Jakab István: A Mester helyszínt keres
Bumm. A levéltáros ijedtében a fal tövéhez tapadt. Dől a ház? A szívén a keze. Az összevissza ugrált, mint egy őrült, ki rugdalja a rácsokat, falat. Nem jobb-e mindent összedönteni? Mozog-e, helyezkedik-e a födém? Mitől támad ekkora zaj? Óvatosan fölállt, mezítláb araszolt az ablakhoz, kilesett. Az útkereszteződés üres. Hetente csapódott egymáshoz kocsi, amióta itt él. A ház áll, az ujjai a falon. Ha rengene a föld, remegne. Nem omlott össze semmi, szállna a pora. Hála az égnek. Vagy csak egy erkély? Egyiket-másikat csak a szentlélek tartja. Ki kéne nyitni az ablakot. És ha akkor az egész homlokzat?
Kövülten bámulta az üres útkereszteződést. Egyszer, amikor egy délután éppen elgyököntött, embertelen csattanásra ébredt. Az ablakhoz rontott, egy Suzuki jócskán túl a sarkon, a félig ledarált tetején. Kettesével szaladt le a lépcsőn. Vérző fejjel kászálódott elő a sofőr, mögötte tótágast a családja. Az ablakon megszaladt vércsík, az meg rimánkodva kérdezgette őket, körözve a kocsi körül, mint egy eszelős, mi bajuk esett. Válaszoljanak az istenért. Sokára szólalt meg az asszony, aki mozdulatlanul állt fejen, kicsit félrefitult nyakkal, mint akit fordítva felkötöttek, nincs semmi baj. Beütötte a homlokát. Segítsen kibújni. A másik kitört ablakon már szuszakolta ki magát ijesztően némán két kamasz fiú. Hóka arccal törölgették magukat, leporolták a nadrágjukat, szétmaszatoltak egy-két vérplecsnit. A másik sofőr a sarki fülkéből már tárcsázta a mentőket.
A levéltáros most sóhajtott az ablak előtt, mintha orvosnál lenne. Semmi baj, öltözhet. Kiment vizelni. Töprengve állt a kagyló fölött. Micsoda világ. Biztos robbantottak megint. Ezeknek semmi sem szent. Szervezkednek, de miért? Pár rongyos petákért. Nincs sötétebb indulat a vagyongyarapításnál. Emberélet? Ingóság? Ingatlan? Egyszer valaki hozzá is bejött a kisablakon, kipróbálta, beszorult a feje. Csak gyerek lehetett. Kitanítják őket mindenfélére. Földúlt az mindent, de nem találta meg az utolsó ötezrest, amit turista térképbe rejtett. Folyton félt magával vinni nagyobb összeget, pláne ha sötétben ért haza.
Eltelt vagy fél óra, mire megmosdott, borotválkozott, elkészítette, becsomagolta az uzsonnáját. Bekapcsolta a rádiót.
Egy gránát robbant a közelben, szólt a hír, az egyik páb előtt. Emberéletben nem esett kár, viszont az anyagi jelentős.
Délután arra került hazafelé: a repeszdarabok összecsócsálták egy kissé a kiülő fapadlóját, betörték az ablakokat.
Többször járt erre este, amikor rátört a nyugtalanság. Állt a lengőajtó előtt. Érdemes lenne beülni egy italra. Gusztusos ez a vadnyugat imitáció. Ötven éve etetik férfias helytállással ily faszádok közt játszódó filmeken. Mindig mindenki tudja, mi a helyes, hogy kell cselekednie. Kit kell lelőnie, fölakasztatnia. Az igazság bajnokai, akiket a gonoszok előbb a padlóra küldenek, aztán valahogy föltápászkodnak, és győznek. A győzők. Mintha csak megidézte volna valamelyiküket, gablét vagy kúpert, vagy az Elnököt, bár rá sosem emlékezett egyik opuszból sem, türelmesebben végig kellett volna várni az egyre apróbb betűs stáblistát, kipattant egy kocsiból, berontott a keskeny kerthelyiségbe, mely árkádsorral zárta el, és nyitotta meg magát az utca felé. Csábosan lamentált a tömött, ívelt deszkatárgy. A levéltáros, mint egy hajléktalan, bámulta a benti életet. Plakátarcok, -tárgyak. Eleven reklám mindenik. Vegyél ezt vagy azt, élj így vagy úgy, ez meg az státuszszimbólum, s hozzá az implicit következtetés: ha nincs, kösd föl magad. Egy üres asztalt sem látott sosem. A legtöbbnél udvarlás folyt, és a torkon a sör, abból sem akármilyen, ale és belga illatos. Zsebből előkapott, ujjakon átpörgetett vaskos kötegből a fizetés. Nem az ő világa ez.
