztorunk vagy Te, ki akkor érkeztél, mikor az istenek
eltávoztak körünkből. A város fölött Arany Borjú fénylett,
s a védtelen tömegek gyermekeiket áldozták föl a
véres Molochnak. S a levegőben iszony
és megfogalmazatlan panasz úszott,
mert a hit akarása nem egyenlő a hittel.
S hirtelen mint a reggeli misére hívó harang,
megzendült, csodaként, ellenállásod hangja,
s az emberek egymást kérdezgették,
hogyan lehetséges az, hogy a hitetlen államok
fiai így ünnepelnek Téged, fej fej mellett
tolongnak a tereken, várják a kétezer éves üzenet
meghirdetését, s a földi Helytartó lábához omlanak,
aki szeretetet áraszt a nemzedékekre.
Velünk vagy, s most már örökre velünk maradsz.
S velünk leszel akkor is, mikor a káosz erői megjelennek,
az igazságot birtokolók bezárkóznak templomaikba
és csak a kételkedők maradnak hűségesek. Képed
az otthonaink falán nap mint nap emlékeztetni fog bennünket:
mire képes az egy ember is, s hogyan testesül meg a szent fogalma.
Futás
Futásom a homályos őszi parkban maga az öröm,
lábam alatt tűlevél surrog s avar roppan,
Hallgat a hegyoldal a tölgyek alatt, s míg az utam töröm,
kihunynak a tévék is az ablakokban.
Lábam soha ilyen könnyű nem volt,
talán csak kora gyermekkoromban.
Suhanok a föld felett, emel a mennybolt,
szívem nem fárad, frissen dobban.
Reggel az ébredő való kelletlen fogad, mint mindig,
napközben boton, asztmásan járok, sajnál, ki lát,
de az éj könnyű, hosszú utakra indít,
s akár kezdetben, szép s új a világ.
Ártások
A legkevesebbet ártani – ezt akartam.
Bár az akaratunk itt édeskeveset számít.
Elég, ha két szót összekapcsolunk, s a fogdmegek
már futnak értük, s a bírák törzsi szertartásokon
ítélkeznek fölöttük. Írjunk hát inkább magunknak
s barátainknak, tegyük kellemessé valakinek a
vasárnapi kirándulását: így kezdődik. Később
mégis zászlókkal, ordítozással, jövőbe látással
s a barikádok védelmével folytatódik.
Az én nagy pártfogóm sok rossznak volt az
okozója. Maradt volna inkább a balladáinál
vagy a szonettjeinél. Senki nem mondta neki:
elég volt, hagyd abba. Jóindulattal kezelték,
szinte kézen fogva vezetgették.
A mitológiák kedvéért születtünk volna?
S a saját életünket valóban elvesztegetjük?
Milyen démon ez a nyelv természetében,
hogy mindannyian szolgálni kényszerülünk neki?
Én is ártottam a világnak, lehet, kevesebbet,
mint mások. Álöltözetben, álarcban, azonosíthatatlanul
s félreérthetően éltem. Mindez ma már legalább
véd a jubileumokon való szavalgatások csábításától.
Tőzsér Árpád fordításai
Illusztráció: Czeslaw Milosz (
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