Most jól állt a kocsmának az üresség. Így múlik el a …, idézte latinul. A pecsétes papír az ajtón. Kicsit melléütötték, de sebaj, látszik, aki föltöri, baj éri. A helyszínelés lezárva. A nyomok rögzítve, krétával körbekerítve, kifeszegetvék, elvívék a repeszdarabok. A jelentős kár néhány tízezernyi, mi az manapság. Üveg, gitt, kevés gyalult-pácolt deszka. Hm. Valaki feni a fogát rá. Vagy elmaradt egy részlet? Első figyelmeztetés? A következő bárddal vagy baltával esetleg machetével az ujjpercre, aztán a tarkólövés.
Vagy kocsiba rejtett szerkezet? Hetekig tart majd a vizsgálat ismeretlen tettes ellen. Akinek kilétét a lezárta után is homály fedi és fedezi. A szálak, azt beszélik, a tisztelt házi körökig. Majd ezt is titkosítják, mint a szőkeolajat. Ezért tele jogásszal az országnak nincsen háza, mert nemzetének nem hazája.
Este holtfáradtan zuhant ágyba, ekkor álmodott a Mesterrel, Federico Fellinivel. Csodásan gazdagon álmodott mindenfélét. Száz meg ezer álmára emlékezett élénken, mintha csak el akarná felejtetni vele az élet a rengeteg aktát, a tologatható sorokat. Lépdelt köztük, mint egy tábornagy díszszemlén, vigyázzban követték a szemükkel. S hozzá a napfényneonos csukaszürke élet. Be a sorba, ki a sorból, leülni, lapozni, eltenni, visszavinni, újért kajtatni, megtalálni, kivenni, az asztalig menetelni, letenni, kinyitni, kijegyzetelni, visszatenni, visszavinni satsatsat. Elkészíteni egy tanulmányt, amit senki sem olvas, vagy ha igen, rögtön elfelejti.
Ennek idestova csaknem tizenöt zsíros éve. Nem tudom, mit mondjak e tizenöt esztendőről. A levéltárost nemrég elvitte egy tumor, így a kegyelet miatt is rögzíteni kéne egy boldog időszakát: lakáshoz jutott. Különben boldogságfélét, vagy amiről boldogságként számoltak be ismerősei, csak álmában érzett. A lakás, az nem semmi, arra még filozófok se mondhatnák, miért a semmi van. Igaz, hogy csupán bérlemény, de. Neki magának, egyes-egyedül. Az ülőkádjában el-eltöprenghetett esténként a sors nagy kérdéseiről. A kutatásai apróban, sarkítva éppen ezt célozták meg. Az első világháborús fogolytáborokkal foglalkozott, és egyáltalán a frontlevelezéssel, nagyapja hosszú jegyessége okán, akinek sorsából távlati célként valami önálló opuszt tervezett, regényt vagy sorsmonográfiát, nem döntötte el. Föl-följárt a hadtörténeti könyvtárba, kijegyzetelt vagy tucatnyi könyvet, szépirodalmat is olvasott, a Fekete kolostort. Egy barátja felmenője írta, vagy legalábbis úgy tartották barátja családjában, hogy a felmenőjük. Hellyel-közzel tetszett a levéltárosnak a könyv. Barátja egy neves gazdasági lapnál helyezkedett el, hogy olyan cikkeket fordítson, amiket aztán kicsit vagy nagyon átírva fölhasználhatnak a helyi publicisták. Egy másik barátja magániskolát vett célba, mindketten jóval fölötte kerestek az állami bértáblának. Gyereket nemzettek, elváltak, megházasodtak, elváltak. Újraházasodtak, újra nekiláttak vagyont vagy legalábbis anyagi biztonságot, egzisztenciát építeni. Akkor ezt a tizenöt évet letudtuk.
A levéltáros arca elszürkült, mint a papírosok, amiken följegyezték mások tetteit. Egyre jobban érdekelte például a besúgás mechanizmusa, élet- és lélektana. Megállapította, hogy nem lehet azt csak úgy talonba tenni, mint a lezárt aktákat, amelyek közül nem egy eltűnt, mint a kámfor, még csak speciális szagnyomot sem hagyva maga után. Soványodó listák köröztek, aztán egyszer csak megjelent egy a minap, a levéltáros akkorát röhögött rajta, pedig már kemóra járt, hogy szinte a parlamentig elhallatszott. Patakzott a könnye, a sorstársai csak nézték, mi van vele. Inkább sírni kéne. Ha már. Soha egy érzelmi kitörés. Állati jókedvvel tért haza, éppen csak nem ugrándozott örömében.
Szóval az álombeli boldogságot tényleg nem vehette el tőle senki. Földúlhatták a lakását, lehugyozhatták az ágyneműjét, kézigránátot hajigálhattak a parlamentre, talmi pábokra, kiárusíthatták az ország javait, az álmai boldogok maradtak.
Álmában kalauznak kérték föl, míg a Mester megtalálja a megfelelő helyszínt az utolsó filmjének, mert utána visszavonul. Senki nem ismeri így a hazáját. Falvak ezreiről tudja, merre találhatók, és nem csupán térképről. Gyakorlatilag végigjárta az összes vasútvonalat, a főbb közutakat, és a mellékutakból is számosat vagy inkább számtalant. Ezzel telt minden hétvégéje. Hegyekre is mászott, egyszer fizetés nélküli szabadságot vett ki, és a megtakarított pénzéből élt, hogy végiggyalogolja egy hálózsákkal, sátorral a kéktúrát. Szóval tényleg nem sokan. Elégedetten feszítettem a Mester mellett, írja valami följegyzésben vagy vázlatban. A Mester tejeskávé színű ballonkabátot viselt. A finom szövethez minduntalan hozzá akart érni az ujjam. Oda-odafordítottam a Mestert a vonatablakhoz, rámutattam egy-egy völgyre, ligetes tisztásra. Egy juhakol húzódott meg az akácok alatt. S közben daráltam a tolmácsnak, amit a tájról tudni kell, de közben le nem vettem a szemem a Mesterről. Hogy reagál? Fogja-e? Soha nem láttam még szebb, fessebb, finomabb úriembert. Visszafogottan gesztikulált, nyugodtan, választékosan beszélt, s hozzám, jelentéktelen senkihez. Összes filmjét fejből tudom, jelenetről, jelenetre. A helyszíneit: egy pinus albát, ahol Júlia társalgott a szellemekkel, meg valami rotundát, ahol találkáit bonyolította, vagy a markolóval föltépett Róma-mélyet, a kifakuló freskóval. Egy trafikot s a trafikosné keble közét. Hóba ásott ösvényeket, amelyekben csak a kalapot látni. A Trevi-kutat, amiben Anita Ekberg. Egy sötétlő szobát, amiben az apja. Rám is így várt az apám, sötétbe süllyedve a kórházi ágyon. Róma falait, esti neonfényben. Egy tengeröblöt, ami fölé felhő kúszik, miközben Cabiria gyönyörködik benne, mielőtt megmentője, szerelme kirabolná. Országutat. Lámpák füzérét. Bádogvárost. A jólét örvénylését egy kávéház teraszán. Vagy őrültekét egy bolondokháza udvarán, a Walkűrökre. Kocsikat, amikből luxusnők integetnek, akiknek nem lehet ellenállni.
Soha nem szerettem még így idegent. Egyenesen hozzám beszélt az öreg, mintha érthetném. És tényleg értettem, a tolmács halkan súgott a fülembe, de néha leintettem, mert tényleg érteni véltem. Legapróbb porcikámig átjárt az öröm, mintha nővel álmodtam volna.
Fölidézte a Mester a nagyapámat. Én vágtam a haját, nyírtam a fülszőrét, fémráspollyal reszeltem a sarkát. Hurcoltam mindenhova, vízre, szárazra, vonaton a fővárosba nagyothallóért. Pedig gonosz vén zsarnokként terpeszkedett a családon, félte mindenki, egyedül nekem sikerült megjuhászítanom. Meg a fiának, ha almaborral vagy tokajival leitatta, nem sokkal a halála előtt. Kettő híján száz évig élt. Hány éves lehet a Mester? Az arcát vallattam, ritka ráncait. Úgy egy generációval lehet idősebb. De ugyanúgy örök gyermek maradt, már ami a gyönyörködést illeti. Közben álmomban is tudtam, hogy évek óta halott. De ez csak még növelte csodálatomat. Visszajött egy filmért a túlvilágról. A Mester bólogatva állt az ablakban, mintha ő is értene. Minek ide tolmács? A világ leggyönyörűbb országából jött, ahol minden szem szükségképpen rányílik a szépségre. S ha már, akkor egy porfészek is ugyanolyan gyönyörű. Miért ne lehetne új helyszíne az utolsó filmjének? Persze akkor más viszonylatot is választhattunk volna. Egy idő után dögunalmas az alföld, még a dunántúli része is, a lankás Mezőföld. De mintha csak kifürkészte volna legtitkosabb gondolatom az álom szelleme, dombokat, hegységeket gyűrt föl, rátolta a vonat pályájára a legszebb honi tájakat. Tavak és folyók, kacskaringós utcás városkák sorakoztak, amerre néztünk. Paks és Szekszárd, de nem ám a lakótelepes -parkos szörnyűség, hanem levegős, széles porták, faoszlopos tornáccal, pincével, zsalugáteres ablakokkal, diófákkal, gyümölcsösökkel, szőlővel. Egyik oldalon a hegyek és városok, a másik oldalon az alföldi rónák. Tisztára, mint a Tirrén-tengernél. Sziklacsúcsokra kúszó makadámos utcák, az ablakokból a széles folyamra, s túl a szárazföldi óceán egy apró öblére látni. Aranylón rengett, hullámzott ezernyi gabonatábla, mint árbócok ingtak, bukdácsoltak a láthatár szélén a süllyedő fasorok. Párát lehelt a távlat, tanyák, falvak szélső házainak fehér sajkái villogtak, mint a halászdereglyék. Némelyike egészen közel, mintha horgonyt vetett, vagy partra sodródott volna, vagy várná az alkonyi kirajzást. Mások meg mintha az égen lebegnének. A felhők óceánjárók, a napsugár pászmásan bámult át a kéklő kajütablakokon. A Mester ingatva a fejét kimutatott. Nézzem. Elszorult a torkom, majdnem elsírtam magam örömömben. Itt éltem jó negyven éve, minden kis buckát ismerek színről színre. Mi történt, miféle varázslat? Persze, álmodom. Vagy a Mester alkotása? Vagy éppen a Mesterért? Mindig megtalálta a megfelelő látószöget. Kell egy idegen szem szebbnek látni a szülőföldet? Idegen? Hol lenne a Mester az?
Már a Duna-hídon zakatolt át a szerelvény, s mintha semmit se görbülne a föld, a kanyargó Duna mentén egészen a fővárosig, sőt tovább, Szentendréig, Vácig elláttunk. Soroltam a Mesternek a városokat, Batta, Ercsi, Újváros, Földvár, Paks, Tolna, és fokozhatatlan boldogságomban egyszer csak rájöttem, hogy megérkeztem a Vicához, az én szerelmetes mozdulatlan, lusta, álló folyómhoz-pocsolyámhoz, a szülőhelyemre.
Micsoda dicsőség lesz végigsétafikálni a főutcán a világhíres Mesterrel. Előre dagadt a keblem. Ez ám a fokozhatatlan beteljesülés. Mintha magával az Úristennel érkeznék.
Abban a minutában viszont az is fölötlött, de mint egy darázscsípés vagy vesegörcs, vagy profi, begyakorolt szíven szúrás, hogy szinte nekitántorultam a fülkefalnak, és utolsó cseppig kilövellt a vérem, édesanya vár. A lepusztult öreg parasztház a város közepén. A hulló vakolat, elhajlott gerendák, széthasadt mennyezet. Az ablakok fája. Szálkásan szétrepedeztek már évekkel ezelőtt. Az aszott kapuról pörkökben mállik a sok évtizedes szürke festék. Az udvarban atomjaira töredezett a betonjárda. Az agg barackfa, amint korhad, vegetál a nadrágszíjparcella közepén. Lassan rádől a házra, fölnyomja a járdát a gyökere. Fúrják-rágják törzsét a férgek, kipereg rőtbarna pora. Bent dohszag, bútorok, könyvek és rongyok, edények, műanyagdobozok föltornyozva. Nincs sehol egy félfenéknyi hely sem, ahova a Mestert leültethetnénk.
Illusztráció: Federico Fellini
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
